Csomagkor
Bokros Lajos a pároldalas iratot, mely mindennapi életünk gyökeres átalakítását ígéri, csomagtervnek nevezte. Örkény István egykoron azon töprengett, hogy mi teszi a paprikakoszorút s arra a szomorú feltételezésre hajlott, hogy végül is a madzag adja a füzér lényegét. Hasonló felismerésre juthatunk csomagterv-ügyben is. Mert a „csomag” nagyszerű kifejezés: csomagot ugyanis csak egészben lehet elfogadni vagy elutasítani, méghozzá úgy, hogy előre nem lehet látni, hogy mi van benne: lekvár vagy csizmasuvick. Nem véletlen, hogy az utóbbi napokban újabb és újabb csomagok érkezését jelentik be. Találgathatjuk, hogy mi lehet bennük valójában. Könnyű persze, ha valakinek röntgenszemei vannak, s a még nem is létező csomag tartalmát is látják. A Magyar Nemzet hétfőn címoldalon közli, hogy a kormánynak még vannak esélyei, ha elfogadja a szakszervezetek csomagját. Az újságírót nem zavarja, hogy a pakk tartalmát aznap még nemcsak ő, de a szakszervezet sem ismeri. Fő a csomag! De az is lehet, hogy csak a húsvétot keverik össze a Mikulással.
Magam is kedveskednék egy „csomaggal” hűséges olvasóinknak. A feladó ugyan még 1667-ben született, de istenem, a posta időnként akadozik. Ez most szerencse is, hiszen a küldemény e késéssel éppen időben érkezett: a korai kapitalizmus körülményei „szinkronizálják” a szöveget és helyzetünket. S ha netán valaki továbbra is fennakad azon, hogy az MSZP építi ekkora elánnal a tőkés társadalmat, felhívom a figyelmet: a szocialisták a tömeges proletarizálódás előmozdításával nemcsak a kapitalizmus sírásóit, hanem jövendő tömegbázisukat is teremtik. Jól kitalálták ezt: ha bejön a kapitalizmus, kész haszon, ha nem, megmarad nekik az elszegényedett munkásosztály. Lesz majd kit szervezni, elvtársak!
Erős a gyanúm, hogy Bokros már szerzőnk javaslatát is ismeri, amely a káromkodásra kivetett adókkal töltené meg az állampénztárt. E titkos tudás magyarázhatná, hogy miért tálalta ilyen ügyetlenül tervezetét: előbb jól feldühíti a népet, hogy ezt követően még több pénzt szedhessen be káromkodásért. Mi több, a javaslat egy másik részletével is számolhatott. Feladónk, pl. nem akarja korlátozni a káromkodás gyógyító hatását. „Nem ismeretlen ugyanis előttem, hogy az asztmások, a tüdővészesek stb. csak úgy tudnak a mellüket fojtó köhögéstől megszabadulni, ha nagyot káromkodnak. Ha egy orvos írásban bizonyítja, hogy a páciense káromkodás nélkül meg nem élhet, az illetékes bankhivatalnok hat penny ellenében engedélyt adhat az illetőnek.” Így már érthető, hogy a pénzügyminiszter miért állt elő a javaslattal, hogy fizessünk az orvosi szakvizsgálatokért. Ha az emberek egészségügyi okokkal akarnának kibújni a káromkodási díj fizetése alól, akkor mindenképpen tejelniük kell az orvosi vizsgálatnál, így kerek!
Félő azonban, hogy egy vonatkozásban mégsem követhető a XVII. század végi javaslat. Szövegünk feltételezi, hogy a legszegényebb emberek, ha sűrűn fizettetnék őket, hamarosan leszoknának a káromkodásról. Nos, a magyar „néplélek” valamelyes ismeretében állíthatjuk: nagy hiba lenne, ha Bokros-Rikardó itt is a hűvös szigetországi tapasztalatokat követné!
Káromkodás-adó
„Azt hiszem, mindenki ismeri a parlament azon törvényét, mely a káromkodás ellen hozatott. Félreértések elkerülése végett ide iktatom a harmadik cikkely negyedik paragrafusát, mely így szól: »Valaki pedig száját káromlásra nyitja, egy shilling pénzbüntetéssel sújtandó, feltéve, ha a káromlás ténye a sheriff előtt beigazolódást nyert.«
Felesleges mondanom, hogy a káromkodás meglehetősen elterjedt szokás, Írországban csakúgy, mint Angliában; s minden egyéb bűneinket öreg korunkban levetkezzük, ez csak akkor hagy el bennünket, amikor már a szánkat sem tudjuk kinyitni.
Ha ezen törvény rendeleteit szigorúan, pontosan végrehajtanák, az állam roppant jövedelemre tenne szert. Igazán érthetetlen, hogy nem jutott eddig senkinek se az eszébe ezt a kiapadhatatlan pénzforrást kiaknázni! (…)
Csak az a kérdés, miként hajtjuk be a pénzbüntetéseket? Nézetem szerint a legokosabb, ha a bank erre a célra a nagy városokban kémeket, a vidékeken pedig fináncokat alkalmaz, mégpedig igen nagy számban: s mivel semmi sem árt annyira a hivatali tekintélynek, mint a szegénység, ezen alkalmazottakat busásan, kell fizetni, mert csak így lehet az embereket kedvezőbb hangulatra bírni egy olyan feladat iránt, melyre eddig csak tönkrement kereskedők vállalkoztak. Valószínű, hogy ilyen körülmények között a személyzeti kiadások évenként legkevesebb 20 000 fontot emésztenek fel, de ezzel szemben a tiszta nyereség 100 000 font lesz.
Ki kell mondani, hogy a tiszta nyereség egy bizonyos hányada szegény gyerekek iskolázására fordítandó. A jövedelem egy másik hányada a bank alkalmazásában álló kémeket és fináncokat illeti meg. …
A heti s országos vásárok ugyancsak nagy jövedelmet hajtanának; egy connaughti napszámos, ha berúg, háromezer káromkodáson alul nem igen adja. Természetes, hogy minden káromkodást nem lehet pénzre átváltani, mert a köznép semmi esetre se képes egy káromkodásért egy shillinget lefizetni; másfelől nem is tanácsos a szegény emberektől minden egyes káromkodásért egy shillinget követelni, mert ha a törvény intézkedésit velük szemben is kérlelhetetlenül alkalmazzuk, a káromkodást épp olyan ritkán fogják gyakorolni, mint az ingváltást s megszűnik ez a nagyszerű pénzforrás. (…)
Postscriptum. A rotterdami zsidók értesítettek, hogy a Dublin városára eső jövedelemhányadot évi húszezer fontért szívesen kibérelik. Néhány dúsgazdag kvéker ugyanilyen ajánlatot tett. De úgy a zsidók, mint a kvékerek ajánlatát elutasítottam, mert csak keresztényekkel óhajtok üzleti összeköttetésekbe lépni.
Esetleges ajánlatok a Pat kávéház főpincérénél nyújtandók be.”
???
Kapcsolódó cikkek
- Ki beszél? [6]