1992 tavaszán az angol választók a közvélemény-kutatók bosszantására megtartották a hatalomban a konzervatívokat. Antall József akkortájt erre hivatkozva sokszor elmondta, hogy bármit is nyilatkoznak a polgárok a közvélemény-kutatóknak, azért a végén, a szavazófülke magányában mégis meggondolják, hogy a bizonytalant válasszák a nyugodt jövő felé biztosan lépkedő konzervatívok helyett. Az akkori közvélemény-kutatások az MSZP-nek még alig ígértek több szavazatot, mint amennyit 1990-ben kapott, az SZDSZ-nek pedig csak a felét. Az ellenzéki voksok kétharmadát a Fidesznek ígérték.
A nagy voksvándorlás
Szó, ami szó, a választópolgárok jelentős része az utolsó pillanatban tényleg meggondolta magát, és ennek a meggondolásnak tényleg a Fidesz volt a vesztese. Csak a nyertese volt más, mint akire Antall gondolt.
A Szonda Ipsos kutatása szerint (525. o.) az MSZP szavazóbázisa április közepéig ütemesen gyarapodott, azután a nagy televíziós kampánnyal mégiscsak sikerült a választók egy részét elijeszteni a szocialistáktól, de azok nem a kormánypártok szavazótáborába menekültek a vörös ördög elől, hanem inkább az SZDSZ-ébe. Az utolsó napokban még egyet fordult a kocka. Tíz választóból három (!) az utolsó héten megváltoztatta eredeti szavazási szándékát. A változtatók kisebbrészt az SZDSZ, nagyobbrészt az MSZP javára módosítottak. A Fideszhez szimpatizánsaik egyharmada (!) lett hűtlen az utolsó héten. A parlamenten kívüli pártok szavazóinak majdnem a fele (!) döntött úgy, hogy mégsem pazarolja a szavazatát az esélytelenekre. Kisebb arányban még az SZDSZ-től és az MDF-től is szereztek szavazatokat a szocialisták.
A szocialistákat három tényező segítette. Egyrészt a (valószínű) győztes vonzása, másrészt a kormányváltás igénye, amely elvonta a szavazókat a konzervatív koalíció megmentésére készülő Fidesztől és a kormányzati pozícióra esélytelen kis pártoktól, harmadrészt az antikommunista kampány bumeránghatása. A bumeránghatás kiváltásában jelentős szerepe volt Horn balesetének.
A Fidesz 1992-es potenciális szavazóinak legnagyobb részét azok alkották, akik 1990-ben a későbbi koalíciós pártokra szavaztak, s ezek legnagyobb része a Fidesztől az MSZP-hez pártolt át (534–535. o.). Létezik tehát a vándorló szavazatoknak egy tekintélyes tömege, amelyik mindig a mérsékelt (illetve mérsékeltebbnek tűnő) változtatókat keresi. A jövő nagy kérdése, hogy 1998-ra a megszilárduló pártrendszer milyen mértékben tudja megkötni ezeket a futó szavazatokat, illetve hova futnak ezek a szavazatok 1998-ban. Mennyire tudja eljátszani a mérsékelt változtató szerepkörét az ellenzék Fidesz–MDF-tengelye vagy a koalíció szabad demokrata kisebbsége?
Felül kemény, alul puha
Mi az? A szocialista szavazótábor. Az MSZP „szavazóbázisának mintegy 58%-át az ingadozó szavazók adják. Választási döntésükben meghatározó szerepet játszott a »jobb jövő reménye«, a múlt felértékelése, valamint a tiltakozó attitűd” – írja a (szocialistákhoz közel álló) Gazsó Ferenc–Stumpf István szerzőpáros (572. o.). Az ingadozó szavazók aránya a szocialista szavazótáborban a legnagyobb.
A választók körülbelül egytizede nevezhető stabil és a pártjához erősen kötődő szavazónak. Ez az arány az MDF, a KDNP és az FKGP szavazótáborában az átlagosnál magasabb (13-16%), a Fidesz esetében nagyon alacsony (2%), a szocialisták és a szabad demokraták esetében átlagos (9-10%).
A szocialista szavazótábor méreteit tekintve ez azt jelenti, hogy az MSZP sokkal nagyobb ún. identitástípusú szavazóbázissal rendelkezik, mint bármelyik másik párt. A szocialisták (és részben a szabad demokraták s az MDF) esetében a párthoz való kötődés más jellegű, mint az ellenzéki pártoknál. „A Fidesznél, az FKGP-nél és a KDNP-nél a sztereotip, az alternatívát nem ismerő pártválasztás igen gyakori” (538. o.). „E szavazók jelentős része úgy érzi, egy fiatal, egy keresztény, egy falusi ember nem is szavazhat más pártra, mint a Fideszre, a KDNP-re, illetve az FKGP-re” (550. o.). Ezt a sztereotip pártválasztást nemigen befolyásolja a párt teljesítménye és irányvonala, ennélfogva a politikailag kevésbé tudatos szavazóbázis szilárdabbnak bizonyulhat, mint a tudatosabb.
Az MSZP szavazói a legtudatosabbak és a legtájékozottabbak. 1990-ben még inkább azok voltak. Az 1990-es szocialista szavazótábor a társadalom elitjéhez állt közel. Kevesen voltak benne a fiatalok, a nők, és sokan a jómódúak, a magasan képzettek. Ez a sajátos összetétel az 1994-es szocialista szavazótáborra már nem jellemző. A szocialista szavazók száma több mint a háromszorosára emelkedett, ezen belül a fiatalok szavazataiból tízszer, a nőkéből ötször, az általános iskolát végzettekéből öt és félszer, a szakmunkásképzőt végzettekéből hétszer, a közepesnél rosszabb anyagi helyzetben lévőkéből szintén hétszer nagyobb arányban részesedett az MSZP, mint 1990-ben (535. o.).
