[1]
Különféle elméletek születtek az utóbbi hét (és nem öt!) évben a pártok közti viszálykodás okairól és a politika nyelvezetének unalmas agresszivitásáról. Az első, legkézenfekvőbb, leninista–balreformista, főleg a sajtó jelesei által lelkesen népszerűsített teória szerint ez azért van, mert a pártok egykutyák, mind csak a hatalmat akarja. A tézis jóval megelőzte tulajdonképpeni tárgyát, a többpártrendszert (eredete legkésőbb 1988 tavaszára nyúlik vissza, amikor a Fidesz alapító tagjait még a főügyész rendelte magához raportra), és így jó előre meg is előlegezte önmaga beteljesülését.
Egy másik elgondolás szerint az ok egyfajta kommunikációs zavar, melynek gyökere az, hogy a politika szemben álló felei más-más nyelvet beszélnek (népit és urbánust, premodernt és polgárit stb.), ami a másik oldal számára nem érthető vagy inkább csak félreérthető. Ez sem elég meggyőző. Az ember, amint ezt történelmi tapasztalatok tanúsítják, elvileg képes több nyelv elsajátítására.
Az első teória maga is egy politikai álláspont, méghozzá a rosszhiszemű fajtából való, tehát vessük el gyomorból. Ráadásul része, fő összetevője annak a jelenségcsokornak, amit magyarázni kíván, ezért nem is lehet maga a magyarázat. A második elgondolás viszont hiányos. Próbálkozzunk tehát egy harmadikkal: ez legyen a demokratikus döntéshozatal belső dinamikájában rejlő paradoxon. A fejtegetés a továbbiakban egy általános és egy egyedi részre oszlik.
A demokrácia lényege abban áll, hogy elismerjük: a saját magunk és tágabb közösségünk javáról jogunk és lehetőségünk van különbözőképpen gondolkodni. Ugyanakkor a különböző nézetek politikai megjelenítése fogalmilag más bázison (is) nyugszik: az érdekek (amúgy szintén készséggel elismert) különbözőségén. Bár a pártoknak általában van ideológiájuk, azt senki nem mondaná, hogy filozófiai iskolákat reprezentálnak. Az eszmei háttér fontos, de szükségképpen szelektív is: a moralitás magasából fél szemmel minduntalan a potenciális szavazókra és azok érdekeire (vagy legalábbis arra, amit annak gondolnak) kacsintanak. Ez a két (aszimmetrikus és egyenként is agyag-) lábon állás megoldhatatlan logikai feladat elé állítja a parlamenti szónokot. Miközben szavazatokat gyűjt, minduntalan azt kell bizonygatnia, hogy a köz javára cselekszik. Nem mondhatja azt, hogy én csak a henteseknek vagy a masinisztáknak akarok jót, még ha a szavazótábora közülük verbuválódik is. Álláspontját azzal kell igazolnia, hogy politikája mindenki hasznára válik, különben partikulárisnak és komolytalannak bizonyul. Arra viszont, aki elvont traktátusokkal toboroz híveket, szót sem érdemes vesztegetni: az esélye nulla. (Az egy másik és sokkal rémisztőbb eset, ha valami miatt erre nem szorul rá.)
De mi ez a titokzatos közjó? A pluralizmus elszánt híveinek egy jelentős csoportja szerint a közjó nem valamilyen ismerethalmaz, intellektuális objektum, amit be kell venni, hanem maga a processzus. Önmagában az a tény, hogy a vitatkozás meg van engedve. Azután az „eszmék piacterén” majdcsak kialakul valami. Ez a valami persze attól függ, hogy kik vitatkoznak róla. Két elmebeteg például valószínűleg abban fog megállapodni, hogy dugják ketrecbe a főorvost. Továbbá ha a közjó az, hogy mindenki fújja a magáét, akkor mint önálló fogalom teljesen feleslegessé válik.
Ha viszont feltesszük, hogy a társadalom jólétének és az igazságos elosztásnak valamiféle koherens modellje, akkor a demokráciának nincs értelme: nem a laikus közre, hanem a szakképzett koponyákra vár felderítése. Ha ennek ellenére nyilvános és olykor útszéli vita folyik a mibenlétéről, akkor ez azt jelenti, hogy a közjó inkább egy ideológia, a demokratikus politikai cselekvés igazolására szolgáló politikai retorika. A politikai mező a létező partikuláris érdekek mentén tagolt, az értékválasztást viszont a feltételezett általános érdekkel kell igazolni. A politikusnak ki kell dolgoznia a saját, racionális érvekkel védhető változatát, ha nem akarja, hogy egy vitában bohócot csináljanak belőle. A szituációból viszont egyenesen következik az is, hogy az ellenfelet kártevőnek vagy legalábbis agyalágyultnak állítsa be.
Ennek a dinamikának csak a jó modor és az önirónia, illetve a közízlés és közerkölcs szabhat, mostanában Nyugaton is egyre kevésbé, gátat. Na mármost egy olyan országban (legyen ez Magyarország), ahol túl nagy az állam (túl sok minden függ a politikától, illetve a pozíciótól), és ez az állam nem túl gazdag (de mégiscsak rajta lehet meggazdagodni), az emberek pedig általában túl szegények, és a politikai erők amúgy is tanácstalanok, abban is, hogy mit kéne csinálni, és abban is, hogy ezt miként kéne megetetni a közzel, ott könnyen teremnek krampuszok a parlamenti patkó túlsó oldalán.