Heller Ágnes

Nyomtatóbarát változat

1.

A következőkben arról kívánok beszélni, hogy mit jelent a civilizáció válsága ma. Már maga a téma megfogalmazása megszabja a kérdésfeltevés irányát. A válságos állapotban lévő beteg vagy felépül, vagy meghal. Hasonlóképpen, ha egy civilizációról azt mondják, hogy válságban van, feltesszük, hogy vagy sikerül kikúrálni nyavalyáit, vagy össze fog omlani. Ekkor két lehetőség van; egyfelől a legsúlyosabb problémák megoldása, másfelől a társadalmi és politikai káosz, szétesés, sőt önmegsemmisítés. Éppen ezért vannak komoly kétségeim afelől, hogy vajon valóban a válság-e a helyes kifejezés mindarra, ami kockán forog. Mert noha nem elképzelhetetlen, hogy globális civilizációnk a végén összeomlik, és a modern világ sorozatos kataklizmákon keresztül eljut az önpusztításig, mégis, ez a lehetőség túl elvont és távoli ahhoz, hogy elméletileg tárgyalható legyen – a tudományos-fantasztikus irodalom illetékességi körébe tartozik. Ugyanez mondható el az ellenkező alternatíváról, a felépülésről.

Azok a jelenségek, amelyekről a „globális válság” ideiglenes címszó alatt beszélni fogok, nem valamilyen gyógyítható betegség tünetei, hanem magának a modern világnak a modus operandijához tartoznak. Ezen problémák megoldásához tehát nem elegendő, ha a legjobb módszereket alkalmazzuk, ha jóakarattal, tudományosan vagy demokratikusan közelítünk hozzájuk. Strukturális formációkról vagy – a szabadság és élet értékeinek abszolút mércéjével mérve – deformációkról van szó. Szigorú értelemben véve mégsem deformációk, mert magának a modern életnek a reprodukciójához tartoznak, vagyis nem kiküszöbölhetők; a legtöbb, amit tehetünk, hogy úgy kezeljük őket, hogy ne okozzanak jóvátehetetlen károkat vagy visszafordíthatatlan globális katasztrófát. Olyan konfliktusokról, fenyegetésekről, veszélyekről és veszélyes jelenségekről fogok beszélni, amelyeket a modernitás maga teremtett és teremt újra, állandóan fellépő és újra felbukkanó tényekről és eseményekről, amelyeket társadalmi ellenőrzés alatt kell tartani, olyan mértékben, amennyire ez egyáltalán lehetséges.

Kiinduló feltevésem az, hogy mára az egész világ modern lett. Amikor globális problémákról beszélünk, akkor a modernitás belső jellemvonásairól van szó. Ahogyan hajdanán a homo sapiens Afrikában jelent meg, de az emberiség mégsem „afrikai”, ahogyan a magas civilizáció először Ázsiában jött létre, viszont a magas civilizáció, mint olyan, nem „ázsiai”, úgy a modernitás Európában keletkezett, de a modernitás mint olyan ma már se nem „nyugati”, se nem „európai” – globálissá vált.

Ez különösen hangozhat, ha  figyelembe vesszük a földünk különböző régiói közötti óriási eltéréseket – a gazdasági erőforrások, a szellemi élet, a politikai szervezetek és sok egyéb dolog tekintetében. Igaz, hogy nem egyszerűen ilyen, hanem ennél sokkal nagyobb különbségek jellemezték az összes premodern kort. Csakhogy ezek a különbségek nem voltak fontosak egyik premodern civilizáció számára sem. „Természetesnek” tekintették őket, és gyakran észrevétlen maradtak; mi több, a modernitás hajnaláig földünk tekintélyes része egyszerűen ismeretlen volt az azonos korban létező kultúrák számára.

Van egy alapvető strukturális különbség egyfelől az összes premodern civilizáció, másfelől az összes modern civilizáció között. A premodern civilizációk eredeti, egész életet meghatározó és láthatóan mozdulatlan típusát képviselték a hierarchikus rétegződésnek. Az egyes emberek meghatározott társadalmi rendbe, rétegbe, vagyonba születtek bele, és a beleszületettségnek ez az egyszerű ténye alapvetően meghatározta egész életútjukat. A társadalmi hierarchia mindent átfog – nincs mód a gazdasági, társadalmi, politikai és kulturális pozíciók szétválasztására. Az egyes rendek tagjai által betöltött funkciót minden esetben maga a rendhez tartozás határozza meg. Ennélfogva a funkciók megosztása mélyen a mindennapi életben gyökerezik – az egész építmény az olyan mindennapi tevékenységek merev allokációján alapul, mint amilyenek a szokások, a dolgok használata és a nyelvhasználat. Ez a merev hierarchikus struktúra azt követeli, hogy egy, de legfeljebb néhány személy töltse be a legfelső pozíciót; egyetlen férfi (a monarcha), legfeljebb néhány ember. A premodern életet a tradíció legitimálta. Az alternatívák hiányoztak, hacsak egy ciklus ismétlődését nem nevezzük alternatívának, illetve, ha figyelmen kívül hagyjuk az átmeneteket az alapvetően egyformán premodern berendezkedések két különböző változata között.

Ez a premodern berendezkedés sok ezer évig fennmaradt és még tovább is fennmaradhatott volna. Építményét azonban – számos véletlen tényező egyedülálló összejátszásának köszönhetően – Európában a késő középkortól a huszadik századig fokozatosan lebontották. Ez a lebontási folyamat olyan gyors volt, hogy még ugyanaz a generáció észlelte az alapvető változásokat; az emberek hallatlan sebességgel hagyták maguk mögött múltjukat. És a sebesség egyre csak növekedett. A huszadik század elejére a premodern világ lebontása még Európában sem fejeződött be véglegesen; ám ugyanennek a századnak a végére a premodern társadalmi berendezkedés megsemmisülése az egész földön megtörtént. Nincs többé egyetlenegy hagyományos királyság sem. A tradicionális életmódok restaurációjára irányuló nem ritka kísérletek a tömegmobilizálás egészen modern fajtáját igénylik. És egy ideológiai töltetű tömegmobilizációhoz először tömegtársadalomra van szükség. A szilárd tradíció választása az ideológia szerepét játssza; pontosan azért képes betölteni ezt a funkciót, mert választásról van szó, a tradíció többé nem magától értetődő.

Mi tehát a modern társadalmi berendezkedés fő jellegzetessége, amely a premodern leépülésével párhuzamosan kezdett alakot ölteni? Ebben a társadalomban már nincs olyan alapvető, mindent magába ölelő hierarchikus rétegződés, amely meghatározza, hogy az emberektől milyen funkciók betöltése várható el az életben, hanem éppen fordítva. Teljes egészében maguk által választott funkciók ellátása határozza meg helyüket a hatalom, hírnév és vagyon társadalmi hierarchiájában. A mindennapi élet egyre csökkenő szerepet játszik a hierarchikusan rögzített pozíciók felhalmozásában; a vagyon, a hatalom és a hírnév egyre inkább attól a pozíciótól válik függővé, amelyet az emberek életük során elfoglalnak a gazdasági, politikai és kulturális intézmények hierarchiájában. Ennek eredményeképpen a mindennapi élet tevékenységei egyre jelentéktelenebbekké válnak. Ami azt jelenti, hogy az emberek elvileg szabadnak születnek, hiszen esetlegesnek születnek: semmi nincs felírva bölcsőjükre születésük pillanatában. Ez azt jelenti, hogy szabadnak születni annyi, mint meghatározottságok nélkül születni – a szabadság egyenlő az ürességgel. Ezt az ürességet a modern emberek választásai, és cselekedetei maguk kell, hogy megtöltsék tartalommal. Elveszítették a hagyományt – legalábbis így látszik; elveszítették a magától értetődés érzését, legalábbis így tűnik. Képlékenyek, illékonyak lettek. De az ember megfizeti az árat a szabad lehetőségekért; az élet kockázatossá válik. Az embereknek vállalniuk kell az ódiumot kudarcaikért, éppúgy, ahogy sikereikért is egyedül őket illeti az elismerés. És az emberek, általában véve, így tapasztalják az életet manapság az egész földön. Vagy legalábbis, egyre rohamosabban nő azoknak a száma, akik gyakorlati szempontból így gondolkodnak az életről. Ma bárhol a földön megkérdezhetjük egy kislánytól: „mi akarsz lenni, ha nagy leszel?” – ezt a kérdést premodern körülmények között nem lehetett volna feltenni.

A modern társadalmi berendezkedést nem írhatjuk le „haladóként”, szemben a premodernnel, mivel nincs egységes mércénk az összehasonlításhoz. Másfajta, és a mienk. Nem vezet visszafelé út a premodern berendezkedéshez, már csak azért sem, mert a hagyományosan rétegződött társadalom képtelen lenne eltartani annyi embert, ahányan ma osztozunk földünkön. Tehát a legjobb, amit tehetünk, hogy feltárjuk a modern berendezkedés optimális lehetőségeit. Mivel nincs harmadik típusú társadalmi berendezkedés. Vagy az alapvető rétegződés határozza meg a funkciókat, vagy fordítva. A harmadik lehetőség egy teljességgel hierarchiamentes, munkamegosztás nélküli társadalom lenne. Ez volt Marx elgondolása. Ami nem csupán megvalósíthatatlannak látszik, de nem is lenne kívánatos, hogy megvalósuljon. Ám a modern berendezkedésen belül mind a jó, mind a rossz irányba történő lényegi változásnak megvannak a maga lehetőségei.

Most röviden hadd térjek vissza az európai történelem sajátosságaihoz. A premodern berendezkedés leépülése rendkívül gyorsan ment végbe. Éppen a változások e gyorsaságának tulajdoníthatóak az európai kultúra legnagyobb művészi teljesítményei. Abban a folyamatban, ahol a régóta tisztelt tradíciókat állandóan megkérdőjelezték, ahol mindennap valami újat mondtak, s elvárás volt, hogy újat mondjanak, ahol a szabályokat és normákat (egyebek között a művészi alkotás szabályait és normáit is) folyamatosan felrúgták, és minden hátán átléptek, a kreativitás egész szabad bőségében kibontakozhatott. Csak zárójelben jegyzem meg (példaként), hogy miután lezajlott a nagy átalakulás, és maga a modern társadalmi berendezkedés magától értetődővé vált Európában, a művészi újítás sebessége is lelassult, és a művészi alkotások létrehozásának nagy korszaka véget ért. A világ „posztmodern” felfogása ezt a helyzetet rögzíti.

Mondottam, hogy Európában az átalakulás – minden történelmi mérce szerint – túl gyorsan történt, bár itt legalább ezt a gyors változást helyi energiák fűtötték. Helyi energiákon a modernitás dinamikáját értem.

A modernitás dinamikája valami más, mint a modern társadalmi berendezkedés. Ez a terminus a modern intézmények és életformák változásának útjára vagy módjára utal. A motivációs erők olyan kihívásokat tartalmaznak, amelyek gyökerestől felforgatják a jól megszilárdult rendszereket. A modern dinamikát állandó tagadás és ellentételezés jellemzi, kritika és idealizálás segítségével. Például: „Ez az intézmény igazságtalan, egy másik igazságos lenne, válasszuk tehát a másikat; ez a történet nem igaz, kitaláció, valami más az igaz; ez nem erény, erények egyáltalán nincsenek is, csak érdekek”, és így tovább. Ez a dinamika azonban nem csupán az ősi, hierarchikusan strukturált társadalmi építmény lebontásához járult hozzá, hanem az új, modern társadalmi berendezkedésbe is beépült. Egyszóval, a modern világot a tagadás fenntartja, nem pedig pusztítja. Hasznot húz a tagadásból, mivel a tagadás – és az idealizálás – élteti, ez reprodukciójának feltétele.

