Óva intenék minden magabiztos SZDSZ-támogatót, hogy messzemenő és kaján következtetéseket vonjon le a gyerekrabló ózdi ex-alpolgármester MDF-es pártállásából. Könnyen megeshet más házak táján is, hogy politikai tényezővé vált személyiségek kriminális ügyletekbe keveredjenek: erről számos kisebb, intimebb településegység polgárai, önkormányzati képviselői tudnának mesélni, néha mesélnek is. Mostanában például Szegeden az autóparkoló-bérlő vállalkozások kapcsán.
(A többi pártot különböző okokból nem muszáj annyira óvni: a Fidesz és a kisgazdák alighanem maguk is sejtik, hogy a közhatalomba színeikben bejelentkezettek egyikének-másikának kerülhet éppen némi vaj a fejére, a KDNP talán szolidabb, a szocialisták pedig nem szorulnak olyan káderekre, akik hajlamosak ilyen léptékben játszani.)
Mióta a hatalom és befolyás nem egyetlen mindent kezében tartó párt hitbizománya, azóta a gátlástalan érdekkövetés is demokratizálódott. Immár nem olyan egyszerűen és szigorúan hierarchizált, s felölti adekvát formáját: kriminális.
Persze azért Ózdnak és az ózdi gyerekrablásnak megvannak a maga helyi ízei. Itt van mindjárt a pénzszerzéshez választott műfaj. Akárhogy is vesszük, a balfácán kivitelezés s a kockázat – hiszen az emberrablás mégiscsak a legsúlyosabb bűncselekmények egyike – közötti ordító aránytalanság valami archaizmusra utal, fölöttébb homályos jogtudatra, a racionális mérlegelés hiányára. Nem csinálunk semmi igazán rosszat, nem bántjuk a kis Tímeát – biztatták magukat a leégett zöldségesek és a lebukott alpolgármester, mintha a népmese világában élnének valahol a Trubadur és Rejtő Jenő között. S ha már a közösség-fenntartotta népmesénél tartunk, vessünk számot azzal is, hogyan dolgozza fel az ózdi közösség azt, ami vele lassan tíz év óta történik. Mérhetetlen, mesebeli igazságtalanságként. 1988 őszén, az első nagyszabású kohászati leépítési akció után – hol voltunk még akkor attól, amit azóta Ózdnak el kellett viselnie – a diadalmas szocializmus egyik utolsó adományaként épített ifjúsági és szabadidőpark mesterséges tavának partján pecáztak az őszi napsütésben az első munkanélküliek. Köztük volt a jó tíz évvel korábban Állami-díjjal kitüntetett kohász. Korengedményes nyugdíjba küldték. Szerencsés elbocsátottak bekerültek egy-egy idénymunkacsapatba, mehettek két hétre az Alföldre almát szedni, amit azelőtt kizárólag a segédmunkások és a betanított asszonyok csináltak. Nem nagyon fért a fejükbe, hogy a kohászati üzem vezetői most is vezetők, s villát építenek az ifjúsági park fölött elterülő Rózsadombon. Akkor, ’88 őszén a munkanélküliek hada különösen zord volt ott a tóparton. Szinte mindüket vegzálta a rendőrség. Javában nyomoztak Kristály Gyula röpcédulái után, s később a városi bíróság példás ítéletet hozott: súlyosbító körülményként tette mérlegre, hogy Kristály Gyula pont Ózdon izgatott, ahol a gazdasági nehézségek miatt úgyis feszült a légkör. Ahhoz kicsi Ózd, ez a vasmű köré telepedett, formátlan, falvakból növesztett szocialista város, hogy ne tudná pontosan minden ózdi, mit csinál, hol lakik a régi szocialista nagyvállalat vezérkara, beleértve Horogh urat, a volt állami díjas műszaki vezérigazgató-helyettest, ma roppant sikeres vállalkozót, akinek kislányát 16 millió halvány reményében elrabolták. Nagyon aggódva gyanítom, hogy a gyermekrablók számíthattak rá: ha lebuknak, az archaikus ózdi közvélemény nem csupán veszélyes bűncselekménynek, hanem népi igazságszolgáltatásnak látja tettüket. A gyermekrablás példás büntetést érdemel. Csak nehogy a bíróság súlyosbító körülménynek értékelje, hogy Ózdon különösképp nem kedvelik a sikeres gazdagokat.
- Néző-pont [6]