A Beszélő 2007. novemberi számában megjelent, Ayn Rand Atlasz vállat vont (Atlas Shrugged) című regényének mielőbbi hazai kiadását szorgalmazó cikkében [2]1 Seres László azzal méltatja a könyvet, hogy az „eladott egy, az ember túléléséhez szükséges filozófiát, a ráció és a tudatunktól független valóság tiszteletben tartását hirdető objektivizmust, és eladott egy politikai világnézetet, a szabadpiaci kapitalizmust, ami a közhiedelemmel ellentétben a szabadpiaci kapitalizmus őshazájában sem népszerű”. Írásomban – szembeszállva Seres értékítéletével – szeretném bemutatni, hogy (i) Rand gondolatvilága egy irracionális alapvetésen nyugszik; (ii) ez a gondolatvilág filozófiaként nem vehető komolyan, mégpedig (iii) azért, mert Rand, illetve az általa megteremtett „objektivizmus” semmi egyéb, mint szánalmas kísérlet annak bizonyítására, hogy a laissez-faire kapitalizmus az egyetlen olyan társadalmi rendszer, amely metafizikailag és logikailag helyes. (A félreértések elkerülése végett előre kell bocsátanom, hogy a jelen írás nem a kapitalizmus helyes vagy helytelen voltáról, hanem kizárólag Randről és az objektivizmusról szól.) Mindezek előtt azonban szeretnék néhány szót ejteni az Atlaszról mint szépirodalmi műről, bár elismerem, hogy a regény irodalmi kvalitásai nem feltétlenül relevánsak az abban kifejtett eszmék minősége szempontjából.
Kapreál
Rand bevallottan nem a valóság ábrázolására törekszik; az ilyesmit vacak naturalizmusnak tartja, önmagát pedig „romantikus” szerzőként határozza meg, akinek az ideálja Victor Hugo (a modernek közül pedig az ultaerőszakos, ultraamerikai és ultra-antikommunista thrillerszerző, Mickey Spillane, akit nagy „moralistának” tart2). Meghatározása szerint a romanticizmus „a művészetnek az a kategóriája, amely annak az elvnek a felismerésén alapul, hogy az ember rendelkezik az akarat képességével (the faculty of volition)”, „nem azzal foglalkozik, amilyenek a dolgok, hanem – Arisztotelész szavaival – azzal, hogy milyenek lehetnének, és milyennek kellene lenniük”.3 (Arisztotelész művei közül Rand nem csak a Poétikát érti félre „termékenyen”.) Valóban: a több mint 1000 oldal terjedelmű Atlasz-könyvben nyomát sem találni az „árnyalt” emberábrázolásnak, sőt, semmiféle emberábrázolásnak: a gonoszok nagyon gonoszok (és csúnyák), a jók pedig a jóság szobrai, és gyönyörűek is.
Mit lát pl. a gonoszok közé tartozó James Taggart, ha a tükörbe néz? „Megpillantotta a saját alakját: a magas testet torzzá tette a lottyadt, megereszkedett tartás, mintha szándékos tagadása lenne az emberi szépségnek; látta a ritkuló hajat, a puha, durcás ajkakat.” (266. o.)4 Mit látna? A romlást magát! Bezzeg amikor megpillantjuk a pozitív főhősnőt, Dagny Taggartet! Az ő kecses lábát „kiemeli a harisnya feszes fényessége”, olyan „feminin elegancia árad belőle, ami furcsán idegennek hat a poros vasúti kocsiban”, érzéki szája pedig... nos, az érzéki szájával kapcsolatos tudnivalókat inkább meghagynám az angol eredetiben: „a sensual mouth held closed with inflexible precision.” (13. o. – ez a merev, netán állhatatos precizitással csukva tartott száj nálam nagyobb tehetségű fordítót igényel.)
Persze a szereplők nemcsak vannak, hanem beszélnek is. A bárban iszogató gonoszok pl. így: „Amikor mindenki egyetért – Taggart hangja hirtelen éles, követelőző lett –, amikor az emberek véleménye egyhangú, hogyan merészel egyetlen ember ellentmondani? Milyen jogon? Erre lennék kíváncsi – hogy milyen jogon?” (46. o.) Amikor pedig eljön az igazság pillanata, ugyanez a Jim Taggart – állítólag zavarodottan és rémülten – a következő csinos kis szubjektivista-kollektivista (randi főbűnök!) beszédet mondja el: „Nem kell elhinnünk! [...] Még senki nem mondta ezt! Ez csak egy ember! Nem kell elhinnünk! [...] Miért olyan biztos benne, hogy igaza van? Ki ez az ember, hogy merészel szembeszállni az egész világgal, mindazzal, amit századokon és századokon át mondtak? Honnan veszi? Senki nem lehet biztos, senki nem tudhatja, mi a helyes! Nincs is olyan, hogy helyes!” (1071. o.) Velük szemben az igazaknak még szex közben is az objektivista krédó jár a fejükben: „A mögöttük álló éveken, az egyetlen hűségük, a létezés iránti szeretetük alapján választott út minden stációján át – amit annak tudatában választottak, hogy semmi nem jön ingyen, hogy az embernek saját magának kell alakítania a vágyát és megvalósítása minden formáját –, a fém megmunkálása, a sínek és motorok alakításának stációin át annak a gondolatnak az ereje mozgatta őket, hogy az ember a saját örömére teremti újra a földet, hogy szelleme az, ami értelmet ad az érzéketlen anyagnak azzal, hogy választott céljai szolgálatába állítja.” (252. o.) Ezt Dagny Taggart mindössze két mondattal azelőtt gondolja, hogy elélvezne Hank Rearden feltaláló és vasgyáros erős karjai között. Lehet, hogy bennem van a hiba, de erről Örkény Babikjának Speiszer Ilonkája jut eszembe, aki ilyen apróhirdetéseket ad fel: „Keresem azon nőtlen férfiak ismeretségét, akit a tőkés monopolisták hóhérai tüzes vassal pörköltek, megvillanyoztak, vagy hóba ástak. Műfogsor sem akadály.”5 Csakhogy a Babikkal ellentétben az Atlasz sajnos nem szatíra – mélységesen komolyan veszi magát.6 Olyannyira, hogy írója és követői a könyvben szereplő nagymonológokat többször külön is kiadták filozófiai indíttatású műveikben, Rand pedig több írásában úgy idézi John Galtot, mintha csak valóságos személy lenne.
Granville Hicks 1957. október 13-án tette közzé a New York Timesban azt a Seres által is említett, meglehetősen negatív kritikát, amelyre több olvasó, közöttük Alan Greenspan, a FED későbbi elnöke is felháborodott levélben reagált.7 Ezeket a Rand-híveket elsősorban az bőszítette fel, hogy Hicks szerint a könyv gyűlöletből íródott, hiába a túláradó életszeretet: „Mindnyájunknak lehetnek olyan pillanatai, amikor úgy gondoljuk, jó ötlet lenne, ha az emberi faj egésze kipusztulna saját magunk és még néhány kedves ember kivételével, az azonban már elgondolkodtató, ha valakinek sikerült ezt a hangulatot 1168 oldal megírása és tizennégy évnyi munka alatt folyamatosan fenntartania.”8 Valójában azonban a könyv szempontjából irreleváns, milyen érzelmek működtek megírása közben a szerzőben. Sokkal lényegbevágóbb Hick másik állítása, miszerint a könyv – pocsék. „Semmilyen irodalmi értelemben nem komoly regény, bár őszinte... Csak két hangulata van, a melodrámáé és a didaxisé, és egyikben sem ismer mértéket.”
A szovjet kémből konzervatív publicistává lett Whittaker Chambers, az Atlasz egyik korai és mélységesen elítélő kritikusa9 kiemeli a regényben szereplő nevek kacagtató abszurditását. Ragnar Danneskjöld, a filozófus-fizikus-mérnök10 zseniből lett modern kalóz? Francisco Domingo Carlos Andres Sebastián ’Anconia, a szintén filozófus-fizikus-mérnök zseniből lett modern playboy, aki persze csak azért adja fel üzletemberi racionalitását, hogy belülről bomlasszon? Vagy Midas Mulligan – bankár? Ez nem Victor Hugo, még csak nem is Verne Gyula – ez Verne rajzfilm-adaptációja, de leginkább Azsájev. Beszélő nevek, beszédes fizikumok és főleg: beszélő (eszméket tételesen deklamáló) fejek. Kapreál. (Hozzátehetjük, hogy az említett ponyvaszerző, Mickey Spillane két komoly előnnyel is rendelkezik Randdel szemben: könyvei nem unalmasak, viszont rövidek.)
