A liberális Mikulás
„Nálunk az igazgató íróasztalán még mindig ott van a Lenin-szobor – panaszolta egy felszólaló egy baranyai falu választási gyűlésén, 1990 tavaszán. Miért nem tesz már valamit az SZDSZ?” A hallgatóság egyetértőleg morgott.
Azóta hányszor, de hányszor hallottuk: miért tűri az SZDSZ, hogy X még mindig a helyén van, és miért tűri, hogy Y-t kirúgják. Miért engedi, hogy Z zsebre vágja a vállalatot, és miért nem csap oda, hogy W ne akadályozza már a privatizációt? Miért nem védi meg az SZDSZ a sajtó szabadságát, és miért tűri el, hogy mindenféle fasiszta szennyiratok megjelenhessenek? Pártállami tudatunkban a párt, amellyel rokonszenvezünk, a Párttá válik: azt várjuk tőle, hogy az állampárt korlátlan hatalmával tegye azt, amit jónak tartunk.
Ma ennek a vágyképnek semmi alapja sincs. Nincs – hál’ Istennek nincs – olyan párt, amely efféle igazságtevő hatalommal rendelkezne, az SZDSZ pedig nem az a párt, amely erre a szerepre törekedne. Az SZDSZ milliós szavazótáborral rendelkező tömegpárt, amelyben az emberi jogok radikális hívei mellett akadnak bőséggel olyanok, akik a halálbüntetés visszaállítása mellett szavaznának. A liberális miniszter nem Mikulás, hogy a Belügyminisztériumot – micsoda orwelli ötlet – az Emberi Jogok Minisztériumává varázsolja át. Az emberi jogok hívei nem spórolhatják meg a – TGM kedves és szép szavával – honpolgári feladatvállalást. Annyi várható el tőle, hogy fogékony legyen például az emberi jogi szervezetek kritikájára.
Ki kit rúg ki?
Az 1994-es választási győzelem idején „a liberális szavazótábor a rendszerváltás újrakezdését reméli az MDF kudarcba fulladt újabb kísérlete után” – állítja TGM. Az MSZP és az SZDSZ határvidékén elhelyezkedő értelmiség a választások előestéjén kizárólag az MDF-es „dicsőséges nagyurak”, elkergetését várta a kormányváltozástól – az 1989–90-ben elmulasztott személyi változások pótlását egyáltalán nem várta el. Maga az SZDSZ határozottan kiállt a személycserék ellen.
Abból nem lehet rendszert csinálni, hogy az ország egyik fele négyévenként félrerúgja az ország másik felét, mondta Kuncze Gábor választási gyűlésein. Miből gondolta TGM, hogy Kuncze Gábor hetek alatt elfelejti választási ígéreteit, és a kinevezése után nyomban lecseréli a rendőrség egész vezetését?
Amikor 1990 nyarán Túrós András friss kinevezése ellen Havas Gábor interpellált, a kisgazdák zöme is a miniszteri válasz elfogadása ellen szavazott. „Grósz bizalmasát” akkor az MDF szavazatai mentették meg. Ahogyan az iratmegsemmisítőket, az államadósság eltitkolóit, Nagymaros továbbépítőit is, akiknek büntetőjogi felelősségre vonására az SZDSZ nevében Hack Péter szólította fel Horváth Balázs belügyminisztert. Nem sokkal később azonban – joggal tartva az MDF-klientúra nyomulásától – az SZDSZ elkezdte védelmébe venni a pártállam kádereit.
Az 1990-ben hivatalban lévő megyei főkapitányok többsége a Németh-kormány idején kapta a kinevezését. Mekkorát tiltakoztunk, amikor Boross Péter belügyminiszter 1991 tavaszán – a szakmai zsűri ajánlását figyelmen kívül hagyva – nem erősítette meg őket a pozíciójukban. Pedig a szakmai zsűrit a TGM által most kirúgandónak ítélt tábornokok állították össze. (Ők egyébként – Túrós kivételével – ugyancsak a Németh-kormány idején emelkedtek az első vonalba.) S hogy utáltuk annak idején a bársonyszék forradalmárait! Miért várja el TGM Kuncze Gábortól, hogy a maga bársonyszékéből most hajtson végre forradalmi tisztogatást?
