Mink András

Nyomtatóbarát változat

A viták közege

Nézetem szerint ezek a viták törvényszerűek. Törvényszerűek mindenekelőtt azért, mert egy sajátos kulturális közegben, politikai és történeti helyzetben zajlanak. Vitathatatlan, hogy a múlt újrafelfedezése jelentős szerepet játszott az előző rendszer aláásásában. Egy politikai rendszert, amely a történelem kisajátítására építette legitimációját, leginkább a történelem és főleg önmaga történelmének „leleplezése” fenyegeti. Az emberek a 80-as évektől a múltban keresték és találták meg önmagukat, a múlt felfedezése révén tértek meg az előző évtizedek árnyékvilágából. Vég nélkül sorolhatnánk az utóbbi évtized dokumentumfilmjeit, történeti kiadványait, visszaemlékezéseit, amelyek megpróbálták kielégíteni az igazság iránt elemi erővel feltörő vágyat, és amelyek szívósan rombolták a köztudatban a hivatalos propaganda émelyítő kliséit és hazugságait. Ráadásul a világnak ebben a sarkában a történeti tudatnak hagyományosan nagy politikai szerepe van. Így nem csoda, hogy a jelenlegi parlament tele van történészekkel, hogy a fél kormány és maga a miniszterelnök is történész, a történelem pedig továbbra is elsőrendű politikai kérdés, hiszen erős a késztetés egy új történeti legitimáció megteremtésére.

Világos, hogy ebben a közegben az egyszerű leleplezések, a hazugságok kiigazítása, az elhallgatott tények felelevenítése már nem elégítik ki sem a közönség igényeit, sem a politika elvárásait. Nemcsak azt szeretnénk tudni, hogy mi történt valójában, hanem azt is, hogy miért és hogyan történhetett meg az, ami megtörtént. A tények önmagukban már nem érdekesek, kíváncsiak vagyunk magára a történetre. A történetre, ami elolvasható, megtanítható és visszakérdezhető.

A hamis alternatíva – a nemzeti közmegegyezés

A szakma nem volt rest, és egymás után születtek az „új, modern szemléletű” szintézist ígérő művek. (Ezekkel a nagyon különböző színvonalú munkákkal a BUKSZ rendszeresen foglalkozott az utóbbi időben.) Többségük persze nem volt új a szó igazi értelmében. Főképp azért, mert a magyar történettudománynak az egyes szakterületeken szemléletileg sem kellett mindent elölről kezdenie. Legtöbbször mindössze annyi történt, hogy a szerzők az addig csak szakmai körben ismert nézeteik rendszerezett kifejtésére kaptak lehetőséget a szélesebb közönség előtt.

Mindezek a kiadványok, függetlenül színvonaluktól, nem pótolták a használható tankönyveket, tankönyvek pedig csábító összegű „vérdíjak” ellenére sem készültek mostanáig. A legutóbbi fejlemények pedig azt mutatták, hogy a lehetséges szerzők eddigi kínos óvatossága nem volt indokolatlan.

A tét óriási – vélik sokan –, hiszen nem mindegy, hogy mit adunk a romlatlan és befolyásolható ifjúság kezébe, nem mindegy, hogy miben áll majd a modern, objektív történelem szemlélete és tananyaga. És valóban: a legtöbbször hangoztatott és legkézenfekvőbb kritika ezen új könyvekkel szemben éppen az, hogy nem tudták levetkőzni az előző kor ideológiai beidegződéseit. Ezek után rendszerint idézetek sora következik, amelyekben a „régi gondolkodásmód” tetten érhető. Majd lassan azon vesszük észre magunkat, hogy arról vitatkozunk, Lakitelek vagy a Charta ’77 volt fontosabb. A bírálók kifogásai gyakran indokoltak, viszont a megtámadottak sem teljesen alaptalanul feltételezik, hogy bírálóik sem pártatlanok, és a régi, merev ideológiai rendszert egyszerűen egy másikkal akarják felváltani.

