Révész Sándor

Nyomtatóbarát változat

Az azonnali kérdések órájában csapatverseny folyik. Nem azonnali kérdéseket, interpellációkat a saját szakállára is benyújthat a képviselő, de az azonnali kérdések órájában csak az játszhat, akit a csapatkapitány a pályára küld. Az azonnali kérdéseket legkésőbb az ülésnap megnyitása előtt egy órával a frakcióvezető nyújtja be, és a kérdést az általa kijelölt képviselő mondja el. Az első körben az ellenzéki képviselőcsoportok, a többi körben pedig az összes képviselőcsoport jelöltjei tehetik fel kérdéseiket erősorrendben. Legjobb esetben is három kérdés juthat egy frakciónak. Egy kérdésre hat perc tiszta játékidő áll rendelkezésre (két perc a kérdésre, két perc a válaszra, egy perc a képviselő viszontválaszára, egy perc a miniszter viszontválaszára). Elvileg egy ellenzéki kör és egy teljes kör futhat le egy óra alatt, tehát a kormánypárti frakciók egyet-egyet, az ellenzékiek kettőt-kettőt kérdezhetnének. A valóságban ez mindig másképp van, mert nem minden frakció él a kérdezés lehetőségével.

Köszönöm szépen…

Az azonnali kérdések óráját 1994. szeptember 20-án elfogadott Házszabály vezette be, és október 11-étől március 21-ig húsz alkalommal kb. 18 órában 164 azonnali kérdés hangzott el, képviselőcsoportok szerint az alábbi megoszlásban:

Azok a pártok kedvelik az azonnali kérdéseket leginkább, amelyek már az előző kormány idején is ellenzékben voltak, azután jönnek a volt kormánypártok, és alig marad el mögöttük a vezető kormánypárt. Mint látjuk, éles különbség van a kormánypárti szerepfelfogásban a két kormánypárt között. Az SZDSZ nem kérdezősködik (az egyetlen kérdést egy kvázi tiszteletbeli frakciótag, Bálint gazda tette föl), következetesen tartja magát ahhoz az állásponthoz, hogy a kormánypárti képviselők a nyílt színen nem feleltetik a kormányt, mert ez egy parlamentáris rendszerben aberráció. A szocialista frakció ezzel szemben csak a kormányfő feleltetésétől tartózkodik. Komolyabb, élesebb vita soha nem tört ki kormánypárti képviselők és kormánytagok között, viszont tíz alkalommal hívta fel a szocialista kérdező a nyilvánosság figyelmét arra, hogy mennyire megnyugtatta őt a miniszter válasza: „Köszönöm szépen, miniszter asszony. Örülök, hogy megválaszolta ezt a kérdést. (Derültség.) Elfogadom a kérdésre adott válaszát.” Benedek Mihály (MSZP), 1995. január 31., 14.53. „Miniszter Úr! Köszönöm szépen a válaszát. Engem megnyugtatott, remélhetőleg az állampolgárokat is.” Fedor Vilmos (MSZP), 1995. január 31., 14.58.

Élkérdezők és élfelelők

A 164 kérdést nyolcvan képviselő tette fel. A kérdések több mint egynegyedét az öt élkérdező, több mint egytizedét az élkérdezők élkérdezője, dr. Torgyán József. Az élkérdezők listája:

A kormánytagok szerepléseinek és a hozzájuk intézett kérdéseknek a számát a mellékelt táblázat mutatja. A miniszterelnök után a pénzügyminisztereket és a belügyminisztert nyaggatták a leggyakrabban. Érdemes is volt őket nyaggatni, mert a két pénzügyminiszter és a belügyminiszter az összes hozzájuk intézett kérdésre személyesen válaszolt. Ezt rajtuk kívül csak a nemzet biztonságát őrző tárca nélküli miniszter mondhatja el magáról, aki viszont csak egyetlenegy kérdést kapott.