Meg aztán egyébként se megy úgy, huss-huss, ezekkel a tisztogatásokkal. A Németh-kormány utolsó napjaiban a fifikás Verebélyi Imre deregulálta a miniszter jogát a rendőrség irányítására: Horváth Balázs hiába is akart volna a tömegbe lövetni, nem volt hozzá utasítási joga. Boross informális módon kezébe kapta a rendőrséget, és irányította is jócskán. A rendőrségi törvény végre rendezte a helyzetet, a belügyminiszter utasíthatja a rendőrséget, de csak módjával. Kezdeményezheti az országos főkapitány felmentését, de az utódja kinevezésére a miniszterelnök jogosult. Lehet, hogy TGM-nek igaza van, és Horn Gyula nem ejtene könnyet Pintér Sándorért. De az már korántsem biztos, hogy nem ragaszkodna Túrós főkapitányi kinevezéséhez. TGM feltételezésével ellentétben ugyanis Túrós nem árulta el „régi gazdáit”. Túrós nem változott. Akár miskolci főkapitány korában, ma is meggyőződése, hogy a közbiztonság attól szilárd, ha a rendőrök sűrűn razziáznak a piacokon, és lépten-nyomon megállítják az autósokat. Ezt az igényét azonban az SZDSZ visszaigazolta. A Magda Marinko-gyilkosság után képviselőtársunk követelt – Kónya Imre miniszter gaudiumára – szigorúbb rendőri fellépést Szeged közterein.
Nyíri Sándor kinevezése „Kuncze lelkén szárad” – írja TGM. Tény, hogy kinevezését az SZDSZ-ben némelyek rosszallták. De némelyek Pintér Sándor felmentésének ötletét is rosszallták. Más megvalósítható ötlete viszont – tudomásom szerint – egyik esetben sem volt senkinek.
Néhány héttel ezelőtt Lengyel László jót gúnyolódott az SZDSZ-en, hogy nem rendelkezik olyan káderlistákkal, amilyeneket Kádár mindig elő tudott húzni a zsebéből. TGM most azt sejteti, a politológus ismét téved. „…ismeretes, írja, hogy az országban számos demokratikus meggyőződésű, a Cseka-hagyományoktól idegen, hazafias, gyakorlott, megvesztegethetetlen fiatal rendőrtiszt található.”
De szeretném megismerni őket!
Velünk kezdődik minden?
Nem tudom, milyen alapon remélte TGM, hogy „a sajnálatos rendőrségi törvényt” hetek alatt módosítják. Ilyen szándéknak ugyanis nyoma sem lelhető fel, sem a koalíciós megállapodásban, sem a kormányprogramban. Egyébként helyes sem volna. A választások előtt az SZDSZ azt hirdette, hogy csak a legszükségesebb esetekben kezdeményezi a törvények módosítását, mert többre tartja a jogbiztonságot, mint a törvények tökéletességét. De mintha ilyesmit vallott volna hajdan TGM is. A rendőrségi törvényről – a Fidesz és az SZDSZ kívánságának megfelelően – hónapokig tartó hatpárti tárgyalások folytak, a hatályos szöveget végül az SZDSZ is elfogadta. Ezt a megegyezést most egyszerre megváltoztatni a kétharmados többség birtokában? Még akkor sem, ha az MSZP netán partner volna hozzá. Erről azonban szó sincs.
