Új lakóhelyünk

Dragomán György [1]

Luc Tuymans-nak

Amikor a fiamat elviszik, nem sírok. A fény éles, hunyorgok, de nem sírok. Nem mutatok érzelmeket.

Ha nem is osztom teljes mértékben a főorvos úr lelkesedését, mindenképpen szerencsés és üdvözlendő fordulatnak tartom, hogy az alapos és többször megismételt vizsgálatok után úgy döntöttek a katonaorvos urak, hogy fiam minden szempontból megfelel a kívánalmaknak és követelményeknek, és része lehet a kísérletnek. Szeretném, hogy meggyógyuljon. Szeretném, hogy megtanuljon járni.

Őt is megkérdezik előtte. Én is jelen vagyok. A kísérlet kockázatos, mondják. De nem nagyon. Moso­lyog­nak. A csodákhoz kockáztatni kell, mondják. Aki mer, az nyer.

Több képet is mutatnak a fiamnak, az egyiken hatalmas játszótér, szétszórt csúszdák, oszlopok, bunkerek, fedezékek, a fakó homokon terepszínű ruhás gyerekek hasalnak, látszik rajtuk a mélyen átélt játék fe­szült­sége. A fiú a képet nézi, a piros, fehér, sárga terep­tárgyak mögött bujkáló alakokat. Látom az arcán, hogy tetszik neki. – Háborúsdi? – kérdezi. A katonaorvos urak nem válaszolnak, arcukon mosoly.

Nem avatnak be a részletekbe, ez természetes. Nem mondják meg, hol van ez az új kórház. Nem mondják meg, mikor fog visszajönni. Tizenkét éves elmúlt, a saját felelősségére mehet. Négyszemközt beszélek a főorvos úrral. Elmondom neki, hogy nem szeretném, ha elvinnék a fiam. A főorvos úr azt mondja, megérti az aggodalmamat. Azt mondja, érti, hogy a szülői felelősség beszél belőlem. Aztán emlékeztet a koromra, az állapotomra, a betegségemre. Mondja, hogy nem szabad felzaklatnom magam.

Mire kimegyünk a főorvos úr irodájából, a fiút már felöltöztették. Elbúcsúzom a fiútól. Azt mondja, nem fél. Azt mondja, vállalja a kockázatot. – Milyen kockázatot? – kérdezem. Nem válaszol. Azt mondja, mire hazajön, járni fog, meglátom. Biztatom, hogy úgy lesz. Azt ígéri, írni fog. Bólintok. A falat nézem. A csempék fehérek, négyszögletesek, a fal egy kockákból rakott, bemattult tükörmozaik.

Az utolsó pillanatban úgy érzem, adnom kellene valamit neki búcsúajándékba. Leveszem vörös üveges fényvédő szemüvegem, neki adom. Nem kérdez semmit. Felteszi. Érzelmeket nem mutatok. Nyugodt vagyok. Ez a legfontosabb.

A főorvos úr megvizsgál. Azt mondja, jól vagyok, nem rosszabbodott az állapotom. Az én koromban már ez is nagy dolog. Nyugtató teát ír fel. A legfontosabb, hogy semmin se idegesítsem fel magam. Ne vádoljam ma­gam a fiú állapota miatt. Ne gondoljak arra, hogy az én koromban nem lett volna szabad gyereket akarni ma­gamnak. Ne gondoljak arra, hogy én vagyok a hibás.

Kiváltom a teát. Erősebb, mint amihez szoktam. Rend­szeresen iszom.

Telnek a napok. A fiú sokszor eszembe jut. Eszembe jut, hogy megígérte, írni fog. A katonaorvos urakra gon­dolok, a főorvos úrra, az ígéreteikre. Nyugodt va­gyok. Nagyon igyekszem megőrizni a nyugalmamat. Megmondta a főorvos úr, hogy ez a legfontosabb.

