M. A. [Mink András]

Nyomtatóbarát változat

Tavaszi ünnepeink megfogyatkoztak. A német csapatok kiűzetését, mivel az éppen egybeesett a „szovjet” erők benyomulásával, manapság nem ünnepeljük, annál is inkább, mert a dátum is bizonytalan. (Az efféle helycsere legalább egy hétig szokott tartani.) Kommunizmus iránti korai hajlamainkról (azért az nem úgy volt, hogy a kunbéla idepottyant, és hamm, bekapta Budapestet) pedig szó se essék, ezt már a kései örökösök is félszegen ünnepelték (jobbára az ifjúsági mozgalomra lőcsölték, nyilván, mert jó régen volt, tehát egybe kellett esnie a potenciális veteránok fiatalkorával).

Történelmi szelek változása a nagyérdeműt kevéssé érdekli. Az annál inkább, hogy minimum eggyel csökkent a telken tölthető munkaszüneti napok száma, ráadásul épp a legsürgősebb tavaszi munkák idején. A húsvét ugye teljesen megbízhatatlan, hol ekkor, hol akkor van, a tavaszi kártevők ráadásul nem is hallottak róla. (Pünkösd meg már nyáron van, és lehet, hogy erről a nagyérdemű többsége sem igazán tudja, mi az). Maradt hát a munka ünnepe. A megszakítatlan hagyomány.

Legszívósabb ünnepünk. Bár „azelsőszabadmájuselseje” büszke címért mindig is több dátum vetekedett (az ideiről azért már csak nem fogják ezt kisütni), a történelmi viharok a hagyomány lényegét, a műanyagpohárból történő sörivást és a letaposott pázsiton történő tümmedt hempergést érintetlenül hagyták. Szívósságát is talán leginkább ennek a vonásának köszönheti: ideológiai tartalma sosem volt lényeges, ezért tehát nem lett volna érdemes eltörölni, annál is inkább, mert „közhangulatjavító” jellege mindent elsöprően nyilvánvaló volt. Próbálta volna csak valaki elvenni a dolgozóktól ezt a fizetett szabadnapot.

A politikusok és kései „munkásvezérek” kötelességszerű és szánalmas igyekezete, hogy mélyebb értelmet adjanak az össznépi piknikezésnek, mindig is röhejes volt, ma már egyenesen megindító. Persze a kényszer érthető. Hiszen közünnepről van szó, aminek komoly társadalmi költsége van. Ez a kiadás csak akkor jogosult, ha van valamilyen, eszmei értelemben vett közhaszna. Erősíti a közösségi, nemzeti összetartozást, a közösség erkölcsi értékeit, lelkesít stb. Akár egy dicső forradalom, függetlenségi harc, nagy győzelem emlékezete, netán egy vallási ünnep. Nincs mese, ki kell állni, és mondani kell valamit. A közelmúltban a munka hősi, forradalmi mítoszának, harci kultuszának felkeltésével próbálkoztak (l. a munka seregeinek díszszemléjét, a „széncsatát”, a „munka frontját” és más efféle ökörségeket). A munka ugyanis minden, csak nem hősies, és a legkevésbé sem kultikus tevékenység. Gatyaváltásunk óta az össztársadalmi üzenet az „érdekvédelem” fontosságára korlátozódik. Jó, ha egy országban van szakszervezet és érdekvédelem. Főleg, hogy most már ezt szabad. A szabad szakszervezetek megalakulásából azonban nem lett öntudatos, kvázi-forradalmi mozgalom, hagyomány. A fizetésemelésnek vagy a kollektív szerződésnek valahogy szintén nincs kultikus aurája. A Városligetben továbbra is annál a sátornál tolongott a nép, ahol olcsóbban adták a sört.

A majálisnak, a pogány tavaszi népünnepélynek (főleg, amióta, úgy ezer évvel ezelőtt a húsvét ennek elfoglalta a helyét) viszont van valamilyen ősi hagyománya, csak éppen, ellentétben a legtöbb modern kori ünneppel, az nem a „politikai közösség” ünnepe, hagyománya. A természeté, a lányoké és fiúké, és mondjuk a söré. Ahogy a jónép erre ösztönösen rá is érez. Csak hát a természetből a munka „hőseinek” mostanság a nadrágszíjparcella vagy a letaposott pázsit jut, sörből pedig – no, ez itt nem a reklám helye. Van még lány és fiú, tudományosan, az ember, mint „természetes közösség”, az énekszó és tánc. Szűkös időkben ez is valami. Kellemes, hosszú hétvégét!

• Néző-pont