Három komoly kérdés vethető fel. Először, hogy a modern társadalmi berendezkedés azokban az országokban is ugyanolyan jól – vagy ugyanolyan módon – funkcionál-e, amelyekben a modernitás dinamikája nem előzte meg a modernitás létrejöttét, mint azokban, amelyekben megelőzte. Másodszor, vajon közömbös vagy inkább fontos dolog, hogy ez a dinamika spontán fejlődik ki, vagy pedig szervezett módon, és ha szervezett, akkor mi (ki) szervezi és hogyan? Végül, hogy a modernitás fejlődése vagy fenntartása a tagadáson keresztül korlátlan folyamat, vagy pedig elérkezhet önnön határaihoz? Ezek a kérdések vezetnek el témám központjához: a modernitás globális konfliktus zónáihoz.

2.

Már beszéltem annak a folyamatnak a drámai jellegéről, amelyben jelenkori történelmünk során az ősi életmódokat felforgatták, és helyükbe léptek az újak. Az ilyen gyors átalakulások traumatikus tapasztalatot jelentenek. A nagy átalakulás még Európában, a modernitás eredeti szülőhelyén is traumatikus volt, sokkal inkább, mint az  Újvilágban, ahol szűz talajon érvényesülhetett, mert nem létezett lebontandó premodern berendezkedés. De még itt is fájdalmas tapasztalatokkal járt. Hiszen az USA-ban a modernitást a Marius és Sulla kora óta legvéresebb polgárháború juttatta végső győzelemre.

Hogy a fejlődés gyorsasága már Európában is traumatikus volt, az európai kultúra minden ismerője tudja. A tizenkilencedik században egyre-másra bukkantak fel a modern fordulat katasztrofális következményeiről szóló teóriák. A társadalom és a közösség tönnies-i szembeállítása azért lett népszerű, mert alkalmas volt az elveszett világrend iránti nosztalgia kifejezésére. A modern világot „mechanikusnak” látták, és szembeállították a régi világ állítólagos „szerves” struktúrájával. Az élet szerves típusára vonatkozó elképzelések gyakran biológiai entitásokkal kapcsolódtak össze. De nem mindig. A tradíció kérdése forgott kockán: a tradíció elvesztése, a biztonság elvesztése, a metafizikai és az empirikus otthon elvesztése egyszerre. Marx kijelentette, hogy a proletariátusnak nincs se hazája, se vallása; Nietzsche pedig Isten haláláról beszélt. És noha a totalitarizmus megtapasztalása után a régi világ kulturális kritikája elvesztette hatását, kérdései továbbra is fennmaradtak. A családstruktúra felbomlásának jelenlegi felgyorsulása és a növekvő ökológiai kiegyensúlyozatlanság az úgynevezett „első világban” is nagyon hasonló aggodalmakat kelt, mint amilyeneknek a múlt században adtak hangot. A fenyegetés még súlyosabbnak tűnik, mivel rohamosan átalakulnak a mindennapi élet tapasztalatai, annak köszönhetően, hogy az örökkön változó technológia behatol a háztartásba, sőt, még az intim szférába is. Az embernek meg kell változtatnia a szokásait, eszméit, meggyőződéseit, és gyakorlatilag mindent háromszor kell újratanulnia az életben. Meddig lehet ezt bírni? Hányszor képes az ember megváltoztatni beállítódását az életben? Hányszor képes foglalkozást váltani az életben? Hányszor képes új irányt venni? Az emberek úgy érzik, hogy kicsúszik lábuk alól a talaj.

És földünknek azokon a tájain, ahová a modern társadalmi berendezkedést – akarva-akaratlanul – Nyugatról importálta a világpiac, a globális kommunikáció és a migráció, a változás még az európainál is gyorsabb. De mivel hiányzik az eredeti belső dinamika, a premodern társadalmi berendezkedés lebontása csak nagyon távolról emlékeztet a lebontásnak arra a folyamatára, ahogyan az Nyugaton történt. Inkább összeomláshoz hasonlít, mint lebontási folyamathoz. A ház összedől, de korábbi lakói ott maradnak a régi romok mellett, és a leomlott falak nem nyújtanak számukra védelmet. A modern társadalmi berendezkedéssel ellentétben a modernitás dinamikája nem importálható. A káosz fenyegető veszélye óriásinak látszik.

A „harmadik világ” ideológiája, az úgynevezett „harmadik világizmus”, több szempontból is a múlt század európai társadalmi romanticizmusának megismétlése. Itt ismét találkozhatunk az organikus és a mechanikus ismerős szembeállításával, de ezúttal azokat tekintik barátnak, akik állítólag az organikus elvet képviselik, s ellenségnek azokat, akik állítólag a mechanikus elv pártján vannak Az a vád, hogy Európa megfertőzte és szétrombolta az egészséges nem európai országokat, azokra a vádakra emlékeztet, melyek szerint az ateisták, a zsidók vagy a marxisták fertőzték meg az európai kultúrákat a modernitás bacilusával. Sokkal realistább dolog belátni, hogy a modernitás olyan, mint egy gőzhenger. Először Európában gyűrte maga alá a premodern társadalmi berendezkedést, majd haladéktalanul folytatta ugyanezt az egész a világon. Jelen pillanatban nincs az az ideológia, amely képes lenne ellenszegülni ennek a nyomásnak. Ám a romantikus ideológiák még mindig számos dolgot elérhetnek. Némelyikük veszélyes, mások kétségesek, néhány azonban közülük nagyon is értelmesnek látszik, s alkalmazható társadalmi/kulturális fékként, amely képes megakadályozni a káoszt, és védelmet nyújtani a kulturális hagyományok hirtelen összeomlása ellen.

Hadd térjek át most a második kérdésre. Csupán egyféleképpen lehet biztosítani a modernitás dinamikáját, amely beindítja a változásokat, és felelős ezek folyamatosságáért és gyorsaságáért? A valóságban többféleképpen is megpróbálták felgyorsítani ezt a mozgást. A totalitarizmus az egyik e próbálkozások közül. A totalitarizmus Európában született, a modernitás szörnyű találmánya, abszolút modern. A totalitarizmus valamennyi válfaja azt ígérte – és ahol még létezik, továbbra is azt ígéri –, hogy gyorsabban és radikálisabban fogja végrehajtani a totális modern átalakítást – a forradalmat –, mint bármilyen más politikai rendszer. Továbbá azt is ígérte, hogy ezt a nagy átalakítást a hozzá kapcsolódó társadalmi, egyéni, pszichológiai erőpróbák nélkül fogják véghezvinni; a kollektivista modernitás nem ismeri az esetlegességet. A közös eszme az volt (és ahol a totalitarizmus létezik még mindig az), hogy a modernitás dinamikája és a modern társadalmi berendezkedés simábban vagy éppen jobban tud működni a személyes szabadság és a politikai szabadság nélkül. De nem ez a helyzet. A totalitárius államok intézményesítették az állandó társadalmi fölfordulást. Különösen igaz ez a bolsevik típusú berendezkedésre, amely az állam mellett még a társadalmat és a kultúrát is totalizálta. Végül azonban kiderült, hogy a gyors és totális változás ideológiájával alátámasztott erőltetett és központosított modernizáció nem növeli a modernitás dinamikáját. A projektum eddig úgy működött, hogy megsemmisítette a premodern intézményeket és életmódokat, velük együtt néhány már modemet is, és újakat állított a helyükbe. De ezek az újak, ahelyett, hogy lendületbe hozták volna, leállították a modernitás dinamikáját. Vagyis kiderült, hogy a liberális demokráciák biztosítják az optimális politikai feltételeket a modernitás dinamikájának sima működése számára. Mivel egy liberális demokráciában nincsenek szentnek tekintett intézmények, minden ki van téve a változásnak, minden „tagadható”, mégpedig bárki által, így tehát az a társadalmi-politikai berendezkedés képes a legjobban beépíteni magába a modernitás dinamikáját, amely garantálja az egyéni és a politikai szabadságot.

Ez ma már nyilvánvalónak tűnik. Ám nem vonhatók le belőle Fukuyama-féle következtetések. Mert ha igaz is, hogy a liberális demokráciák tudják a legjobban befogadni a modernitás dinamikáját, belső konfliktusok, nyugtalanságok folyamatosan megzavarhatják azt, mi több, ezek a zavarok, akárcsak a komputervírusok, behatolhatnak magába a modernitás dinamikájába is. Hogy a történelem valóban a végéhez ér-e, vagy sem, ez olyan fiktív kérdés, amellyel nem szeretnék foglalkozni. Azt mindenesetre elfogadhatjuk, hogy mivel csak kétféle társadalmi berendezkedés van, a premodern és a modern, és mivel nem térhetünk vissza a premodernhez, és mivel a liberális demokráciák garantálják a legjobban a modernitás dinamikáját, a világ talán valóban eljutott egy relatív nyugvópontra, vagyis egy olyan pontra, ahol mindig ugyanolyan típusú konfliktusok fordulnak elő. De ekkor csak egy absztrakt és üres keretre gondoltunk. A modernitás új társadalmi berendezkedés, és halvány fogalmunk sincs róla, hogy milyen lehetőségekkel rendelkezik, azt sem tudjuk, hogy a következő évezredben képes lesz-e fennmaradni. Azt mindenesetre megtanulhattuk a totalitárius rendszerek alatt szerzett katasztrofális tapasztalatokból, hogy nekünk sincs kitüntetett helyünk a történelemben, hogy a moderneknek semmivel nincs több esélyük arra, hogy belelássanak a jövőbe, mint a premoderneknek volt – sőt, talán kevesebb. Ez már önmagában is zavarba ejtő felfedezés, mivel modernitás a jövőre és nem a múltra orientált társadalmi berendezkedés, és mivel a modern ember szívesen vállalkozna egy időgép-utazásra, hogy túlpillanthasson horizontján.

A modernitás óriási lehetőség, és ugyanakkor óriási teher is. Túlságosan gyorsan fejlődik ahhoz, hogy az emberek alkalmazkodni tudnának hozzá. Azt a nagyszerű lehetőséget kínálja – kivált a liberális demokráciákban –, hogy mindenki részt vehet a politikai döntéshozatalban, és ura lehet saját életének. Mégis – nem csak az átalakulási folyamat gyorsasága ellenére, hanem éppen ennek következtében, az embereknek nagyon kevés rálátásuk van cselekedeteik eredményeire. Az ember, meglehet, elvont értelemben, tisztában van a jövendő generációkkal szembeni felelősségével, de aligha tudjuk elképzelni ezeknek a nemzedékeknek az életét. A premodern világban mindenki kitalálhatta, hogy fognak élni a dédunokái, mit fognak csinálni – egyikünk sem tud ma már ennyit a saját gyerekeinkről. Bizonytalanságban élni traumatikus. Bizonytalanságban lenni a jelentések és értékek felől, még inkább az. Ennek a traumának megvannak a veszélyes pszichológiai és – közvetítéseken keresztül – a társadalmi és politikai következményei is. A modern trauma nem valami esemény, hanem állapot, méghozzá folyamatos. Arra számíthatunk, hogy tünetei állandóan felszínre jutnak és visszatérnek. E tünetek közé tartozik korunkban a fundamentalizmus, az a szomorú tény, hogy az emberek ötven évvel a nácizmus összeomlása után ismét szabadon és természetesen beszélik a rasszista nyelvet az egész világon, de ide sorolható a biopolitika feltűnése, amely fokozza a helyi háborúk kegyetlenségét

3.

