Az evangélikus egyház valamikori püspök-elnöke, dr. Káldy Zoltán, nem lévén járatos a magyar szlengben, és nem sejtve a jövő szivárványos vitáit, előszeretettel használta kedvenc fenyegetését: „Amíg meleg vagyok, ezt nem engedem!” Például azt, hogy valamelyik papja, azaz a rá bízott nyáj valamely fekete – és nem piros – báránya olyat tegyen, ami a „Kádár–Káldy–Kállai-trojka” harmóniáját fenyegetné a Parlament folyosóin. Papjainak nem kis irigykedésére ő maga nevezte ezt trojkának, pedig már akkoriban is tudni lehetett valamit a moszkvai alkoholisták vodkaivási szokásairól.
Az evangélikus egyház „rendszerváltozása” azzal kezdődött, hogy 1987-ben a püspök-elnök meghalt.
Bizonyos előjelek ugyan már ennek előtte is sejtetni engedték, hogy a pártállam–egyház-paktummal az egyházon belül nem mindenki elégedett maradéktalanul.
Amikor 1984-ben „először a vasfüggöny mögött”, Budapesten került sor a Lutheránus Világszövetség VII. Nagygyűlésére a Sportcsarnokban, egy renitens vidéki pap levélbombát robbantott: Nyílt Levél címen – megküldve a Lutheránus Világszövetség elnökének, főtitkárának, végrehajtó bizottságának – hosszú oldalakon keresztül leplezte le az akkori egyházvezetés elvi és gyakorlati korrumpáltságát. S bár a világszervezet nem akarván ujjat húzni Kelet hatalmasságaival, óvatos taktikázással csitítani igyekezett a botrányt, az mégiscsak rendes hullámokat kavart. Túl azon, hogy látványosan megnőtt a lelkészi hivatalok indigófelhasználása, az akkori szamizdat is publikálta a teljes szöveget. (AB-Hírmondó, 1984. augusztus.)
A „Nyílt Levél” végre leírta az addig csak pusmogva mondottakat. Tudniillik, hogy az egyházvezetés támogatóinak többsége is csak „érdekből vagy félelemből” helyesel. Meg hogy „a Magyarországi Evangélikus Egyházban nincsen vallásszabadság”, hanem „teológiai terror uralkodik”, mert „azokat, akik az opportunista teológiát (egyébként »diakóniai teológiának« neveztetett – B. L.) kritizálni merik, az állami hatóságok előtt az állam ellenségeinek mondják”. Szemben azon jámborokkal, akik akkor „végzik hivatásukat helyesen és korszerűen, ha a szocializmust elfogadják, és az állam szocialista célkitűzéseit aktívan és közvetlenül támogatják.”
Káldy hónapokon át titokban tartott haldoklása végén új püspök választatott (később egy másik is), meglehetős közmegelégedéssel, amolyan „még mindig ő a legjobb”-alapon. Egyesek azóta megbánták, mások nem. Voltak nagy megdöntési kísérletek meg acsarkodások, de a status quo nehézkedési ereje a politikai rendszerváltozás viharaiban mégiscsak valamifajta stabilitásnak bizonyult: az egyház legalábbis működőképes maradt.
„Jóságos nagynéni”, „okoskata” vagy „házsártos anyós”?
A hazai evangélikus egyház ugyan – ellentétben a lengyel katolikussággal vagy a volt keletnémet evangélikussággal – nem vett közvetlenül részt a bekövetkezett politikai változásokban, s így beváltható érdemeket sem szerzett, társadalmi jelentősége mégsem lebecsülendő. Míg a világháborút követő időszakban az egyházak voltak az ún. „szocializmus” legveszélyesebb ellenfelei, a hatvanas évektől (miután az ötvenhatos forradalom változásai egyházon belül is restauráltattak) az egyház mint olyan jelentős politikai-ellenzéki tevékenységet nem fejtett ki. A vezetők, akár gyávaságból, akár tévedésből, akár taktikázásból, kerülték a konfrontációt az államhatalommal. Az egyház – mint ahogy meg vagyon írva – miközben önző módon csak a maga parókiális érdekeit és klerikális alkalmazottait védte és próbálta megőrizni, elveszítette mind magát, mind a benne bízókat. A hetvenes években aktivizálódni kezdő „földalatti” ellenzékkel a hivatalos egyháznak semmi kapcsolata nem volt. A véletlenszerű egybeesések csupán informálisak és a privátszféra határain belül maradók voltak.