Állításom az, hogy az ügyek ezen állása törvényszerű, és nem azért, mert a szerzők ideológiailag retardáltak, még csak nem is azért, mert az új inkvizítorok méltatlanul acsarkodnak ellenük, hanem azért, mert eleve hamis és félrevezető az eredeti kiindulópont.

Mi az, ami tanítható?

A probléma gyökere az, hogy egy tankönyvnek nemcsak tényszerűnek, hazugságoktól és tudatos elhallgatásoktól mentesnek, hanem taníthatónak is kell lennie. Tanítható pedig csak akkor lesz, ha a tényeket megválogatja és valamilyen áttekinthető rendszerbe illeszti. Egy újkorral foglalkozó szaktörténész megteheti, hogy eltekint attól, amit az ókorról (nem) tud, és a kiszemelt problémájára külön elméleti rendszert dolgoz ki, és értelmezi a forrásokat. Ugyanezt nem teheti meg a tanár, és különösen nem várható el a diáktól, hogy újra és újra képes legyen erre az „elszakadásra”. Kis túlzással azt mondhatjuk: abban a pillanatban, hogy az elsőben elhangzik az a szó, hogy ősközösség, félig eldől, hogy mi lesz tanítható a bolsevikokról negyedikben.

De lássunk egy példát Bihari Péter könyvéből: a kifogásolt „marxista lózung” az, hogy a spanyol polgárháborúban a demokratikus erők és a fasizmus küzdelme folyt. Igaz, hogy a spanyol baloldali kormány nem is volt annyira demokratikus, különösen, hogy Sztálin belügy és különítményei siettek a segítségére, de rajtuk kívül mégiscsak ebbe a táborba tartozott Picasso, Hemingway és Orwell, szemben velük pedig Franco, Hitler és Mussolini. Ám ha nem a demokrácia és a fasizmus erői mérkőztek, akkor nyilván az történt, hogy a kommunista diktatúra kísérlete ellen keltek fel Franco tábornok és a józan polgári (nemzeti?) erők, akik mellesleg, miután megóvták az országot egy diktatúrától, éppúgy diktatúrát vezettek be. (Az Új Magyarországban olvashattuk a minap, hogy Hitler csapatai védték meg a bolsevizmustól Európát, amikor preventíve megtámadták a Szovjetuniót.) Ezenkívül még lehet nem beszélni a dologról, vagy elolvastatni a diákokkal egy monográfiát Spanyolország újkori történetéről – hátha az alapján jutnak valamire.

A fentihez hasonló történeti paradoxonokat tucatjával lehetne sorolni csak a XX. századból (chilei puccs, lengyel katonai diktatúra, már csak a tábornokok napszemüvegeinek hasonlóságai miatt is együtt említendők).

A történelem és a tanterv

Ahhoz tehát, hogy az ifjú elme ne csavarodjon be, valamiféle fogódzót kell kapnia. A szerző gondját viszont ez csak nehezíti. A történelem akkor tanítható, ha valamilyen értékválasztás alapján ad képet az eseményekről. Ilyen makrostrukturális rendszer, az iskolai taníthatóság szintjén, jelenleg kettő áll rendelkezésre: a marxizmus, illetve a historizáló nemzeti-konzervativizmus. (Utóbbi természetesen nem azonos a szellemtörténeti iskolával, inkább annak vulgarizált mostohagyereke.) Mindkettőről elmondható, hogy szakmailag elavult, politikailag pedig szalonképtelen. Az érvek mégis bennük csapódnak le, úgy látszik, nincs más terepe a vitának.