A tradíció leépítése kéz a kézben járt a hagyományos erkölcsi hatalmak (sittliche Mächte) leépülésével. Hegeli értelemben használom a „sittliche Mächte” terminust, amely azonban igen közel marad a hagyományos értelmezéshez. Egy társadalmi vagy politikai hatalom akkor nevezhető sittlichnek, ha az ennek a hatalomnak a fennhatósága alatt élő emberek készek önszántukból feláldozni személyes érdekeiket vagy jólétüket érte, ha hisznek abban, hogy ez a hatalom személyes érdekeik fölött, azokon túl áll. Egy erkölcsi hatalom ugyanakkor „közügy” is. Max Weber az uralom „legitimációjáról” beszélt. Az erkölcsi hatalmak rendszerint egyúttal uralmi intézmények is – a családot is beleértve –, de nem gondolom, hogy ez mindig így van, vagy hogy az uralom az erkölcsi hatalom szükségszerű alkotóeleme lenne. Viszont minden legitim uralom ugyanakkor erkölcsi hatalom is. A tradicionális európai társadalmakban a király, az egyház, a páter familias, a nemesség és az ehhez hasonlók képviselhették az erkölcsi hatalmat. Nagyon konkrét és meghatározott erények gyakorlása szükségeltetett a tradicionális erkölcsi hatalmak szolgálatához. A szolgálat olyan kötelesség, amelyet a társadalmi rang határoz meg, mivel mindenki másfajta szolgálattal tartozott más-más embereknek, azok társadalmi rangjától függően.

A modern társadalomban a szolgálatot kötelességek (kötelezettségek) és jogok hálója váltotta föl. Véleményem szerint a jogok és kötelességek egyaránt a modern világ erkölcsi hatalmaira vonatkoznak. Olyan világról beszélek, amelyben többé már nem gyakorolnak konkrét erényeket, vagy legalábbis ezt általában nem kívánják meg. Ennélfogva a modern embereknek a modern világ erkölcsi hatalmainak vonatkozásában vannak jogaik és kötelességeik. A jogok és kötelességek (szemben a szolgálattal) szimmetrikus viszonosságot feltételeznek. A jogok és kötelességek kölcsönösek, viszonosságon alapulnak, és szimmetrikusnak is kell lenniük. Mármost a következő hipotézist ajánlom megfontolásra: a jelentéshiánynak a modernitásban állandó, vagy legalábbis állandóan felszínre bukkanó zavarát, amely a társadalmi/politikai rend felbomlásával fenyeget, a leginkább akkor lehet semlegesíteni, ha a jogok és kötelességek egyensúlyban vannak vagy összefüggnek egymással. Ha túl sok jog van kötelesség nélkül, a társadalmi ellenségeskedés igen széles körben elterjedhet – mint az Egyesült Államok egyes városi körzeteiben; és ahol meg főleg csak kötelességek vannak, megfelelő jogok nélkül, az emberek a modernitás fundamentalista, félig vagy teljesen totalitárius változatába vannak visszavetve. Egyik esetben sem lehet a modernitás normális dinamikáját fenntartani. Egyszerűen fogalmazva: minél több jog van, mint kötelesség, annál kevésbé fogadnak el a jogon kívül és felette álló bármilyen más erkölcsi hatalmat. Minél több kötelesség van, mint jog, annál kevésbé fogadják el az alkotmányt – mint a szabadságjogok alkotmányát – erkölcsi hatalomnak.

Úgy vélem, Hegel a Jogfilozófiában a legjobb, noha idealizált, modelljét vázolta fel a modern erkölcsi hatalmaknak és kölcsönhatásuknak. A három fő erkölcsi hatalom: a család, a civil társadalom és a (nemzet) állam; ezek képviselik a közösségi, a korporatív és a politikai erkölcsi hatalmat. De létezik egy negyedik erkölcsi hatalom is, vagy lehet, hogy ezt kellett volna elsőként említeni: a jog maga. A jognak (Recht) ismét csak három típusa van: a törvényes (legális) jog, a morális jog (három ilyen jog van: a boldogság eléréséhez, a személyiség kibontakoztatásához és a jóról alkotott saját fogalom kialakításához fűződő jog), és végül az államban, vagyis az alkotmányban testet öltött jog.

Ez a modell „idealizált”, mert a modernitás összes erkölcsi hatalmát úgy írja le, mint ami integrált vagy integráló. A modell azt sugallja, hogy a modern erkölcsi hatalmak – nem annak ellenére, hogy szabad teret nyitottak az egyes individuumok morális jogainak gyakorlásához, hanem éppen ezért – fenn fogják tartani – vagy legalábbis, képesek fenntartani – a modern világ egységét, kohézióját, mégpedig nem egyszerűen olyan sikeresen, mint ahogyan azt a premodern hatalmak tették, hanem annál jobban. Ez egy erkölcsileg – és nem csupán gazdaságilag és politikailag – integrált világ modellje, ahol az embereknek közös ügyeik vannak, és az élet jelentőségteljes lehet, ahol sem fundamentalizmus, sem ellenségeskedés nem fordul elő, és mindenki szabadsága garantált. Hegel a megosztó erkölcsi hatalmakat is figyelembe vette, mint amilyen a verseny a civil társadalomban (bürgerliche Gesellschaft), de úgy gondolta, hogy mivel a modernitás nem csupán beépíti az ellentmondásokat, de igényli is őket saját dinamikájához, ez igaz az erkölcsi hatalmakra is. A modern embereknek vannak közös erkölcsi elkötelezettségeik, s vannak olyanok, amelyek nem közösek.

