Tíz tény
1. Magyarországon közel két évtizede vallási fellendülés van.
Mindenekelőtt: a vallási megújulás nem jelent többségi vallásosságot! A magyar lakosság több mint kétharmada vallásosnak tartja és mondja magát. Ez tény. De az egyházias, elkötelezett vallásgyakorlás legfeljebb a társadalom 14-18 százalékára jellemző. Magyarország elvallástalanodottabb, mint Nyugat-Európa bármely országa. Mégis igaz, hogy Magyarországon 18-20 év óta újjáéled a vallásosság.
2. A magánéletbe való negyvenéves bezártság után a vallás a nyilvánosság részévé és tárgyává vált.
A korábban rejtegetett vallásgyakorlatot az emberek már nem titkolják. Lehetővé váltak a közösségi vallásgyakorlatnak azok a formái, amelyeket évtizedeken át „államellenes összeesküvésnek” minősítettek. Vallás nem egyszerűen „van”, hanem elfoglalta helyét a kultúrában és a közéletben. Foglalkozik vele a tömegtájékoztatás. Bemutatásában sok minden keveredik: szakértelem és teljes hozzá nem értés, érdekek és érzelmek, a vallási és a politikai szerep stb. Ennek megfelelően megítélése is ellentmondásos.
3. A vallásnak és az egyháznak jelentős a társadalmi tekintélye.
A nyolcvanas években az egyház presztízse minden egyéb társadalmi intézmény tekintélyét megelőzte. A pártállam hitelvesztésének időszakában a közvélemény az egyháztól remélt megoldást. A csodavárásnak azóta vége. Az egyház presztízse nagyot esett. A „normális” szintre? Mi a „normális”? A vallás és az egyház mindenesetre változatlanul a társadalom többsége számára bizalomkeltő, hiteles, tekintélyes intézmények.
4. A társadalom igényli az egyházak jelenlétét a közéletben.
Az emberek a vallást nem csupán természetfeletti dolgokért értékelik. Az ország lakosságának többsége az egyházakat a szociális ellátásban, a közerkölcs javításában, a kultúrában és az oktatásban is szerephez akarja juttatni. Egy kisebbség pedig a politikába is be akarja vonni őket. A legtöbb ember nem tudja meghatározni, hogy konkrétan mit jelentsen az egyházak bevonása. A közvélemény tagolatlan. De ez nem jelenti azt, mintha nem létezne. Ugyanez a közvélemény azt is elvárja, hogy az egyházak szerepvállalásának az anyagi és a technikai feltételei megadassanak. Ennek terhe arra hárul, aki évtizedeken át az egyházakat kirabolta: az államra.
5. A vallás és az egyházak újbóli nyilvános megjelenése iránti igény, a régi és új intézmények megindítása konfliktusok tömegével jár.
Aki a tömött buszban le akar ülni, az ellenállásba ütközik. A hívek és az egyházak a társadalomszervezet újrafelosztásán munkálkodnak. Tehát szembekerülnek az eddigi berendezkedés megszokásaival, érdekeivel és képviselőivel. Ehhez képest alárendelt kérdés, hogy sikerül-e a hely- és hatalomváltozásokat diplomatikusan kezelni. Az egyház az a belépő játékos, amely saját részvételét csak az addigi szereplők megzavarásával tudja elérni. Ezért azonnal meg is kapja a számlát. Az osztályba kerülő új fiú a régiek céltáblájává válik.
6. Az átalakuló magyar társadalomban önálló típust és szektort képviselnek az egyházi intézmények.
Az egyházi intézmények az állami szektor alternatívái és versenytársai. Világnézeti sajátosságuk és az egyházzal való kapcsolatuk megtöri a központosított állam egyeduralmát. Ezért a felekezeti intézmények, alig néhány százalékos részarányuk ellenére, a figyelem középpontjába kerülnek. Drukkerek és ellendrukkerek hada figyeli önállóságuk bontakozását és a nem vallási intézményekkel való versenyt. Szerepvállalásuk bizonyos területeken – például a szociális szolgáltatások terén – zavartalanabb, másutt – például az iskolaügyben – konfliktusosabb.
7. Új intézményeikkel az egyházak hosszú időre kötelezettségeket vállalnak és előre lekötik kapacitásukat.
Intézményeiket az egyházak azon az áron kapják vissza, hogy vállalják a szociális, kulturális vagy vallási tevékenység folytatását. Ez hosszú távú ígéret. Nemcsak a jelenlegi energiák maradnak hosszabb időre kötve, hanem azokat – az osztályok számának növekedésével és a magasabb osztályok nagyobb követelményeinek megfelelően – fokozni kell. Ez egyrészt a felekezeti intézményi jelenlét bővülésével jár, másrészt a jövőbe mutatóan meghatározza (megköti) az egyházi cselekvést.
