Hogy Brodszkij erőteljesen a költői szó metafizikai értelemben vett „teresítésére” törekvő költő, verseiből és prózájából egyértelműen kiderül. Emiatt mind költészetében, mind életében az emigráció ténye más jelentést kap, mint a legtöbb, külföldön élni kényszerült orosz kortársánál, akiket az utóbbi években egyre inkább foglalkoztat a maradni vagy visszatérni dilemmája. Brodszkijnak ez nem kérdés, s nem azért, mintha „hontalan kozmopolita” lenne: erősen kötődik az orosz kultúrához, otthon maradt barátaihoz, a virtuális Oroszországhoz. Az ok másutt, a költő alkotásfilozófiájában keresendő: szerinte az autentikus írói lét eleve kizárja, hogy egy konkrét értelemben vett földrajzi helynek vagy térnek bármiféle szerepe legyen akár a művész életében, akár alkotásaiban. Számára a hely, a földrajzi tér megformáltsága, „alkotás” volta, személytelen, kulturális jelentése a fontos, hiszen csak e tág jelentésű „forma” képes arra, hogy ellenálljon a valóságnak.
A Száműzetésnek nevezett állapot című esszéjében arról ír, hogy az író szükségképpen idegen még saját városában is: annak nem annyira lakója, mint inkább szemlélője, nem is élhet másként, mivel léte társadalmon kívüli lét, „belső emigráció”. Éppen ezért a tényleges emigráció az írónak nem is olyan szokatlan állapot. „Csak semmi melodráma” – mondja Brodszkij. A költő életrajza tragikus mozzanatai ellenére – gondoljunk 1964-es perére, mikor „munkakerülés” miatt elítélték, a norilszki száműzetésre, kényszerű elutazására, három infarktusára és két szívműtétére – láthatólag otthon van az emigrációban, a világban (az ő világában); megtalálta terét. Két nyelven ír és él, amerikai állampolgárnak, orosz költőnek és angolul író esszéistának vallja magát. Brodszkijnak nincs szüksége arra, hogy Szolzsenyicin Vermontjához hasonlóan felépítsen magának egy „kis Oroszországot”, hogy izolációban őrizze identitását. Az is természetes, hogy látványos Oroszországba való visszatérésre sem vágyik. Kielégíti, hogy műveit kiadják Oroszországban, olvassák, s mikor kedve tartja, hazalátogathat.
Brodszkij „tere” tehát abszolút nyitott a már említett, tág értelemben. Hogy kinyíljék a költő tere, hogy megvalósítható legyen a műben az idő, a történelem lebírása, sőt tulajdonképpen kiiktatása (ami nála éppúgy, mint Mandelstam költészetében, az idő „teresítésének” mitopoétikus folyamata), Brodszkijt ebben annak a helynek szelleme segítette, ahol oroszországi élete nagy részét leélte: Péterváré. A költő „tere” metafora kulturális kódját az 1980-as évek elején, e városról írott, Leningrád című esszéjében találjuk meg. Pétervár, amely Dosztojevszkij szerint a világ „legkiagyaltabb” városa, Brodszkijnak lélektani és poétikai minta, a város „klasszicista” építészete a brodszkiji objektív líra „bölcsője” (nemcsak a forradalomé). Brodszkij úgy véli, e város puszta léte arra készteti az embert, hogy az országhoz „objektív” viszonyt alakítson ki. A klausztrofóbiás, idegengyűlölő orosz világgal szemben Pétervár a nyitottság (a mesterséges, művileg, „geometriai úton” létrehozott nyitottság) apoteózisa. A költőnek már csak azért is különleges ihlető erő, mivel „Oroszországnak nincs más olyan helye, ahol a képzelet ennyire elszakadt volna a valóságtól. Pétervár megjelenése az orosz irodalom kezdete.” Brodszkij költészetében a pétervári épületek felhőszerűen könnyed homlokzatai s a városképben azonnal szembetűnő, szinte valószerűtlen szimmetria lényegében a szabadság metaforái, melyek az esszében az emberi és művészi autonómia „személytelen” szimbólumaivá válnak. „Az épületek homlokzatai minél inkább mélyebbre merülnek a XX. századi létben, annál inkább őrzik függetlenségüket, nem figyelnek az új időkre és azok gondjaira.”
Az emigrációban Brodszkij „teret” váltott. Az új tér New York – a maga kiismerhetetlenségével, a szimmetria majdnem teljes hiányával. Labirintusváros – így nevezi több interjúban –, egy olyan labirintus, ahol az ember agya is labirintussá válik. Ebben az új térben ugyanakkor költészete kiteljesedett; a pétervári „szimmetria” és a New York-i „labirintus” kereszteződéséből születtek a versek, s megszületett az a belső tartás, a belső szabadság olyan éltető tere, melyben az emigráció ténye „pozitív” jelentést nyert: az idegenben a költő vitán felül kívülálló, tökéletesen szabad, hiszen itt senki sem várja el tőle, hogy több legyen, mint költő. Nemrégiben a Magyar Televízió 2-es csatornája bemutatott egy Brodszkijról készült angol portréfilmet, Őrjítő tér címmel, melyben a költő szájából, miközben arról beszélt szenvtelen, nyugodt hangon, hogy valószínűleg a New England-i temetőben fogják eltemetni, s hogy ez a táj mennyire emlékezteti Pétervár környékére, elhangzott egy mondat: „A szabadság az, mikor a zsarnoknak még a nevét is elfelejted.” Ilyen egyszerű lenne, valóban?