Tisztelt Szerkesztőség!
Örömmel és lelkesedéssel töltött volna el, ha Tamás Gáspár Miklós Beszélőben megjelent cikke nem Budapesten, hanem Marosvásárhelyen jelent volna meg, és Horn, Kuncze, Pintér, Bodrácska stb. neve helyett a megfelelő román nevek szerepeltek volna. Akkor azt mondanám: vagány gyerek vagy Gazsi!
Utóbbi időben többször hangoztatta, hogy visszavonul az aktív politizálástól, és marad a filozófiánál. Kár, hogy nem teszi. Valamikor Orbán Viktort is csaknem az egész ország szerette…
Köszönettel venném, ha alábbi levelem megjelenhetne a Beszélőben.
Tamás Gáspár Miklóst a televízió adásaiból ismertem meg, amikor még Balla Évával alkották az SZDSZ frakcióját a parlamentben. Szemüveges, szakállas, kissé sápadt arcát gyorsabban sikerült megjegyeznem, mint furcsa nevét, amit a pulpituson ülő parlamenti elnök is nemegyszer eltévesztett. Innen kezdve figyelni kezdtem, és csodálni s szeretni is.
Csodálni és szeretni, mert bárhol megszólalt, legyen az a parlament vagy a küldöttgyűlés már fáradt, aluszékony, közel ezerfős közönsége, azonnal felfigyelt a népszerű Gazsi szavaira, és szózatként ható prédikációit mindenütt viharos taps kísérte.
Írásait, a rengeteg idegen szóhasználat miatt, már nehezebben lehetett megérteni. Magam latint, németet, franciát és olaszt tanultam, de sokszor értelmező szótárt kellett elővennem, ha pontosan akartam tudni írása értelmét. 1994-ben a 4x4 oldalas 14. számában „Nem akarok szamarat csinálni magamból” címmel megjelent nyilatkozatához azonban nem kellett értelmező szótár a legegyszerűbb olvasónak sem. „Bábunak egy erős szocialista párt mellé nem szabad bemenni. Ha az SZDSZ elég erős, az MSZP pedig nem túl erős, akkor lehet tárgyalni…” Ezen írással egyetértve kezdtem harmadikként felszólalásomat 1994. június 5-én a küldöttgyűlésen, a koalíció létrehozása ellen. Sorait abban a hitben (a hozzászólás rövidítése céljából) nem idéztem, mert biztos voltam abban, hogy a küldöttek mind olvasták az említett írást. Legnagyobb megdöbbenésemre TGM akkor már, még mint az OT elnöke, a koalíció mellett agitált. Az október 22-én tartott küldöttgyűlésen utolsóként kapott szót Kőszeg Ferenc, aki meghatott szavakkal köszönte meg a küldötteknek azt a bizalmat, hogy OT-tagnak megválasztották, és szinte bocsánatot kérően említette, lesz még egy szavazás az ő javaslatáról, hogy 1995. április 30-ig hívjanak össze SZDSZ-küldöttgyűlést, ahol a küldöttek objektív képet alkothatnak a koalíciós eredményekről. Lehetett érezni Kőszeg Ferenc hangján, hogy az előtte felszólalók véleményei után javaslatát el fogják utasítani. TGM, meg sem várva a Kőszeg Ferenc szavai után felhangzó taps végét (jól láttam, hiszen 5-6 méterre ültem tőle), úgy pattant fel a székéből, mintha darázs csípte volna meg a fenekét, s úgy rohant a szónoki emelvény felé, hogy az elnöklő Kis Zoltánnak alig volt ideje kimondani, hogy „megadom a szót az elnök úrnak”. És akkor ismét csodálkozhattam. TGM barátjának nevezte Kőszeg Ferencet, és kérte a küldötteket, hogy ne szavazzák meg a javaslatot. Erre a felszólalásra reagáltam a 4x4-es 30. számában úgy, hogy ez a felszólalás jogtalan volt és otrombára sikerült.
Mindezek után olvastam a Beszélő 12. számában TGM cikkét „Az SZDSZ becsületéről”. A kaméleon színváltozásairól tanultunk az iskolában, de egy író-filozófus-forradalmár-politikus hasonló tulajdonságairól nem szóltak tanáraink.
Nem vagyok író, sem politikus, csak egy ráérős, nyugdíjas orvos, aki gyakran nézi és hallgatja a tv politikai jellegű adásait, olvas újságokat, könyveket (köztük a Másvilágot is). Ezért méltatlannak erezném, ha én véleményt mondanék TGM-ről. Ezt megtehette Lengyel László, Kis János (Kritika ’94. 11., ’95. 2. sz.) és Kőszeg Ferenc (Beszélő ’95. 13. sz.).
Hallgatóként és olvasóként, egyszerű SZDSZ-tagként csodálom TGM szónoki képességét, beszédeinek és írásainak fordulatosságát, de sokszor nem értem, és egyre inkább nem szeretem.
Hivatkozott cikkek
Kapcsolódó cikkek
- Visszabeszélő [6]