Táblázat: Az azonnali kérdések statisztikája

A bolha ormánya

Az azonnali kérdések órájában érdemi vitákat lefolytatni nem lehet. Az előadás különálló, hatperces dialógusokból áll, nincs olyan téma, amelynek kifejtésére ez az időkeret elegendő. Ez a műfaj három dologra lehet alkalmas. Először: gyors információszerzésre, figyelemfelhívásra jól lehatárolható kérdésekben. Másodszor: a parlamentáris demokrácia retorikájának, a debatteri képességeknek a fejlesztésére, és arra, hogy a nyilvánosságot hozzászoktassa ehhez a retorikához. Harmadszor: a tapasztalatok szerint mindig adódnak olyan, a napirendhez nem köthető aktuális események, amelyekkel kapcsolatban a pártok szükségét érzik annak, hogy álláspontjukat az Országház nyilvánossága előtt leszögezzék, s ezt eddig nem tehették másképp, csak napirend előtt, a Ház munkarendjét felborító vitát kezdeményezve. Az azonnali kérdések órája befogadhatja, és keretek közé szoríthatja ezeket a vitákat.

Ami az első funkciót illeti: voltak olyan közfigyelemre érdemes ügyek, amelyeket az azonnali kérdések órája jótékony gyorsasággal közfigyelemhez juttatott. Ilyen volt például a csecsen menekültek esetleges kiutasításának az ügye, amellyel kapcsolatban Bogárdi Zoltán (MDF) kényszerítette rá március elején a belügyminisztert, hogy a belügyi államtitkár nyugtalanító tévényilatkozatával ellentétes, megnyugtató nyilatkozatot tegyen. Volt sok apróbb ügy, ami a képviselőn és az érdekeltek szűkebb körén kívül másokat nemigen érdekelt, és amelyek más formában hosszabb ideig untatták volna a Tisztelt Házat és közönségét, mint így.

Ami a retorikát illeti: az offenzív retorika nyersebbnek, éretlenebbnek mutatkozott, mint a defenzív. A támadásokban kevesebb volt az elegancia, mint a támadások elhárításában.

A napirend előtti felszólalássorozatokat az azonnali kérdések órája csak kis részben tudta kiváltani. A nagyobb vitákat kavaró kérdésekben a pártok nem tudtak lemondani a napirenden kívüli megszólalás kiemelt státusáról.

Az azonnali kérdések óráját végül is az ellenzék rövidlátó stratégiája tette olyanná, amilyen. Az ellenzék, jellemzően nem azzal kísérletezik, hogy a dolgok léptékét megtartva, a rendelkezésre álló kritikai lehetőségekkel célszerűen gazdálkodva a kormányzati ciklus végére szurkálja agyon a kormányt, hanem alkalomról alkalomra generális és megsemmisítő állításokkal kísérletezik, amelyhez hiányzik, legalábbis az ellenzéknek nem áll rendelkezésére a megfelelő súlyú kritikai anyag. Az ellenzéki kérdezők retorikája nem (vagy nem csak) a képességek híján nyersebb és éretlenebb, mint a válaszadóké, hanem azért, mert folytonosan durva léptékváltásokra, motiválatlan általános kijelentésekre kényszerülnek, és nagy szavakat koptatnak el kisszerű tárgyakon.

Október 11-én például Hódmezővásárhely kereszténydemokrata polgármestere szólalt fel Grezsa Ferenc irodalomkutató szobrának ledöntése ügyében: „a város elemi felháborodást érez… A város egy része úgy érzi, hogy egy megfélemlítési akcióról van szó, és nem a végrehajtó kezet hibáztatja, hanem azt a mohó revansvágyat s azokat a restaurációs törekvéseket, amelyeket a jelenlegi belpolitika retorikája indukál a médiában.” A belügyminiszternek egészen könnyű dolga van: kifejezi mély nagyrabecsülését az irodalomkutató iránt, leszidja az őrült vandálokat, derültséget kelt a teremben azzal a megjegyzéssel, hogy „ha valaki hülyeséget csinál, nem kell mögötte rögtön politikai motivációt keresni”. Nincs kínos kérdés, mert a „jelenlegi belpolitika” és szoborrongálás összekapcsolásához nincs anyag. Amikor Rapcsák polgármester viszontválaszában eljut odáig, hogy a Belügyminisztérium vessen véget „az ország nemzeti jelképeinek, Országház, Mátyás-templom, nemzeti elkötelezettségű honfitársai, helyi közösségek megbecsült személyiségei emléke tudatos, revansszerű politikai indíttatású megsemmisítésének”, a belügyminiszternek már nem is kell megszólalnia. Int, hogy nem kíván válaszolni. Nincs mire.