Hetvennyolc nap telik el. Fiam nem ír. Nem ad hírt magáról. Igyekszem nem aggódni. Nyugodtnak kell maradnom. Ez a legfontosabb. Egyszer felhívom a főorvos urat, a közvetlen számán. Hallom, hogy belehallózik a vonalba, aztán mégsem szólalok meg. Leteszem a telefont. Nyugodtnak kell maradnom. Hetvennyolc nap telik el. Próbálok nem gondolni a fiamra. Mégis sokszor eszembe jut, hogy fogadkozott, hogy ha csak teheti, ír majd nekem. Fiam tizenkét éves múlt, érett a személyisége, érett a szelleme, amit ígér, betartja. Értetlenül állok nap mint nap a levélszekrény előtt. Majdnem újra felhívom a főorvos urat, de aztán mégsem. Nem szabad aggodalmaskodnom, nem szabad felzaklatnom magam.

Tartom magam a napirendemhez, rendszeresen kikerékpározom a temetőbe a fiú anyjának a sírjához. Öntözöm a facsemetét, amit együtt ültettünk mellé a fiúval. Néha eszembe jut a szemüveg, a halványpiros üveg, hunyorgok a fényben, nem veszek újat. Néhányszor megfordul a fejemben, hogy személyesen keresem fel a főorvos urat, személyesen kérek tőle felvilágosítást. Rendszeresen iszom a nyugtató teákat, amelyeket a doktor úr ajánlott. Tudom, hogy a legfontosabb a nyugalom. Megőrzöm. Próbálom megőrizni.

A hetvennyolcadik napon is a temetőbe indulok. Mielőtt kitolnám a kapun a kerékpáromat, még egyszer megnézem a levélszekrényt. Előre tudom, hogy fölöslegesen. Aznap reggel már megnéztem egyszer, kivettem belőle a hírlapot, át is olvastam, teázás közben. Ennek ellenére még egyszer kinyitom a levélszekrényt. Az alján egy képeslap. Még ki sem veszem, de már tudom, hogy a fiammal kapcsolatos. Mélyeket lélegzek, próbálok nyugodt maradni.

A képeslap rossz minőségű kartonból készült, ezt mindjárt első tapintásra érzem. Megnézem, csak egy kétszínű nyomat, olajzöld alapon fekete foltok rajzolnak ki valamiféle épületet. Gyorsan megfordítom, a képeslap másik oldala teljesen üres, csak a nevem és a címem írta rá valaki tintaceruzával, ezen kívül semmi sincs rajta. Az elmosódott postabélyegző olvashatatlan. A bélyeg szokatlanul nagy, szokatlanul színes, az épület, amit ábrázol, valami gyár vagy erőmű lehet. Falai sápadtak a hideg fényben, a visszafogott színek mögül némaság sugárzik. Csak egy bélyeg, gondolom, csak egy bélyeg. Érzem, hogy erőt vesz rajtam a nyugtalanság. A gyomrom mélyén ismerős idegesség kezd el lüktetni, vibráló, fenyegető érzés, régi rossz ismerősöm. Próbálom felidézni a nyugtató gyógytea ízét. Nem sikerül.

Az orromhoz emelem a képeslapot. Beszívom a durva karton enyhén savas keményítőszagát, a tintaceruza kesernyés lilaságának szagán kívül még a bélyeg enyvszaga is megtölti az orromat.

Fintorgok, megfordítom a képeslapot. Igyekszem tárgyilagosan vizsgálni. Kétszintes, hosszan elnyúló épület, a fekete boltívek egymás mellett sötétlenek, a zöld alapnak megnyugtatónak kellene lennie, de az egész ábra hideg, elöl egy háromágú kopasz fa nyúlik az égbe, olyan, mint egy fekete folyó. Ahogy ezt a fát nézem, az jut eszembe, hogy talán nem is a fiam küldte, talán nem is a fiammal kapcsolatos, csak a visszafojtani próbált aggodalom miatt gondolom, hogy tőle jött, hogy ővele kapcsolatos. Igen, legjobb volna talán eldobni, nem engedhetem, hogy bármi felzaklasson. Észreveszem a feliratot, sárgával írták a képre, pontosabban sárgával írta rá a fiam, száz közül is megismerném a kézírását, „új lakóhelyünk” – ez áll a képen. A fiam írta, ugyanazokkal az ákombákom betűkkel, amelyekre ötéves korában olyan nehezen tanítottam meg.

Az jut eszembe, hogy a fiam mindig nagyon szépen írt. Természetesen nem állítom, hogy kalligráfusnak született volna, de bizonyítványában rendre jelesek állottak a szépírás tárgy mellett, egyszer még külön dicséretet is kapott. Még egyszer megnézem a képeslap mindkét oldalát, közben érzem, hogy lassan elkezd visszatérni belém a régi nyugtalanság ismerős, viszketeg érzése, a nyelvemen is megérzem az izgalom fémes ízét, próbálok mélyeket lélegezni, ahogy a doktor úr tanított, mélyen be, lassan ki, mélyen be, lassan ki, hagyni kell lelassulni az időt, hagyni kell, hogy minden megálljon, nincsen már sietség, nincsen már rohanás, nincsen már semmi, csak a nyugalom, a jól megérdemelt pihenés hosszú nyugalma. Egy nagyon lassú mozdulattal beteszem a képeslapot a ballonkabátom belső zsebébe, a gombot is rágombolom, mélyen be, lassan ki, szépen, nyugodtan, igen.

Majdnem sikerül is, de ahogy kívülről végigsimítok a kabáton, hogy megbizonyosodjak arról, hogy valóban ott a zsebemben a képeslap, ismét csak a fiam betűin kezdek gondolkozni, azon, hogy mi történhetett, és azon, hogy én mit tehetnék. Közben tudom, hogy ezek a kérdések, amelyeket leginkább igyekeznem kell elkerülni, a doktor úr világosan megmondta, hogy egy második szélütés végzetes lehet, örülhetek, hogy az elsőt ilyen könnyen megúsztam, persze, mondta, ő természetesen megérti, hogy az én múltammal nem könnyű megnyugodni, hiszen nem csoda, hogy a negyvenhárom évnyi szolgálat sok befejezetlen ügye nem hagy nyugodni, de meg kell értenem, hogy már vége, az én időm már lejárt, az én feladatom most már a pihenés.

Nagyon jól tudom, a legfontosabb szabály, hogy nem szabad hagyni, hogy bármi is kizökkentsen a nyugalomból, nem szabad megtörni a nehezen kialakított, megszokott napirendet.

Előveszem a ruhacsipeszeket, amelyeket kerékpározáshoz használok. Szokásom szerint megcsipeszelem a nadrágom szárát, hogy ne akadhasson be a bicikliláncba. Előveszem a nejlonzsinórt, az egyik végére gombot kötöttem, a másikra hurkot. A hurkot rá­akasztom a ballonom legalsó gombjára, a gombot átfűzöm a legalsó gomblyukon, és a zsinórt a nyakamba akasztom, vigyázva, hogy a ballonkabát gallérja alá kerüljön, tudom, ha nem jól csinálom, kellemetlenül vágja a nyakamat. A kabát szárnyai így jóval a térdem fölé kerülnek, és egyáltalán nem zavarnak kerékpározás közben. Ezt a módszert én dolgoztam ki saját magamnak, nyilván nevetségesen festhetek, de engem ez a legkevésbé sem zavar. Az ágyam fö­lött lógott egy kép, újságból vágtam ki. Egy elmosódott arcú alakot ábrázol, éppen így kötözi fel a térde fölé a ruháját. Sokáig néztem, amíg megértettem, hogy mért csinálja: harcolni fog, azért köti fel, hogy ne zavarja majd a harcban. Két zsinórt húzó keze két világos folt a fekete ruhája előtt. Amikor felülök a kerékpáromra, mindig ez jut eszembe. Egy kicsit szégyellem magam emiatt, tudom, az én koromban megengedhetetlenek az efféle romantikus gondolatok. Mindegy, nem látok ebben semmi rosszat, arra gondolok, a rend védelmében eltöltött évtizedek mégiscsak feljogosítanak arra, hogy ne kelljen mindig átlagpolgárként gondolnom magamra.

