Euroatlanti felhőátvonulások
Az elmúlt hónapban a dollár március elején bekövetkezett újabb árfolyamveszteségeitől függetlenül is sok árnyék vetült a világ három kereskedelmi tömbje – az Egyesült Államok, az Európai Unió és Japán – amúgy sem súrlódásmentes viszonyára az éterben, a levegőben, sőt, magán az óceán vizén is.
A telekommunikációban érdekelt amerikai mamutcégek, például az ATT, a CNN, a Time Warner, az IBM és mások – amelyek lobbyzása nyomán Brüsszel, az Európai Unió „fővárosa” vendégül látta a világ G–7 fedőnévvel jelzett legfejlettebb ipari államainak képviselőit – azt szeretnék, ha az Európai Unió a tervezett 1998-as időpontnál jóval korábban megnyitná távközlési piacait. Csatlakoztak hozzájuk az érintett európai cégek is (Bertelsmann, Philips, British Telecom); valamennyien azzal érvelnek, hogy a költségvetési hiányokkal küszködő állami hatóságok kénytelenek átengedni az információs jövő megteremtését ezeknek a nagy erejű pénzügyi-ipari csoportosulásoknak.
A liberalizálást és piacnyitást kérő tengerentúli vendégek azonban valahogy „megfeledkeztek” a kölcsönösség elvéről, de azért a Brüsszelben megjelent Al Gore amerikai alelnök „váratlanul” bejelentette az örömteli hírt: „nem teljesen kizárt, hogy Washington esetleg kezdeményezi majd egy 1934-ben keletkezett törvény módosítását”. A törvény értelmében csak az a cég számít amerikainak, amelyben a külföldi tulajdonarány nem haladja meg a 25 százalékot (Európában az arány az üzletrész 49 százalékáig felkúszhat). A bejelentés nyomán a hetek papíron kinyilatkoztatták, hogy a magánszférának elsőbbséget adnak, liberalizálják a távközlési piacokat, gondoskodnak a nyitásról harmadik országok – és kiváltképpen a harmadik világ országai – felé. A „szakosított” G–7 csúcs végzései persze – akár csak a „gazdag országok klubjának” valódi csúcstalálkozói – senkire nézve nem kötelezőek.
Az amerikaiak tehát (egyes európai társaikkal szövetkezve) rohamoznak. Többek közt azért, mert aki első az élenjáró technika meghonosításában, annak a szabványa világszabvánnyá válik. Az Európai Unió versenyügyi illetékese ezért sorrendben már a harmadik transzatlanti telekommunikációs alakzatot veszi górcső alá. Az elsőre (a British Telecom és az amerikai MCI Communications vállalkozására, a Concertre) – a brüsszeli bizottság áldását adta. A másodikkal, a France Telecom és a Deutsche Telekom azon kísérletével kapcsolatban, hogy 20 százalékos részesedést szerezzen az Egyesült Államok harmadik legnagyobb, távhívásokat bonyolító cégében, a Sprintben – a brüsszeli bizottság aggodalmának adott hangot. A harmadik – a holland, svéd, svájci és spanyol Unisource – esetében a bizottság vizsgálatot rendelt el a versenyellenes magatartás gyanúja miatt. A Unisource ugyanis 60 százalékos részesedést készül szerezni egy Uniworld néven az amerikai ATT-vel alakítandó vállalkozásban, amely a kordivatnak megfelelően multinacionális cégeknek kínál adatátviteli szolgáltatásokat. A Unisource az ATT miatt lesz kénytelen magyarázkodni. „A privát monopóliumok semmivel sem jobbak az állami monopóliumoknál” – érvel a brüsszeli illetékes…
Az Egyesült Államok két éve minden igyekezetével azon van, hogy Európában elérje a légi közlekedés liberalizálását. A cél érdekében „Nyitott égbolt” mottó alatt megállapodások aláírására próbálja rávenni európai partnereit; buzgalma különösen erőteljes tavaly november óta. Az egyezmények értelmében az egyik ország bármely repülőteréről a másik ország tetszőleges repülőterére üzemeltethetőek járatok.
Az első vevő az amerikai felajánlkozásra Hollandia volt, amely 1992-ben – tehát még az egységes európai piac 1993. január 1-jei létrejötte előtt – írt alá „Nyitott égbolt” szerződést. A második egyezkedő Németország lett: tavaly óta ideiglenes megállapodás van érvényben Bonn és Washington között, miközben az amerikaiak tárgyalnak Franciaországgal és Nagy-Britanniával is.
