[1]
„Nem lehet egy éveken át láncon tartott, megnyomorított személyt felszabadítani, a rajtvonalra állítani, azt mondani neki, nosza, szabadon versenyezhetsz a többiekkel, és egyúttal azt gondolni, hogy tökéletesen igazságosak voltunk.” Lyndon B. Johnson elnök érvelt így a hatvanas években a pozitív diszkrimináció, a korábban nem egy szövetségi államban hivatalosan is hátrányosan megkülönböztetett feketék bizonyos esetekben való előnyben részesítése mellett, amelyet akkor az amerikai véleményformáló elit túlnyomó többsége alkalmas gyógyszernek tartott a feketék társadalmi lemaradásának orvoslására, és amelyet, ha kelletlenül is, a társadalom mérvadó része is elfogadott.
Politikai viharfelhők
Ma viszont – a feketék közösségén és bizonyos baloldali körökön kívül – nagyítóval kell keresni azokat, akik maradéktalanul védelmükbe veszik azt a gyakorlatot, amivé a Johnson által oly meggyőzően védelmezett elv lett. Az amerikai választók többsége mélyen igazságtalannak tartja, gyűlöli és megveti a pozitív diszkriminációs praktikákat, befolyásos ideológusok hatalmas politikai és morálfilozófiai kérdőjeleket raktak a kisebbségek előnyben részesítésének elve mögé, társadalomtudósok kétségbe vonták a gyakorlat társadalmi hasznosságát, sőt, olyan jelek is mutatkoznak, hogy a bíróságok hajlandók lesznek tüzetesen szemügyre venni a törvényességét. És egyre több politikus vállalja azt az egyre kisebb politikai kockázatot, amit a pozitív diszkrimináció támadása jelent.
A republikánusok tavaly novemberi választási győzelme óta szelíd bírálatnak vetette alá a pozitív diszkriminációt Newt Gingrich, a képviselőház, és Bob Dole, a szenátus új republikánus elnöke. Pete Wilson, California kormányzója pedig egyenesen huszárrohamot indított ellene: támogatásáról biztosított egy népszavazási kezdeményezést, amely Californiában eltörölné a kisebbségek preferenciális kezelését. (Pete Wilson – noha még nem is pályázott – esélyes a Republikánus Párt elnökjelöltségére.) Olyan tekintélyes feketék – gyakran republikánus politikusok – is egyre gyakrabban hallatják hangjukat, akik a pozitív diszkriminációt legjobb esetben is hatástalannak, sőt gyakran kifejezetten károsnak tartják.
A védelem pedig gyenge. A demokratákhoz közel álló szakértők körében az az általános vélekedés, hogy nem érdemes egy olyan politikához ragaszkodni, amely így vagy úgy bukásra van ítélve. Ehhez jön a Clinton-adminisztrációnak az a törekvése, hogy visszahódítsa az elégedetlenkedő fehér középosztályt. Az eredmény: a Fehér Ház is bejelentette, hogy kész a pozitív diszkrimináció felülvizsgálatára.
A jóindulat torzszülöttje
Mai perspektívából tehát úgy látszik, hogy ez a technika, amit a társadalmi igazságosság elősegítése érdekében találtak ki, eleve a jóindulat torzszülöttje volt. Annyi bizonyos, hogy logikai szempontból nem volt szeplőtelen a fogantatása. Az 1964-es polgárjogi törvény következményeként terjedt el, annak a törvénynek a következményeként, amely kimondta, hogy „sem az állam, sem megbízottjai nem tekinthetik a fajt, a nemet, a bőrszínt, az etnikai hovatartozást és a nemzeti származást olyan kritériumnak, amelynek alapján egyéneket vagy csoportokat előnyös vagy hátrányos helyzetbe hozhatnak”. De a hatvanas évek társadalompolitikusai úgy vélték, hogy a törvényben kifejeződő víziót, a színvak társadalom vízióját, csak úgy lehet igenelni (az affirmative action, a pozitív diszkrimináció angol neve, igenlő cselekedetet jelent), a törvény csak akkor nem marad írott malaszt, ha a törvény betartásának kritériumait kvantifikálják, kvótákban fejezik ki, preferenciarendszerekre fordítják le, vagyis arra kényszerítik „az államot és megbízottait”, amit éppen megtiltottak nekik.