Ennek persze kettős oka volt. Egyrészt az egyház reprezentánsainak fent említett gyávasága (stb.), másrészt azonban az új ellenzéki értelmiség gyanakvó, előítéletektől terhes magatartása az egyházakkal szemben. Erre az időre ugyanis a felnövekedett (s elsősorban az ateista-marxista emlőkön felnövekedett) baloldali értelmiség: urbánus szociológusok, közgazdászok, újságírók és egyebek, már rég szekularizálódtak. Ez azt jelentette, hogy a klasszikus marxizmussal és a létező szocializmussal ugyan szembefordultak, de a marxizmus egyházellenességét nem tették komolyan kritika tárgyává. Eszükbe sem jutott az egyházban potenciális szövetségest keresni. Utólag azt mondhatjuk, kár, hogy nem. Ámbár lehet, hogy törököt fogtak volna.
Kiderült ugyanis közben, hogy az evangélikus egyház nem óhajt a mindenkori kormányzat jóságos nagynénije szerepében tetszelegni, akit a „családfő” akkor enged szóhoz jutni, amikor valami kedveset és a családfő céljainak megfelelőt rebeg, a köz érdekeit meg a családi békét szem előtt tartva.
Vannak ugyan olyan társadalmi elvárások, melyek az egyházat amolyan Miska bácsi levelesládájának vagy Okoskatának szeretnék látni, aki minden bajra képes felírni az orvosságot. Pedig hát az egyház – ahogy az egyes hívő is – „simul iustus et peccator”, azaz egyszerre igaz és bűnös, igazat akaró és tévedő. Nagysága nem abban van, hogy erős, hanem hogy Istenhez képest gyenge, tanácstalan és tétova. Ahogyan ez – eltekintve a hatalom mániákusaitól – illik.
Vannak persze, akik azzal sem értenek egyet, amikor az evangélikus egyházat csak holmi vallásos érdekszövetségnek, amolyan egyesületnek tekintik, mint a helyi tekekör vagy a derék bélyeggyűjtők szövetsége. Azt mondják, hogy habár a vallás általában magánügy, az egyház ügye azért – legalábbis a glóbusz ezen vidékein – mégiscsak közügy. Hogy történetileg igazuk van-e, nem tudható, a Názáreti mindenesetre erre tartott igényt.
Elnézve az egyházi közvéleményt, mintha a „nagynénike” és az „okoskata”-szerepet felváltva a „házsártos anyós” attitűd kezdene dominánssá válni. A teológusok ezt „kritikus szolidaritásnak” nevezik. Ama magatartásnak, mely természetes jogaira hivatkozva folytonosan csak csomót keres a kákán. Egyre kevésbé nehéz. Miközben szereti őket – mert hisz ki mást –, folyton csak morgolódik, zsémbeskedik, mint akinek soha, semmi nem elég jó. S lássuk be, tényleg nem.
Legnagyobb szekta vagy legkisebb történeti egyház?
Szektának lenni jó. Pincsi belterjes közösség, mindenki ismer mindenkit. Elkötelezettek, buzgók, tisztességesek, és számuk pontosan meghatározható. Egyöntetűen tudják, hogy mit akarnak, s aki nem azt akarja, az kivettetik.
Történeti egyháznak lenni nem jó. Csupa pluralizmus, ilyen-olyan eltérő hagyományra hivatkozás. Ezek nemegyszer felszínesek, ad-hoc jellegűek, és senki sem tudja, kire lehet igazában számítani; hogy kevesebb híve van-e, mint a nyilvántartott, vagy pedig több, mint hinnék.
Vannak, akik a „tiszta vizet a pohárba” jelszóval végre bizonyosságot szeretnének. Ez van, de ez legalább van. S mi megmutatjuk, hogy mi – a megtértek – vagyunk. Evangelizálással, misszióval, kegyességgel. És vannak – meghatározhatatlanul és körülírhatatlanul –, akik maguk sem tudják, hogyan és miért, de mintha minden bizonytalanságuk, elesettségük és következetlenségük ellenére mégiscsak az ügynek drukkolnának, és magukat evangélikusnak neveznék. Nem ellenséget, inkább szövetségest látva a szekularizáltakban a cinizmus, a közöny, a világnézeti langyos tökmindegy életszemléletével szemben.
Már nem – még nem…
Már nem a régi, de még nem az igazi. Már nem szőlőlé, de még messze nem is bor. Talán must, vagy inkább murci. Forr, és szaga van.
Vétessék például, mondjuk, az „értelmiségiek egyháza vagyunk” lutheránus szlogen. A két világháború közti egyetemi évkönyvek statisztikái szerint az evangélikusok valóban magasan fölülreprezentáltak voltak. A református magyar paraszt és a katolikus kisember mellett ők képviselték a feltörekvő városi polgárságot. Arányszámon felüli iskolákkal, intézményekkel, sajtóval és közéleti reprezentációval. Mivel azonban 1945 után az egyház őket a diktatúra martalékául hagyta (tanítók, tisztségviselők, diakonisszák), örülvén, hogy klerikusait menteni tudja, azóta elidegenedtek. Már hívogatták őket, de még nem találtak vissza.
