A latin-amerikai írók – García Márquez, Vargas Llosa, Carpentier, Cortázar és persze Borges – komoly itthoni sikere mintha azt mutatná, hogy bizonyos nemzetek irodalmaira különösen érzékenyen rezonálnak a magyar olvasók. Távolról sem csak az egzotikumot, a mesét, a mítoszt vagy a megformálás újdonságát fedezzük fel ezekben a szerzőkben; amilyen messzi és idegen világról adnak hírt, annyira érezzük némelyiküket már-már magyarnak. És így van ez az írekkel és a lengyelekkel is. Lehet, hogy mindez csak széplelkű képzelgés; de talán racionális magyarázata is van. Alapvető és kiirthatatlan tapasztalata ezeknek az irodalmaknak a szerencsétlen, zsákutcás és labirintusos történelem, a szüntelen és feloldhatatlan konfliktus modernség és hagyomány között, az árulás és hűség, lojalitás és lázadás kínzó emberi dilemmái. Egyáltalán: érdekli őket a történelem (ami, ugye, anakronizmus), foglalkoznak a társadalmi osztályok és rétegek szembenállásával, a szegénységgel és a nyomorúsággal, a vallási, faji és gazdasági különbségekkel. A jellemek pedig, amelyek ránk köszönnek a művek lapjain, gyakorta érintkeznek valamiféle nemzetkarakterológiával; tükröződik bennük a nép tunyasága és szalmaláng természete, állhatatlansága és baromi türelme, gyávasága és vakmerősége – nagyon magyar vonás ez is. Az álmatag és kiismerhetetlen indiánok vagy a féktelen és érzelmes gauchók mutatis mutandis, Móricz alakjai is lehetnének; az álló és váratlanul, idétlenül nekilóduló história Kosztolányiban is benne van.
Szeretjük – vagy inkább egyes számban: szeretem – ezeket a regényeket, még akkor is, ha elképzelhető, hogy egyesek nem látják őket hibátlannak. Vannak közöttük egyetemesen is vitathatatlan értékek, és vannak vitathatóbbak – de hát kit érdekel az egyetemesség? Miért kellene valamely – képzetes – külső mércét állítanunk a számunkra fontos művek elé?
Mindezt nem azért bocsátom előre, mintha ezen fedezék védelmében akarnám elverni a port a mexikói Carlos Fuentes regényén. Van néhány bajom vele, mi tagadás, de ez mit sem változtat azon, hogy rendkívül izgalmas, érdekes, hibáival is teljes értékű műnek ítélem.
A barokk zsúfoltság, a vér és szerelem, a háború és a becsület, a titok, a vallás és a mítosz – olyan közhelyek, amelyek óhatatlanul jutnak az olvasó eszébe sok latin-amerikai mű olvastán. Igen, ezek is jócskán benne vannak Fuentes művében. Másfelől arcátlanul régimódi könyv ez: a legklasszikusabb, legrealistább történelmi regény, nagyjából ahogyan azt Lukács leírta. Központi szereplője, Baltasar Bustos sodródó fél-hős, aki megmártózik a szabadságháborúkban forrongó Dél-Amerika valamennyi kulturális és társadalmi körében, bebarangolja a fél kontinenst, amit tesz, s ami történik vele, sok tekintetben független személyes indítékaitól. Az elbeszélő valódi háttérfigura, aki barátja levelei alapján ad hírt a történtekről, empatikusan rekonstruál, látszólag nem kommentál, csak közvetít. Még a fejezetbeosztás is szabályos, már-már iskolás: egyforma hosszúságú részek követik egymást, címük Bustos kóborlásának egy-egy helyszínét vagy fontos eseményét jelzi. A szerkezet keretes: Buenos Airesből indul el a főhős, viszonylagos nyugalomból és forrongó eszmék köréből, a kalandok, a kivetettség és a világot megforgató események sodrába, majd oda tér vissza, tíz év elteltével.
Három jó barát, Baltasar Bustos, Xavier Dorrego és az elbeszélő Manuel Varela él a múlt század elején Buenos Airesben; francia gondolkodók becsempészett műveit falják, felszabadulásról, forradalomról, szabadságról, egyenlőségről és testvériségről ábrándoznak. Legkedvesebb foglalatosságuk – hommage a genfi polgárnak, Rousseau polgártársnak – az óraszerkezetekkel való bíbelődés s az óragyűjtés. Tettekről nincs szó, pontosabban csak szó van; mígnem Baltasar igazán vakmerő és szimbolikus cselekedetre szánja el magát: titokban kicseréli az alkirályság ítélőszéke elnökének újszülött gyermekét egy szifiliszes és megkorbácsolt néger prostituált csecsemőjére. Történetesen éppen aznap éjjel tör ki a spanyol királyi iga alól szabadulni vágyó argentinok zendülése, a bíró háza kigyullad, a fekete gyermek bennég, a bíró gyermeke, akit Bustos a prostituáltra bízott, ki tudja, hol van; Bustos – menekülésként? radikális forradalmi eszméinek valóra váltásáért? – elutazik, haza, vidékre, idős apjához.
Onnan aztán a felső-perui hadsereghez, majd a gerillák közé, Peruba, a limai arisztokrata társaságba, az Andokba, harcolni megint, végül Mexikóba – hogy csak néhány fontos állomást soroljak itt fel. Szabadság és – bizony, bizony – szerelem vezérli útján: mert mikor merész tettére készülődött, megleste a vén ítélőszéki elnök ifjú és kívánatos feleségét, Ofelia Salamancát, és olthatatlan vágy lobbant fel benne. Míg a spanyol uralom ellen harcol, ezt a nőt keresi, üldözi, szerte a kontinensen. Dolgozik benne a bűntudat is, feloldozást vár szörnyű tettéért, sokáig megőrzi szüzességét is, s amikor beteljesülő, boldog kapcsolat ígérete kísérti meg, hűséges marad a távolból imádott Ofeliához.
