A csábító analógiáknak ezzel (egyelőre) vége. Az Antall-kormány lendületesen kezdte: először nyélbe ütötte a nevezetes paktumot, ami biztosította mozgásterét, megcsinálta a nagy horderejű önkormányzati törvényt, majd hozzáfogott volna a gazdasági intézkedésekhez is, ám rögtön az elején a taxisblokád sokkja riasztotta vissza a sokkterápiától, s ennek nyomán fogott hozzá Antall az első kormányátalakításhoz. Mentek szép sorban a miniszterek, ki ezért, ki azért, de a dolog egyértelműen a miniszterelnök kezében volt, s ő úgy sakkozott, hogy politikailag semlegesítette menesztett minisztereit. Ha egy csöpp kockázatot is jelentettek a számára, akkor benn tartotta őket a kormányban tárca nélkül.
A Horn-kormány is paktummal kezdte – a koalíciós megállapodással – ez azonban bár jelentősen növelte politikai bázisát, szűkítette a miniszterelnök, s a választáson abszolút győztes MSZP mozgásterét. Ezután következett néhány gyors, a kormányzó pártoknak fontos törvénymódosítás az önkormányzati választások előtt, majd jó nyolc hónapig bizonytalan, szinte bénult tehetetlenkedés, politikai és taktikai huzavona egészen a kiszorított Békesi helyére állított Bokros márciusi csomagjáig. Azóta meglódultak az események. Egyfelől nem történt más, mint hogy kilenc hónapnyi habozás után a miniszterelnök végre a saját kormányprogramja mögé állt, kidobva belőle a legreménytelenebb ballasztot, a társadalmi-gazdasági megállapodást, másfelől viszont sokkal rosszabb politikai helyzetbe sodródott, mint amilyenben egy évvel ezelőtt volt, ahhoz hasonlóba, amilyenbe Antall József csak két év után jutott az MDF radikális népnemzeti szárnyának lázadásával.
A menesztett miniszterek
Antall politikailag gyenge, és/vagy teljességgel alkalmatlan minisztereit menesztette, a Horn-kormányból viszont markáns, korántsem gyenge és népszerűtlen személyiségek távoztak. Az egyik riválisának tekintett Békesit pillanatnyilag földelte Horn, az MSZP-liberálisok nem túlságosan népes – az SZDSZ-szel erősített – tábora most az utód, Bokros Lajos mögé sorakozott föl. Ám a méltóságteljesen s a széles közvélemény rokonszenvét megnyerve távozó Kovács Pál, Pál László s alighanem a kevésbé attraktív, ám mint hajdani fővárosi MSZMP-titkár kiterjedt pártkapcsolatokat mozgósítani képes Katona Béla is a Horn–Bokros-páros MSZP-n belüli antiliberális ellenzékét izmosítja. Lassan összeáll egy potenciális kormány olyan széles körben ismert és rokonszenvet keltő politikusokból, akiknek legfontosabb közös vonása, hogy nem szeretik Horn Gyulát, és egyáltalán nem ragaszkodnak a liberális koalíciós partnerhez. Azok a baloldali elvekhez, nagyobb befolyáshoz, vagy a népi táborhoz ragaszkodó kisebb-nagyobb csoportok, amelyek néhány hete még diffúz elégedetleneknek tűntek, talán már ma is képesek egységes fellépésre, de még inkább holnap, holnapután. A rendkívül ambiciózus és nem lebecsülendő taktikai képességekkel megáldott Nagy Sándor bizonyára nem tétlenkedik. Koalíciós partnert Nagy Sándor kormánya nyilván a KDNP-ben találna.
Bokrosnak maradnia kell!
A kormány MSZP-n belüli ellenzékének megizmosodásához legtöbbet a Bokros Lajos személye körüli botrányok segítettek. A legkülönbözőbb csoportok – a társadalom többségének – közvetlen érdekeibe gázoló Bokros-csomag felmorzsolásához a közvélemény-formálóknak morális muníciót szolgáltatott a Budapest Banknak suttyomban juttatott költségvetési 12 milliárd, Bokros bruttó 16 milliós végkielégítése, s tetejébe a két kormánypárt vezetőinek, valamint magának Bokrosnak az egymásnak ellentmondó nyilatkozatai erről a pénzről. Pető azt mondta, hogy ez csak akkor nem botrány, ha Bokros jótékony célra fordítja, Horn azt mondta, hogy már rég arra fordította, Bokros viszont kijelentette, hogy mind tehetnek neki egy szívességet, s különben is, mind rég tudnak erről a pénzről, csak eddig nem volt vele semmi bajuk. Valaki(k) biztosan hazudtak ez alkalommal, vagy Bokros, vagy Pető Iván és Horn Gyula. Vagy is-is. (A nyájas szoclib média, melynek jóvoltából mindez előállt, megmutatta, hogy nem ismer tréfát, ha valaki az ő zsebéhez nyúl.)
Bizony, mikor annak idején Jeszenszky Géza keveredett bele saját nyilatkozataiba bizonyos Horvátországnak szállított fegyverek ügyében, az ellenzéki SZDSZ és MSZP (meg Fidesz) mély meggyőződéssel olvasta a kormány fejére, hogy ilyenkor egy demokrácia miniszterének le kell vonnia a konzekvenciát… Bokrosnak mennie kell – képviselte először a következetes demokratikus normákat a Magyar Narancs, aztán a Magyar Hírlap is. Hát igen. Ennyi óvatlanul eldobált banánhéjon parlamenti demokráciában el kell csúsznia a különben legrátermettebb, leglendületesebb pénzügyminiszternek is. Csakhogy mi lesz ez esetben a könyörtelen, ám egyedül üdvözítő kormányprogrammal? Ki gondolhatja komolyan, hogy megvalósítható egy harmadik pénzügyminiszterrel? Ha egyáltalán termett a világon még egy csodalény, aki a Bokroséhoz hasonló szakmai következetességgel, nemzetközi kapcsolatokkal és mefisztói elszántsággal képes levezényelni (már amennyiben érdemes, de ezt sem a Narancs, sem a Magyar Hírlap nem vonja kétségbe) a radikális lépéssorozatot. S hogyan állná a népszerűség-vesztéstől nekikeseredett MSZP (és egyelőre jól féken tartott SZDSZ), valamint a Bokros megbuktatásának sikerétől megtáltosodó közvélemény-formáló értelmiség elsöprő támadását? Ha Bokros megy, akkor búcsút mondhatunk az állítólag országmentő kormányprogramnak is. Akkor aligha lesz IMF-megállapodás (így sem biztos), s mivel nem jutunk új hitelekhez, komoly esélyhez jut a hitel-nemfizetés politikája, mindazzal, ami vele jár, többek között az MSZP-n belül Horn–Bokrossal szemben felsorakozó antiliberális ellenzék győzelmével.
Se vele, se nélküle
Ha viszont Bokros marad, akkor az MSZP–SZDSZ-kormánynak nemcsak a pénzügyi megszorításokból következő lebírhatatlan ellenszenvvel kell szembenéznie, hanem morális hitelének elvesztésével is. S mint tudjuk, a hassal megtámogatott morálnak igen nagy a súlya. Az önkorlátozás kényelmetlen lelkiismereti kötelezettsége alól mindenkinek felmentést ad az „ezek is ilyenek” mint ultima ratio, s mivel ez zsebre megy (vagyis a zseb nyíltan vállalható védelmére), senki nem hatódik meg túlságosan attól sem, ha Horn Gyula lám megköveti az ellenzéket bármely hajánál fogva előrángatott követelésre, holott a boldogult Antall József ezt soha meg nem tette.
Egyik legfontosabb demokratikus tapasztalatunk, hogy ha egy demokratikusan választott kormányt választói intenzíven utálni kezdenek, akkor a demokratikusan választott kormánynak, a kormányt adó pártoknak fixa ideájuk támad a kommunikációval kapcsolatban. A kormány szorult helyzetét mi sem illusztrálja jobban, mint a kormánypártok kétségbeesett bizonykodása, hogy a kormány rosszul kommunikál, s ezért nem értik, ezért nem szeretik. (Maga a miniszterelnök is áldozatává vált ennek a rögeszmének, s felszámolta a kormányszóvivői posztot: a kormányszóvivők ugyanis rosszul kommunikáltak.) Nem jó előjel. Bár tévednénk a következő képlet felállításával: népszerűségét vesztő kormány plusz őt meg nem értő sajtó egyenlő a kormánypropaganda egyre tolakodóbb követelésével. (S a kimenetelt tekintve mindegy, hogy a kormányoldal saját magát okolja-e önkritikusan a „kommunikációs zavar” miatt, mint most; vagy a sajtóban keresi a hibát, mint Antallék.)
Az írott sajtót már durva, alkotmánytipró módszerek nélkül nem nagyon lehet jobb belátásra bírni, de a legfontosabb média, az elektronikus – egyébként alkotmányellenesen – még mindig a kormány kezében van kényre-kedvre. A közvélemény-formálók és a kormánypártok látszólag ugyanazt mondják: másképp kell kommunikálni, de nem ugyanazt értik alatta. A közvélemény-formálók (s más erőteljes lobbyk) azt, hogy velük egyezkedni kell, mielőtt a kormány dönt: a kormány pedig azt, hogy árnyalt propagandát vár el az őt hatalomba segítő sajtótól. A kommunikációs zárlatot kutatni pótcselekvés. A széles közvélemény alighanem nagyon is jól érti, mit akar a kormány: húzni az ő nadrágszíját. S ezt nagyon nem szereti. (Egészen kivételes történelmi pillanatoktól eltekintve soha nem is szerette, sehol a világon.) Demokratikus nyilvánosság közepette ez óhatatlanul ki is derül, s öt évvel a magunk választotta politikai rendszer megszületése után a legtöbb, amit remélhetünk, hogy kiábrándultan, háborogva eltűri egymást a választók társadalma és a megválasztott hatalom.
- Belföld [6]