Skip to main content

A polgár ingatag

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
A szocialista szavazótábor múltja és jövője


1992 tavaszán az angol választók a közvélemény-kutatók bosszantására megtartották a hatalomban a konzervatívokat. Antall József akkortájt erre hivatkozva sokszor elmondta, hogy bármit is nyilatkoznak a polgárok a közvélemény-kutatóknak, azért a végén, a szavazófülke magányában mégis meggondolják, hogy a bizonytalant válasszák a nyugodt jövő felé biztosan lépkedő konzervatívok helyett. Az akkori közvélemény-kutatások az MSZP-nek még alig ígértek több szavazatot, mint amennyit 1990-ben kapott, az SZDSZ-nek pedig csak a felét. Az ellenzéki voksok kétharmadát a Fidesznek ígérték.

A nagy voksvándorlás

Szó, ami szó, a választópolgárok jelentős része az utolsó pillanatban tényleg meggondolta magát, és ennek a meggondolásnak tényleg a Fidesz volt a vesztese. Csak a nyertese volt más, mint akire Antall gondolt.

A Szonda Ipsos kutatása szerint (525. o.) az MSZP szavazóbázisa április közepéig ütemesen gyarapodott, azután a nagy televíziós kampánnyal mégiscsak sikerült a választók egy részét elijeszteni a szocialistáktól, de azok nem a kormánypártok szavazótáborába menekültek a vörös ördög elől, hanem inkább az SZDSZ-ébe. Az utolsó napokban még egyet fordult a kocka. Tíz választóból három (!) az utolsó héten megváltoztatta eredeti szavazási szándékát. A változtatók kisebbrészt az SZDSZ, nagyobbrészt az MSZP javára módosítottak. A Fideszhez szimpatizánsaik egyharmada (!) lett hűtlen az utolsó héten. A parlamenten kívüli pártok szavazóinak majdnem a fele (!) döntött úgy, hogy mégsem pazarolja a szavazatát az esélytelenekre. Kisebb arányban még az SZDSZ-től és az MDF-től is szereztek szavazatokat a szocialisták.

A szocialistákat három tényező segítette. Egyrészt a (valószínű) győztes vonzása, másrészt a kormányváltás igénye, amely elvonta a szavazókat a konzervatív koalíció megmentésére készülő Fidesztől és a kormányzati pozícióra esélytelen kis pártoktól, harmadrészt az antikommunista kampány bumeránghatása. A bumeránghatás kiváltásában jelentős szerepe volt Horn balesetének.

A Fidesz 1992-es potenciális szavazóinak legnagyobb részét azok alkották, akik 1990-ben a későbbi koalíciós pártokra szavaztak, s ezek legnagyobb része a Fidesztől az MSZP-hez pártolt át (534–535. o.). Létezik tehát a vándorló szavazatoknak egy tekintélyes tömege, amelyik mindig a mérsékelt (illetve mérsékeltebbnek tűnő) változtatókat keresi. A jövő nagy kérdése, hogy 1998-ra a megszilárduló pártrendszer milyen mértékben tudja megkötni ezeket a futó szavazatokat, illetve hova futnak ezek a szavazatok 1998-ban. Mennyire tudja eljátszani a mérsékelt változtató szerepkörét az ellenzék Fidesz–MDF-tengelye vagy a koalíció szabad demokrata kisebbsége?

Felül kemény, alul puha

Mi az? A szocialista szavazótábor. Az MSZP „szavazóbázisának mintegy 58%-át az ingadozó szavazók adják. Választási döntésükben meghatározó szerepet játszott a »jobb jövő reménye«, a múlt felértékelése, valamint a tiltakozó attitűd” – írja a (szocialistákhoz közel álló) Gazsó Ferenc–Stumpf István szerzőpáros (572. o.). Az ingadozó szavazók aránya a szocialista szavazótáborban a legnagyobb.

A választók körülbelül egytizede nevezhető stabil és a pártjához erősen kötődő szavazónak. Ez az arány az MDF, a KDNP és az FKGP szavazótáborában az átlagosnál magasabb (13-16%), a Fidesz esetében nagyon alacsony (2%), a szocialisták és a szabad demokraták esetében átlagos (9-10%).

A szocialista szavazótábor méreteit tekintve ez azt jelenti, hogy az MSZP sokkal nagyobb ún. identitástípusú szavazóbázissal rendelkezik, mint bármelyik másik párt. A szocialisták (és részben a szabad demokraták s az MDF) esetében a párthoz való kötődés más jellegű, mint az ellenzéki pártoknál. „A Fidesznél, az FKGP-nél és a KDNP-nél a sztereotip, az alternatívát nem ismerő pártválasztás igen gyakori” (538. o.). „E szavazók jelentős része úgy érzi, egy fiatal, egy keresztény, egy falusi ember nem is szavazhat más pártra, mint a Fideszre, a KDNP-re, illetve az FKGP-re” (550. o.). Ezt a sztereotip pártválasztást nemigen befolyásolja a párt teljesítménye és irányvonala, ennélfogva a politikailag kevésbé tudatos szavazóbázis szilárdabbnak bizonyulhat, mint a tudatosabb.

Az MSZP szavazói a legtudatosabbak és a legtájékozottabbak. 1990-ben még inkább azok voltak. Az 1990-es szocialista szavazótábor a társadalom elitjéhez állt közel. Kevesen voltak benne a fiatalok, a nők, és sokan a jómódúak, a magasan képzettek. Ez a sajátos összetétel az 1994-es szocialista szavazótáborra már nem jellemző. A szocialista szavazók száma több mint a háromszorosára emelkedett, ezen belül a fiatalok szavazataiból tízszer, a nőkéből ötször, az általános iskolát végzettekéből öt és félszer, a szakmunkásképzőt végzettekéből hétszer, a közepesnél rosszabb anyagi helyzetben lévőkéből szintén hétszer nagyobb arányban részesedett az MSZP, mint 1990-ben (535. o.).