Seres a könyv erényei között említi a sikerességét. Természetesen az, hogy egy regény felkerül a bestsellerlistákra, semmit sem árul el az értékéről. Seres megjegyzése viszont elárulja, hogy számára a könyv erényei közé tartozik, hogy hatékony propaganda. Ha viszont valaki annak örvendezik, hogy valamely eszmét egy fércművel sikerült széles körben népszerűvé tenni, ráadásul ez az eszme történetesen az individualizmust és a „racionális önérdek-érvényesítést” hirdeti, akkor nehéz távol tartanunk magunktól a gyanút, hogy ebben valami ellentmondás van.
Az akarat diadala
Attól persze, hogy Rand rosszul ír, gondolatrendszere még valóban jelenthetné az emberiség túlélésének zálogát, ahogyan Seres állítja, úgyhogy most már vizsgáljuk meg ezt!
„A racionalitás – írja Rand – az ember alapvető erénye, minden más erény forrása. Az ember alapvető vétke, minden más bűnének forrása pedig az, ha elhomályosítja elméjét, felfüggeszti tudatát, ami nem vakság, hanem a látás megtagadása, nem tudatlanság, hanem a tudás elutasítása. Az irracionalitás az emberi túlélés eszközének elvetése, egy olyan út választása, amely a vak pusztulásba vezet; az, ami elmeellenes, életellenes.”11
John Galt az Atlasz eszmei középpontját képező hatalmas monológjában így szapulja a helyüket nem tudó kollektivista tömegeket:
„Ha a misztikusok középkorában éltetek volna kovácsként, teljes keresőképességetek kimerülne abban, hogy hosszú napok verítékével előállítotok egyetlen vasrudat. De hány tonna sínt termeltek egyetlen nap alatt, ha Hank Reardennek dolgoztok? Mernétek-e azt állítani, hogy a fizetésetek nagysága csak a fizikai munkátokon alapul, s hogy a síneket az izmaitok teremtik? Az izmaitok csak annyit érnek, mint a középkori kovács életszínvonala; a többit ajándékba kapjátok Hank Reardentől.” (1065. o.)
Bár első hallásra kicsit durva, hogy a munkabér java a munkáltató tőkés ajándéka lenne, ha elfogadjuk, hogy az emberek közötti különbségek abból adódnak, hogy ki hajlandó, ki pedig nem hajlandó használni az eszét, akkor bizony ezt is tudomásul vehetjük. Ha egyszer mindenki számára egyformán adott a racionális cselekvés, az észhasználat lehetősége, akkor – humanizmus ide vagy oda – az „aki hülye, haljon meg” elve végül is elfogadható.
Csakhogy: ha mindenki számára egyformán adott a racionális cselekvés, az észhasználat lehetősége, akkor miért vannak (hogyan létezhetnek) hülyék? Hogy lehet, hogy Hank Rearden fantasztikus új fémeket fedez fel, miközben bamba melósai csak arra képesek, hogy öntsék a vasat?
Rand szerint a magyarázat az, hogy az emberi tudat nem automatikus, hanem akaratlagos (volitional).12 Galt szavaival az Atlaszból:
„A gondolkodás azonban választás dolga. Annak a kulcsa, amit oly meggondolatlanul »emberi természetnek« neveztek, a nyílt titok, amivel együtt éltek, de amit rettegtek megnevezni, az a tény, hogy az ember volicionális tudatú lény. Az ész nem működik automatikusan, a gondolkodás nem mechanikus folyamat, a logikai kapcsolatokat nem az ösztönök teremtik. [...] Életetek bármely pillanatában, helyzetében szabadságotokban áll gondolkodni, vagy elhárítani a gondolkodás erőfeszítését. A természetetektől azonban nem szabadulhattok, nem menekülhettek az elől a tény elől, hogy az ész a túlélésetek eszköze...” (1012. o.)
