Március 15-én kora este, vacsora közben a Kossuth adót hallgatom. Mécs Károly hangja. Hamar kiderül, hogy Görgey Artúr emlékirataiból azt a részletet olvassa fel, amely a világosi fegyverletételt és közvetlen következményeit beszéli el. A stílus, a hangvétel: tárgyilagos, hűvös, de nem hideg. Tárgyszerű elemzés, mind katonai, mind politikai, mind lélektani szempontból. Már akkor tudja, sejti, mi lesz a sorsa nemzete torz és manipuláltan torzító emlékezetében. Azt is tudja, hogy nincs orvosság azzal az osztrák mesterkedéssel szemben, mely a megszállt és a megtorlás sokkjában élő országnak ügyesen, alattomosan odadob egy „árulót”, hogy legyen valaki, akin levezetheti, leverheti a bukást. A jó katonát kivédhetetlen ostromgyűrű veszi körül, kínosan késői haláláig. Hosszan, részletezőn elmondja Rüdiger orosz tábornok viselkedését (Haynau jellemével éles kontrasztban), találkozásukat az akkor már néma harcmezőn. Puritán és méltóságteljes, egyszerű és emberi a tisztelgés, az elébe siető tábornok karnyújtása, az elismerés és a tényállás, a rövid megbeszélés, az adott szó és a legyőzött megbecsülése. A jelenet éppen attól felejthetetlen, hogy minden várakozás ellenére nem színpadias, csak jelentékeny. Nem hisztériásan tragikus, hanem éppen még arányos. Kölcsönös elismerés, egyben a határok és a lehetőségek érzékelése. Pontosság, de nem szenvtelenség.
A kortársak többsége még tudja, hogy Görgey nem az az „áruló”, akivé, amilyenné az egyre frusztráltabb és egyre kevésbé XIX. századi emlékezet, a saját kivetítésein át nem látó nemzeti érzés diabolizálja majd. Egy igen okos, tiszta fejű és igaz férfi elbeszél, aki gyöngéden viszonyul az országhoz, a hazához (ez a szó akkor még teljes természetességgel kimondható), ami rá is bízatott; mint férfi a nőhöz. Amikor Görgey Artúr a memoárjait írja, már minden eldőlt, személyes szerepei és a szabadságharc megítélésében. Írás közben mégis függetleníteni tudja magát alig elviselhető személyes sorsától. Szabad katonaember, gondolkodó mérnök, gyöngéd férfi, aki épp ezért aláveti magát egy egész nemzet – értelmiségi fogantatású, de a tömegeknek szánt – tévedésének, önandalító rosszindulatának. Állva marad, mindvégig.
Tavalyelőtt jó néhány alkalommal sugárzott a televízió egy igazi és tanulságos ritkaságot: Arturo Toscanininek az NBC által a negyvenes–ötvenes években felvett koncertjeit. Szinte mindegy volt, mit dirigált – sokszor kevéssé kedvelhető vagy éppen közepes darabokat, furcsa örökzöldeket, aztán meg remekműveket. Mi volt az, ami elképesztően nagyszabásúvá és megismételhetetlenné tette ezeket a hangzó képeket? Az egyszerűség és a fáradhatatlan odaadás – a szövegnek, vagyis a partitúrának. A szakértelem, a higgadt manualitás – tempó, hangzáskép, egyensúly, arány a fokozásban, az ellentétezésben és kiegyenlítésben vagy antiklimaxban. Az az újdonság, hogy ezúttal láthatom is, amit eddig lemezfelvételeken hallottam, csak annyiban erősíti fel a Toscanini iránti józan csodálatot (a XIX. századiság rejtélyei közé tartozik az is, hogy nem szükségképpen hódító, hanem inkább éber ámulatot kelt, s hogy a romantika nem mindig az, aminek a róla szóló XX. századi mítosz mondja), hogy a páratlan hallásélmény mögé most már takarékos mozdulatait, puritán, kicsit katonás és mértéktartó taglejtéseit is odaképzelhetem. Köztudott, hogy nem igazán a test mozgásán múlik egy-egy dirigens zenekarvezetési jelentősége. Arturo Toscanini esetében azonban a mozgás, a már mondott takarékosság és a férfias visszafogottság mintegy a XIX. századi munkaétosz képi megjelenése. Vagy jobban tudtak dolgozni, vagy jobban szerettek, nem tudhatom; csak azt, hogy minden egészen másképp volt, mint ahogyan a XX. század emlékezni óhajt. Apjára, nagyapjára, a XIX. századra.
Toscanini mozdulatai között volt egy híres, sokszor ismétlődő, mindent eláruló. Crescendo, fokozás közben, jó előre, valahol a középtájon, messze a kirobbanástól és a csúcsponttól, bal kezének ujjait homloka, orra magasságában csitítólag felemelve, mintha csak beleszagolna valamibe, vagy mintha kérlelne, visszatartást, késleltetést jelez. Nem kell annyi, hogy annyi legyen – mintha valami ilyesmit mondana ez a mozdulat. Se többet, se kevesebbet.