Ám március első napján kitört az égiháború: az Európai Bizottság megelégelte, hogy Belgium, Dánia, Ausztria, Luxemburg, Svédország és Finnország is követni készül a hollandokat és a németeket. Neil Kinnock, a testület közlekedési ügyekben illetékes tagja tudatta a hat érintett kormánnyal, hogy az aláírás joga a bizottságé, és ezt a jogot az eurotisztviselők akár az Európai Bíróság közbeiktatásával is érvényesíteni fogják. Az Európai Unió gazdasági egységként egyébként is előnyösebb megállapodást tudna kötni az amerikaiakkal, mint a tagállamok kormányai külön-külön. Érvei jobbára hatástalanok maradtak. Az erélyes fellépés első következményeként (egyben közvetett bírálataként) Belgium képviselői aláírták a kérdéses megállapodást az amerikaiakkal…
Géppuskasorozat verte fel az Atlanti óceán csendjét március 16-án éjjel a Kanadához tartozó Új-Foundland szigetének keleti partjaitól 200 mérföldre, délkeletre: a kanadai parti őrség egyik hajója így kényszerítette a nagy rombuszhalakra vadászó spanyol Estai halászhajót a sziget fővárosa, St John’s kikötőjébe.
A „merénylet” ellen azonban Brüsszel tiltakozott, nem Madrid; az EU egyszeriben megtalálta azt a pontot, amely érdekazonosságot teremhet a tagállamok külpolitikájában: a tengeri halászat kérdését. Igaz, alig telt el három hónap azóta, hogy Spanyolország a három új belépő – Ausztria, Finnország és Svédország – csatlakozásához történő hozzájárulása fejében engedélyt kapott rá, hogy halászflottája az Írország és a brit sziget közötti vizeken portyázzon (pedig a spanyoloknak eredetileg a norvég felségvizekre fájt a foguk – csakhogy a norvégeknek nem volt kedvük belépni az Európai Unióba). De az is igaz, hogy március 1-jén az EU visszautasította azt a tavaly szeptemberi kanadai „diktátumot”, hogy a nagy rombuszhal lehalászását az Atlanti-óceán északi vizein 1995-ben 27 ezer tonnára mérsékeljék.
Az Észak-Atlanti Halászati Szervezet égisze alatt létrejött megállapodást Brüsszelben akkor rúgták fel, amikor felfedezték, hogy a kvóták lebontása után az európai halászok az 1991 és 1993 között megszokott évi 37 ezer tonnányi nagy rombuszhal helyett mindössze 3400 tonnát foghatnának ki. Március első napján ezért Brüsszel egyoldalú keretszámot állapított meg saját tengeri medvéinek: egészen pontosan 18 630 tonnát (ami a kifogható mennyiség 70 százaléka).
A kibontakozott vitában számos szemrehányás elhangzik: az európaiak kétségbe vonják Kanada jogát arra, hogy felségvizeinek határát a partoktól 200 mérföldnyire tolja ki; a kanadaiak kifejtik, hogy Új-Foundlandon a munkanélküliségi ráta 20 (túlzók szerint 30) százalék, mert a helyi halászok orra elől kifogják a nagy rombuszhalakat; a Greenpeace környezetvédelmi mozgalom képviselői – akárcsak az ENSZ illetékesei – rámutatnak, hogy kevés a hal, sok a halász: a világ halászflottái együttvéve kétszerte akkorák, mint amekkora hajórajt a világtengerek halállománya károsodás nélkül el tudna tartani. A dolgon csak a világ halászainak kölcsönös belátása segíthetne…
H. L.
Kéksapkások mindörökké
A Biztonsági Tanács szombati döntése, amelynek értelmében meghosszabbították a békefenntartó erők megbízatását három volt jugoszláv tagköztársaságban, minden bizonnyal jelentős lépés, csupán az a kérdés, hogy ezzel elhárultak-e egy újabb, esetleg szélesebb körű összecsapás veszélyei. Természetesen mi sem könnyebb, mint nemmel válaszolni a hipotetikus kérdésre. De vegyük sorjába a dolgokat.
