Lehetett számolni ezzel is. Mármint azzal, hogy a rendszerváltás okozta harci zaj elcsitultával (hiszen győztünk gyerekek, nem?), hangerőre kapnak a „maszatolók”. Saját munkásságukat ők nemzeti megbékélésnek, a múlttal való őszinte szembenézésnek hívják, számomra az éppen általuk oly gyakran fájdalmasan emlegetett szellemi és erkölcsi eltunyulás legfőbb apostolai. Most bölcsen, atyai megbocsátással világítanak rá téveszméinkre, ostoba illúzióinkra, a dolgok mindkét féloldalára és elsősorban is leglényegükre, a folytonosságra, közös lábvizünkre. Arra, hogy valójában a dolgoknak nincs is két oldaluk, hanem egy nagy közös oldaluk van.
E tudomány – legyen komszociológia – jeleseinek múltat fürkésző tekintete értelemszerűen összpontosul a háború utáni történelmünk nagy fordulópontjaira. 1948-ban a hazug önáltatás és a világmegváltó illúziók sodortak bennünket tévútra. Már akiket. Már akiknek egyáltalán megadatott a lehetőség, hogy e tévútra rálépjenek. Az illúziót nyilván az MKP rendszeres és egyedül őket meglepő választási vereségei, a tévutat pedig 200 ezer orosz katona jelentette. „Megszerveződött egy hatalmi rend, amely féligazságokkal legitimálta önmagát” – olvasom a szombati Magyar Hírlapban (Faragó Vilmos). Megszerveződött? Mi ez, talán amőba, hogy csak úgy szerveződik? Nem inkább szervezték? „Féligazságok”? Nem inkább kapitális tévedések (ez a jómájú megközelítés), még inkább teljes hazugságok? A „szervezők” közül néhányan ezzel valóban szembe is néztek, és hajlandóak voltak akár az akasztófáig is levonni a konzekvenciákat. Őszinte tisztelet nekik! Sajnos ők voltak kevesebben. A többség inkább győzött, és szerveződött tovább.
Apropó 1956. Mert az ugye polgárháború volt – döbbentenek rá bennünket minduntalan a maszatolók. Itt is, ott is gazemberek, keretlegények lődöztek, hepciáskodtak, és az igazak, az ártatlanok vesztek.
A korábbi retus szerint a forradalmat elszánt kommunistaellenes hősök vívták az ÁVÓ ellen. Ez a megközelítés, a maga kézzelfogható valóságában, bár kissé megkésve, reprezentálta az események azon oldalát vagy lehetséges értelmezését, amelyre Berecz történész és nagynevű elődei (Hollós, Lajtai) mindig is igyekeztek felhívni a figyelmünket, viszont eltakarni igyekezett azt a nyilvánvaló tényt, hogy 1956 fő politikai csapásiránya, legalábbis fennállása idején a demokratikus szocializmus programja volt. Ez a régi-új, polgárháborús retus készséggel igazat ad az antikommunista forradalmároknak, vagyis az ellenforradalmároknak. Léteztek és lőttek. Ez a megközelítés számos körülményt igyekszik homályban hagyni (csak azért írom le őket, mert úgy látszik, muszáj). Mindenekelőtt azt, hogy 1956-ban a jogfosztottak és hatalmon lévők álltak szemben egymással. Ez utóbbiak hazai erői példamutató gyorsasággal megbuktak, így a polgárháborúra nem sok idő jutott volna. Meglehet, hogy nyertek volna Mindszentyék még egy választást is. Csak – halkan kérdem – ha, mint elszánt demokraták, komolyan vesszük, hogy politikai vezetőiket az emberek választások útján juttatják hatalomra (és nem Szerov tábornok legényei útján), akkor miért ne nyerhettek volna. Vagy akkor már inkább a Szerov. Az igazság másik fele. (Javaslom a maszatolók figyelmébe az 1986-ban rendezett ’56-os emlékkonferencia jegyzőkönyvének erről szóló, nagyon is tanulságos vitáját.)
1989, a rendszerváltás. A kerekasztal körül az illegitimnek „nevezett” (!) pártállam és illegitim, önjelölt ellenzéke (finom különbségtétel), alattuk meg valahol az ország, oly mélyen, ahová lelátni sem lehet. Igaz, volt utána két szabad választás is (a boldog emlékezetű kerekasztal főképp arról szólt, hogy legyen ilyesmi, mert addig ki sem derülhet, hogy ki a legitim), gyengébbek kedvéért, egy népszavazás és egy parlamenti választás, amelyik az önjelölt néptribunok elsöprő győzelmeit hozta azok felett, akiket gyalázatos rosszindulattal neveztek illegitimnek. A nép becsapva és megfürödve. Hogy azután 1994-ben elégtételt vegyen rút csábítóin.
Hát igen, ez ilyen egyszerű. A tettesek áldozatok, az áldozatok tettesek. Maszatos történelmünk nem engedi, hogy különbséget tegyünk közöttük. A múltat ne bolygassuk, ne tegyünk fel kérdéseket – tanácsolják nekünk atyaian a maszatolók. Aki kérdezget és válaszokat formálgat (az emberi szellem tudvalevőleg gyarló és elfogult), csak féligazságokra juthat, amelyeket ráadásul a hatalmi törekvések motiválnak. A teljes igazság ugyanis az, hogy nincs igazság. Tehát értelmes kérdések sincsenek. Kik, hol, mikor, hogyan, miért? Ugyan már! Mindenki mindenhol mindig, ugyanúgy és ugyanazért!
A komszociológia filozófiai gyökerei feltehetően a görög szkeptikusokig nyúlnak vissza, amelynek téziseibe belevegyül valamiféle 70-es évek végi impotens-rózsaszín szalonértelmiségi borongás. Aktuálpolitikai indíttatást ne keressünk, ilyesmi természetesen csak azoknak a hepciáskodóknak van, akikre a felülemelkedett és független bölcsek rápirítanak. Tagadhatatlan az is, hogy ma az egyik legnépszerűbb nézetrendszerek körébe tartozik. Manapság mintha valóban senkinek sem lenne kedve kérdezni, hát még vitatkozni. Jobb így. Ahol nincsenek, mert nem is lehetnek értelmes kérdések, ott nincs vita. Ahol nincs vita, ott nincs értelme az ítélőképesség erényének. Nincs igazság és hazugság, csak mi magunk vagyunk. És a bárgyú felejtés.
Hivatkozott cikkek
- Belföld [7]