Bori Erzsébet

Nyomtatóbarát változat

Két bérgyilkos utazik az autóban. Munkába mennek. Megbízta őket a főnök, intéznék már el pár inkorrekt üzleti partnerét. Elintézik. Egy zsanérban tartott, rendes akciófilmben rövidebb időt vesz igénybe megcsinálni, mint elmondani. Tarantinónál ez egy negyed film. Mi tart ennyi ideig? Hát ez-az. Beszélgetnek. Egyikük – Vincent Vega – nemrég jött meg Európából, van miről mesélnie. Európa fantasztikus hely: Amszterdamban a café shopok, Párizsban meg Cheese Royale-nak hívják a sajtburgert. A Big Mac? –  Jules-t igazán érdekli a téma. Az Big Mac. És a whopper? Burger Kingben nem voltam.

Ó, Európa! Az valami más. Ugyanaz a junk van ott is, csak egy kicsivel jobb. Nem a nagy dolgok, az apró különbségek teszik. Például hogy ott a McDonald’s üvegpohárban adja a sört. Már bent vannak a házban. Késhegyre menő szemantikai vita a lábmasszázsról és konnotációiról; lehetséges-e olyan értelmezés, melynek alapján a férj jogosan dobat le valakit a negyedik emeletről.

Láttunk már ilyet. A Reservoir Dogs, Tarantino első filmje kültelki bisztróban kezdődik. Férfiak ülik körül az asztalt, van köztük öreg, fiatal, és Madonna Like a Virgin című számát műelemzik. Kisvártatva kiderül, hogy egy gyémántrabolni induló alkalmi bűnszövetkezettel ismerkedtünk meg; egyébként a film végére egy szereplő sincs már az élők sorában. Hogy a stáb túlélte a vérfürdőt, onnan tudni, hogy a nevük szerepel a két évvel későbbi film főcímében.

A Reservoir Dogs mintha csak előtanulmány lenne a Ponyvaregényhez. Itt kísérletezte ki Tarantino a modern regényből rég ismert időfelbontást: az egyenes vonalú elbeszélést feldarabolta, a fejezetcímmel is ellátott epizódokat pedig alaposan megkeverte. Egészen az utolsó fejezetig azt hihetjük, kihagyásos, töredékeket felvillantó elbeszélésmóddal van dolgunk, pedig a történet hiánytalanul rekonstruálható – utólag. Több ez, mint ügyes trükk; nézőpontváltást is jelez, akárcsak a szellemes plánozás. Ha hozzávesszük még a véletlen kitüntetett szerepét a Tarantino-dramaturgiában, jól megcsavart történetre számíthatunk.

A Pulp Fiction engem is lesodort a lábamról, ahogy annyi mást, fényes díjakat osztó zsürort, kényes kritikust, szeszélyes nézőt. Gyanítom, az sem én vagyok egyedül, aki bűntudattal élvezte végig az első perctől az utolsóig. Végtére is ez egy mocskos film. Benne van mindaz, amiért utáljuk, megvetjük Hollywoodot, narkósok, mosdatlan szájú sorozatgyilkosok, boxolók, gengszterek a „pozitív hősök”, szakad a vér és fröcsköl a velő, nagy pénzek forognak, és a legnagyobb tétekben játszanak (mi az nekik): hűség, becsület, élet, halál. Isten ujja a ravaszon.

Mindkét Tarantino-film a junk kultúra sűrű erdejébe visz: a Reservoir Dogsot a hetvenes évek popzenéje, a Pulp Fictiont egy egész junk civilizáció veszi körül, amelyet sajátos életmód, nyelvhasználat, szokásrendszer és divat jellemez. Erre és ebből épült Hollywood magas vára, s ezt nevezik mifelénk amerikai kultúrmocsoknak. Tarantino viszont radikálisan más viszonyban van vele. Benne lakik. Használja és kihasználja, elfogadja és mulat rajta. Stílust csinál belőle.

Két hivatásos. A politikailag korrekt vérontós film szabályai szerint egyik fekete, a másik fehér. Vincent Vegát John Travolta játssza. A majd’ két évtizeddel korábbi retrofilmek énekes-táncos csillaga, a hízásra hajlamos, édeskés latin szépség. Travolta mára megvalósította „belső programját”, felszedte a neki rendelt kilókat – épp annyit, ahány éve a Szombat esti láz készült –, s így lomhán, dagadtan, pomádé helyett őszinte zsírtól fényes, loncsos hajjal, zsíros pillantásával ördögien jó komédiás vált belőle. Az eredetileg színész Tarantino (maga is játszik mindkét filmjében) nagyon tudja, mi kell a magafajtának: a Pulp Fiction tele van parádés szerepekkel. Itt nem az a bombabiztos fogás viszi be a szereposztási telitalálatot, hogy a rendező kiveszi embereit a skatulyából. Tarantino benne hagyja őket: színészei eleven citátumok száz másik filmből és műfajból. A Pulp Fictionben szó szerinti vagy torzított formában idézetek láthatók Gus Van Sant legújabb mozijától (Néha a csajok is úgy vannak vele) vissza egészen Fritz Lang 1936-os Tébolyáig. Tarantino köznyelvként forgatja az amerikai mozimitológia törmelékeit, olyan tényekként, amelyeket ebben a kultúrában alig vagy egyáltalán nem lehet megkülönböztetni a valóság tényeitől. Ilyen kétértelmű tény a Tarantino-filmekben az erőszak. (Ne felejtsük el, hogy ő írta a Született gyilkosok forgatókönyvét, melynek hősei a Pulp Fiction fegyveres rablásra készülő szerelmespárjának egy sorsváltozatát valósítják meg.) Az agresszió már-már természeti törvényként működik ebben a valóságban (vagy alvilágban), az emberi közlekedés, a „kommunikáció” egy formájaként. Tarantino nem hazudik, csak újradefiniálja a törvényt; a Reservoir Dogsban túlzással: annyi a vér és annyi a hulla, hogy azt már nem is lehet komolyan venni. A Pulp Fictionben még egyszerűbb a megoldás: a csoda. Fegyver által halni –  ehhez elég egyetlen rossz lépés vagy a legostobább véletlen; túlélni vagy életben maradni, ehhez már isteni beavatkozás szükségeltetik.

Tarantino mozija csattanós válasz a régi kérdésre, mi jöhet új-Hollywood után. A Pulp Fiction már poszt-hollywoodi film. Valami más. Ugyanaz a junk van itt is, csak egy kicsivel jobb. Nem a nagy dolgok, az apró különbségek teszik.

Az sikerült most, ami a Reservoir Dogsban (vagy az Amerikai Psychóban) nem: domesztikálni, lakhatóvá tenni egy középpontja vesztett, széthulló világot. Az alkotó körbetekintett, és látá, hogy mi van. Roncstelep, szemétdomb, junk kultúra, erőszak. Ez van. Ebből kell valamit kihozni. Ebben kell élni. Tarantino berendezkedik.

• Kultúra