A szavazótábor tehát 1994-ben már nem mutatja elit pártnak az MSZP-t, de a jelöltcsapat igen. A parlamenti pártok közül a szocialisták képviselőjelöltjei között van a legtöbb vezető (60,1%, második az MDF: 54,1%, az átlag 42,9%), a legkevesebb értelmiségi (19,9%, az átlag 29,7%), a legkevesebb önálló szellemi foglalkozású (5%, az átlag: 7,8%) és a legkevesebb fizikai foglalkozású (!) (2,8%, az átlag: 4,9%) (429. o.).
1990-ben a szocialista szavazók kb. egyharmada, most kb. egynegyede került ki a volt MSZMP-tagok közül. Ez az egynegyed abszolút számokban sokkal több, mint az 1990-es egyharmad. 1990-ben a volt állampárt választójogukkal élő tagjainak csupán egynegyede, 1994-ben viszont kétharmada a szocialistákra szavazott. Az MSZP lényegében visszanyerte a régi párttagok bizalmát. (Az MSZMP volt tagjai az átlagnál sokkal magasabb, 93%-os arányban vettek részt a választásokon.) (532., 535. o.)
Itt a piros. Hol a piros?
Bokor Ágnes a szocialista szavazótábort három részre bontja. A maghoz sorolja azt az ötödét, amelyik 1990-ben is a szocialisták listájára szavazott, gyűrűnek nevezi azt a felét, amely 1990-ben másra szavazott, de 1994-ben listán is, egyéniben is mindkét fordulóban a szocialistákat támogatta. A maradék egyharmad a periféria. Ide tartoznak azok, akik 1994-ben egy vagy két szavazási aktusban a szocialistákat választották.
A magban a volt MSZMP-tagok aránya 40%, az átlagéletkor 53 év, a gyűrűben 26% és 49 év, a periférián 13% és 42 év (536. o.).
Magyarország számára a „valóban demokratikus szocializmust” tartja kívánatos fejlődési iránynak a jelenlegi ellenzéki pártok és a szabad demokraták választóinak egyötöde, a szocialista periféria 35%-a, a gyűrű 54%-a és a mag 46%-a (538. o.).
Azzal az állítással, hogy „jobb volt régen, mert volt munka, biztos megélhetés”, egyetért a szabad demokrata szavazók 15%-a, az ellenzéki pártok szavazóinak 24%-a, a szocialista periféria 56%-a, a gyűrű 73%-a és a mag 81%-a! Azt a véleményt, hogy „minden parlamenti párt lejáratta magát”, a szabad demokrata és az ellenzéki pártok híveinek 15-15%-a, a szocialista periféria 25%-a, a gyűrű 31%-a és a mag 43%-a osztja (543–544. o.). Az MSZP győzelme folytán a szocialista rendszer előnyeinek visszatérésére számít az ellenzéki szavazók 37%-a, a szabad demokrata tábor fele és a szocialisták 71%-a (545. o.). Személyes anyagi helyzetének javulását csak – az átlagosnál jelenleg is jobb helyzetben lévő – szocialista magban és gyűrűben várja az elkövetkező öt évre az (enyhe) többség, a perifériában és a szabad demokrata választók körében csak egy kb. 40%-os, az ellenzéki pártok körében kb. 20%-os kisebbség számít erre. Azt, hogy az országban általában is könnyebb lesz a megélhetés, még kevesebben gondolják, s ennek a megítélésében kisebb a különbség a szavazótáborok között: SZDSZ és az ellenzéki pártok: 23%, szocialista periféria: 33%, gyűrű: 36%, mag: 31% (548–549. o.).
Ezek az eredmények kétségkívül azt mutatják, hogy az ó és az új rendszer eredményeinek megítélésében a választóvonal nem a kormánypártok és az ellenzék hívei, hanem a szocialista szavazók és a többiek között húzódik.
Ami a szocialisták bázisát a leginkább elválasztja a többiektől, az a múlt megítélése. Ezen lehet segíteni: nem kell feltétlenül a múltat pertraktálni. Annál is kevésbé, mert a múlt pozitív megítélését előhívó kérdés nem a rendszerre, hanem az életszínvonalra vonatkozik.
De mit jelent az, hogy a választók (mégpedig a nem szocialista választók jelentős része, a szabad demokratákra szavazók fele is) a szocialista rendszer előnyeinek visszatérésére számít, ugyanakkor a személyes élethelyzetük javulására a közeljövőben a szocialisták közül is inkább csak a jobb helyzetben lévők számítanak, általános javulásra pedig még ők sem.
Akkor tehát mik azok az előnyök, amire várnak, mi az, ami a „valóban demokratikus szocializmus” felé mutat? Aligha lehet szó másról, mint az egalitárius értékekről, a „társadalmi igazságosságról”, az esélyek kiegyenlítődéséről. Ezek az értékek érdeklik a szocialista választót, nem a rendszer, nem a struktúra. Az MSZP-től nem azt várja szavazótáborának széles és bomlékony plebejus rétege, hogy letérjen a kapitalizmus építésének útjáról, hanem azt, hogy a kapitalizmus egalitárius mutációját képviselje, mint minden rendes nyugat-európai szocialista párt, amely úgy képviseli ezt a mutációt, mintha a „valóban demokratikus szocializmust” képviselné.
Az MSZP-nek erre éppúgy nem lesz lehetősége, mint ahogy más pártnak sem lesz. Aki ezt akarja építeni, az nem fog építeni semmit. Kérdés, hogy erre mikor jönnek rá a vándorszavazók, és mit tesznek akkor.
- Belföld [6]