A szavazótábor tehát 1994-ben már nem mutatja elit pártnak az MSZP-t, de a jelöltcsapat igen. A parlamenti pártok közül a szocialisták képviselőjelöltjei között van a legtöbb vezető (60,1%, második az MDF: 54,1%, az átlag 42,9%), a legkevesebb értelmiségi (19,9%, az átlag 29,7%), a legkevesebb önálló szellemi foglalkozású (5%, az átlag: 7,8%) és a legkevesebb fizikai foglalkozású (!) (2,8%, az átlag: 4,9%) (429. o.).

1990-ben a szocialista szavazók kb. egyharmada, most kb. egynegyede került ki a volt MSZMP-tagok közül. Ez az egynegyed abszolút számokban sokkal több, mint az 1990-es egyharmad. 1990-ben a volt állampárt választójogukkal élő tagjainak csupán egynegyede, 1994-ben viszont kétharmada a szocialistákra szavazott. Az MSZP lényegében visszanyerte a régi párttagok bizalmát. (Az MSZMP volt tagjai az átlagnál sokkal magasabb, 93%-os arányban vettek részt a választásokon.) (532., 535. o.)

Itt a piros. Hol a piros?

Bokor Ágnes a szocialista szavazótábort három részre bontja. A maghoz sorolja azt az ötödét, amelyik 1990-ben is a szocialisták listájára szavazott, gyűrűnek nevezi azt a felét, amely 1990-ben másra szavazott, de 1994-ben listán is, egyéniben is mindkét fordulóban a szocialistákat támogatta. A maradék egyharmad a periféria. Ide tartoznak azok, akik 1994-ben egy vagy két szavazási aktusban a szocialistákat választották.

A magban a volt MSZMP-tagok aránya 40%, az átlagéletkor 53 év, a gyűrűben 26% és 49 év, a periférián 13% és 42 év (536. o.).

Magyarország számára a „valóban demokratikus szocializmust” tartja kívánatos fejlődési iránynak a jelenlegi ellenzéki pártok és a szabad demokraták választóinak egyötöde, a szocialista periféria 35%-a, a gyűrű 54%-a és a mag 46%-a (538. o.).

Azzal az állítással, hogy „jobb volt régen, mert volt munka, biztos megélhetés”, egyetért a szabad demokrata szavazók 15%-a, az ellenzéki pártok szavazóinak 24%-a, a szocialista periféria 56%-a, a gyűrű 73%-a és a mag 81%-a! Azt a véleményt, hogy „minden parlamenti párt lejáratta magát”, a szabad demokrata és az ellenzéki pártok híveinek 15-15%-a, a szocialista periféria 25%-a, a gyűrű 31%-a és a mag 43%-a osztja (543–544. o.). Az MSZP győzelme folytán a szocialista rendszer előnyeinek visszatérésére számít az ellenzéki szavazók 37%-a, a szabad demokrata tábor fele és a szocialisták 71%-a (545. o.). Személyes anyagi helyzetének javulását csak – az átlagosnál jelenleg is jobb helyzetben lévő – szocialista magban és gyűrűben várja az elkövetkező öt évre az (enyhe) többség, a perifériában és a szabad demokrata választók körében csak egy kb. 40%-os, az ellenzéki pártok körében kb. 20%-os kisebbség számít erre. Azt, hogy az országban általában is könnyebb lesz a megélhetés, még kevesebben gondolják, s ennek a megítélésében kisebb a különbség a szavazótáborok között: SZDSZ és az ellenzéki pártok: 23%, szocialista periféria: 33%, gyűrű: 36%, mag: 31% (548–549. o.).

Ezek az eredmények kétségkívül azt mutatják, hogy az ó és az új rendszer eredményeinek megítélésében a választóvonal nem a kormánypártok és az ellenzék hívei, hanem a szocialista szavazók és a többiek között húzódik.

Ami a szocialisták bázisát a leginkább elválasztja a többiektől, az a múlt megítélése. Ezen lehet segíteni: nem kell feltétlenül a múltat pertraktálni. Annál is kevésbé, mert a múlt pozitív megítélését előhívó kérdés nem a rendszerre, hanem az életszínvonalra vonatkozik.

De mit jelent az, hogy a választók (mégpedig a nem szocialista választók jelentős része, a szabad demokratákra szavazók fele is) a szocialista rendszer előnyeinek visszatérésére számít, ugyanakkor a személyes élethelyzetük javulására a közeljövőben a szocialisták közül is inkább csak a jobb helyzetben lévők számítanak, általános javulásra pedig még ők sem.

Akkor tehát mik azok az előnyök, amire várnak, mi az, ami a „valóban demokratikus szocializmus” felé mutat? Aligha lehet szó másról, mint az egalitárius értékekről, a „társadalmi igazságosságról”, az esélyek kiegyenlítődéséről. Ezek az értékek érdeklik a szocialista választót, nem a rendszer, nem a struktúra. Az MSZP-től nem azt várja szavazótáborának széles és bomlékony plebejus rétege, hogy letérjen a kapitalizmus építésének útjáról, hanem azt, hogy a kapitalizmus egalitárius mutációját képviselje, mint minden rendes nyugat-európai szocialista párt, amely úgy képviseli ezt a mutációt, mintha a „valóban demokratikus szocializmust” képviselné.

Az MSZP-nek erre éppúgy nem lesz lehetősége, mint ahogy más pártnak sem lesz. Aki ezt akarja építeni, az nem fog építeni semmit. Kérdés, hogy erre mikor jönnek rá a vándorszavazók, és mit tesznek akkor.














































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon