Faggatózásom tárgya egy a nyolcvanas évek elején vetített tévéfilm: a Vizsgálat Martinovics Ignác, szászvári apát és társai ügyében – mely a cenzoroknak annak idején botrányt, a magamfajta nézőnek revelatív élményt jelentett. Kinek az ötlete volt, hogy pár évvel Martinovicsék szolid, csaknem konspiratív hivatalos újratemetése után, egy film erejéig ismét feltámasszák a jakobinusokat?
A kezdet közel sem volt ilyen fennkölt – inkább vicces és esetleges. Épp várandós voltam a fiammal, és Szinetár, aki akkor került a tévéhez, megszólított a Filmklubban, hogy nincs-e kedvem valamit csinálni? Dehogynem, vágtam rá, s csak aztán kezdtem el gondolkodni, hogy vajon most mit is. És akkor eszembe jutott, hogy Nemeskürty a stúdióban, egyszer anekdotázás közben szóba hozta, hogy Martinovics nemcsak az összeesküvés vezetője volt, de egyben árulója is. Ez az ellentmondás akkor mindjárt megfogott engem – bár továbbra sem tudtam többet a dologról. Megkérdeztem hát a „Tanár urat”, mit olvassak, ha engem a Martinovics-összeesküvés érdekel? Azt mondta, menjek a Széchenyibe, és kérjem ki Benda Kálmán háromkötetes gyűjteményét: A magyar jakobinusok iratait. Bementem, kikértem mind a három vaskos kötetet, ám akkor rá kellett döbbennem, hogy én csak a lábjegyzeteket értem. Azok viszont annál érdekesebbek voltak.
A neheze, gondolom, csak ezután kezdődött. Források, előtanulmányok, a forgatókönyv különböző fázisai…
Na igen. Tulajdonképpen egyszerre született a kettő: a forgatókönyv és a gyerek… Az utóbbi, persze, némivel könnyebben ment, mert a forgatókönyvnek lassabb kihordása volt. ’68 őszén, vagy ’69 elején láttunk munkához. Ahogy egyre mélyebben beleástam magam az anyagba, lassacskán kezdtem átlátni, hogy ez a történet voltaképp miről is szól…
Miről?
Az intellektus és a hatalom viszonyáról. Arról a drámai ellentmondásról, melyet épp Martinovics diabolikus alakjában éreztem meg, és amely idővel a forgatókönyvben mind mélyebb motívumokat és jelentést kapott. De ehhez már Nádas Péterre is szükség volt, hogy a forgatókönyv első, még inkább dokumentumgyűjtemény jellegű változatát közösen átdolgozzuk, és végre a személyes drámák erőterében lássuk, kinek mi köze egymáshoz, és voltaképp mi is történik itt.
1970 tavaszára elkészült a második, irodalmi forgatókönyv, amit Nemeskürty jóvá is hagyott. Már javában folytak a forgatás előkészületei, amikor váratlan közbejöttek a bajok. A Szegénylegények után a kultúrpolitika ugyanis úgy találta, hogy egy időre elég a kétes történelmi parabolákból, és Aczél három már elfogadott filmtervet leállíttatott, köztük az én Martinovicsomat – mind közül a legelőrehaladottabbat, hiszen már megvoltak a helyszínek, a színészekkel próbafelvételeket készítettünk; sőt már nem kevés pénzt is elköltöttünk az előkészületekre. És akkor: állj az egész, ebből semmi se lesz. Az első reakcióm az volt, hogy nem hagyom, elmegyek fűhöz-fához, ha kell, Aczélhoz magához. Egyebek közt fogtam, és elvittem a kéziratot Kardos Györgynek a Magvetőbe. Nem szóltam egy szót se, hogy baj van vele, csak annyit mondtam: itt egy forgatókönyv, olvassa el, szeretném ha megjelenne. Másnap reggel fölhív, mondja, hogy zseniális a könyv, az éjjel haza se ment, mert nem bírta letenni, míg végig nem olvasta. Szóval, csak menjek be, már előkészítve a szerződés, előleg, ő maga fogja szerkeszteni, és máris mehet a nyomdába!
Mesebeli fordulat – Kardos ex machina! –, szinte nem is igaz…
Nem is volt az, mint utóbb kiderült. Hiszen még csak eztán jött a java: a botrányok sorozata. Nemeskürtyt behívatták a minisztériumba, s ott állítólag az akkori filmfőigazgató-helyettes, aki később a bolondok házába került, üvöltve közölte vele, hogy ez provokáció, ez nem egyéb, mint a Rajk-per forgatókönyve…
Eszerint Martinovicsék ügyét még ekkor is Rajkékkal azonosították?
