Én, én, én, én

Bikácsy Gergely [1]

„És nosza Nevetésről Nevetésre, Nevetéssel Puff, Nevetéssel puff, paff, bruh…”

A Transz-Atlantik fejeződik be így, fuldokolva. Ebben egy lengyel író 1939 őszén megfutamodik a hazatérő hajóról, nem tér haza a harcoló Lengyelhonba, és Argentínában röhögi a lengyeleket meg az argentinokat. Üvöltve, fuldokolva röhög. „Menjetek csak ahhoz a szent és alighanem elátkozott Nemzethez! Menjetek csak, hogy titeket se Élni, se Megdögleni ne engedjen hanem csak a Lét és Nemlét közé mindörökre felfeszítsen.”

Gombrowicz bizonyára az utóbbi fél évszázad legnagyobb és legmagasabb színvonalú botrányokozója. Azzal a gesztussal, magatartással, hangon ír, mintha előtte senki más nem írt volna, s csecsemő szemszögből, élesen sivító csecsemő- meg mutáló kamaszhangon szól művészetről, zenéről, könyvről. Mintha senki más nem szólt volna még semmiről előtte, és ha mégis szólt, azt sürgősen el kell feledni, meg kell majmolni, túl kell harsogni. E kamasz például Dantéról kis könyvecskében harsogta el, hogy értéktelen fércművecske álmosítóan ostoba szerzője volt. Lett is röhögtető zúgás.

„Gombrowicz Naplóját forgatom” – jegyezte fel Pilinszky (1971. március, Új Ember). Ördög tudja (vagy filológus), hogy említették-e előtte Gombrowiczot és Naplóját magyarul.

Pilinszky egy későbbi nyilatkozatban a saját „négy” legfontosabb XX. századi írója közé sorolja. Ezt nemcsak azért említem, mert tán kevesen tudják, de azért is, mert tán meglepő. Ég és föld választja el a két író világszemléletét. De úgy látszik, a teljesen öntörvényű és szabad egyéniségek egymás vonzerejét hamar felismerik.

Gombrowicz a végletes, a fokozhatatlan önközpontúság alkotója. Ezért a végtelen őszinteségé is, mely őszinteség csak egy élethazugságot tűr meg, azt ugyanis, hogy önmagát mindenkinél nagyobbnak és karakánabbnak vallja. De csak kifelé. Valójában önmagán is fuldokolva és dühöngve röhög.

Háborús megfutamodása előtt írt egy regényt, a Ferdydurkét, mely óriási sikert aratott a varsói kávéházi elit értelmiség köreiben, és súlyos bukás lett a közönségnél meg a „szélesebb” és komoly mértékadó körökben. Tegyük fel, hogy Határ Győzőnek már az 1948-as Heliane nagyon hasonló sorsa után sikerül megfutamodnia, és Nyugaton bősz haraggal és bősz humorral megírja a benne ágaskodó remekműveket, akkor nekünk nagy szerencsénk volna, mert másmilyen lenne kicsit a magyar irodalom, és mellékesen jobban értenénk Gombrowiczot.

„Elvesztette a hazáját? Micsoda szerencséje van.” Cioran kiáltott fel e szavakkal, amikor Koestlerrel vagy Fejtő Ferenccel megismerkedett.

Cioranról Gombrowicz is ír, rögtön a Napló elején. Érdekes, hogy Gombrowicz 1953 táján elszigetelten Argentínában azokat olvassa, kikkel mi 1989 után ismerkedtünk magyarul. Camus filozófiai könyveit, Ciorant, Miloszt. Mert azért talált haragjához, ellentmondásaihoz, vitakedvéhez, vad röhögéséhez méltó ellenfeleket. Főként Miloszt: a Gombrowicz–Milosz-vitából évtizedekig táplálkozhatna a lengyel, a magyar, a kelet-európai értelmiség, ha volna esze és jó kamaszízlése.

Mi, Mi, Mi, Mi!

Bárcsak minálunk támadt volna az emigrációban dühödt és termékeny Márai–Cs. Szabó-levelezés és szembenállás. Határ Győző kellett volna hozzá. Elkésve aztán mond is vérpezsdítő gyalázkodásokat Cs. Szabóról és Szentkuthyról, meg Márairól. Határ, akinek helyzete és szelleme amúgy is rokon kicsit a Ferdydurke írójáéval, legtöbbször Gombrowiczhoz hasonló módon elmélkedik a nemzeti literatúráról, korlátairól, bilincseiről, megtagadni, megrúgni ingerlő bumfordi bájáról. (Nem érdektelen egybeesés: az ő önéletrajzi emlékei is most jelennek meg.)