Azaz a hülyék létezésének magyarázata egyszerűen az, hogy vannak, akik nem hajlandók használni az eszüket.
Csakhogy, ha a gondolkodás akarati, ha a tudat volicionális, ha az ember szabadon dönthet aközött, hogy gondolkodik-e vagy sem, fel kell tenni a kérdést, hogy min alapul/min alapulhat ez a döntés. A válasz pedig az, hogy bármin alapul is, az biztosan nem az értelem/gondolkodás/tudat, hiszen a döntés megelőzi a gondolkodást, az értelem használatát, a tudatot magát. (Ezzel szemben nem állja meg a helyét az az érv, hogy az emberek konkrét, egyedi helyzetekben döntenek afelől, hogy gondolkozzanak-e, vagy „kikapcsolják” [blank out] a tudatukat: egyrészt Rand/Galt az emberre általában mondja, hogy „volicionális tudatú”, másrészt a „kikapcsolás” melletti döntés nyilván egyetlen konkrét helyzetben sem a korábbi gondolkodáson/észhasználaton alapul, hiszen az nem fog önmaga ellen „súgni”.) A gondolkodás erőfeszítésének vállalása vagy elhárítása – ami Rand etikájának, egész emberképének középpontja – semmi máson nem alapul, mint a mindennek fölötte álló akaraton (illetve annak hiányán). Rand/Galt nem azt mondja, hogy az alsóbbrendű ember (mert sajnos ez a kifejezés a helyénvaló itt) nem gondolkodik, ezért lusta disznó (pedig, ha gondolkodna, milyen sokra vihetné), hanem pont fordítva: a prolik lusta disznók, ezért nem is csoda, hogy nem gondolkodnak. Az objektivizmus, ahogyan Seres írja, valóban kendőzetlenül hirdeti a „racionális önérdek-érvényesítést”, csakhogy ennek képességét egy irracionális (preracionális) akaratra alapozza, ami vagy megvan valakinek, vagy nincs. Végtelenül ironikus, hogy Rand azt veti Nietzsche szemére, hogy „episztemológiájában alárendeli az értelmet az »akaratnak« vagy az érzelmeknek, az ösztönöknek, a vérnek vagy a velünk született jellembeli erényeknek”.13 Rand ugyanis vegytiszta módon ezt teszi.
Ezért nincs mit csodálkoznunk, amikor Rand azon lamentál, hogy a jó Amerikától azt követelik, „osszuk szét gazdagságunkat Afrika és Ázsia vademberei között, és még kérjünk is bocsánatot azért, mert mi megtermeltük, ők meg nem”.14 Rand nem rasszista (a rasszizmus kollektivizmus lenne15) – de hát a vadember ugyebár, az vadember. (Ugyanezt a gondolkodásmódot tapasztalhatjuk ma a cigánysággal kapcsolatos, egyre gyakoribb hazai neokon/objektivista írásokban: nem vitatom, hogy a szerzők, akárcsak Rand, mentesek minden rasszizmustól, ám az is kétségtelen, hogy az eredmény ugyanaz. S láthattuk: az „individualista” objektivizmus alapvető premisszája semmivel sem kevésbé irracionális, mint a „kollektivista” rasszizmusé.)
Tudkap
Ahogyan Seres írja, az objektivizmus a tudatunktól független valóságot „hirdeti”. A „hirdetés” igen pontos megfogalmazás; a descartes-i kétely Rand számára nem kérdés, hanem perverzió.
