Szóval, megy minden tovább a régi kerékvágásban… Megint vannak művészeti díjak, megint vannak kitüntetettek, a frissen gründolt „Triumf”-ot például olyan kiválóságok kapták, mint Oleg Mensikov, a remek színész, David Borovszkij, Ljubimov szcenikusa, Vagyim Juszov, Tarkovszkij operatőre, a karmester Jevgenyij Kolobov és az író Viktor Asztafjev. Tényleg tiszta szívből örülök elismerésüknek, tényleg kitűnő művészek mind, s hogy végre újra igazán méltányolják őket, azt jelzi: az élet valahogy döcög tovább, bármennyi a mocsok, bármekkora a zűrzavar körülöttünk.
Szóval, megvolt a díjátadási ünnepség, este nagy koncertet rendeztek a kitüntetettek tiszteletére, nem kevésbé kiváló muzsikusok fellépésével. Ülök a páholyban, de ahelyett, hogy elandalodnék a zene hangjára, egyre csak a híres, valaha nagyon sokat idézett sorok kattognak az agyamban:
Jaj, hogy abban sincs szavunk,
mikor élünk és halunk.
Fogalmam sincs, ki írta, talán Kusner, igen, Alekszandr Kusner, a leningrádi, pardon, pétervári költő. De nem biztos, az istennek se jut eszembe a szerző. Egyre csak az jár a fejemben, hogy na, persze, nem az én dolgom, mikor éljek, de ha még választhatnék, se tudnám eldönteni: itt, Oroszországban, voltaképp mikor is lett volna jobb megszületni, vagy hogy nyersebben fogalmazzak, mikor érte volna meg jobban leélni az életünket. Mikor lett volna érdemesebb világra jönni, hogy az ember tisztességben leélt, hosszú, munkás élet után nyugodt szívvel feküdjön halálos ágyán vigasztalhatatlan pereputtya karéjában.
Ha a század legelején születtem volna, holtbiztos, hogy első világháborús lövészárok-töltelék lettem volna, s ha netán élve megúszom, a polgárháború visz el…
Na és ha a tízes években születek? Lehetnék csavargó utcagyerek, az aszfalt lenne az otthonom… Vagy „téli” hadjáratra indulhatnék a kicsi, de bátor Finnország ellen… Vagy engem is elérne a tömeges megtorlás, bedarálna engem is a ’37-es év…
Ha a húszas években látok napvilágot? Nyakamat rá, hogy hős honvédő harcos leszek, miután felszabadítom Nyugat-Ukrajnát és Belorussziát, s a Hitler–Sztálin–Molotov–Ribbentrop-féle baráti paktum alapján újrahúzom a lengyel határt. S ha ezt mind túlélem, a háború után repülhetek egyenest – vagy hóhérként, vagy áldozatként – a „kozmopolitizmus elleni hadjáratba”.
Bezzeg ha csak a harmincas években szül meg az anyám!? Jó esélyem lenne, hogy mehetek szűzföldet feltörni, bratszki vízi erőművet építeni, s ha közben az örökös szélvihar meg a negyvenfokos fagy okozta krónikus bajok után se nyiffanok ki, nem kizárt, hogy bevonulhatok Budapestre, a „revizionista Nagy Imrét” megdönteni, ha meg igazán fasza gyerek vagyok, felnőve lehetek belső ellenzéki…
Ha negyvenes születésű lennék, piszok szerencsém lenne, szippanthatnék egyet a hruscsovi olvadás szabad levegőjéből, hihetném komolyan és hosszan, hogy „többet nem lesz se ’37, se terror”, és lenne két választási lehetőségem: vagy engem követnek, vagy én követek…
Az ötvenes évjárat megint hadba indulhat – tankokkal, neki Prágának, hogy baráti segítséget nyújtson „az emberarcú szocializmust építő” Csehszlovákiának. Ha ebből kimaradt? Irány a BAM! S a taknyos-nyálas Brezsnyev-kortól örökké másnaposan, lehetne mesélni az ócska viccet:
– Mi van, ha Leonyid Iljicset kalapáccsal fejbe verik?
– Bamm…
Ha hatvanas lennék, nincs kétség, meg se állnék Afganisztánig. S abból mi lenne, nem kell magyarázni.
Na és ha a hetvenes évek elején született tejfelesszájú volnék, őrjöngve kergetnének a Kaukázusba, hogy csecsen golyók lyuggassanak szét…
A nyolcvanasok? Nem, ők egyelőre még kicsik mindehhez, legfeljebb csak ott, a Csecsenföldön járnak Kalasnyikovval, itt, Moszkvában horogkeresztes újságokkal üzletelnek az aluljáróban…
Akkor hát? Mi is lenne a jó? Mikor is csillan fel némi remény? És főleg, kitől is lehetne valamit remélni? Azoktól, akik majd ezután születnek? Vagy itt már csak az Úristen segíthet, aki folyton újabb és újabb megpróbáltatások alá vet bennünket? „Remény, remény, remény, ez huny ki a legvégén…”
– Mit motyogsz te itt? – bök oldalba a szomszédom a koncertteremben.
– Mármint hogy én? Ja, semmit. Csak úgy jártam, mint a másik ember a viccben. Ül a konzervatóriumban, Beethoven Sors-szimfóniáját játsszák. Odahajol hozzá a szomszédja:
– Maga mondta azt, hogy „B… meg az anyád”?
– Na de kérem, hogy mer rólam ilyesmit feltételezni?
– Pardon, akkor a zenét hallottam félre.