Elindulok. Hiába taposom éppolyan lendülettel a kerékpár pedáljait, mint máskor, mégsem sikerül kitisztítanom a fejem. Igyekszem csakis a pedálok ellenállására, csakis a lábmunkára összpontosítani. Hiába. Amíg kerékpározom kifelé, a temető felé, gondolataim újra és újra visszatérnek a képeslaphoz és a fiamhoz, hiába igyekszem teljes lényemmel a lánc nyikordulásaira figyelni, ahogy két kézzel a kormány szigetelőszalagtól ragacsos fogantyúit markolom, végig azon gondolkozom, hogy mi történhetett a fiammal, hogy hova vihették a katonaorvos urak, hogy milyen élmények hatására zökkenhetett vissza abba az elfelejtett gyermeki írásmódba.

A kistemplom félúton van a házam és a temető között, onnan igazából már majdnem végig lejt az út, ott mindig meg szoktam állni egy kicsit, szeretem nézni a templom fehér falát, a tornyokat a fiatornyokkal, ahogy hegyesen és feketén nyúlnak a szürke ég felé. Néha úgy szoktam érezni, hogy engem is felfelé ránt a látvány, hogy megnyúlok, és hosszú leszek én is, persze tudom, hogy csak az intenzív kerékpározás hatására érzem így, hogy az izmaimban lüktető fáradtság játszik így velem, de mégis.

Megállok annál a fánál, amelyiknél mindig is szoktam, nekidőlök, de nem szállok le a kerékpárról, csak fél lábamat támasztom az aszfaltnak, közben a templomot nézem, úgy próbálok megnyugodni.

A fiú anyja jut eszembe, amikor először láttam, egy fehérre meszelt ház előtt állt, a ruhája valószínűtlenül narancssárga volt, a homloka fölé tartott tenyérrel figyelt valamit, aztán lassan leengedte a kezét, úgy állt ott, a verőfényben, mögötte a zsalugáteres ablakban a muskátlik ragyogtak.

Az arcát próbálom felidézni. Nem jut eszembe. Tudom, hogy ez nem lehetséges, nem felejthettem el, egy pillanatra elfog a szédülés, a fába kapaszkodom. Lehunyom a szemem, a fiú arca jut eszembe, aztán hirtelen a fiú anyjának a szája, ennyit látok csak az arcából, piros és rózsaszín, a fogait is látom, piszkosfehérek, az egész arcából csak ennyit látok, mintha egy hatalmas kép volna, úgy nézem, próbálok nem a fiúra gondolni, nem megy.

Visszateszem a lábam a pedálra. Ellököm magam a fától, a tenyerem alatt síkos a kéreg. A kormányra dőlök, úgy tekerem a pedált, érzem, hogy megtelnek levegővel a kabát nyakamba kötött szárnyai. Száguldok lefele a dombon, a kórház épülete felé.

A főorvos úr az irodájában van, az üvegasztala mögött ül. Fogad. Leültet, kávéval kínál. A kávé csak még jobban felkavarna. Nem kérek. A zsebkendőt, amit azért nyújt oda, hogy letöröljem az arcomat, amely csupa veríték a kerékpározás erőfeszítésétől, már nem tudom visszautasítani. Meg­törölöm az arcom, de közben már mondom is, hogy a fiú miatt jöttem, mert aggódom érte, és most, hogy megkaptam a képeslapot, nem tudok nem nyugtalankodni, és tudni szeretném végre, hogy a felmérő urak mért jöttek, mit akartak, és mért vitték magukkal.

Miféle képeslapról beszél, Bordás? – kérdezi a fő­or­vos úr, kicsit előredől a székén, úgy néz, a szája szélén mintha egy gúnyos mosoly bujkálna, de lehet, hogy csak képzelem, a tekintete egészen macskaszerű. Mondom, hogy természetesen arról, amelyiket aznap hozott számomra a posta, közben ki is veszem a belső zsebemből, és odaadom neki. Elveszi, megnézi, megforgatja, leteszi, maga elé az üvegasztalra.

– Tévedés történt – mondja. – Bizony, Bordás, tévedés történt. Ennek a képeslapnak semmi köze a fiához. Ezt a képeslapot nem magának kellett volna megkapnia.

– Bocsánatot kérek – mondom. – Azt hiszem, nem jól értettem a főorvos urat. A képen az ott a fiú írása.

A főorvos a fejét rázza. – Maga téved – mondja, hidegen néz, arca rezzenéstelen. – Bocsássa meg a tapintatlanságomat – mondja –, de a fiú kis túlzással akár az unokája is lehetne, a maga korában és a maga állapotában az ember már nem vehet magára ekkora felelősséget. Szegény fiú beteg volt. Örüljön, hogy elvitték, higgye el, jobb neki ott, ahol van – felemeli az asztalról a képeslapot, kettészakítja, aztán négybe tépi, a karton foszlósan szakad el, látom a papír rostjait. – Legjobb lesz, Bordás, ha most szépen hazakerékpározik – mondja.

A négybe tépett képeslap darabjait nézem, az üveg­asztal lapján keresztül látom, hogy ott fekszenek a perzsaszőnyegen – Hazudik! – kiáltom, érzem, hogy elönt a harag, jólesik, megkönnyebbülés.

A főorvos úr a fejét ingatja. – Nyugodjon meg, Bor­dás – mondja. – Menjen szépen haza.

Nem mozdulok, az üvegasztal lapját nézem, a főorvos arca tükröződik az üvegen, két orrlyuka két ferde vonás, a fülét hegyessé torzítja a tükröződés, nem nézek fel, a tükörképéhez beszélek. – Hol van a fiú? – kérdezem. – Mondja meg. Tudni akarom. Érti? Tudni akarom, hogy mit csináltak vele – a hangom remeg, majdnem kiabálok.

A főorvos előrehajol, látom az üveglapon a két vállát, keskeny nyakkendőjét, szemei szigorúan és mélyen ülnek, mégis, mintha valahol belül nevetne rajtam.

– Hogy beszél velem, Bordás? – mondja, a hangja hullámzik a haragtól. – Mi? Azt hiszi, ez valami ócska film? Most azonnal bocsánatot fog kérni, megértette? Nincsen magának fia, csak képzeli ezt az egészet.

– Nem – mondom, még mindig az üveglapot nézem, közben felemelem a bal kezem, mintha integetni akarnék, odamutattam a tenyerem a főorvos úrnak, a befele fordított pecsétgyűrűm nagy fekete köve sötét árnyékot vet az arcára. Tenyérrel teljes erőből az üvegasztalra csapok.

Látom, hogy az asztal lapja csörömpölve szilánkokra robban, látom széttörni a főorvos arcát. Megint azt érzem, mint régen, hogy egy pillanatra megáll az idő, hogy mindent kristálytisztán látok, hogy mindent értek, kívülről látom saját magam, és az egész helyszínt, és látom a saját mozdulataimat is, ahogy a jobb kezemmel, amiben még mindig ott a zsebkendő, odanyúlok, és a széthulló üvegszilánkok közül, onnan, a levegőből kihúzom a legnagyobbat, a leghosszabbat, a leghegyesebbet, igen, pontosan abban a villanásnyi pillanatban, amikor a repedés már szilánkokra szakasztotta az üveglapot, és a szilánkok már szét is váltak, de még ott állnak a levegőben, még nem rántotta őket a padló felé a gravitáció, a mozdulat tökéletes, mintha nem is én csinálnám, hanem valamilyen gép, valamilyen automata.