„Descartes minden kuruzsló (Witch Doctor) alapvető episztemológiai premisszájából indult ki, […] abból a hitből, hogy a külvilág létezése nem önmagában evidens, hanem be kell bizonyítani az ember tudatának tartalma alapján – ami annyit jelent, hogy a tudat fogalma valami más képességet jelent, mint az észlelés képességét – ami annyit jelent, hogy az ember tudatának esetleges tartalma az az elemi tény (primary) és abszolútum, amihez a valóságnak igazodnia kell. Ami ezt követte, groteszken tragikus: filozófusok sora próbálta bebizonyítani a külvilág létezését úgy, hogy a kuruzslók vak, befelé forduló tekintetével bámulták fogalmaik, majd észleléseik, majd érzéseik véletlenszerű kavargását.”16
Pedig – állítja Rand – mi sem egyszerűbb: a „létezés létezik”: ez axióma. Ahogyan Galt mondja az Atlaszban:
„A létezés létezik – s e kijelentés megértéséből két további, kiegészítő axióma következik: hogy van valami, ami létezik, és azt fogjuk fel, illetve hogy mi tudat birtokában létezünk, mivel a tudat a létező felfogásának képessége.” (1015. o.)
Hát, ha axióma, akkor legyen axióma, bár még így sem világos, hogy a létezés létezéséből miért következne az, hogy a létező az, amit felfogunk, illetve, hogy a tudat a létező felfogásának képessége. S mi az, hogy egy axiómából egy másik – kiegészítő vagy sem – axióma következik? Ha következik, akkor miért axióma? A válasz alighanem egy lakonikus „csak”, meg persze az, hogy Rand az axióma kifejezést is sajátos értelemben használja, hiszen az axiómákról azt állítja, hogy azok „axiomatikus fogalmakból” állnak. Ilyen „axiomatikus fogalom” a létezés és a tudat, amely nem bizonyítható (ugyan hogyan lenne bizonyítható egy fogalom, és mi végre kellene egy fogalmat bizonyítani, ráadásul mivel?), minthogy a létezést csak a nem-létezéssel, a tudatot pedig a tudattalansággal lehetne bizonyítani (miért is?), ami önellentmondás lenne (tényleg?).17
Galttól az Atlaszban megtudjuk, hogy „a logika azon az axiómán nyugszik, hogy a létezés létezik”. (1016. o.) Az azonosság törvényét és az „azonosítást” azután alaposan összezavarja, hogy eljusson oda, hogy a világban működő gonoszokat, a „fosztogatókat és az alamizsnalesőket” („looters and smoochers”) a Zérus, a nem-A imádóinak nevezze, mintha a logikai negáció valami alacsonyabb rendű dolog lenne. (Azt, hogy omnis determinatio est negatio, felejtsük el.) Ennek persze az égvilágon semmi értelme, hacsak az nem, hogy kimondható: azok, akik nem hajlandók tudomásul venni a kapitalizmus tényeit, magának a logika törvényeinek mondanak ellent.
Ugyanezt a levezetést kapjuk, ha abból a – kétségtelen – állításból indulunk ki, hogy A = A. Az azonosság törvényéből Rand ripsz-ropsz levezeti a kauzalitást, mondván, hogy az nem más, mint az azonosság törvényének alkalmazása a hatásokra (actions), mivel egy dolog nem hozhat létre olyan hatást, ami ellentétes a természetével. Hogy mire jó ez az agyrém, az persze kiderül Galt szavaiból:
„...a tulajdonjogok forrása a kauzalitás. Minden tulajdont, minden vagyontárgyat az emberi elme és munka hoz létre. Minthogy nem lehetséges okozat ok nélkül, nem lehetséges gazdagság annak forrása, az emberi intelligencia nélkül.” (1062. o.)
Egy ilyen levezetésnek minden bizonnyal örvendene például a BSA (a jogtiszta szoftverek használatáért küzdő világszervezet), amely ezentúl kommunikációjába felvehetné: „Ha illegálisan töltesz le, az azonosság törvénye ellen vétesz” – ez azonban nem teszi ezt sem igazzá, sem egyáltalán értelmessé.
Azt mondhatjuk, hogy Ayn Rand a filozófiát a Polgári Törvénykönyv szolgálólányává tette, s a „szolgálólány” még enyhe kifejezés.