A dilemma ezek szerint megoldhatatlan? Tankönyvet írni reménytelen vállalkozás? Igen, ha elfogadjuk és feltételezzük, hogy létezik egy objektív, mindenki számára elfogadható alapváza a történelemnek, amit ki kell fundálni és meg kell írni, és amihez képest minden más csak fakultatív kiegészítés. Ha továbbra is görcsös erőfeszítéseket teszünk ennek a fantomnak a megalkotására. Ha továbbra is hisztérikusan döntő jelentőséget tulajdonítunk annak, hogy mi van az egy tankönyvben, és mágikus erőt tulajdonítunk a nemzeti tanterveknek. Nos, akkor soha nem tudunk kitörni ebből a hamis helyzetből, és megjósolható, hogy mindig az az irányzat győz, amelyik mögött éppen nagyobb politikai támogatás áll. Az fogja ugyanis megmondani, hogy mi legyen a könyvben, aki a számlát fizeti, és akiről következésképp a könyv szólni fog.

Pedig lehetne másképp is. A nagy, központi tantervek után áhítozók rendre megfeledkeznek az interakció két legfontosabb szereplőjéről, a tanárról és a diákról. Jobban mondva, nem bíznak bennük. Pedig a tanár az, akinek a legnagyobb az esélye arra, hogy megmagyarázza a megmagyarázhatatlant, és a diákok azok, akik nemzedékről nemzedékre verejtékes erőfeszítéseket tesznek arra, hogy megértsék a megérthetetlent. És valljuk be, picit mindig előbbre jutnak, mint elődeik. Önmagában ez a tény szerénységre kellene hogy intse a tantervek atyamestereit. De nyugodtan eltekinthetünk a csatamező jelenlegi állapotától. Az egységes és objektív tananyag nem azért nem áll össze, mert a „marxisták” vagy szimplán a történészek nem képesek azt megalkotni (netán szándékosan szabotálják), hanem azért, mert ilyen nincs. Van általános műveltség, az ismeretek, az elemzési készség és az erkölcsi érzék egy kívánatos szintje, de nincs olyan kizárólagos, rendszerezett történeti ismerethalmaz, amelyben a fentiek egyértelműen megtestesülnének. Vagyis hiába az oktatáspolitikusok, tanárok, szülők és diákok egy részének sóvárgása: a történelem mint tanterv nem létezik. Ha lenne, akkor persze minden egyszerűbb lenne. A politikus kényelmesen hátradőlhetne, a tanárnak nem kellene megoldatlan problémákon törnie a fejét, a diák tudná, hogy mit kell bebiflázni, a szülő pedig, hogy mikor reklamálhat, ha Pistike hármast kap. Nem kellene vállalni sem az alkotás felelősségét, sem a felsülés kockázatát. A zavarkeltő történészeket pedig szélnek lehetne ereszteni. Mégis azt hiszem, ahelyett, hogy hatpárti konszenzusról egyezkedünk egyes félmondatok kapcsán, sokféle könyvet kellene írni, forrásgyűjteményeket összeállítani. Érvekkel védhető módon sokféleképpen rendszerezni és megmutatni azt a káoszt, amit jobb híján történelem gyűjtőnéven emlegetünk. Érzésem szerint a magyar történettudomány jelenlegi állapotában ez nem utópia. Csak így remélhetjük, hogy kiszabadulunk az ideologizálás és a presztízsviták emésztő mocsarából. És csak így remélhetjük, hogy az oktatás nem a gondolkodás mellőzésére, szellemi behódolásra vagy olcsó téveszmék fogyasztására fogja késztetni a köztársaság leendő polgárait.

A fentiek alapján nekem nincs különösebb bajom a kérdéses könyvekkel. Tisztességgel és jól megírt munkák, amelyek megpróbálják értelmezni az eseményeket, nem hallgatnak a kérdőjelekről sem, és igyekeznek teret engedni a tanári önállóságnak. A köztük lévő különbség ugyanakkor jól mutatja, hogy érdemes lenne visszatérni az egy szerző – egy könyv bevált hagyományaihoz. Ezzel jelentősen csökkenne a legtöbbször semmitmondásba fúló egyeztetett álláspontok mennyisége.

Röviden: ezeket a könyveket bátran lehet használni. Nem fertőznek.

• Oktatás