A társadalompolitikusok nem minden ok nélkül vélték ezt így, hiszen a hatvanas évek amerikai társadalma igen messze volt attól, hogy színvak legyen. Meg aztán átmeneti intézkedésként a kvóták és preferenciarendszerek nem is tűntek olyan rettenetes igazságtalanságnak.
Csakhogy a pozitív diszkrimináció nem maradt átmeneti rendszabály, hanem burjánzani kezdett, parttalanná vált, és számtalan szándékolatlan – komikus és tragikus – következménye lett. Eredetileg maga a polgárjogi törvény is csak az államra volt kötelező. Kiterjedése a magánszektorra részben önkéntes vállalás volt (hozzátartozott a jó modorhoz), részben állami ösztönzés következménye (az adópolitika sok mindenre alkalmas). A pozitív diszkrimináció pedig jogilag csak nagyon hiányosan szabályozott terület: gyakorlata javarészt elnöki rendeleteken, valamint az egyes (állami és magán-) munkáltatók, gazdasági, politikai, civilszférabeli döntéshozók törvényértelmezési teljesítményén alapul.
Az egyértelműség hiányával összefügg, hogy az elmúlt harminc év során fokozatosan bővült a kedvezményezettek köre. Az affirmative action eredetileg a feketék társadalmi felemelésének tervére mondott igent. De ez lett a női egyenjogúságért való küzdelem egyik eszköze is. Aztán a hispanicok (Dél- és Közép-Amerikából, de nem Spanyolországból származó spanyol anyanyelvűek) is a pozitív diszkrimináció előnyeinek birtokába jutottak, meg a Puerto Rico-iak, és az indiánok, a testi fogyatékosok, sőt a végén – legalábbis egyetemi felvételik esetében – a homoszexuálisok is.
De nemcsak a kedvezményezettek körét lehetett bővíteni, hanem a pozitív diszkrimináció tartalmát is. Eredetileg aligha gondolt bárki is arra, hogy az „igenlő cselekedetekkel” orvosi, jogi, üzleti karriereket kell egyengetni. Eredetileg inkább az volt a célkitűzés, hogy legyen több fekete rendőr és postás, hogy a feketéket is alkalmazzák az építőiparban, hogy néger is lehessen házmester egy dél-carolinai bíróságon. De a pozitív diszkrimináció logikája itt nem állt, nem állhatott meg. Hiszen milyen alapon lehet azt mondani, hogy a korábban elkövetett igazságtalanságok áldozatait csak alantas munkakörökhöz lehet hozzásegítem? Vezetői posztokhoz miért nem? Vagy ülőhelyhez egy űrhajóban? Ettől már csak nagyon kis lépés annak belátása, hogy a hajdani elnyomottakat (feketéket, nőket, indiánokat stb.) üzleti vállalkozásaikban is segíteni kell. És valóban: a pozitív diszkrimináció kedvezményezettjeinek vállalkozásait állami megbízások odaítélésekor előnyben részesítik.
Az ellentmondásban lévő elvek és az ütköző érdekek ezen dzsungelében elkerülhetetlen módon virágzik az abszurditás, és számtalan lehetőség van a visszaélésre. Pár évvel ezelőtt New York város vezetésének több tekintélyes tagja börtönbe vándorolt stróman kisebbségi cégek létesítése miatt. Ugyancsak New Yorkban egy szeplős, vörös hajú ír rendőrjelölt esélyeit növelendő rövid úton feketének minősíttette magát. (Megtehette: nürnbergi jellegű törvények nincsenek és nem lehetségesek Amerikában.) Egy fiatalembernek, akinek szülei Chilében letelepedett és meggazdagodott litván zsidók, a Columbia Egyetem orvosi karára való bejutását könnyítette meg hispanic származása. A Buenos Airesben gyökeret eresztett magyar bevándorlók csemetéje előnyt élvez a Clevelandben otthont talált magyar bevándorlók gyermekével szemben. De a pozitív diszkrimináció következményei akkor is abszurdak lehetnek, ha nincsenek ennyire távol az eredeti intencióktól. Nehéz belátni, hogy miért kellene egy fekete felsőosztályból származó, elitegyetemet végzett nőt még preferálni is egy halmozottan hátrányos körülmények közül jövő, elsőgenerációs értelmiségi fehér férfival szemben. Pedig ebben a hipotetikus esetben a férfinak semmi esélye sincs: a hölgy ugyanis fekete is, nő is, vagyis – ahogy a pozitív diszkrimináció szlengjében mondják – twofer, két legyet lehet vele ütni egy csapásra.
Persze az „igenlő cselekedetek” csak félig bevallottan jelentenek előnyben részesítést. Elvben csak akkor kell a kisebbségi jelöltet preferálni, ha két egyformán kvalifikált jelentkező van. A valóságban azonban a fekete közrendőrök kevesebb vizsgapontszám elérése esetén is őrmesterek lehetnek, a női tűzoltóknak kevesebbet kell szaladni a slaggal. Ez a nyílt titok gyakran egy orwelli nyelv használatára kényszeríti az igenlő cselekedetek elkövetőit. Az „equal opportunity employer” (egyenlő lehetőséget biztosító munkaadó) – álláshirdetésekben gyakran látható kitétel – helyett sokszor becsületesebb lenne azt írni, hogy „fehér férfiak kíméljenek”. Ezért aztán az „equal opportunity” kifejezés a köznyelvben is sajátos jelentést vett fel. Bush elnök Powell tábornok vezérkari főnökké történt kinevezésekor – a köznyelvi szóhasználattal teljes harmóniában – hangsúlyozta, hogy nem „equal opportunity” kinevezésről volt szó, vagyis hogy Powell nem kávébarna bőrszíne, hanem érdemei miatt jutott posztjához. Ebből is látszik, hogy a pozitív diszkriminációnak még a kedvezményezettek is áldozatul eshetnek: minden vezető beosztású kisebbségi esetében felmerülhet a gyanú, hogy bőrszínének, csoportstátusának köszönheti sikerét.
Megérdemelt vég
Hogy a pozitív diszkrimináció csak károkat okoz-e, és mindig is csak azt okozott, vagy voltak, vannak jó hatásai is – erről Amerikában szakmai hitvita folyik. Az abszurd anekdotákat lehet ugyan szaporítani, de nincs megbízható módszer annak megállapítására, hogy hány érdemes fehér férfiú élete siklott ki „igenlő cselekedetek” miatt. Meg aztán: leszbikus fekete nő azért még nem volt a Chase Manhattan Bank elnöke. Azok, akik úgy gondolják, hogy a kisebbségek preferálásának voltak pozitív hatásai is, úgy érvelnek, hogy kevés történt volna a feketék gazdasági emancipációja érdekében, ha a munkaadók nem érezték volna állandóan a nyakukban a szövetségi kormány forró leheletét. A szkeptikusok erre azt válaszolják, hogy így is kevés történt, a feketék előretörése az értelmiségi pályákon, a vezető gazdasági posztokon, és a vállalkozói szférában a pozitív diszkriminációtól függetlenül következett be, de még ha van is valami köze hozzá, ez az előretörés nagyjából annyit segített a fekete tömegeken, mint a munkáskáderek kiemelése a szovjet munkásosztályon.
A politikai vita eldőlt: a pozitív diszkriminációnak nincs jövője. Bármilyen szerepet is játszott a múltban, mára eljárt fölötte az idő: megérdemelten fog eltűnni az amerikai társadalompolitikai gyakorlatból. De azért azt is érdemes megjegyezni, hogy az „igenlő cselekedetek” nemcsak önnön ellentmondásaiknak, és abszurditásaiknak estek áldozatul, hanem az „új amerikai szőrösszívűségnek” is. A pozitív diszkrimináció eszméjének bukásához a remek érveken kívül az a körülmény is hozzájárult, hogy ma már kevesen illetődnének meg Amerikában a cikk elején idézett Johnson-mondat hallatán.
- Külföld [6]