Már az is csoda, hogy egyáltalán ráakadtam erre a kiadványra. Kezdetben még el is bizonytalanodtam, vajon könyvet lapozgatok-e vagy bekötött kéziratot, netán egy magányos aszkéta szövegszerkesztőn összebarkácsolt kinyilatkoztatását. A kötetke szinte tüntet igénytelen küllemével, mintegy jelezvén: csak az illessen kezével, ki legbenső („ontikus”) értékeimre kíváncsi, s megveti a hitvány külcsínt, a formaságokat – kolofon, felelős kiadó, kivitelező, nyomda stb. A belső tipográfiai megoldás is nélkülöz minden furfangot: a hőskorra emlékeztet, amikor végtelen elbizakodottságunkban még azt hittük, hogy a számítógéppel képesek leszünk „kivitelezni” saját könyveinket, s a könyvészeti ismeretek – például a fattyú- és árvasor fogalma – merő huncutságok csupán.
Ám a borítón olvasható ígéretes cím mindenért kárpótol: Fejér Ádám Régiónk népeinek kulturális önmeghatározása és a regény, Szeged 1993 – olvasható feketén-fehéren. A szellemi izgalmak már a bevezetés első mondatával kezdetüket veszik: „az úgynevezett emberi jogok (kiemelés tőlem – K. P.) elvben mindenki számára biztosítják az egzisztenciális tájékozódási igény szabad kiélését” – állítja a tudós férfiú. Ez a megfogalmazás már önmagában is elég lenne ahhoz, hogy a jóérzésű olvasó minden teketóriázás nélkül örökre becsukja a könyvecskét.
Nem lévén jóérzésű olvasó, nem hagytam annyiban a dolgot. Nekigyürkőztem a második mondatnak, melyet a szerző beavatási próbatételnek szánhatott: aki a „mithogy”-gyal kezdődő, két „való”-s szerkezettel is felvértezett, hétsoros mondaton átküzdi magát, nagy eséllyel futhat neki az elméleti bevezetésből, tíz regényelemzésből és konklúzióból álló kiadványnak. Az esély persze még nem jelent beteljesülést, mivel Fejér tanár úr újabb és újabb stilisztikai bravúrokkal cselezi ki kitartó olvasóját, aki nem tudja, vajon a mesterséges szakzsargonba, a kibogozhatatlan alá- és mellérendelő mondatokba, az uralkodói többesbe vagy a szómutánsokba („létnorma”, „léttapasztalat”, „létigazság”, „érvény”) zavarodik-e bele először. A szerző nem érvel, hanem kinyilatkoztat, méghozzá azon a nyelven, melyet önmaga dolgozott ki, más szerzőre alig is hivatkozik, csak saját korábbi látomásait idézi, s ez a fajta ezotéria szellemi ámokfutásként hat a kívülállóra.