A civil életbe visszavonult Horváth Balázs azt meséli, hogy belügyminiszterként megpróbált leváltani néhány pártállami rendőri vezetőt, de a következő hónapokban olyan rohamosan romlottak a bűnözési statisztikák, hogy a további beavatkozástól visszarettent. Tény, a rendőrségnek sikerült elhitetnie a lakossággal, hogy a bűnözés rohamos növekedése 1990-ben a demokrácia következménye. A növekedési ütemet jó szocialista szokás szerint extrapolálták, és a társadalmat azzal rémisztgették, hogy hamarosan évi egymillióra növekszik az ismertté vált bűncselekmények száma. A növekedés lelassulása már a rendőrség érdemének minősült.
S részint joggal. Boross Péter azért tudott viszonylag sikeresen bánni a rendőrséggel, mert ideálképe a katonarendőrök kívülről nem számadatoltatható kasztjáról megegyezett a rendőrökével. Kuncze óvatos kísérlete a rendőrség néhány ágazatának civilesítésére, és a nyomában támadt furore jól mutatja, milyen érzékenyen vigyáz a rendőrség az intézményi érdekeire. Nemhogy a pedagógusok, még a vasutasok sem rendelkeznek olyan érdekérvényesítő eszközzel, mint a rendőrség. A rendőröknek nem kell sztrájkba lépniük, elég, ha kicsit megeresztik az információcsapot, ha szűrő nélkül engedik rá a közvéleményre a bűnügyi krónikát, a hangulat egy pillanat alatt a liberális belügyminiszter ellen fordulhat.
Horn Gyula, akit TGM olyan mazochista szenvedéllyel szokott adorálni, jól tudja ezt. Amikor Békesi lemondása kapcsán a parlament elé vitte konfliktusát az SZDSZ-szel, Fodor „Kulturkampfja” mellett a közbiztonság állítólagos romlását dörgölte az SZDSZ orra alá. Ő hozta szóba a határon átáramló ukrán maffiát, ő kezdeményezte a határellenőrzések és az idegenrendészeti ellenőrzések szigorítását, és a FÁK-államok polgárainak vízumkényszeréről szóló BM–KÜM-javaslat sem születhetett volna meg Horn akarata nélkül. Egy „ösztönös egalitárius szocialista” már csak ilyen: többre tartja a populust, mint a homót. A belügyminiszter pedig, mint tudjuk, az ő kormányának a tagja.
Hivatali jogvédelem helyett
Ha valaki ezek után megkérdezné, elégedett vagyok-e tehát a liberális vezetésű Belügyminisztériummal, határozott nemmel felelnék. Nem tudom megmagyarázni például, miért kellett megengedni, hogy a rendőrség a saját kedvére-kényelmére állítsa össze a saját Szolgálati Szabályzatát? Miért nem lehet beterjeszteni azokat a törvényjavaslatokat, amelyek már egy évvel ezelőtt is készen voltak? Miért nem lehet módosítani az idegenrendészeti törvénynek legalább a végrehajtási rendeleteit? Miért nem lehet felmérést készíteni a rendőrök által elkövetett hivatali bűncselekmények (bántalmazás, kényszervallatás) kivizsgálásának helyzetéről?
E kérdések jogosak, noha tudom, hogy a miniszter maroknyi stábja milyen heroikus erőfeszítéssel próbálja érvényesíteni a liberális képviselők álláspontját a törvényjavaslatok előkészítése során, folyamatos vitában a minisztérium irdatlan apparátusával.
Az emberi jogok védelme azonban nem a minisztérium, nem is a párt, hanem társadalmi szervezetek, a sajtó, a nyilvánosság feladata. Két emberi jogi szervezet, a Magyar Helsinki Bizottság és a Magyar Emberi Jogvédő Központ (MEJOK) jelentést készített az idegenrendészeti jogszabályok működésének visszásságairól: Kuncze két napon belül elolvasta a jelentést, és utasítást adott a konkrét esetek felülvizsgálatára. Aztán lehetővé tette, hogy a két szervezet egy hétig tanulmányozhassa a kistarcsai idegenrendészeti közösségi szállás belső viszonyait, beletekinthessen az idegenrendészet aktáiba, és megismerhesse a tábor gazdálkodásának alapszámait. Alig hiszem, hogy a fejlett Európa belügyminiszterei, Löschnak, Schäuble, Pasqua, akiknek a társaságában Boross Péter oly otthonosan érezte magát, támogatnának egy ilyen vizsgálatot.