Mint két hírhedt koncepciós pert. Végtére is, nem tévedtek nagyot. Hisz lényegében mindkettőben ugyanazon szisztéma szerint, előre elhatározva történt minden, többnyire az áldozatok készséges asszisztálásával. Ennyiben tehát – kiváltképp, ami Martinovics személyét illeti – nagyon is rátapintottak a lényegre. Persze a bűntudat felettébb érzékenyen reagál mindenre, ami felpiszkálja…
Azért itt is, ott is akadtak, akik nem voltak hajlandók magukat versenyt gyalázni az ügyésszel, akik attól váltak csakugyan hőssé, hogy a tényékhez és tulajdon integritásukhoz mindvégig makacsul ragaszkodtak. Amint azt Hajnóczy, Batsányi – vagy épp Szász Béla tette. De térjünk vissza a film előtörténetéhez…
Miután Nemeskürtyvel megvolt a nagyjelenet, azt mondtam magamban: már úgysincs más hátra – legfeljebb a láncaimat veszíthetem – felhívom Aczélt, hogy beszélni szeretnék vele. Amikor aztán bementem hozzá, mondtam, hogy ezt az egész történetet én őrült izgalmasnak és fontosnak találom, és egyáltalán nem megy a fejembe, miért ne lehetne filmet csinálni belőle. Azzal otthagytam egy példányt a forgatókönyvből.
Sűrű csönd, legalább egy évig. Csak utólag sikerült rájönnöm e nagy hallgatás rejtett dramaturgiájára: Aczélnak volt néhány bizalmi embere, akiknek házi feladatként kiadta véleményezni az efféle kétes szövegeket. Az egyik ilyen „lektor” Rényi, a másik Pándi volt, a harmadik talán Szabó B. – nem tudom, vele nem akadt dolgom. Mindenesetre sokáig süket csönd volt, ettől kezdve még a korábban oly lelkes Kardost sem bírtam elérni, pedig egy éven át hetente kétszer is betelefonáltam neki a Magvetőbe. Először történt velem ilyesmi, sehogysem értettem. Pedig így utólag pofonegyszerű az egész: a „lektorok” időközben nyilván elolvasták a „házi feladatot” és megírták róla a maguk kis fogalmazását.
Látta-e valaha ezeket?
Sok évre rá a Rényiét. Egy büdös szót sem értettem belőle – szerintem ő se. Valami rafinált, zsidóba oltott jezsuita szöveg volt, amilyenek az ő szokásos Talmud-magyarázatai. Vele és Pándival különben személyesen is beszéltem, miután kiderült, hogy ők Aczél „szaklektorai”. Csak hímeztek-hámoztak, próbáltak lebeszélni, míg végül egyikkel is, másikkal is csúnyán összevesztem.
Meddig tartott ez az árnyékbokszolás?
Egészen addig, míg egy szép napon a kéziratot egy „szig. biz.” pecsétes borítékban végül vissza nem küldték. Úgy, ahogy átadtam. Akkor aztán megint felhívtam Aczélt, hogy szeretnék vele beszélni. Ámde ő kitért, mondván, hogy ez az egész csupán egy „nem létező probléma”, különben is én egy „darázsfészekbe” nyúltam bele. Tehát – ahogy mindjárt összeraktam – egy „nem létező darázsfészekbe”… Úgyhogy végül, mikor már láttam, hiába minden, én voltam az, aki lecsapta a kagylót. A modortalanság persze viszonos volt, ettől kezdve majd egy évtizedig nem engedtek játékfilmet csinálni.
Kíváncsi volnék, vajon mi tette időszerűvé 1980-ban a Martinovics-filmterv elővételét – túl azon, hogy az akkortájt mozgolódó értelmiség sokban magára ismerhetett e történelmi modellhelyzetben?
Lehet, hogy megint valami évforduló volt. Fogalmam sincs, én ezeket sosem tudom megjegyezni. Csak azt tudom, felkértek, csináljak valamit a tévének, és akkor én újra a Martinovicsot vettem elő, amire – legnagyobb ijedtségemre – simán rábólintottak.
Ezek szerint időközben elévült volna a forgatókönyvet sújtó „aczéli átok”?