8. A hagyományos nagy egyházak finanszírozása megoldatlan.
A nagy egyházak nem csupán közös hitű emberek közösségei, hanem – ellentétben a kis egyházakkal – egyúttal az egész társadalomnak szolgáltatásokat felkínáló intézmények. Működésük anyagi alapjait korábban vagyonuk biztosította. Azt 1945–1950 között államosították. Kárpótlást nem kaptak. Az „egyházi adó” rendszere Magyarországon nem alakult ki. Legfeljebb átmeneti megoldás az évenkénti állami apanázs. Az egyházak tevékenységeinek finanszírozása az egyházpolitika kulcskérdése.
9. Az egész társadalom szolgálatára és nagyságukra hivatkozva a nagy egyházak, szemben az egyesületekkel és szervezetekkel, megkülönböztetett státusra tartanak igényt.
A Magyar Tudományos Akadémiához, a szakszervezetekhez vagy a pártokhoz hasonlóan, az egyházak a csoportérdekeket képviselő szervezetek és az állam között köztes pozícióban érzik magukat. Mivel legitimitásukat nem az állam kegye, hanem a polgárok emberi, vallási jogai biztosítják, az állammal szemben is autonómiára tartanak igényt. Bizonytalan, hogy ehhez kapnak-e elegendő demokratikus támogatást. Egyéb nyomatékoló eszközei viszont az egyházaknak nincsenek. Az egyházak jogi státusának kérdése megoldatlan.
10. A vallás új társadalmi szerepe és szereplése konfliktusok forrása, megosztja a társadalmat.
A rendszerváltást megelőzően a társadalom kisebb része, többnyire rejtve, vallásos volt, a többség nem törődött a vallással és az egyházzal, azokat mind általában, mind önmaga számára érdektelennek tekintette. Annál nagyobb meglepetést okozott a hitélettel szemben érdektelen csoportban a vallási megújulás ténye és módja, a vallásgyakorló csoportban pedig az egyházak intézményi és szervezeti újjáépülésének egyes eseményeivel szembeni társadalmi-politikai ellenkezés. A különböző érdekek felszínre kerülése, az egyházaknak a társadalmi jelenlétre való igénye és a felekezeti intézmények szaporodása polarizálta a társadalmat.
Koncepcióváltás öt lépésben
A vallási változások nem utolsósorban azért váltottak ki meghökkenést, mert a közvéleményben téves elképzelések éltek; mert a korábbi ideológia hamis feltételezéseket sugallt; mert hiányzott az a társadalmi párbeszéd, amely a félreértéseket tisztázhatta volna; s végül, mert a társadalomtudományok is hibás koncepciókkal dolgoztak. A valóság feltárása az értelmező keretek újragondolását követeli.
1. Nem szekularizáció, hanem szétvert és megújuló társadalom.
A társadalmi-kulturális átalakulás hozzájárult a hazai elvallástalanodáshoz. Ez a folyamat azonban különbözik bárminemű szekularizációtól. Annak az a lényege, hogy az élet különböző területei, a gazdaság, a technika stb. kiszabadulnak az ideológia irányítása alól, és saját törvényeik szerint kezdenek működni. Az igazi szekularizációban a civil társadalom önállósága korlátozza a vallás illetékességét. A pártállamban nem a társadalom, hanem a politikai hatalom diktált. Megakadályozta az öntörvényű fejlődést, az embereket bizonytalanná tette, mindent a hatalom önkénye alá rendelt. A társadalom kiszolgáltatottá vált és elveszítette önrendelkező képességét. Az emberek és közösségeik értékteremtő képessége és hite is meggyengült. Ez a hatvanas-hetvenes évek elvallástalanodása. Amikor pedig a hetvenes évek óta a „második társadalom” erősödni kezdett, annak egyik első megjelenése éppen a vallási megújulás, a közösségteremtés, a meghatározó célok kitűzése volt. A vallási újjászületés a társadalmi autonómia megerősödésének kifejeződése. (Megfordítva viszont könnyen kiszámítható, hogy az igazán csak most beinduló szekularizációs folyamatban az autonómmá váló társadalom hamarosan korlátozza majd a vallás társadalmi szerepét – útját állva minden további vallási fellendülésnek.)
2. A vallás nem „magánügy”, hanem öntörvényű kulturális rendszer.
A vallásosság, vagy nem vallásosság személyes döntés tárgya. Nem lehet és nem szabad beleszólni. A vallásosság egyéni választása azonban három oszlopra épül: a vallási kultúrára (tanításra, erkölcsi rendszerre, világképre); a kultúrát képviselő, áthagyományozó és tagjaitól megkövetelő közösségre; és a kultúra és a közösség rendjét őrző intézményre és szervezetre. Gyökereit tekintve a vallás (legalább részben) társadalmi dolog. Következményei szerint is az. Hiszen irányítja a magatartást; közösségalkotásra ösztönöz; és nemcsak magán-, hanem társadalmi erkölcsöt, továbbá társadalomszervezeti normákat is képvisel. A vallás magánüggyé nyilvánítása olyan ideológia, amely nem törődik sem az egyházak önértelmezésével, sem a vallás és a vallásosság társadalmi hatásaival.
