„Psilander Waldemár, / Szeretsz-e, valld be már… ” – énekelték a házmesterlányok.
Valamikor a film hajnalán, vagyis 1910 és ’17 között Európa és a világ legfontosabb filmgyártása a dániai volt. A Nordisk cég uralta a piacot: címerén ma is ott az a bizonyos földgömbön álló jegesmedve. A földkerekség két leghíresebb színésze ekkoriban a Balázs Béla alkotó képzelmét üdvösen felzaklató Asta Nielsen és a Rudolph Valentino-őskép, a búsan amorózó tüdőbajos hősszerelmes, Waldemar Psilander…
A dán film később már csak időnként került fénysugárba. A másutt By és Fy néven futó, nálunk Zoro és Huruként ismert kövér-sovány komikuspár (Madsen és Schenström) egy ideig népszerűbbnek számított világszerte, mint az őket követő Stan és Pan (Laurel és Hardy).
Ez is messzi némafilmhomályba tűnt.
1945 után készült egy világot bejárt Andersen Nexö-adaptáció, a Szürke fény, majd a hatvanas évek legsikeresebb dán vállalkozása, a többfolytatásos, paródiába hajló bűnügyi-gengszteri Olsen-banda. Megunhatatlan és mindig folytatható sorozat. Kora gyerekkoromból, az ötvenes évek legelejéről előzményére is emlékszem: itt a bátor koppenhágai iskolásfiúk egy gyilkos banditának kicsúzlizzák a fél szemét. (Mellesleg a Nordisk cég vezető rendezőjét is Olsennek hívták. Larsen, Nielsen, Olsen: a három leggyakoribb dán név, s nem hessenthetem el az oly profánul tolakodó párhuzamot egy másik „Olsen-banda”, a közelmúlt és napjaink világverő Európa-bajnok futballcsapatával, melyben több klasszisjátékos is a fenti nevekre hallgatott.)
A nagy elődök és a sivár lapály (ólomidők?) időszaka után a hatvanas–hetvenes években az Olsen-banda mellett más sorozatvígjátékok is életet vernek a tetszhalott dán filmgyártásba. És egy vezető szerepet vállaló rendező, Henning Carlsen – aki az Éhséget, Knut Hamsun híres regényét vitte filmre – meglehetős nemzetközi sikerrel. Carlsentől most a dán filmhéttel egy időben az Örökmozgó újból műsorra tűzte a Strucc kávéház vendégeit. Sajnos e csehes indíttatású film megvénült: merevnek, döcögősnek, szürkének hat. Ugyancsak fontos lehetett a maga korában, hiszen a filmhét talán legjobb darabja (Keringő Regitzével) egy kávéházi jelenetben idézetként „belerendezi” a Strucc kávéház egyik villanását.
A Babette lakomája sok magyar nézőnek is kedves emléke nemrégről. A színvonalas és szellemes, olykor leányregény-varázsú film finom hangú rendezője, Gabriel Axel egyébként Sade márkit is eljátszotta, sőt a dán erotikus film egyik mesterének tartják. (Dániában engedélyezték Európában elsőként a kemény pornót is filmen.)
De a Babette 1987-es Oscar-díja ellenére sem ő, Axel, hanem a következő évben a Hódító Pellével cannes-i nagydíjat és Oscart egyaránt elnyerő Bille August lett a világ ünnepelt és ma első számúnak mondott dán filmművésze. Tvisztelj és ordíts – ilyesmivel tűnt fel ez az operatőrből rendezővé lett August –, de ma már mi sem illik kevésbé filmjeinek világához és hangulatához, mint az effajta cím. Az akadémikus stílhez közel álló, „konzervatív-realista” képeskönyvek hangulatteremtő mesterévé képezte ki magát. Második cannes-i Arany Pálmás opuszában (Legjobb szándékok) nem a filmszemléletet átalakító „régi” Ingmar Bergman, hanem az új, a kulturáltan és nemesen konzervatív Bergman tanítványaként jeleskedik. Ha jól emlékszem, a Babette-et is, Bille August filmjeit is néhány éve filmhéten ismerhettük meg. Nem először rendeztek Budapesten dán filmhetet. Remekmű idén sem akadt, de megbízható átlagszínvonal, kulturált nyelvezet jellemezte az elénk került műveket. (És a vártnál talán nagyobb érdeklődés: a Szindbád mozi minden este megtelt.)