Valószínűleg ugyanez a megfontolás az alapja annak az objektivista meggyőződésnek, hogy értelmetlen az analitikus/szintetikus dichotómia; nincsenek kontingens igazságok: minden igaz állítás szükségszerű. Minthogy ezzel kapcsolatban a randi/objektivista érvelés meglepően és mulatságosan együgyű, érdemes részletesebben megvizsgálni, már csak azért is, hogy újabb bizonyítékkal szolgáljunk arra, hogy ez a gondolatvilág nem nevezhető filozófiának. Rand egyik „bizonyítása” a következő. Az ellenfél úgy véli, hogy a „házas agglegény” logikai lehetetlenség, minthogy a „házas” ellentmond az „agglegény” definíciójának, míg a „karját csapkodva a Holdra szálló agglegény” logikailag lehetséges. Ez – Rand szerint – azért helytelen, mert az „agglegény” az „ember” kategória alkategóriája, márpedig az ember, mint létező, lényege magában foglalja azt, hogy nem tud karcsapkodással repülni. Vagyis minden hamis állítás szükségszerűen hamis, és minden igaz állítás szükségszerűen igaz. Rand odáig elmegy, hogy kijelentse: „a szó komoly, episztemológiai értelmében az ember nem képes elgondolni az ellentétét egy olyan állításnak, amit igazként ismer”; a vízben elsüllyedő jégkocka elgondolható képzete csak arra jó, hogy összekeverjük „Walt Disney-t a metafizikával”.18 Hogy Rand itt mi mindent kever össze, az messze túllépi a jelen írás kereteit, mindenesetre ha ma, e borús decemberi napon én elgondolom, hogy süt a nap, és nyílnak a rózsák, nem értem, hogy gondolkodásom miért ne volna komolyan vehető a szó episztemológiai értelmében. Persze Rand motivációi nyilvánvalóak. Számára az, hogy az analitikus igazságok nem a tényekről szólnak, a tényigazságok pedig nem logikai szükségszerűségek, ezt jelenti: „Csakúgy, ahogy az altruizmus szerint az embernek csak az jár, amit nem érdemel meg, e szerint az elmélet szerint az ember csak azt nevezheti tudásnak, amit nem bizonyított.”19 Lám: a csúnya altruizmus és a csúnya (nem randi) logika rokonok.
Ha Rand szépírói outputját a szocreál mintájára kapreálnak neveztük, úgy a filozófiáját a tudományos szocializmus után elkeresztelhetjük tudományos kapitalizmusnak, röviden tudkapnak: az előbbiben mindenütt jelen lévő „történelmi szükségszerűség” szépen visszaköszön Rand gondolataiban is, hasonló szerepben és céllal, csak persze itt nem „történelmi” a szükségszerűség (az, ugye, kollektivizmus lenne, brrr…).
A filozófia történetében számtalanszor szembementek ezeréves hagyományokkal, azonban ezt filozófiai kérdésekre válaszolva tették. (Ilyen válasz természetesen lehet az is, hogy az illető kérdés értelmetlen.) Rand azonban soha nem vitatkozik, hanem morális ítéleteket hoz: amikor Descartes-ot, Kantot és másokat kuruzslóknak nevez, nem azt állítja, hogy tévednek, hanem azt, hogy elvetemült bűnözők. Ez még a legvulgárisabb vulgármarxizmusnál is bornírtabb gondolkodás, ugyanis Rand számára a filozófiatörténet gyakorlatilag nem létezik: mindenki egyidejű. Itt nem arról van szó, hogy egyes gondolkodók a „reakció”, mások a „haladás” szekerét tolták, Rand nem azt állítja, hogy a bölcselők osztályhelyzete meghatározta/meghatározza véleményüket, mondjuk arról, hogy az isteni omnipotencia képes-e ellene tenni a logikai szükségszerűségnek. A filozófiában egyéni felelősség, egyéni bűnök vannak – az „egyszemélyes bíróság” pedig (hogy kölcsönvegyük Mickey Spillane regénycímét) Ayn Rand.
