D. szegény vajdasági fiatalember, édesapjával él rogyadozó, verett falú házukban. Összvagyona a számítógépe, motorbiciklije és II. világháborús német katonai sisakja. Ebben jár munkára, pincér a falu egyik kocsmájában. Kedvence a Kárpátia Zenekar. Utálja a szerbeket. Meg a cigányokat.
Büszkén meséli, hogy úgy megvertek egy idősebb romát, majd’ belehalt. Folyton ott gubbasztott az egyik kisasztalnál ún. húszdináros (cirka hetvenforintos) pálinkája mellett, többnyire hullarészegen. De amíg elérte ezt az állapotot, mindenkit azzal molesztált, fizessen neki egy újabb adagot. Aztán előző nap ellopta a Sztípó zacskóját. Állítólag. A Sztípó csökkent értelmi képességű fiatalember, ő is a húszdinárosra szokott rá, ennyire telik. Amíg kiment klozetre, a söntésről eltűnt a nájlonszatyra a húsz deka parizerrel és a fél kiló kenyérrel, a vacsorájával. Eltűnt a cigány is, aznapra. Sztípó magánkívül és éhesen támolygott haza.
Másnap visszanézett, gyanúsítottja már ott ücsörgött a sarokban. Sztípó rögtön ütött, pedig nyiszlett alak. D., a pincér rögtön közbelépett: a kocsmában nincs verekedés. Hát együtt rángatták ki az áldozatot az utcára, leterítették, megrugdosták. A vérben úszó, szinte eszméletlen testet átvonszolták a közeli romos ház udvarába, a bokrok közé, nehogy a rendőrség a kocsma előtt találja meg, mert abból jegyzőkönyv lesz.
Az öreg cigány túlélte, reggel valahogy kimászott az útra. A szerb rendőrök szedték össze, két pofonnal buzdítva őt, hogy félig mezítlábasan tűnjön hazafelé, de gyorsan. Délben már a bolt előtt látták sörözni – így D., röhögve: „Ezek, bazmeg, mindent túlélnek. Részeg magyar rég megfagyott vóna abba’ a hidegbe’, én a motoron összeszarom magam a hidegtű’, ennek meg meg se kottyant!” Majd felerősíti a zenét, bömböl a Kárpátia, D. dúdolgat: „Neveket akarok hallani / Kik ’56 hóhérai (...) Gyilkos és áruló / Szent földben nem nyughat.”
Magyaráznám, ha a cigány meghal, az bizony gyilkosság, ő is tettes. De D. csak kacarászik: „Na ezek a mi szerb rendőreink még jobban utálják őket, mint mink. Azok még örűtek is vóna, problémával kevesebb!”
Az örök érvényű Cioran írja, hogy akik sokat szenvedtek, néhány kivételtől eltekintve arrogánsak lesznek: „Minden szerencsétlenségüket a képedbe vágják, s nem nyugszanak, míg nem szenvedsz annyit, mint ők.” A megalázott végül azt hiszi, mindenhez joga van, másokat megalázni is. Ám magáról nem gondolja, hogy embertelen: „Mert nem tudja elképzelni, hogy neked is lehet méltóságod. Üldözték: üldözött lett. Azt hiszi, sajnos, hogy most is áldozat. És ettől még kérlelhetetlenebb.”
D. sokat szenvedett húgával anyjuk halála után, s ha nem is a nyomorból, de a szegénységből semmi esélye kitörni. Magyarországon sem járt még soha, utálja is a nem rendes magyarokat. Azok más magyarok, mint mink.
De kisebbségiként a többséget, legjobban pedig a másik kisebbséget gyűlöli. Utóbbiakat ki is lehet röhögni. S mondják: a nevetés gyógyít. A kérdés ez esetben csak annyi: ugyan mit gyógyít?
- Kistotál [6]