Idült, idétlen idők: lopni sincs mit és kitől.
A légionáriusok üres marokkal térnek vissza a hadjáratokból.
A szibillák összetévesztik a múltat a jövővel, akár a fák.
És a színészek, akiknek senki nem tapsol soha többé,
elfelejtik a nagyszerű végszavakat.
Amúgy is a felejtés
a klasszikusok anyaméhe. Egykoron majd ezekre az évekre
úgy fognak emlékezni, mint egy márványtáblára:
erek hálózata – vízvezeték, csatornarendszer,
az adószedő útvonalai, fülledt katakombák,
fonala valakinek, amely egy labirintusba (-ból) ki?, be? stb. stb. – egy
rekettyebokorral, amely a kövezet közepéből kimered.
Pedig az unalom és a nyomor kora volt ez,
lopni sem volt mit, nemhogy venni
vagy ajándékba adni. Nevetséges.
A császár erről egyáltalán nem tehetett. Ő a többieknél is
jobban szenvedett a fényűzés hiányától. Nem tehetünk szemrehányást a csillagoknak sem,
mivel a fölénk süppedt felhőtakaró leveszi az égitestek válláról
az emberlakta helyek iránti felelősséget:
ami nincs jelen – semmit sem jelent. A márványtáblának
éppen ez a lényege, mivel a síkbeliség
nem kedvez a perspektívának. Talán csak annyi történt, hogy a dolgoknak
előbb ment el a kedvük, mint az embereknek,
hogy sokasodjanak.
(Fordította: Petri György)
- Vers [5]