Tisztelt B. Gáspár Judit!
Válasz nélkül hagyom személyes jellegű megjegyzéseit, mert régi meggyőződésem, hogy a pszichoanalízis történetének ezek a hagyományai azok, amelyekért a legkevésbé sem kár.
Nem tudtam – az Ön leveléből értesültem róla –, hogy Nemes Lívia és Varga Éva részt vett az ötvenhatos forradalomban. Könyvem esetleges következő kiadásában mind a két tény benne lesz, forrásként az Ön levelére fogok hivatkozni.
A Sigmund Freud mint műkincscsempész című Élet és Irodalom-cikkel kapcsolatban már válaszoltam Vikárnak, új mondanivalóm erről a témáról nincs.
Ha ennek a vitának van értelme, akkor csupán annyiban, amennyiben a lényeges kérdésről – vagyis a magyar pszichoanalízis helyzetéről és belső állapotairól – folyik. Soha nem titkoltam, hogy ebben a vonatkozásban súlyos fenntartásaim voltak és vannak, ezt jó néhányszor meg is írtam, és amennyiben nem lesz okom, hogy a véleményemen változtassak, a jövőben is így fogok tenni.
Mindez nem csupán az én álláspontom. Szeretném idézni Buda Bélát, aki 1985-ben a Magyar Pszichológiai Szemlében a következő egészségtelen, elmaradott tendenciákat vetette a mai magyar pszichoanalitikusok szemére: a nem specifikus gyógytényezők alkalmazásának elhanyagolása, a módszertani hajlékonyság hiánya, néhány analitikus koncepció (ellenállás, indulatáttétel, perverzió stb.) túlhajtott alkalmazása, különösen merev ortodoxia, például ragaszkodás Freud és Ferenczi klasszikus tételeihez vagy legfeljebb Hermann Imre újításaihoz, az újabb pszichoanalitikus fejlődés elhanyagolása, az amerikai szakirodalom ismeretének hiánya, és általában a szakirodalmi ismeretek értéktelenítése, a „saját élmény” túlzott kultusza, kommunikációs nehézségek a szakmán belül túlzott önértékelés és felfokozott csoporton belüli szolidaritás révén, fokozott hajlam a kirekesztő viszonyulásra az „elhajlókkal” szemben.
Amennyiben Ön a mai magyar pszichoanalízis helyzetéről akar velem vitatkozni, azt javaslom, hogy ne elsősorban egy rövid újságcikk alapján és mégiscsak inkább egy általános vagy tudományos folyóiratban tegye. Szívesen elküldöm Önnek azokat a hosszabb írásaimat, amelyekben erről a témáról írtam (könyvemet levelének tanúsága alapján ismeri), és akkor kíváncsian várom majd egyéb érveit is.
Leveléhez még pusztán azt szeretném megjegyezni, hogy tudományos és pszichoanalitikus szervezőtevékenységük alapján Önnel ellentétben nem tartom hősöknek a mai magyar pszichoanalízis vezető egyéniségeit, a Hermann-tanítványokat, mint ahogy azt is a nagyság fogalmával történő visszaélésnek kell minősítenem, hogy Vekerdy Tamás a Kritika januári számában Hermann Imre bizonyos tanítványait „a nagyoknak” nevezte.
Tisztelettel
Harmat Pál
Igen tisztelt Főszerkesztő úr!
Kálmán C. György levelének első három pontjához csupán annyi megjegyezni valóm van, hogy kritikájának Nemes Lívia olvasottságáról és idézési módszereiről tett megjegyzései teljesen egyértelműek voltak. Úgy vélem, hogy ezeket a helyes összefüggésben idéztem és értékeltem.
Külön szeretnék válaszolni a negyedik pontra. Az a tény, hogy Nemes Lívia tevékenysége egy cikken belül – bár más összefüggésben – említődött meg Vekerdi Józsefével és Ernst Noltééval, semmilyen stiláris vagy tartalmi vonatkozásban nem jelentett összehasonlítást. Ez cikkem minden elfogulatlan olvasója számára egyértelmű kellett hogy legyen. Racionálisan vitatkozni erről esetleg akkor lehet, ha Kálmán C. György magához tért az elképedéséből, és érzelmi reakciók helyett a formális logika szabályai szerint érvel majd.
Tisztelettel
Harmat Pál
- Visszabeszélő [6]