Mire is gondolok e sokat talán nem mondó, összefoglaló klisével: „kulturált filmnyelv”? Olyasmit, hogy az alkotók jó iskolába jártak, mindent láttak, mindent megtanultak, ami megtanulható, ízlésesen és természetesen ötvözik a neokonzervatív stílust a könnyedebb, játékosabb hanggal (vagy inkább ennek ígéretével). Éreztetve, hogy beszélnének ők éppenséggel a hatvanas években szokásos volt szabadabb, „lebegőbb” filmnyelven is, tudnának ők szabálytalan, bátrabb hangon is szólni, csak épp mégsem használják e hangot, mert most megint a nemesen ódon szín illik, a nyugodtabb, epikusabb, „szépebb” hanghordozás.
Leginkább a Kaurismäki világát és színeit felidéző Orosz Pizza Blues adott alkalmat komédiás és ironikus, itt-ott groteszk hangvételre. Miként a finn rendező Tatjána, vigyázz a kendődre című csendesen hibbant komédiájában, itt is két – ezúttal Koppenhágában eltévedt – orosz figura visz élénkséget az éjszakába. De a fegyelmezetten habókos dánok sem rosszak: az egyik figurát Buster Keaton Olsennek is hívhatnák (ha már Leslie Howard Hansennek keresztelték kifundálói). Szellemesen és könnyed kézzel megsodort, többszálú történet.
A dán humort egy francia filmlexikon a megfejthetetlen angol humor közeli rokonának véli. Valószínűleg igaza van. Figyelemre méltó, hogy az Éjszakai ügyelet című vérnőszően lucskos horrort is ez a humor emeli túl a szokványmegoldásokon. A filmhét majd’ minden darabja derűs hangulatokkal indul, tavasz van, és virul a lég, és hátulgombolósoktól egyetemistákig (ez utóbbiak állandó alakjai a jobb dán alkotásoknak) mindenki repesve örül a létezésnek. A tavasz azonban hamar sötét télbe és búskomorságba vált. Nils Malmros A szerelem fáj című depressziós öngyilkosságba torkolló története is értelmet, és igaz súlyt kaphatna, ha önmagával az önpusztításig elégedetlen egyetemista hősnőjének históriája mássá, többé is válna, mint szomorú elmekórtani esetté. Talán valamiféle mély társadalmi hátteret kellene hozzáképzelnünk e magánéleti elboruláshoz: nekem nem sikerült.
Sikerült viszont átélnem a fentebb már említett Keringő Regitzével majd’ ötven évet átfogó történetét. A rendező (Kaspar Rostrup) időfelbontásos, úgynevezett flash backes technikáját kiválóan használja. Több idősíkot váltogat, általában nem kronológiai sorrendben, hanem a képzettársítások képi logikája szerint. A túlzsúfoltság és a jelzésszerűség veszélyes határán mozogva a filmnek mind lélektani, mind tágabb szemhatárú, társadalomábrázoló vonulata szépen van kidolgozva, főként nagyon jó, a technikai eljárásból szemléleti módszerré emelkedő vágástechnikának köszönhetően. Ez a film is a pusztulás, a magánéleti tragédiák hatalmáról szól.
Talán röviden is zsúfolt adatokkal szóltam a dán film múltjáról. Szándékosan nem említettem minden idők egyik legnagyobb filmalkotóját, Dreyert. Bár pályája elején és legvégén hazájában, Dániában dolgozott, legnagyobb remekműveit idegen (francia és német) produkciókban rendezte. Ha Eizenstein és Buster Keaton mellett semmi más, csak az ő alkotásai maradnának fenn, a filmművészetről akkor is mindent tudnánk, a kár minimális volna.
Épp a dán filmhét előtt két nappal felhívott telefonon egy középiskolai tanár ismerősöm (több nyelven beszél, németből fordít), hogy a Jeanne d’Arc című némafilmről kell beszélnie, és a filmet „valami Dreyer” rendezte: mit lehet róla tudni.
Százéves a film.
- Kultúra [6]