Október 18-án Pusztai Erzsébet fölvetette, hogy az ÁV Rt. igazgatóságának a kinevezésekor a miniszterelnök több ponton megsértette a törvényt. Formális kérdésekről volt szó, de egy azonnali kérdést mindenképpen megért a dolog. A miniszterelnök nem is tudta megvédeni magát, csak annyit mondhatott, hogy „ígérem… önnek, képviselő asszony, hogy megvizsgálom, történt-e szabálysértés”. A képviselőnő, ha ennyiben hagyja a dolgot, lekoptathatott volna egy kicsit a miniszterelnök tekintélyéből. De nem hagyta: „Most csak a vagyonkezelő, azután később talán a büntető törvénykönyv, a parlamenti Házszabály, az alkotmány… Ezt az utat ismerjük, tehát legelemibb kötelességünk… (Derültség és taps az MSZP padsoraiban.) Képviselőtársaim, ezt az utat 1950-ben rajzolták fel.” Kész. A képviselő asszony fölemelkedett az abszurditások világába, a miniszterelnököt pedig lenthagyta a józanság világában. A csípőképes bolhából szánalmas elefánt lett.

A Fodor Gábor elleni kampány idején pedig egy bolhából egész elefántcsorda lett. Három azonnali kivégző kérdés foglalkozott azzal a metodikai problémával, hogy miként kell kiszámolni az egyházi iskolák tanulóinak jutó állami támogatást. Egy hónapon belül három azonnali kérdés (plusz egy interpelláció) foglalkozott azzal, hogy „elképzelhető-e, hogy egy miniszter nem tartja be a törvényeket?”, „miniszter úrnak be kell-e tartani a közoktatási törvényt?”, „elképzelhető-e, hogy a minisztérium nem tartja be a törvényeket” stb. Ezek a kérdések mind azt a törvényes rend alapjait érintő problémát taglalták, hogy a minisztérium az előírt határidőhöz képest egy-két hónapot késett az országos szakértői és vizsgáztatási névjegyzék közzétételével elsősorban azért, mert az előző miniszter működésének idején kiírt pályázatra nem volt elég jelentkező. Az egyik kérdező azzal foglalkozott, hogy miért megy szabadságra a miniszter, amikor annyi baj van a magyar oktatásüggyel. A másik azzal, hogy mit csinált a miniszter azon a napon, amikor a Nemzeti Színház főrendezőjét temették, aki nyilvánvalóan a miniszter miatt kapott szívrohamot. A harmadik azzal, hogy miért helyezték át az önkormányzati könyvtárakkal foglalkozó minisztériumi tisztviselőt az egyik osztályról a másikra. A negyedik megjegyezte, hogy esztétikai okokból 15 millió forintot költöttek a miniszter szobájára. (Egy számos helyiséget érintő átalakításra költötték a pénzt, amelyre nem esztétikai okokból volt szükség, hanem többek között azért, hogy a minisztérium új számítógépes rendszerét ki tudják építeni.)

Torgyán Józsefnek igazán össze kellett szednie magát ahhoz, hogy ebből a mezőnyből kiemelkedjen. Össze is szedte magát. Megígértette Kuncze Gáborral, hogy nem fog a sztrájkolók közé lövetni, felelősségre vonta a miniszterelnököt, hogy miért nem a magyar zászló előtt szokott nyilatkozni, korrepetálta a belügyminisztert fizikából, föltárta a magyarság hatezer éves múltját a Kárpát-medencében, föltárta Surányi György pénztárcáját, amelybe havi negyvenmillió forintos jövedelem áramlott be a Közép-Európai Banknál stb. stb.

Ez mind rendben van. Torgyán az, aki. De mit keres a nyomában ez a népes üldözőboly?

• Belföld