E bíró pedig valóban hatalmas tekintéllyel rendelkezett. Voltak például randiánus esküvők, ahol az egybekelő pár felolvasott egy bekezdést a szekta szent könyvéből, az Atlaszból. Azután, hogy Nathaniel Brandent, a korábbi szellemi örököst kirúgták a mozgalomból, azoknak, akik feliratkoztak Rand előadásaira, alá kellett írniuk egy nyilatkozatot, miszerint soha nem vesznek meg vagy olvasnak el olyan könyvet, amit Branden írt. A híveknek pedig – a Mit tenne Jézus? mintájára – minden helyzetben azt a kérdést kellett feltenniük maguknak, hogy mit tenne John Galt. Megkockáztathatjuk, hogy az objektivizmus nem a filozófia, hanem a szekták20 családjába tartozik. Murray N. Rothbard – aki köztudottan maga is legalább annyira gyűlölte a kollektivizmust és a tervgazdaságot, mint Rand – Az Ayn Rand-kultusz szociológiája című írásában az objektivista szektát a bolsevik párttal állítja párhuzamba,21 és számtalan példát hoz a tagok agymosására, az exkommunikációkra és sztálinista stílusú tisztogatásokra. Tőle tudhatjuk, hogy a főbűnök közé tartozott, ha valaki jobban kedvelte Bachot Rachmaninovnál, de még az is gyanakvást szült, ha a szektatag nem dohányzott, mivel Rand a dohányzást erénynek, sőt morális kötelességnek tekintette. A dohányzás erényéről egyébként az Atlaszban is van egy emelkedett eszmefuttatás, egy idős újság- és cigarettaárus szájából:
„Szeretem a cigarettákat, Miss Taggart. Szeretek arra gondolni, hogy az ember a kezében tartja a tüzet. A tüzet, egy veszélyes erőt, amelyet az ujjhegyével idomít. Gyakran gondolok azokra az órákra, amikor valaki egyedül ül, a cigarettája füstjét figyeli, és gondolkodik. Az jut eszembe, milyen nagy dolgok is születhettek az ilyen magányos órákból. Amikor az ember gondolkodik, egy tüzes pont ég az elméjében – helyes hát, ha ilyenkor a cigaretta parázsló vége jelenti számára az egyetlen önkifejezést.” (61. o.) Prométheusz? Marlboro Man!
Ez tehát az a gondolatrendszer, amit Seres László szükségesnek vél az ember túléléséhez. Lelke rajta; ha patetikusak akarnánk lenni, mondhatnánk, hogy ezen az áron nem éri meg. Hál’ isten, ilyen pátoszra nincs szükség. Talán érdemes egy pillanatra visszatérni arra az írás elején említett kérdésre, hogy vajon gyűlölködő, aljas, felháborító könyv-e az Atlasz, gyűlölködő, aljas, felháborító perszóna-e Rand. A fentieket végiggondolva nyugodtan kimondhatjuk, hogy igen – az. Akár egyet is érthetünk Whittaker Chambers idézett kritikájának azzal a megállapításával, hogy a könyv minden egyes fejezete mintha azt susogná: „Gázkamrába velük!” Ám ha elolvastuk az Atlaszt, és igyekeztünk magunkévá tenni az objektivista filozófia gyöngyszemeit, aligha marad kedvünk a felháborodásra, hiszen azt is láthattuk, mennyire szánalmas az a tákolmány, amit Rand filozófiának nevez. Whittaker Chambersszel együtt inkább hajlunk a „szerfölött butuska” („remarkably silly”) jelzős szerkezet alkalmazására.
Cikke végén ezt írja Seres a könyvben refrénként visszatérő kérdésre utalva: „Persze lehet ezen mosolyogni – végül is kicsoda John Galt?” Pedig pont fordítva: lehet ezen mosolyogni, mivel már pontosan tudjuk, kicsoda John Galt.
Jegyzetek
1 Seres László: Atlasz vállat von, avagy: kiadó kerestetik. [2] Beszélő, 2007. november, 21–22. o.
2 L. Alvin Toffler 1964-es interjúját Randdel a Playboyban (http://www.discoveraynrand.com/playboyinterview.html [3]). Persze lehet, hogy ez csak egy dacos válasz arra, hogy az Atlasz megjelenésekor Granville Hicks a mű színvonalát Spillane ponyváiéhoz hasonlította. (L. 6. sz. jegyz.) Nathaniel Branden (My years with Ayn Rand. Jossey-Bass, 1999 – a könyv teljes szövege elérhető online a Questia.com elektronikus könyvtárban), Rand egykori „kijelölt szellemi örököse” és szeretője, akit az objektivista kultusz később exkommunikált, szintén említi Rand rajongását Spillane iránt, ami állítólag kölcsönös volt.