Avagy vétessék például, mondjuk, az evangélikus média. A leginkább átkosban is megjelent egy lutheránus értelmiségi folyóirat, a DIAKONIA. Hogy valóban elérte-e az értelmiséget, nem tudni. Mindenesetre, amikor tényleg megpróbálta elérni őket a kilencvenes években, az egyházvezetés hamar „szüneteltetésre” ítélte, mert nem tükrözte saját hivatalos álláspontját. Azóta sincs tulajdonképpen semmi. Pár hete zajlott csak a határon belüli és kívüli magyar kereszténység nagy ökumenikus találkozója, Gyulán. Az ülésterem előcsarnokában egymás mellett sorakozó könyvárusító pultok láttán az evangélikus résztvevő csak pironkodhatott: minden felekezet, hitmozgalom kiadványa jelen volt, csak épp az övé nem. Talán mert neki nincs is. Mégpedig nem anyagi okok miatt, hiszen még annak idején is szegény szerzőknek oly csekély honorárium fizettek, hogy volt szerző – talán épp a Beszélő egyik szerkesztője –, aki visszaküldte az alamizsnát a szegények javára.
Avagy vétessék például a lelkészutánpótlás helyzete. Elmondhatni, hogy ötször annyi teológushallgató van, mint annak idején, de még mindig félszáznál több lelkészlakás áll üresen, gyülekezeti állás betöltetlenül. Levelező teológusképzés indult lelkes világiakkal, hitoktatni vágyókkal, akiknek diplomája azonban jogilag nem ér semmit. Visszakapott nagy múltú evangélikus gimnáziumokban nincs szakképzett, státussal bíró hittantanár. Évek óta ülésezik az evangélikus zsinat, de a jogi helyzetét csupa felemásság és joghézag jellemzi.
A „hit általi megigazulás” alapelvét valló evangélikus egyház mindig adott a tanbeli-teológiai értelmezhetőségére és progresszivitására. Ha nem is tették, de tudták, mit kellene tenni. Jó, hogy (a már említett) „diakóniai teológia” hegemóniája megszűnt, de nincs ember, aki annak helyébe valami komoly koncepciót állítana. Teológiai elsekélyesedés, gondolati állóvíz, praktikumba menekülő álaktivizmus. Esetleges, kiszámíthatatlan és inkonzekvens (nem föltétlen rossz, de nem is átgondoltan helyes) döntések sorozata.
Az elfogulatlan szemlélő számára is örvendetesnek tűnhet, hogy a magyarországi történelmi egyházak közül az evangélikus volt az, amelyik az egyházi tulajdonok reprivatizációjában a legmértéktartóbbnak bizonyult, s csak annyi teret kért vissza, amennyit kitölteni képesnek hitte magát. Ám így is túlbecsülte erejét. A tyúk vagy a tojás elsőbbségének dilemmája ez. Üres intézményi keret komoly állami anyagi támogatással, amely előbb-utóbb majdcsak telítődik tartalommal, vagy pedig illik megvárni, amíg a tartalom teremti meg a maga számára szükséges kereteket? A viszonylagos sietség az egyház részéről természetesen érthető: most van ziccerhelyzet, és ki tudja, mit hoz a holnap, hisz ez a kormány éppoly kiszámíthatatlan és blöffölő, mint az előző.
Az egyház népe nagy reménységgel tekint az elmúlt években megújult hitoktatási tendenciákra. Országszerte kétezer csoportban mintegy 20 000 gyerek jár hittanórákra. Ugyanakkor egyetlen tisztességes hittankönyvet sem tudnak a gyerekek kezébe adni. Hittantanár nincs, a lelkészek észveszejtve rohangálnak egyik iskolából a másikba, fittyet hányva a sebességkorlátozásra. Hogy netán a gyerekek szüleinek kezébe is tudnának adni egy felnőtteknek szóló kátét, hitük összefoglalását, szinte képtelenségnek tűnik.
Realitások és víziók
Amíg csak víziók is, de vannak – állítják némely egyháziak –, addig a realitások ellenére sincs nagy baj. Víziójuk ugyanis az a pluralista társadalom, ahol az államhatalomnak nem kell túl sokat törődnie velük, mivel lehetőségük van, hogy törődjenek magukkal, és legyen erejük másokkal is törődni. De ne kelljen törődni a politikával. Víziójuk ugyanis, hogy a társadalmi konszenzus széttörése közben is maradnak még toleráns emberek, akik a régi konvenciók múzeumba kerülése ellenére értékelik a valóban használható örök emberi kincseket. Víziójuk ugyanis, hogy a többnyire a gyengék bőrére menő szabadversenyt hatásos szociális törvények szabályozzák, s hogy az alapvető emberi és kisebbségi jogok érvényesülésével megszűnik a testi, de a szellemi és lelki kizsákmányolás és manipuláció is. Az a víziójuk, hogy képesek lesznek demonstrálni az igazság szeretetét – együtt a szeretet igazságával.
Akár nagy egérként, akár kis elefántként…