„Ontikus kultúrtörténet”
A kaotikus stílus – mint rendesen – ezúttal is sokkal nagyobb disznóságokat rejt: a kötet gondolatmenete (kinyilatkoztatása) – városiasan szólva – van olyan zavaros, mint a hülye gyerek álma. Annyi mindenesetre kiderül belőle, hogy Fejér ezúttal a közép- és kelet-európai irodalmakat igyekszik átdolgozni a maga kreálta „ontikus kultúrtörténeti” koncepció igazolására. Ez az – állítólag tolsztoji, mások szerint heideggeri ihletésű – fogalom valami olyasmit takar, ami teljességgel összeférhetetlen a felvilágosodással, mindazzal a racionalizmussal, „jogi-politikai szabadsággal” – ahogy a szerző nevezi –, amit a XVIII–XIX. század gondolkodása hozott. Fejér a „létre magára” kérdez rá, pontosabban az olyan regényeket igyekszik kiválogatni, melyek ilyen vagy olyan módon ezt teszik, az egyes nemzetek transzcendens lelkületének kifejezői és közvetítői, szemben degenerálódott korunkkal, mely az „intellektualizmus csapdájában” vergődve nem képes felfogni e művek mélyen rejlő üzenetét. Vagyis nem lenne képes, ha nem volna a szegedi látnok, aki felnyitja szemünket a „létre” és ennek egyéb előtagos vonatkozásaira. A szerző – amúgy helyesen – a közép- és kelet-európai nemzetek valahány nyomorúságát a felvilágosodás számlájára írja, hiszen a felvilágosodás indította el a mai értelemben vett nemzetállamiság gondolatát. Szerinte Adynál – aki „sajátos módon nem regényíró, hanem költő volt” (sic! – 149. l.) – fogalmazódik meg a nemzethez, nemzetiséghez tartozásnak ama dilemmája, melyre minden nemzeti irodalom (egy-egy regény formájában) igyekszik megadni a maga válaszát. Abból indul ki – ha jól értelmezem –, hogy egy nép „kultúrtörténeti léttapasztalása” magyarázza az adott nép történelmét, életformáját, intézményeit stb., és nem fordítva, ami röviden talán úgy foglalható össze, hogy szerinte a tudat határozza meg a létet. Ez önmagában még védhető pozíció, a szerző magánügye; az azonban, hogy a nép, de minimum annak „transzcendens léttapasztalata” írná (sugalmazná) az irodalmi műveket – enyhén szólva blődli. Alapszintű megjegyzések: az irodalom szövegekből áll, melyeket nem emberek csoportja (teszem azt, egy nép), hanem egyedi halandók írnak. Más kérdés, hogy a szöveg alkotója magán visel bizonyos jegyeket, köztük a nemzeti hagyományét is – ha egyáltalán van ilyen –, de soha nem ez a nemzeti hagyomány szólal meg az író által, hanem legrosszabb esetben is az ő erről alkotott fikciója.
Fejér panaszkodik az „intellektualista babonára”, mely megtiltja az irodalomtudósnak, hogy a művet befogadó emberként „személyes és elvi jellegű műértő megállapításokat” tegyen (15. l.). Ilyen tilalomról ugyan még nem hallottam, és ezúttal inkább csak arról lehet szó, hogy a szerző elmismásolja a különbséget irodalom és kultúra között: úgy olvassa a szövegeket, mintha saját kultúraelméletét lapozgatná, nem pedig a kultúra történetének tényei jutnak eszébe a szövegek olvastán.
„Kisvilág”
A művek kiválasztása érzésem szerint úgy történt, hogy melyik regény magyar fordítása esett a leginkább kézre a szerzőnek. Azok a következtetések ugyanis, amelyeket Fejér egy-egy alkotás értelmezése kapcsán levon – akár helytállóak, akár nem –, gyakorlatilag függetlenek a szövegtől. Arra jut például, hogy a „birodalmi öntudat hiányzott, hiányzik a magyar gondolkodásból” (62. l.), arra, hogy a szerb birodalmi ambíciókat az ortodox hit kapcsolja az orosz imperializmushoz (54–55. l.), hogy a cseheknek nincs arisztokráciájuk, ezért a valódi értékek visszaszorulnak a „kisvilágba” (24. l.), hogy a „szlovén kulturális öntudat, mint a szlovák is, történelmi szerepvállalási igénnyel nem rendelkezvén, kispolgári jellegű lett” (135. l.), csakhogy ezekhez a megállapításokhoz egy sort sem kellene elolvasni a regényekből, mert