Számunkra még ez az idealizált modell sem olyan problémátlan, mint amilyennek első pillantásra látszik. Hegel a nemzetállamról beszél. Az az integráló erkölcsi hatalom, amely az összes többi hatalom felett, mint utolsó instancia áll, nem integráló, hanem sokkal inkább megosztó, két vagy több nemzetállam vonatkozásában. Heves háborúk tartoznak a modellhez, amely ezektől függ, hiszen éppen a háborúban bizonyosodik be, hogy az állam valóban a legfőbb erkölcsi hatalmat testesíti meg. A háború Hegel politikai elképzelésében nagyon hasonló szerepet játszik, mint a republikánus mozzanat Machiavellinél és Hannah Arendtnél; ez az a pillanat, amely egy nép erkölcsi elkötelezettségét próbára teszi, és újjáéleszti a már betokosodott erkölcsi életet.

Ahhoz, hogy kideríthessük, vajon Hegel modellje működik-e globális szinten, olyan erkölcsi hatalmat kell elgondolnunk, amely legalább olyan magasan, sőt, még magasabban áll, mint a nemzetállam. Előzetesen fel kell tételeznünk, hogy az emberek – olyasfajta értékek kedvéért, mint béke, globális szolidaritás vagy együttműködés – önszántukból hajlandóak megnyirbálni nemzetállamuk szuverenitását. Nyitott kérdés, hogy milyen mértékben tartható fenn a különböző erkölcsi hatalmak közötti egyensúly, ha Hegel modelljét kiterjesztjük a nemzetállam horizontján túlra. És itt nem valamiféle globális hatóságra kell gondolnunk, amelynek erkölcsi hatalma, ha egyáltalán van neki, meglehetősen gyenge. Sokkal realisztikusabb, ha regionális modellekben gondolkodunk, mint pl. Európa, Latin-Amerika, Közel-Kelet stb. Hangsúlyoznunk kell, hogy a gazdasági integráció és a közös adminisztráció önmagában soha nem fog erkölcsi hatalmat jelenteni. Ha például az európaiak nem érzik magukat európainak, nem kötelezik el magukat Európa mellett, nem érdekli őket és nem hajlandóak bizonyos érdekeiket feláldozni ezért a közös ügyért (Európáért), akkor az európai integráció csak negatív, nem pedig pozitív motivációkra fog épülni, ami törékeny alap. És ez nem pusztán elméleti kérdés. A boszniai háború például meglehetősen világosan megmutatta, hogy Európa nem vállalja annak kockázatát, hogy megakadályozza a háborúkat saját területén – hogyan lehetne akkor erkölcsi hatalomnak tekinteni? Ha vége szakad a háborúnak Boszniában, akkor ez a kimerülés miatt és egy Európán túli hatalom, az Egyesült Államok segítségével fog megtörténni.

Most felteszem a kérdést: vajon a felsorolt hatalmak még mindig erkölcsi hatalmak-e, vagy már nem azok, és hogy erkölcsi hatalmuk – ha rendelkeznek ezzel egyáltalán – még mindig integráló, vagy már inkább megosztó? Hegelnél a család rendelkezik a közösség erkölcsi hatalmával. Kérdéses azonban, hogy a család még sokáig meg tudja-e őrizni független erkölcsi hatalmát a modern társadalomban. Empirikus vizsgálatok azt mutatják, hogy nem így áll a helyzet. A modernizáció folyamatában először a háromgenerációs (hagyományos) család tűnt el, mára pedig már a nukleáris család is a felbomlás állapotába jutott. A családon belüli hagyományos társadalmi-gazdasági munkamegosztásnak a nemek között többé nincs alapja. A modern társadalmi berendezkedés cégére, alapító tétele az, hogy mindenki szabadnak és egyenlőnek született. Csak idő kérdése, s történelmileg tekintve igen rövid időről van szó, hogy az emberek ténylegesen egyenlő lehetőségek birtokába jussanak. A visszaesések és fundamentalista beavatkozások dacára ez a fejlődés megállíthatatlan, feminizmussal vagy feminizmus nélkül egyaránt – mivel része a modern átalakulásnak. A nemek közötti hagyományos munkamegosztás vége legalábbis a nukleáris családtípus totális átstrukturálásához vezet. De nem vezet feltétlenül a család felbomlásához. Jelen pillanatban azonban úgy tűnik, hogy – akár fennmarad, akár nem – a „család” intézménye elveszíti erejét mint erkölcsi hatalom. Nincs itt hely a probléma részletesebb kifejtésére. Egy fontos dolgot azonban hangsúlyoznunk kell. A család – Hegel modelljében – közösség, a modernitás egyetlen közössége. A család az az egyedüli modern integrációs forma, ahol az erkölcsi hatalom a közvetlenséghez, az intimitáshoz, a testi közelséghez és a vérrokonsághoz kapcsolódik. Ez az a zárvány, ahol a hagyományos gesztusok fennmaradnak egy poszttradicionális világban. Az emberek nem elölről kezdik a történelmet. Létezik és fennmarad a közösség és a vérségi viszonyok, a testi közelség és az istállómeleg iránti archaikus szükséglet – egyáltalán nem könnyű megszabadulni tőle. Ha a család mint közösségi erkölcsi hatalom a felbomlás állapotában van, nyugodtak lehetünk afelől, hogy helyettesítői jelennek meg, például a „rassz” terminusaiban való gondolkodás és beszéd, amely a fiktív közösséget mint a „rassz”-nak nevezett fiktív testet állítja elő. Az Egyesült Államokban, vagyis ebben a par excellence modern világban, az egyetlen tradicionális demokráciában, amelyben létezik hagyományos rasszista áramlat, mostanára magától értetődővé vált – és még intézményi támogatást is nyert -, hogy valóságos vagy fiktív etnikai csoportok állítólagos faji identitásuk mentén integrálódjanak, és a rassz nyelvét beszéljék. Ez a fejlemény komoly veszélyt jelent a modern világra. A rassz nyelvének használata megosztó erő az államon belül és az államok között. Ha az állítólagos fajok magas erkölcsi hatalommal kezdenek el rendelkezni, akkor olyan világ köszönt ránk, amelyben állandósulnak a kegyetlen és vég nélküli etnikai és polgárháborúk.