A szilánkok csörömpölve és recsegve hullnak a perzsaszőnyegre, én közben felemelem a szilánkot, nagyon éles, még a zsebkendőn át is vágja a tenyerem, de nem törődöm ezzel. Talán egy kicsit még jól is esik, mert a finom fájdalomtól biztosan tudom, hogy ébren vagyok, nem csak képzelem ezt az egészet.

A főorvos arcán még mindig ugyanaz a hideg farkasmosoly ül, még nem fogta fel és nem értette meg, hogy mi történt, én sem tudom egészen pontosan, hogy mi történik, hagyom, hogy vigyen a harag, hideg, hideg, mint az üveg. A szilánk hegyét a főorvos ádámcsutkájának nyomom: – Hol van? – csak ennyit kérdezek, egy szóval se többet. A főorvos arca olyan, mint a fehér viasz, látom a szemén, hogy meg fogja mondani.

Megmondja. Egyetlen szó, először nem értem, mintha semmiféle jelentése nem volna a hangoknak, aztán valahogy mégis összeállnak. Tudom már, hova kell mennem.

Felállok a székről, a talpam alatt csörög az üveg. Odalépek a főorvoshoz. A szilánk még mindig ott a nyakánál. Szabad kezemmel benyúlok a zakója zsebébe, elhúzom a nyakától a szilánkot, mozdulna, de már nincs ideje, kiemelem a kulcscsomóját, aztán ugyanazzal a mozdulattal tarkón vágom, a kulcscsomó súlya megsokszorozza az ütés erejét, a főorvos lecsúszik a székről, ráesik az üvegszilánkokra, nem mozdul.

A földre dobom a nagy szilánkot. Megtörlöm az arcom a zsebkendővel. Eddig nem éreztem, mentolos szaga van. A főorvost nézem, kicsavart tagokkal fekszik a szőnyegen. Odalépek a fogashoz, leemelem a főorvos hosszú fekete kabátját, leterítem vele, a kabát gallérját a nyaka alá gyűröm, nem jó, még mindig látszik az arca, ráterítem a fehér zsebkendőt. Nézem, egy vászonba csomagolt test. Kimegyek az irodából.

A főorvos kocsija lent áll az utcán. Megismerem. Hi­deg van benne, az ülés is hideg. A visszapillantó tükörben eltűnik mögöttem a város. Az út lesüllyed, kétoldalt barna földfal, az út betonlapjainak illeszkedései döngve dobálják az autót, a gázra nyomom a talpam, az egyik nadrágszáramon még mindig ott a biciklis ruhacsipesz. A dobhártyámban ott dörömböl az út lüktetése, egyre gyorsabb. A visszapillantó tükröt nézem, az autóban nincsen már hideg, de én még mindig fázom.

Végig üres az út, egyetlen autóval sem találkozom. A régi kastélyrom épülete messziről világít, fehérre meszelték, és rendbe tették.

Ahogy közelebb érek, látom, hogy az ablakokban nincsen üveg, feketén árad belőlük a hideg. A sűrűn beszögesdrótozott kapuszárnyak egyikét kidöntötték a helyéről, megállás nélkül áthajtok rajta, be az üres udvarra. Kiszállok, meglátom a játszóteret. Nem olyan, mint a képen, a csúszdák és tereptárgyak összetörve és szétroncsolva, a homokon lánctalpak nyomai, a homok sem olyan sárga, mint a képen, fekete föld és vörös agyag keveredik bele.

Úgy érzem, fúj a szél, de nem, csak az épületből ömlik felém a hideg. Odafordulok, elindulok a murvával felszórt sáros ösvényen a bejárat felé. A murva csikorog a talpam alatt, nem olyan a hangja, mint az üvegé.

