Skip to main content

Nyelvében él a nemzet! –

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Mink András
(Ad notam Kő Anrdrás: Én vagyok mi! – Új Magyarország, április 10.)


derülhet fel szívünk csücske a költészet napjának eljövedtével. Különösen ma, amikor mindennap lenyűgözve csodálhatjuk, miként szárnyal egyre magasabbra, miképp hódít meg újabb és újabb hófödte csúcsokat az édes anyanyelvünk védelmére végsőkig felesküdött nemzeti újságírásunknak a nyári hajnalok üde pírban lángoló napjába mártott ecsetje. Ha kell, súlyos KŐgörgetegként robajlanak alá a hangsúlyt parancsoló szavak, ha kell, lágyan fú a széles keblű dalnokok vigasztaló, bátorító éneke. Minduntalan alattomos zsombékokkal szabdalt ingoványba csusszanó lépteink biztos támaszra lelnek a közös nevező megtalálásának boldogan világító pozitív kisugárzásában. Európa és Amerika, ahol mostanság a politikusok oly sokat regélnek az emberfajok és multikultúrák többszörös egymásba olvadásának mitikus attitűdjéről, tág tüdővel lélegzendi be az önmaguk felelősségét meglelő rettenthetetlen magyarok átszellemült tekintetéből kiáradó elpusztíthatatlan reményt: lesz magyar megújhodás, lesz még lágy kenyér. Csak akarni kell! Kiáltani egy közös NAGYOT, és menten elenyésznek a kedveszegettség lelkeket behálózó, áporodott lidércei, akik azt károgják kéjesen a megrettent fülekbe, hogy az életnek nincsen e tájon mostanság megbízható folytonossága, és az elsárgult jövőreceptek porladó pernyeként kóvályognak a nemzetvesztő koalíció sötét fellegeitől elhomályosult levegőégben. És mégis: csak azért is: eljött a nagy idő, hogy tekintetünket a horizontra vessük, lángban égő homlokunkat meglobogtassa a friss víz illatát árasztó hűs tavaszi fuvallat, és leszámoljunk a negatív kicsengés közöttünk bujkáló, nemzetidegen parazita kísérteteivel. Még visszatérhet közénk Isten, a honfiúi alázat és szeretet, lehetnek még nekünk is egyszer hőseink, akikre majd szent áhítattal nézhet fel az ártatlan gyermeki szív. Anya megleli magzatát, apa megleli ivadékát, amint tékozló nemzetét is megbocsátó keblére öleli ez az oly sok vért, verejtéket és könnyeket látott, oly sokat szenvedett kis haza.

Ehhez viszont az kell, hogy mindenki végre felelősséggel észbe vegye, hogy a társadalom mankói elkorhadtak. Polgároknak kell lennünk, hogy felnőttek lehessünk, de előbb fel kell nőnünk, hogy polgárként dacolhassunk a körülöttünk tomboló ítéletidővel. Hogy kiigazítsuk megbokrosodott korunk szédült förgetegétől elnyaklott értékrendünket. Ne remélj! A közös szívdobbanás megváltó hangja sem némíthatja el azt a felismerést, hogy magadra maradtál, ahogy én, mi, mind magunk vagyunk. Magunkban egyek és egyedek.

Ne gondolja senki, hogy a közösség rejtekének puha melegében megbújva átvészelheti az elkerülhetetlen találkozást Európával, a történelemmel. Mert a történelem nem vár. Jön, hogy egyszer csak ideérjen, és akkor majd nem mulasztja el feltenni a kérdést: mondd, te, igen, te, mit tettél azért, hogy szánalmas lényed ne terhelje tovább a nemzet magasba törő röptét. Hát mit gondolsz, ki vagy te? Tán azt hiszed, hogy én vagy, aki mi? Hát akkor mi a fene vagyok én? Tán én egy költő vagyok? Hát idefigyelj: az is bolond Magyarországon, aki poétai mesterségre adja aztat a hülye fejét. Hisz láthatod, megyen ez nekem is!






Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon