Amióta lezajlott a rendszerváltás, és 1990-ben összeült az első szabadon választott parlament, a társadalmi szervezeteknek szánt költségvetési támogatás elosztása minden évben kínosan nehéz feladatot jelent, és ennek megfelelően hatalmas viharokat kavar a Tisztelt Házban. A gondok egy része persze kellemes, hiszen annak csak örülni lehet, hogy a társadalom viszonylag gyorsan magához tért a kényszerű pártállami bénultságból és már ’88–89-től, de különösen az egyesülési törvény megalkotását követően egyre-másra alakultak a legkülönbözőbb célkitűzéseket megfogalmazó civil szerveződések, pillanatok alatt elsöpörve a hatalom által gondosan megtervezett, fölülről lefelé építkező pszeudoszervezetek egyeduralmát. Kétségtelen, hogy a bőség pénzelosztási szempontból zavaró is lehet, hiszen a gomba módra szaporodó szervezetek dzsungelében nem könnyű eligazodni, és a szűkre szabott terjedelmű pályázatok alapján nem mindig könnyű eldönteni, hogy a tiszteletre méltó elnevezés és cél milyen tartalmat, valóságos tevékenységet takar. A parlament 1990 óta eddig minden évben úgy próbált megbirkózni a feladattal, hogy a saját kebeléből létrehozott egy hatpárti paritásos bizottságot. A bizottság aztán hosszú hónapok fáradságos aprómunkájával kiizzadta és a parlament elé terjesztette a maga részletes, számszerű javaslatát. Az így elkészült határozati javaslatokkal szemben nyilván minden alkalommal számos jogos kifogás merülhetett fel, hiszen a bizottságokban is ilyen-olyan elfogultságokkal „megvert” képviselők ültek, és a feladatnak egyébként sincs objektív paraméterekkel mérhető, „hibátlan” megoldása. Különösen úgy nem, hogy a sűrű fogadkozások és az erre irányuló számos képviselői indítvány ellenére mindmáig nem született meg az elosztás elveit és mechanizmusát rögzítő jogszabály. Az évről évre kínkeservesen megszült bizottsági javaslatoknak minden kétségtelenül meglévő gyengeségükkel együtt volt egy jelentős pozitívumuk: a bizottságok paritásos összetételének köszönhetően valamiféle konszenzust testesítettek meg. Ehhez képest minden – szükségszerűen önkényes – képviselői „belepiszkálás” csak ronthatott a helyzeten. Egy minimális önmérsékletet tanúsító parlamentnek az eléterjesztett javaslatokkal kapcsolatban egyetlen feladata lehetett volna: változtatás nélkül megszavazni őket. Ilyen parlament azonban a rendszerváltás óta még nem termett Magyarországon.
Kormánypárti ideológiai henger
A képviselők, elsősorban a többségi támogatásban bízó kormánypárti képviselők, minden évben ízzé-porrá zúzták a több hónapos kínlódással, mindenféle szakértők bevonásával kiszenvedett bizottsági javaslatokat. Ebből a szempontból legendásan botrányosnak számít az 1992-es év. Az akkori bohózatba illő kormánypárti nyomulásról lapunk a következőket írta (Éljenek a magzatvédők, vesszenek a feministák! Beszélő, 1992. június 27.): „A zömmel kormánypárti képviselők által benyújtott módosító javaslatok – kevés kivételtől eltekintve – gátlástalanul teret engedtek a lobbyzásnak, a nyilvánvalóan személyes érdekeltségek skrupulus nélküli érvényesítésének, és sokszor zsigeri ellen- és rokonszenvek alapján, az érintett szervezetek mai helyzetének és tevékenységének a tényleges ismerete nélkül vonták el és adományozták másnak a bizottság által 4 hónapos kemény munkával, kínkeservesen szétosztogatott pénzeket.” Ez volt az a nevezetes év, amikor a Magyar Úttörők Szövetségének a bizottsági javaslatban szereplő valamivel több mint 10 millió forintos előirányzata terhére összesen 72 milliónyi csökkentési javaslat érkezett. Ez volt az az év, amikor a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetségétől a megszavazott módosítók révén a bizottsági előirányzatot az utolsó fillérig elvonták. Ez volt az az év, amikor a Nemzetőrök Szövetsége bizottsági előirányzatát a 7-szeresére, a Honvéd Hagyományőrző Egyesületét a 6-szorosára, az ’56-os Szövetségét az 5-szörösére emelték. Ez volt az az év, amikor a kormánypárti képviselők túlnyomó többsége jelentős emelést szavazott meg a kormánypárti ifjúsági szervezeteknek, viszont leszavazta az ellenzéki pártok ifjúsági szervezeteit érintő emelési javaslatokat. Az akkor szerény ellenzéki sorban sínylődő MSZP a fékeveszett kormánypárti módosítási láz láttán kétségbeesetten javasolta: inkább fogadja el a parlament a bizottság által beterjesztett eredeti javaslatot, mert az sokkal megalapozottabb mint bármely ehhez képest keresztülerőszakolt módosítás.
Ideológiai és materiális ellenhenger
Az erre a célra alakult bizottság idén is elkészítette javaslatát, amely ezúttal is csak április végén kerülhetett a parlament elé. Mit tesz Isten, ehhez eddig csak kormánypárti képviselők nyújtottak be módosító javaslatokat. Szám szerint 104-et. (A javaslatok túlnyomó többsége szocialista honatyáktól származik. Az egyhangúságot csak Mécs Imre [SZDSZ] egy darab önállóan és Béki Gabriella [SZDSZ] egy darab – Csehák Judittal közösen – benyújtott javaslata töri meg.) A módosító javaslatok gyártásában Kiss Péter, Csizmár Gábor és Juhász Gábor jártak az élen. Hármuk nevéhez összesen 95 javaslat fűződik. Különösen nagy kedvvel módosítgatták az ifjúsági szervezeteket érintő bizottsági előirányzatokat. Ez persze érthető, hiszen KISZ KB-s, illetve BIT-es (Baloldali Ifjúsági Társulás) múltjuk révén a terület legszakavatottabb ismerői közé tartoznak. Nyilván megfontolt szakmai érvek garmadáját sorakoztatnák fel, ha valaki megkérdezné tőlük, hogy miért emelnék a BIT támogatását 1,1 millióról 6 millióra, a Magyar Úttörők Szövetségéét 4,5 millióról 8 millióra, avagy miért csökkentenék a Magyar Cserkészszövetség támogatását 4 millióról 2,5 millióra, a Regnum Marianum Katolikus Közösség Egyesületét 700 ezerről 600 ezerre. A három szocialista képviselő nagy empátiát tanúsított a KISZ- és úttörővagyon átmentésében érintett szervezetek iránt is.
Az 1992-ben a kormánypárti módosítások következtében a legnagyobb összegű, illetve legnagyobb arányú támogatáscsökkentéssel sújtott 10-10 szervezet közül a mostani kormánypárti képviselők 3-3-at részesítenének jelentős emelésben. Az akkor legnagyobb összegű, illetve legnagyobb arányú emelésben részesült szervezetek közül viszont most jó néhányat jelentős csökkentéssel sújtanának.
Az is lehet azonban, hogy az eddig benyújtott módosító indítványok végül csak szerény kezdeti próbálkozásoknak bizonyulnak. Van ugyanis egy 105. javaslat is. Ezt Juhász Ferenc (MSZP) nyújtotta be. Ő annyira elhibázottnak tartja a bizottsági előterjesztést, hogy azt javasolja: egyelőre minden szervezet csak az előirányzott támogatás felét kapja meg, és a szétosztásra kerülő teljes összeg így megmaradó felének (200 millió forint) a megosztási arányairól folytassanak újabb egyeztető tárgyalásokat. A minap nem kisebb fórum, mint az MSZP elnöksége is szükségesnek tartotta, hogy foglalkozzék Juhász Ferenc korszakalkotó javaslatával, és miután alaposan megvitatta, teljes támogatásáról biztosította azt.
Mindezek után továbbra is aktuálisnak érezzük, amit fentebb idézett cikkünkben 1992-ben írtunk: „Megengedhetetlen, hogy a civil szféra ki legyen szolgáltatva a mindenkori parlamenti választások eredményének, hogy az egymást követő négyéves ciklusokban alapvetően megváltozzanak a támogatás szempontjai. Ha van terület, ahol a meghatározó politikai erőknek józan kompromisszumra kell törekedniük, akkor a civil szféra feltétlenül ezek közé tartozik.”
Kapcsolódó cikkek
- Belföld [7]