3. Kétféle vallásosság van!
Az elmúlt években sok félreértés adódott abból, hogy az emberek mintegy 70-72 százaléka mondja magát valamilyen értelemben vallásosnak, de csak 14-18 százaléka vallásos „az egyház tanítása szerint”. A kétféle vallásosság ugyancsak különbözik egymástól. Csak az első követi az egyházi tan- és normarendszert. Ez az „egyháziasság” kiszámíthatóbb: a családi erkölcstől a politikáig saját közössége tanítását tekinti kiindulópontnak. A második típus inkább szemezget a különféle vallási tradíciókból. Maga válogat a világnézeti javak piacán. Ez az utóbbi az egyházi vezetés útmutatásait sem különösebben tiszteli. Ehelyett járja a maga útját, és „összebarkácsolja” saját vallását.
4. Szekták és nagy egyházak elképzelése az egyházról.
Az egyházfejlődés kezdőpontját a szociológia (minden negatív mellékzönge nélkül) szektának nevezi. Ez a kifejezés a még csak rövid ideje létező, viszonylag kevéssé intézményesült, kis létszámú vallási közösségek szervezeti rendjét jelenti. A kisegyházak a közvetlen és személyes élmény és kapcsolatrendszer helyei, a radikális és kizáró hit forrásai, „ellentársadalmak”. Nagyságuk akadályozza erőteljesebb közéleti szerepvállalásukat. A világgal szembeni kritikájuk miatt azt egyébként sem tartanák kívánatosnak. Tehát önellátóak és távol tartják magukat az államtól, a politikától, esetenként az adózástól, a tömegkommunikációtól és az iskolától is.
A nagy egyházak ezzel szemben közösségek közösségei és egységesítő szervezetei. Nagyságuk társadalmi áttekintést és talán befolyást is biztosít. Erkölcsi tanításukat a nem hívők is számon kérik rajtuk. Tehát meg kell nyilvánulniuk társadalmi, sőt politikai szinten is. Különösképpen, mivel azt hirdetik, hogy közös problémáink egy része nem egyéni bűnök, hanem strukturális ellentmondások következménye. A nagy egyházak működése és működtetése megköveteli a fejlett szervezetet. Csak annak segítségével értékesíthetőek a nagysággal járó sajátosságok. A nagy egyházak bonyolult bürokratikus szervezetek, amelyekben a közösségi elem megakadályozza a maradéktalan központosítást. Vallási céljuk nem egy távoli túlvilág, hanem az embernek és az ember világának jobbá tétele. Ezt nem a társadalommal szemben, hanem csak a társadalomban lehet megvalósítani. A nagy egyházakat önértelmezésük nyilvános szerepvállalásra kötelezi.
5. Ellentétes egyházi stratégiák.
A hívő emberek véleménye megoszlik arról, hogy miképpen valósítható meg legeredményesebben a társadalmi jelenlét. Akik nemcsak a vallás értékéről, hanem időtállóságáról és társadalmi maradandóságáról is meg vannak győződve, azok a társadalom minden területén való jelenlétet és az el nem különülő egyházi részvételt sürgetik. Akik félnek az elvallástalanodástól, azok olyan társadalomra vágynak, amely különböző autonóm csoportok, kezdemények és intézmények laza összessége, és amelyben az egyház egy lenne e csoportok között: identitását elkülönülve őrizve, mégis a társadalmat is szolgálva. Az egyház és egyéb intézmények közötti konfliktusok az elzárkózó álláspontot erősítik.
Három tézis a vallás és az egyházak társadalmi szerepéről és konfliktusairól a rendszerváltás utáni Magyarországon
A jelenlegi feszültségek és véleménykülönbségek – az alábbi tézisek szerint – jelentős részben a rendszerváltással lehetővé váló demokratizálódásból (illetve az azzal szembeni ellenállásból) és ezen belül az egyházak és a vallás társadalmi helye körüli félreértésekből, valamint az ellentmondások tisztázására való képtelenségből származnak.
1. Az egyházak a civil társadalom építői és részei, de…
Az egyházak a civil társadalmi szerepet fél szívvel vállalják. A profán, mindennapi tevékenység állandó feszültségben van a vallási-lelki célokkal. A társadalom egésze iránti felelősségvállalás szembe kerül az egyház saját intézményét építgetők törekvéseivel. A közösségek életképességét és autonómiáját fejlesztők pedig alkalmasint beleütközhetnek a szervezet és az intézmény képviselőibe.