Bent minden fehér, minden üres. A falakból süt a hideg. Felmegyek a lépcsőn. Végig egy folyóson. Nem kiáltom a fiam nevét, tudom, hogy nem válaszolna.

Egy nagy terembe érek, a padló csillog, néhány centi magasan áll rajta a víz. Belegázolok, a víz locsogva megrebben, lépteim áramlatokat támasztanak, hullámokat vernek. Egy arcot látok a víz felülete alatt, nagyon nagy. Akár a víz, az arc is hullámzik, megjelenik, eltűnik. Mélyen ülő szürke szemek, engem néznek.

A bakancsomba befolyik a víz, hidegebb a jégnél.

Odaérek az archoz, látom, hogy tényleg ott van, a víz alatt, nem képzelem, tényleg ott van. Egy nagy plakát lehetett, vagy egy festmény, amit kivágtak a keretből. Úgy lebeg a víz felszíne alatt, mint egy úszó szőnyeg. Néz. Engem néz. Tovább akarok menni. Ki kellene kerülnöm. Nem kerülöm ki.

Kinyitom a következő ajtót, újabb folyosóra jutok. Minden fehér, minden üres. Ajtók, termek, szobák, fehérre festett tárgyak, polcok, székek, asztalok. Semmi sem mozdul, csend van, a lépteim cuppognak, bakancsaimból víz csorog. Megyek végig a folyóson. A fiam nevét kiáltom. Nem válaszol.

Egy csukott ajtóhoz érek. Nem akarom kinyitni. Kinyitom. A terem nem üres. A falak nem fehérek. A falak színesek. A falakon vörösbarna foltok, van, ahol az egész fal vörösbarna. A vörösbarna felületeken fehér foltok.

Tudom, mik ezek. Nem akarom kimondani. Ki­mon­dom. Nem mondom ki. Golyónyomok. Nem golyónyomok.

A foltok egy helyen szív alakot adnak ki. Nem akarok odamenni. Odamegyek. Kinyújtom a kezem, odanyúlok a vakolathoz. A meszes vakolat tiszta, fehér. Porlik az ujjam alatt. Az ólomlövedékre gondolok, tudom, ott van a falban, ott bent a téglák között. Kikaparhatnám onnan. Legalább egyet kikaparhatnék. Nem kaparom ki.

A terem nem üres. A padló tárgyakkal van tele. Gerincükből kifordult könyvek. Játékok. Babák. Macik. Építőkockák, labdák, bádogrepülők. Ruhák is. Kabátok. Pulóverek. Nadrágok. Cipők.

A fiam nevét kiáltom. A fiam nem válaszol.

A padló tárgyakkal van tele. Képeslapok. Nagyon sok képeslap. Mindegyiken ugyanaz van. Ugyanaz az épület, ugyanaz a vékony ágú fa. Ugyanaz a felirat is, csak a betűk nem ugyanazok. A betűk mások és mások. A felirat ugyanaz. Nem olvasom el.

Ki akarok menni a teremből. Nem megyek ki a teremből. A tárgyakat nézem. A tárgyakba túrok a bakancsom orrával. Nem tudom, mit keresek. Arrébb rúgok egy macit. Arrébb rúgok egy bádogból kalapált vonatot. Arrébb rúgok egy képeskönyvet.

Meglátom a szemüveget. Ott van a földön. Vörös rózsaszín fényvédő szemüveg. Átsüt rajta a fény. Rózsaszín-vörös, szemüveg alakú foltot vet alá a padlóra a fény. Megismerem. Az enyém. Az enyém volt. Én csináltam saját magamnak, egy régi síszemüvegbe vágtam vastag fényvédő üveget. Leguggolok. Felemelem. Nem törött el. Felteszem. A fény már nem bánt többet. Már nem éles. Próbálok felállni. Nem tudok felállni. A fiam nevét kiáltom. Nem válaszol.

A novella Luc Tuymans Műcsarnokban rendezett retrospektív kiállításának katalógusába íródott.

• Kultúra [6]