Az az erkölcsi hatalom, a család, amely a közvetlenséget tartotta fenn a modernitásban, elvileg a szereteten, vagyis az intimitáson kellett, hogy alapuljon. Volt egy olyan szférája az emberi kapcsolatoknak és megélt történelemnek, amelyet „intim szférának” lehetett nevezni. Ha a jelenlegi tendencia győzedelmeskedik, a család felbomlik, és a közösségi identitást egymás elleni háborúba zárt állítólagos fajok fogják hordozni, nem marad többé hely az intim szférának. Nem csupán a család belső felbomlása fenyegeti az intim szférát megsemmisüléssel, de bizonyos csoportok – kivált a nemek, szexuális preferenciák és fajok önjelölt képviselőinek – fáradhatatlan erőfeszítései is azáltal, hogy szorgalmazzák az állami beavatkozást az intim szférába. Hatóságok és a civil társadalom mozgalmai kívánják megtörni az intim szféra, legelsősorban a család ellenállását. Ha ezek a mozgalmak további lendületet nyernek, akkor beláthatatlan változások következnek be a jövendő generációk életében.

Az eddigiekben először bemutattam az erkölcsi hatalmak egyensúlyának modelljét. Majd röviden tárgyaltam a család és az intim szféra helyzetét. Most, ismét csak röviden, a privát szféráról kívánok beszélni. A család után a civil társadalom is a viszonylag független erkölcsi hatalmak megtestesülése. Ezek: az individuum pozitív, „liberális” morális jogai, illetve a kollektivisztikus, de nem közösségi típusú jogok és szervezetek (korporációk, szakszervezetek stb.). Az alábbiakban röviden áttekintem ezeknek a kollektivisztikus erkölcsi hatalmaknak a jelenlegi helyzetét.

Ezek az erkölcsi hatalmak azért képviselnek erkölcsi hatalmat, mert tagjaik, akik önszántukból csatlakoznak az intézményekhez, felelősséget vállalnak a közös érdekért vagy a közös ügyért. Az ügy előmozdítását önkéntes kötelességnek tekintik, és ez a kötelesség motiválja a beállítódást és a viselkedést. Ilyenek voltak az amerikai városok, a szabadon választott vagy újraválasztott vallási közösségek, klubok, és talán a legfontosabbak közöttük Európában, a szakszervezetek. Mára azonban, noha a fenti intézmények többsége továbbra is létezik, néhányuk pedig virágzik, erkölcsi hatalmuk erősen megcsappant. A nagy mobilitás csökkentette például a helyi közösségek erkölcsi hatalmát. Az egyik ökológiai probléma úgyszintén ezzel a fejleménnyel függ össze. Ha az emberek szüntelenül jönnek-mennek, ha otthon helyett átmeneti szállásaik vannak, akkor közömbössé válnak a természeti környezet iránt

A modernitás valamennyi erkölcsi hatalma, amelyet eddig röviden jellemeztem, a munkához kapcsolódott, valamilyen formában a munka értékét támogatta. A modern társadalmi berendezkedés – szemben a premodernnel – külön díjazza a munkát. Az ember családja boldogulásáért dolgozott, és a jó munkamorállal rendelkező szakembereket a korporációk megbízható tagjának és ugyancsak megbízható állampolgárnak tekintették.

E tekintetben a modernitás drasztikus változásokon ment keresztül, s ezek némelyike hátrányos lehet az erkölcsi hatalmak fennmaradása szempontjából. A technológiai fejlődésnek, a mai társadalomszervezési módszereknek, továbbá magának az emberi természetnek köszönhetően úgy tűnik, a munka – mint a nagy erkölcsi hatalmak szolgálatában álló egyik fontos erkölcsi hatalom – sorsa meg van pecsételve. Csak távirati stílusban tudok itt beszélni erről a problémáról. Úgy tűnik, hogy a társadalmak a közeljövőben két egyenlőtlen részre fognak oszlani. Lesz egy kisebbség, amelynek tagjai magasan képzett szakmunkát végeznek bonyolult területeken, akik sokat tanulnak, sokat tudnak és keresnek, sokat túlóráznak, és semmi egyébre nem lesz idejük, arra sem, hogy élvezzék az életet; szorongóak és neurotikusak lesznek, és jelentéshiánytól fognak szenvedni. És lesz egy többség, amely alacsonyabb rendű munkát fog végezni néhány óráig, vagy egyáltalán nem dolgozik, keveset keres, keveset tanul, keveset tud, a széthullás állapotában él, szorongó, neurotikus, veszélyes. A korai szocializmusnak az az álma, hogy a technológia áldása következtében mindenki csak néhány órát fog dolgozni naponta, és a munkaidő után Beethoven muzsikáját fogja hallgatni, képeket fest, vagy filozófiai beszélgetéseket folytat és pihen, erősen utópikusnak bizonyult. Úgy tűnik, hogy nagyjából a népességnek mindig ugyakkora vagy majdnem ugyanakkora hányadát érdekli a magaskultúra és a kulturális alkotótevékenység, és ez a hányad csak viszonylagosan növelhető. Ebből azonban nem következik, hogy a jelenlegi trend extrapolálása lesz a modern fejlődés szükségszerű kimenete. Mindig léteznek alternatívák

Ugyanez mondható el földünk különböző régióinak hasonló kettéválásáról is. Lehetséges, hogy a régiók kisebbségében igen bonyolult munkát fognak végezni, míg a régiók többsége nyomorúságos szegénységben, adományokon, munkanélküliségben és káoszban fog élni. De itt is alternatív megoldásokat kell keresnünk.