A társadalom sem sorolja az egyházat a civil társadalom oszlopai közé, mert elsősorban a hierarchiát látja; erőteljesebbnek véli az egyházak szervezeti, semmint közösségi elemét; nem látja a demokrácia érvényesülésének túl sok nyomát; az egyházi civil kezdeményeket legfeljebb saját közvetlen környezetében ismeri; történelmileg az egyházat sok mindennek hiheti, de legkevésbé a civil társadalom előharcosának; a társadalom egyházképén a marxista propaganda is nyomokat hagyott; s végül az egyház sem hirdeti magát a civil társadalom képviselőjének.
2. Az egyházak ma Magyarországon a társadalmi pluralizálódás és demokratizálódás ösztönzői, de…
A központosított állammal és annak egyszínű és egynemű szervezetével szemben az egyházak sokféle ellensúlyt képviselnek: magát összetartozónak érző, szervezettel rendelkező közösséget; amelynek sajátos érdekei és törekvései vannak; és amely jellegzetes kulturális (erkölcsi, világnézeti, társadalmi stb.) álláspontokat vall. Eszerint az egyházak a pártállamból örökölt egyformaságnak ellenlábasai, és a plurális társadalom differenciálódásának előmozdítói. Több oka van, hogy ezt önmaguk sem hangsúlyozzák és a társadalom sem igazán méltányolja.
Az egyházak viszonya a demokratikus plurális társadalomhoz ambivalens. Hajlanak arra, hogy az „abszolút” igazságra hivatkozzanak. Ez nehezíti a társadalom és a világnézetek sokféleségének gondtalan tudomásulvételét. Elsőrendű hivatásuknak nem a társadalom átalakítását tartják. Nincs politikai gyakorlatuk. Nem látják a demokratikus szereplés biztosítékait. Ezért félnek a demokratikus szerep kifejezett felvállalásától. Mivel pedig azt tartják, hogy küldetésük mindenkihez szól, igyekeznek elkerülni, hogy bármely egyedi csoporttal vagy érdekkel azonosítsák őket.
A múltban az egyházak nem voltak a demokrácia bajnokai. A közgondolkodást ez éppúgy formálja, mint az utóbbi évtizedek valláskritikája. Nem kevésbé fontos azonban, hogy az egyházak ma sincsenek teljesen felkészülve a plurális demokráciában való szereplésre. Az egyházszervezet rendje legtöbbször független a demokrácia matematikájától. Kívülről nézve átláthatatlanok az egyházakon belüli kötélhúzások és alig eldönthető, hogy az egyházban ki vagy mi a politika alanya és hogy a képviseletet mi legitimálja.
3. Megoldatlan az egyház és a társadalom (pontosabban: az egyháziasan hívők és a többiek) párbeszéde.
Az összes említett tény és feszültség amiatt válik veszélyessé, hogy kiformálódott ugyan kétféle pozíció, de az azokat képviselő táborok között szerkezeti okokból hiányzik a kommunikáció.
Egyházi oldalon még nem forrottak be a közelmúlt sebei. A gyógyulást lassítja a feladatok és az eszközök közötti óriási távolság, azaz a túlterheltség; a közélettől való elszigeteltség; a vallásos értelmiség hiánya; az egyházaknak a legalsó és az átalakulást is a leginkább megszenvedő rétegekben való erős gyökerei. A gyógyulást nehezíti, hogy a „másik” oldalon gyakran ugyanazok ülnek (és írnak), akik 1989 előtt, és – amiképp számos hívő érzékeli – egyébként is kevés a megértési készség az egyházak speciális nehézségei iránt.
A társadalom nem (vagy nem egyháziasan) hívő részében talán nem hiányzik a párbeszédkészség, ám a dialógus kezdeményezését és mozgatását az egyházaktól várnák. „Hiszen róluk van szó!” Ez az ítélet azonban csak félig igaz. A vallás és az egyházak nyilvános megjelenése és ezen át a társadalmi-intézményi differenciálódás megindulása korántsem felekezeti belügy. Hanem a rendszerváltás egyik alapkérdése! Ezért nem megengedhető sem a sérelmek kölcsönös sorolása, sem a duzzogó visszahúzódás, és a bármely oldalról nézett „másik fél” magára hagyása, sőt netán a másik gyengítésére törekvés. Demokráciát és pluralizmust csak úgy lehet építeni, hogy mindenkinek, a gyengébbnek is biztosítjuk a kibontakozás lehetőségét. Az egyházvédelem nem az állam feladata, de a demokráciát lehetővé tevő játékszabályok kidolgozásáért és betartatásáért az állam is felel. (És mi magunk is, mindnyájan.) Az egyházakkal folytatott párbeszéd megindítása nemcsak őmiattuk, hanem a társadalmi átalakulás egésze miatt is sorsdöntő fontosságú.