Végül tíz év múlva, Mexikóban, a forradalmár szabadcsapatok körében akad a bíró feleségére, egy beteg, rozzant, szürke asszonyra, tízéves gyermeke társaságában – akit tehát mégiscsak sikerült feltalálni valahogy. Az asszonyt hűséges szerelmese magára hagyja, a fiút visszaviszi Buenos Airesbe, lehiggadt, megpohosodott barátai körébe.
Szép, bonyodalmas, romantikus cselekmény, teljes társadalmi-történelmi körkép. Igyekeztem is némi iróniával tolmácsolni, annyira bosszantóan, időszerűtlenül nagyregény-ízű. A lényeg persze nem ez. A regény sokrétegű és összetett, legszívesebben bizonyos elemeket vagy részleteket ragadnék ki belőle. Először is az óra és az idő motívumát. A felkelés előestéjén a barátok az időmérő eszközökkel játszadoznak, helyre szeretnék tolni és jól kimérni az időt, előrehozni a jövőt, elmúlttá tenni a múltat. Limában, a fényes, nagyúri társaságban Baltasar egy női harisnya díszítéseként látja viszont az órákat; egy öreg mesztic megmutatja neki a múltat és a jövőt, vagyis El Doradót; egy másik vén bölcs számára múlt és jövő egy, számára megállt az idő, s a vele töltött időben Baltasar is elveszíti időérzékét. Elismerem, van ebben a motívumban valami felszínes, és akkor érvényesül igazán, amikor nem efféle átlátszó és tolakodó módon kerül elénk – a Bustosra pontosan kimért tíz év és az átélt végtelen hetek, semmibe tűnő évek ellentétében, a szeretett nő megöregedése és a szerelem örök fiatalsága közötti feszültségben, például. De az idő problémája az eltolódott történelmi időé is: a „fény századának” lejártával kezdődne a latin-amerikai szabadság eljövendő időszaka, amely egyúttal az ősi amerikai birodalmak múltbeli fényének visszahozatala is volna.
Ezt a víziót látja meg Baltasar Bustos s vele együtt mi, olvasók is az „Eldorádó” című fejezetben, a regény első harmadában: az elsüllyedt aranykor aranyfényű és a modern metropolisok neonfényű világának egymásra vetülését. Ezt fogalmazza meg magában Venezuelában, kéthetes, de sok-sok évesnek tetsző vándorlása idején, a könyv utolsó harmadában: úgy érzi, csak beteljesíti azt a sorsot, amelyet a róla és Ofeliáról szóló népdalok – melyeket énekelnek róluk szerte a kontinensen – ráróttak, s hogy mindaz, ami történik, már meg van írva. Akhilleusz és Ximena, Heléna és a púpos Richárd igazából nem tettek mást, mint követték a költő színpadi utasításait, úgy cselekedtek, ahogy le volt írva. Ennek a képzetnek a visszafordítását nevezték »történelemnek«: azt a hiszékeny hitet, hogy előbb cselekedtek, és utána írták le.”
Ha pedig ez így van, akkor Baltasar nem szabad (hiába próbál elszántan egybeolvadni a természettel pampákon és bérceken, kertben és vadonban, ahogyan mestere, Rousseau meghagyta). Egyik állandó, makacsul és nyomasztólag visszatérő dilemmája a szabadság és egyenlőség egyidejű és egyenlő érvényű megvalósításának lehetősége. A másik az elvhűség és az elvek gyakorlatba való átültetésének ellentmondása. Erre vonatkozóan Baltasar fontos útravalót kap – „hadjárata” legvégén, a mexikói nőcsábász pap, a felkelő Quintana atya szavaiból: …légy szíves, okozz valami fejfájást a te Russzódnak és a te Monteszkiődnek és az összes filozófusodnak, ne engedd, hogy valamiféle szellemi vám megfizetése nélkül átmenjenek a lelkeden”. Ezt a tanulságot aztán Baltasar hazatérve is megőrzi: „Kell, hogy legyen valami probléma, mindig kell, hogy legyen valami probléma”, mormolja.
Ami mármost a regény egészének minősítését illeti, az igazán komoly problémát, esetleg rejtélyt a regény befejezése jelenti. A vadregényes és szívet tépő fordulatokra ugyanis, amelyekkel a cselekmény végződik, vagy pofonegyszerű a magyarázat, vagy megfejtésre váró, izgalmas, érdekes megoldással van dolgunk. Vagy pusztán arról van szó. hogy Fuentes alkalmazkodik a Scott utáni, ifjúsági kalandregénybe forduló történelmi regény hagyományaihoz: mintegy utólag elhiteti kalandvágyó s e várakozásában némileg csalódott olvasóival, hogy van itt azért furfangos meseszövés, volt értelme keresztülhatolni Bustos vergődéseinek krónikáján, amely önmagában számukra nyilván érdektelen lehetett. Vagy pedig kis fricskával van dolgunk: a regényben végiggörgetett súlyos történetfilozófiai és etikai kérdések után Fuentes megengedheti magának, hogy csavarjon még egyet a történeten is, hogy ráirányítsa a figyelmünket a zajló, eleven történelem színes és bonyodalmas jellegére, arra, hogy bármit spekuláljunk is rajta, azért mindig tartogathat váratlan meglepetéseket.
Nem tudom. Ahogyan jeleztem már, jó pár baj lehet Fuentes regényével, ennek ellenére szeretem. Mit mondjak. Jean-Jacques-kal is ez a helyzet.
- Kultúra [6]