anélkül is köztudott. Nem marad hát más, mint végigasszisztálni Fejér Ádám spanyolviaszk-felfedező körútját, végigkövetni, amint mindent belep az „ontikus” generálszósz, ámulni azon, hogyan igyekszik a szerző beszivárogtatni a transzcendenciát még az olyan jámbor művekbe is, mint a szlovák Martin Kuku Ház a hegyoldalban című regénykísérlete, belemagyarázni a szlovén „néplelket” Ivan Cankar A szegénysoronjába. A bekezdés elején nem filológusi kötözködésvágyból hoztam szóba a fordítást. Létezik ugyanis egy óriási hátulütője annak, ha az ember nem olvas azon a nyelven, melyen az elemzett mű íródott: nincs lehetősége arra, hogy akár a középiskolai tankönyvekben utánanézzen, mit mondanak az aktuális közhelyek a klasszikusnak számító művel kapcsolatban (a többi szakirodalomról már nem is beszélek, mert – gondolom – Fejér tanár úr is sejti, hogy Reymontról nemcsak a mi Szerb Antalunk mondott okosakat). Nehezemre esett kideríteni, mi „ontikusat” talált Fejér Ádám a bolgár Dimitar Dimov Dohány című regényében, de külön kíváncsi lennék arra, hogyan módosult volna a teóriája, ha történetesen tudomására jut az, amit minden bolgár iskolás tud, nevezetesen, hogy ugyanennek a regénynek létezik egy második, „partizános-optimistára” átírt változata, mely a magyarul is megjelent első kiadás után keletkezett, nem is oly elviselhetetlen erőszak hatására. Az lenne akkor a következtetés, hogy egy író „ontikusra” és „nem ontikusra” is írhat egy művet, vagy netán annak a változatnak is felszínre kerülnének a partizán-ontikus vonásai?
„Szellemi szabadság”
Mindezek után jogosan merülhet fel bárkiben a kérdés, mire jó kígyót-békát kiabálni egy tudományos (kvázitudományos) eszmefuttatásra, hiszen a kiadványt – ha már ilyen olvashatatlanná alkotta a szerzője – úgysem veszi kézbe senki, s így Fejér „ontizálása” legfeljebb csak magára és az analitikusára tartozik. A baj ott kezdődik, hogy Fejér Ádám – a számtalan önjelölt példáján felbuzdulva – az épp elég agyrémet látott közép- és kelet-európai térségen gyakorlatoztatja messiási elhivatottságát. Kiadványa tizenkettedik oldalán elmeséli, hogyan realizálható társadalmi szinten a „szellemi szabadság”: el kell ejteni az érvényt, mint intellektualista követelményt, s a társadalomnak az értelmiségre kell bíznia a szellemi megnyilvánulások, intézmények fórumait. Emberi nyelvre lefordítva ez azt jelenti, hogy a társadalomnak fel kell váltania a felvilágosodás racionalista szellemben kialakult intézményrendszerét egy önkényesen kinevezett értelmiségi testületre, mely szépen kézen fogja a társadalmat, és elvezeti oda, ahova kell. Hamvasnál ez szép mese, olyan, mint minden, amit elképzelt. Itt azonban egy metafora realizálódik, a „szellem kiválasztottjainak” metaforája telik meg politikai jelentéssel, manipulál a „szellemi szabadság” jelszavával. A bizonyítékként szolgáló anyag természetesen az alig ismert közép- és kelet-európai irodalom, melyről Fejér azt mond, amit akar, hiszen alig van olyan, aki tendenciózusságon és mellébeszélésen kapná. Jól látja, hogy „régiónk a kontinens fehér foltja”, itt egyetlen fogalom sem működik úgy, mint másutt, s ez – úgy érzi – kitűnő alkalom arra, hogy a „népek kulturális pozícióiról” beszéljen (19. l.), addig-addig ködösítsen, míg egy óvatlan pillanatban egy fantáziaszülte elit kezébe ajánlja a térség megbékélésének kulcsát. És ki más lenne az elit, mint a magát értelmiséginek feltüntető messiás-szerző, aki tudománynak álcázott újabb „narratívát”, megváltási stratégiát ajánl ott, ahol az irracionális üdvtanoktól kellene végre megszabadulni, ott, ahol a tudománynak épp az agyrémek leépítésén kellene munkálkodnia. Persze ha nem ezt teszi, ám lelke rajta: legfeljebb szalonképtelen lesz, mint ez a szegedi brosúra.
- Szemle [6]