Az év első napján életbe lépett a jelenleg végnapjait élő négyhónapos boszniai tűzszünet. A Biztonsági Tanács Boszniára vonatkozó határozata ilyen körülmények között csak rutinlépés, hiszen senki sem kérdőjelezte meg a kéksapkások ottani létjogosultságát. Időről időre ugyan elhangzottak bírálatok az ENSZ-nek célozva, de kivonulásukat senki sem követelte. A boszniai kormány is, amely a leghangosabb bíráló volt, csak addig ment el, hogy Akasi Jaszusi különmegbízott menesztését kérje, mert a japán karrierdiplomata rendre „megakadályozta” a szerbek elleni büntető NATO-bombázásokat.
Boszniában tehát még időtlen időkig szükség lesz a békefenntartásra, sőt, ha a helyzet rosszabbodik, a kéksapkásoknak esetleg azért kell majd távozniuk, mert biztonságuk kerül komoly veszélybe. Clinton amerikai elnök külpolitikai tanácsadói emiatt éppen a napokban azt tanácsolták, hogy Washington kezdeményezze a békefenntartók nehézfegyverzettel való ellátását, tekintettel arra, hogy a szemben álló boszniai felek már hetekkel ezelőtt megkezdték a végső leszámolást. A múlt héten ismét kilátásba helyezett NATO-megtorlás hallatán Radovan Karadzicék azzal fenyegetőztek, hogy ellenséges félként kezelik a kéksapkásokat, amennyiben a NATO gépei bombáznák állásaikat. Tavaly már hasonló akcióra sor került, tehát nem üres fenyegetőzésről van szó.
Kudarcba fulladt az a francia kezdeményezés is, hogy tárgyalóasztal mellé ültessék a szerb, a horvát és a bosnyák elnököt, miután a volt jugoszláv tagköztársaságok kölcsönösen elismerték volna egymást, Kis-Jugoszláviával szemben pedig feloldották volna a szankciókat. Ezek után a boszniai szerbek palei vezetősége általános mozgósítást rendelt el, amire még nem volt példa a boszniai háború kitörése óta. Még akkor is komoly jelzésről van szó, ha egyébként köztudott, hogy a boszniai szerbek által ellenőrzött területeken csak az aggastyánok, asszonyok, gyerekek, katonaszökevények és a csempészek nincsenek fegyverben.
Minden BT-határozatnál hatékonyabbnak bizonyult Bosznia esetében a visszatért tél és az állandó havazás, amely napokra megállította a harci tevékenységet. Már csak kitérőként lehet hozzátenni, hogy majdnem hóvihar áldozata lett Janko Bobetko tábornok, a horvát hadsereg vezérkari főnöke, aki Közép-Boszniában (!?) portyázott, az ott állomásozó horvát egységeknél.
Bosznia esetében tehát semmi újat nem jelent a BT-határozat, Horvátország esetében viszont igen. A háborús kedélyeket hetekkel ezelőtt Tudjman horvát elnök kavarta fel, amikor kerek perec kijelentette, hogy nem járul hozzá az Unprofor március 31-én lejáró mandátumának meghosszabbításához. Azt lehetett tudni, hogy nem eszik olyan forrón a kását, és hogy a horvát elnök – Milosevic szerb államfő példáját követve – csak annyira gondolta komolyan a dolgot, amennyire azzal valamilyen engedményeket lehet kicsikarni a nemzetközi illetékeseknél. Nos, ez, legalábbis rövid távon, bejött neki. A BT ugyanis horvát nyomásra, amelyet a németek támogattak, külön-külön elnevezést és (talán) szerepet osztott ki a Boszniában (Unprofor), Horvátországban (Uncro) és Macedóniában (Unpred) állomásozó kéksapkásoknak. Macedóniában számuk elenyésző, emiatt az elnevezés is találó: az ENSZ Megelőző Diplomáciája.
Horvátország elérte azt, hogy az „ő” kéksapkásait leválasszák a többiekről, számukat csökkentsék, és egy részüket a nemzetközileg elismert horvát határokra és nem a krajinai szerbek által ellenőrzött területekre telepítsék. Emiatt mondta az East River-i döntés után Mate Granic, horvát külügyminiszter, hogy a „BT eddigi legkedvezőbb döntéséről van szó”.
Az már más lapra tartozik, hogy a valóság nem teljesen egyezik azzal, amit az ENSZ-határozatok írnak. A krajinai szerbek ugyanis hallani sem akarnak arról, hogy békefenntartók „lófráljanak” például köztük és a boszniai szerbek között. Márpedig ha valamit a délszláv válságban a szerbek nem akartak, az eddig nem is jött össze. Legfeljebb még néhány szépen megfogalmazott BT-határozat születik.
B. G.
- Extra Hungariam [7]