Néhány éve, a Testamentum című interjúkötet magyar megjelenésekor épp itt, a Beszélőben elevenítettem fel egy régi lengyel emlékemet. Gombrowicz Naplójáról volt szó. „Ön sohasem fogja megérteni” – mondta nekem Krakkóban 1981 lelkes tavaszán bizonyos szigorral egy fiatal lány, börtönviselt Szolidaritás-aktivista. A jelen levő lengyelek mind szemrehányóan néztek rám: hogyan is gondolhattam…

Párizsban aztán utolsó pénzemen megvettem a teljes Naplót franciául. A Szolidaritásos fiatal lány tévedett. Lengyel utalások? „A »Lengyelország« szó helyébe tegyétek Kanadát, Argentínát, Romániát stb.” – ad használati utasítást gyógyító italához Gombrowicz.

Eörsi István Időm Gombrowiczcsal című könyve most megerősíti bennem a hitet, hogy Gombrowicz a miénk is lehet, ha jól olvassuk (franciául vagy angolul, vagy németül: mert a lengyel eredeti magyarítását csak ígérgetik a polonisták). Már a Holmiban (Magyar Naplóban, Filmvilágban stb.) megjelent első közléskor is faltam ezt a „naplónaplót”. Eörsi egyik leggazdagabb, legjobb könyvének vélem: börtönmemoárja mellett a legizgalmasabbnak. Gombrowicz egy ideje – néhány színműve és regénye révén – amúgy is útban volt hozzánk, most, nagy, huzatos ugrással, Eörsi segédletével félig feltárta az ajtót.

Külön örülök a kiváló Bunuel-fejezetnek (a Kleisttel foglalkozó rész kicsit önálló életet él, nem biztos, hogy itt a megfelelő helye). Kevés nagy huszadik századi művész olyan mélyen rokon, mint Gombrowicz és Bunuel. Szabálytalan és elképesztő életsorsuk is azzá teszi őket, még inkább a szabálytalanság és szentképzúzás dühödt örömében fogant tehetségük és műveik.

Gombrowicz őrjöngve pukkasztó lengyel–argentin-botrányairól az olvasó értesülhetett a Transz-Atlantik lapjairól meg most Eörsi kommentárjaiból. A spanyol–mexikói Bunuel sem utolsó botránykeltés ügyében. Hadd elevenítsem fel önéletrajzából most mégis „csengőfrászát”. A köztársasági Madridban ő, aki maga is anarchista szellemű és szimpatizáns, ráadásul a köztársaság állami filmgyártásának vezető munkatársa, éjjelente rettegve várja a köztársasági anarchisták kivégzőosztagát. Ezt lengyel fantáziarekorder társa is irigyelhetné.

Gyilkos humor. Ha van értelme a klisének, Bunuelnél és Gombrowicznál bizonyára van. Az argentin–lengyel író szinte egy felhúzható kakukkos óra és ládába zárt rugós krampusz menetrendszerű haragjával ront minden „elfogadott értékre”. Eörsi pontosan és értően világítja meg, hogy a kamaszlét Gombrowicz által fennen hirdetett magasabbrendűsége, fölénye és az éretlenség csököttsége (Gombrowicz szerint is, persze) miként ötvöződik a kelet-európai tehetségek esetében, sőt miért és miképpen jellemző – ha van ilyesmi – a „tehetséges kis népekre” általában. Nem nőttünk fel; kamasztehetségünkre hol büszkék vagyunk, hol idétlenül szégyelljük és takargatjuk.

Sokat lehetne és kellene is írni az Időm Gombrowiczcsal majd’ minden fejezetéről és gondolatmenetéről. A kommunizmus, a tudomány, Borges, a francia kultúra vonzásáról s a kommunizmus, a tudomány, Borges – és a francia kultúra divatjelenségeinek – taszításáról.

Most csak a lengyel író Naplójának és a magyar író napló-naplójának olvasására biztatom e cikk olvasóit.

• Kultúra [7]