Nincsenek illúzióim. A két szervezet jelentésétől nem fognak egy csapásra megváltozni az életkörülmények Kistarcsán. A rendőrség, mint a méz vagy a mézga: csupa alázatos odaadás, puha segítőkészség. Aztán semmi sem történik.
Vagy mégis. Néhány embert csak kiengednek Kistarcsáról. De miért nem mozdulnak az újságok? Miért nem szedik ízekre – tisztelet a HVG-s kivételnek – az új Szolgálati Szabályzatot? Miért nem nyomoznak, kutakodnak a nemzetbiztonsági törvény ügyében? Miért nem emeli fel a szavát a Demokratikus Charta, mintha rádiós szerkesztők elbocsátásáról volna szó? Miért Kunczén kéri számon mindezt a publicista?
A magyar progresszió belügyminisztere?
A koalíciós együttműködés paradoxona, hogy azok, akik benne vannak a kormányban, akik naponta tucatnyi döntésre kényszerülnek, sokkal kevesebbet panaszolkodnak a nagyobbik koalíciós partner szavai és tettei miatt, mint azok a politikai vezetők, akik nem viselnek kormányzati felelősséget. Pedig Kuncze és Lotz bizonnyal nem voltak a koalíciókötés szószólói.
TGM kifogásolja, hogy Pető Iván a koalíciós egyeztető tanácsban gyakorolt vétójogával mintegy miniszterelnök-helyettesi funkciót lát el, holott nem visel kormányzati, parlamenti felelősséget. Ez a felelősség Kuncze Gáboré.
A jelenlegi dilemmát háromféleképpen lehet megoldani. 1. Az országgyűlés létrehozhat egy tárca nélküli miniszterelnök-helyettesi posztot a kormányban. Ez formálisan rendezné Pető Iván helyzetét, de igen szocialista stílusú, efemér megoldás volna. 2. Ki lehet lépni a koalícióból. A szerző nem ezt a megoldást sugallja.
A harmadik megoldás – az az érvelés logikája mintha ezt támasztaná alá egyetlen lehetőségként – ha Pető és Kuncze helyet cserél. Akkor a Belügyminisztérium a szabadság kiteljesítésének minisztériuma lehetne! Akkor valóra váltaná a magyar progresszió legszebb álmait: lecsapna a maffiára, de védené a cigányokat meg a migránsokat. Beh örülne, ennek Horn Gyula, az egalitáriánus szocialista meg Bokros Lajos, a georgeiánus bankár. A magyar népességről nem is beszélve.
Ezt a mi lapunkat sokszor „szociofotós”, szegénypárti, cigánypárti, rendőrellenes orgánumként írták le, amely nem képes túllépni a demokratikus ellenzék szűkös témáin, és amelyből hiányzik a polgárosodás tágabb lélegzete. Mi, a Beszélő szerkesztői sosem bántuk, hogy lapunk korszerűtlen módon megőrzött valamit a demokratikus ellenzék régi vonalából. De megtanultuk – s részint éppen TGM-től tanultuk meg –, hogy egy liberális sosem megoldásokban gondolkodik. Mert a dolgokat nem lehet megoldani. Legfeljebb változtatni lehet rajtuk itt-ott egy kicsit.
Ezért tartanék az emberi jogok meghódítását ígérő belügyminisztériumi Sturmtól. Inkább csak azt szeretném, ha C. a kínai üzletember, akit jogellenesen tartottak Kistarcsán, mégis megkapná a tartózkodási engedélyt. Meg Z. a cigány vállalkozó, akinek a rendőrök Csepelen összetörték az állkapcsát, kapna valami kártérítést. S Kuncze minisztériumában mostanában időnként odafigyelnek az ilyesmire.
- Vita [6]