3 http://www.aynrandlexicon.com/lexicon/romanticism.html [4]
4 Ayn Rand: Atlas Shrugged. Penguin Modern Classics, 2007. A későbbiekben a regényből származó idézetek után szereplő oldalszámok erre a kiadásra vonatkoznak. Az idézetek saját fordításaim.
5 Örkény István: Babik. In: Önéletrajzom töredékekben. Szépirodalmi, 1983.
6 Ha az internetes Ayn Rand Lexikonban megkeressük a „humor” szót, ilyeneket találunk: „...a humor destruktív elem – ami rendben is van, de értéke és moralitása attól függ, hogy mi az, amit kinevetünk. Ha a világban lévő gonoszon nevetünk (mármint, ha azt komolyan vesszük, de néha megengedjük magunknak, hogy nevessünk rajta), az rendben van. Azon nevetni, ami jó, kinevetni a hősöket, az értékeket vagy, mindenekelőtt, saját magunkon nevetni: szörnyűség. […] Lélektanilag a legfőbb rossz, amit magunkkal tehetünk, az, ha nevetünk magunkon. Ezzel önmagunkat köpjük szembe.” „A humort túl gyakran az erkölcsi gyávaság álcázására használják.” http://www.aynrandlexicon.com/lexicon/humor.html [5]
7 Azt, hogy Greenspan nagy tisztelője volt Randnek, előszeretettel emlegetik a filozófusnő hívei. Tekintélyérvre tekintélyérvvel felelve (legalább egy lábjegyzetben miért ne?), megemlíthetnénk, hogy a Columbia History of Western Philosophy, amit nem kisebb filozófiatörténész szerkesztett, mint Richard Popkin, s ami külön fejezetet szentel a nőknek a filozófia történetében, egyetlenegyszer sem említi Randet.
8 Hicks kritikája letölthető innen: http://graphics8.nytimes.com/packages/pdf/business/20070915RAND_nyt_atlasreview.pdf [6]. Greenspan és mások válaszai pedig itt érhetők el: http://graphics8.nytimes.com/packages/pdf/business/20070915RAND_nyt_greenspanletter.pdf [7]
9 A kritika szövege itt: http://www.nationalreview.com/flashback/flashback200501050715.asp [8]
10 A „fizikus-mérnök” elnevezést azért használom, mert bár a könyv szerint az említett urak filozófia–fizika szakot végeztek, valójában mérnökök. Persze Rand valóban a vas és acél asszonya; számára az egészséges gondolkodás már a matematikában is csak az alkalmazott tudományban van jelen – az elméletit véleménye szerint Bertrand Russel elrontotta.
11 Rand: The Objectivist Ethics. Signet, 2005, 27–28. o.
12 Ezt az állítást másutt finomítja, és megkülönbözteti a tudat alacsonyabb (érzékelés) és magasabb (fogalomalkotás) síkját, s csak a másodikat nevezi volicionálisnak. (Introduction to Objectivist Epistemology. Meridian, 1990, 29. o.) Ez azonban a jelen fejtegetés szempontjából irreleváns.
13 Ayn Rand: The Fountainhead. Introduction. Penguin Modern Classics, 2007, xii. o.
14 Ayn Rand: For the New Intellectual. In: For the New Intellectual. Signet, 2005, 4. o.
15 L. Ayn Rand: Racism. In: The Virtue of Selfishness. Signet, 2005.
16 Ayn Rand: For the New Intellectual. Signet, 2005, 24. o.
17 Ayn Rand: Introduction to Objectivist Epistemology. Meridian, 1990, 55. o.
18 Uo. 114–117. o.
19 Uo. 119. o.
20 L. pl. Jeff Walker: The Objectivist Cult. Open Court Publishing Company, 2007.
21 Murray N. Rothbard: The Sociology of the Ayn Rand Cult. http://www.lewrockwell.com/rothbard/rothbard23.html [9]
- Folyamatos jelen [14]