Ez megint csak felemás dolog, és leginkább az egykori kultúrpolitika józan elvtelenségét dicséri. Rényi egy évtizeddel korábbi lektori jelentésének volt ugyanis egy mondata, az utolsó, mely így szólt: „Filmre nem javasolom, de televízióra igen.” Ugyebár a tv amúgy is csak a hülye analfabétáknak való, különben sincs semmi esélye az egésznek – gondolta, ennyit hát minden kockázat nélkül leírhat. És lám, tíz év múlva épp ez a félmondat mentette meg a mi szegény Martinovicsunkat! Időközben, persze, a tévénél egy nemzedékváltás is lezajlott, s az új vezetők már mit se tudtak arról, hogy ennek a forgatókönyvnek priusza van. Eleinte vártam, hogy mikor fog kibukni. De semmi, úgy látszik, ezek a szálak akkoriban már különváltak. Így hát idővel inkább attól kezdtem szorongani, hogy ezt a filmet most már tényleg meg kell csinálnom, és hogy mihez is kezdek ezzel a tíz évvel korábbi forgatókönyvvel. Én ugyanis 1970-ben még úgy képzeltem, hogy az egész film olyan lesz, mintha annak idején a per kamerák előtt zajlott volna. Tehát afféle történelmi „dokumentumfilmként”… Igen ám, csakhogy azóta ezer dolog megváltozott bennem és körülöttem, s a régi terv valamiképp már fáradtnak, érdektelennek tűnt. Úgy éreztem, újjá kell szülnöm az egészet.
’79-ben vagyunk. Megannyi apró, biztató tanújele van, hogy Kelet-Közép-Európában ismét éledeznek a „szabadság kis körei”: a cseh Charta, a lengyel Szolidaritás, itthon a Bibó-emlékkönyv, az első szamizdat-próbálkozások és a szerveződő Szeta…
Nem, nem, mindez csak később jött be a képbe. Ami engem illet, még mindössze annyi történt, hogy Ungváry Rudi vagy Nádas Péter beszélt nekem a Naplóról (lásd: A Napló 1977–1982; válogatás, Minerva Kft. 1990.), ami aztán hozzám is eljutott végül. És amikor a Naplót kézbe vettem, egyszerre átértelmeződött bennem az egész Martinovics-történet, és tényleg kapott valami őrületesen eleven jelentéstöbbletet. Így hát a barátaim, akik a Naplót írták, és köröttem éltek, az én szememben egyszerre átváltoztak jakobikus összeesküvőkké. A Napló tehát új értelmet, új jelentést adott a filmnek.
Ám utóbb mégiscsak sikerült a filmhez egy egész nyájra való fekete vagy legalábbis sötétszürke bárányt összeterelnie.
Annyira, hogy a film aztán, hogy végre elkészült, megint csak priuszos lett: betiltották a vetítést, nem vehetett részt még a tévéfilmszemlén sem, máig sincs egyetlen 35 milliméteres standard kópiája. Mégis, ahhoz, hogy egyáltalán megszülessen, nekem épp rájuk volt szükségem, akik értették, amit mondok, akiknek valami lényegi közük volt ehhez az egész dologhoz. Elsősorban a színházrendező barátaimra gondolok: a Szikora–Fodor–Ács-hármasra. Na és, persze, Deme Gáborra, aki egyben a film dramaturgja is volt. Ám éppúgy szükségem volt mindenkire, ki utóvégre belekerült, Gaál Erzsire, Székely B. Miklósra, Ungváry kemény tisztaságára, Petri kicsit romos, de annál keményebb tartására vagy épp Rajk izgalmas díszleteire. És eközben mit sem érzékeltem abból, hogy ennek politikai vonzata volna, hogy kiket is gyűjtöttem én itt „egy akolba” össze. Engem akkor már csak a film érdekelt és a történet. Hogy végre él.
És mikor elkészült végre, a vágóasztaltól felkelve egyszerre arra eszméltem, hogy a lengyeleknél már bevezették a szükségállapotot, és körülöttem mindenki őrülten politizál. És megint csak kapott valami idegekig ható, újabb aktualitást az egész. Többé már nem a Rajk-perről szólt, hanem Lengyelországról, és volt benne három mondat a lengyelekről, amitől a legelső vetítésen valósággal felszikrázott az egész terem.
És akkor, persze, betiltották…
Na igen, mert az egész társaság közben lefeketedett, Petri megírta a Kádár-versét, Rajk kijárt Gdanskba… Az egész botrányhullám azzal tetőződött, amikor a filmszemlére érkezett külföldi újságírók előtt Pasaréten egy házivetítést rendeztem, és Aczél a Le Monde címlapjáról tudta meg, hogy a Martinovics elkészült. Úgyhogy végül csak egyszer a 2-es csatornán ment le 1982-ben, mikor a tévét senki sem nézte, csak a megvadult intellektuelek, mégis akkora visszhangja lett, hogy a Mozgó Világ Mészöly írásával az élen egy külön blokkot szentelt neki, és amikor valaki volt olyan vakmerő, hogy egy hétre a körúti Híradó Mozi műsorára tűzte, ott szabályosan szétverték az előcsarnokot. Ám ezzel együtt a Martinovics mint film, nem létezett, és ma sem létezik, hisz legfeljebb tévén vetíthető. Pedig ennyi év után talán megérdemelne egy alapkópiát.