4.

Könnyű elképzelni egy erkölcsi hatalmak nélküli modern világot. Egy ilyen világ a felbomlás, káosz, szétesés állapotában leledzik. A totális relativizmus világa ez, amelyben nincs semmi, amiért élni vagy halni érdemes; ahol az alacsony jövedelmű csoportok száraz kenyéren, a magas jövedelmű csoportok kaviáron élnek. Már most is vannak emberek, akiknek ilyen az életük.

De van egy másik lehetőség – vagy valóság – is, ami hasonlóképpen káoszhoz és széteséshez vezethet: nevezetesen a megosztó és egymással szemben ellenséges erkölcsi hatalmak állandó felbukkanása és feltámadása. A nemzetállam mint erkölcsi hatalom mindig megosztó erőként viselkedett, mihelyst bármiféle globális integráció ügye terítékre került. Ma ismét viszonylag erős erkölcsi hatalmak felemelkedésének lehetünk tanúi, amelyek megosztják az államokat, kívül-belül egyaránt. És nem csak Afrikában, ahol az állam mindig gyenge volt, de a nyugati világban is.

Félreértések elkerülése végett: a megosztó erkölcsi hatalmak minden modern társadalom termékeny alkotórészei. Hogy mennyire termékenyek, azt formálisan nem lehet meghatározni. A kérdés az, milyen mértékben megosztóak, és milyen alapon nyújtanak erkölcsi útmutatást követőiknek. A terrorista szervezetektől a fundamentalista csoportokig – saját apartheidjükkel és erős ellenségképpel – igen nagy választékát találjuk a veszélyes erkölcsi hatalmaknak, amelyek a globális együttműködést, a regionális szövetségeket vagy az államon belüli erkölcsi rendet fenyegetik. Némelyikük a multikulturalizmus bizonyos értelmezéséből nyert ösztönzést önmaga számára. A multikulturalizmus azonban valódi kérdés, amelyet nem szabad azonosítani ideologikus használatával.

Sokféle kultúra osztozik földünkön. Napirendre került a kulturálisan széttartó csoportok egymás mellett élése ugyanazon a területen vagy egy politikai egységen belül, és a világnak meg kell tanulnia megbirkóznia a feladattal. De a multikulturalizmus gyakran valami mást, sőt, néha kifejezetten az ellenkezőjét jelenti annak, hogy kölcsönös megértésre, elismerésre és együttműködésre törekszünk a sokféle kultúra között. Esetenként a multikulturalizmus az agresszív szeparatizmus jelszava lesz, amely bünteti a többszörös identitást és abszolút lojalitást követel. Ez a fajta megosztó multikulturalizmus gyakorta szívesen beszéli a rassz (vagy a nemek) nyelvét. Maradt-e mára egyáltalán bármiféle erős és integráló erkölcsi hatalom?

Az Egyesült Államokban, a modern demokráciának ebben a mintaállamában, azt fogják erre válaszolni, hogy igen, van ilyen hatalom: az alkotmány. Az Egyesült Államok alkotmánya rendelkezik ezzel a magas erkölcsi hatalommal. És ez integráló hatalom. Kérdéses azonban, hogy milyen mértékben képes ennek az erkölcsi hatalomnak az ereje szembeszegülni a dezintegráló relatívizmus nyomásával. A kultúra minden bizonnyal az integráció legelső alkotóeleme. S legelőször is a jogi kultúra, de az a szélesebb kulturális keret is, amelybe a jogi kultúra beilleszkedik.

De még ha az alkotmány szilárdan meg tudja is őrizni erkölcsi hatalmát az Egyesült Államokban, mert itt ez a hagyomány, kérdéses, hogy a modell más országokban működőképes-e? Demokratikus és liberális tradíciók hiányában, avagy mélyen gyökerező kulturális tradíciók megléte esetén, ez kevéssé látszik valószínűnek. Még Európával kapcsolatban is kétlem, hogy a multikulturalizmus körülményei között az állam erkölcsi hatalma hosszú távon támaszkodhat egyedül az alkotmány erkölcsi hatalmára. Erősebb kulturális kötődések növelik az erkölcsi hatalmat, jóllehet a kultúra önmagában nem rendelkezik ilyen hatalommal.

A kulturális tradíció számít tehát, és a multikulturalizmus ráirányította a figyemet arra, hogy számít. A helyi nemzeti, vallásos identitás azért őrzi meg és tartja fenn erkölcsi hatalmát, mert sűrű szövetűek azok a kulturális hiedelmek és gyakorlatok, amelyeket az emberek nap mint nap befektetnek ezekbe a hatalmakba. Minél átfogóbb az identitás, annál kevésbé lesznek sűrű szövetűek ezek a kulturális gyakorlatok, legalábbis a sokkultúrájúság feltételei között. Így az univerzálisabb kultúrák általánosabb erkölcsi hatalmak megszilárdulását segíthetik elő. Jelen pillanatban csak két univerzális kultúra létezik: a magaskultúra és a tömegkultúra. Az előbbi jelentéseket teremt és közös referenciaszövegeket kínál a legkülönfélébb kulturális hátterű emberek számára, s ezzel elősegíti egymás kölcsönös megértését. Az utóbbi (a tömegmédia által terjesztett tömegkultúra) szórakoztatást nyújt és megsemmisíti a különbségeket azáltal, hogy mindenütt ugyanazt a menüt kínálja. E két univerzális kultúra között a különbség virágzik vagy hervadozik – attól függően, hogy hol vagyunk, és miként látjuk jelenünk jövőjét.

5.

Az erkölcsi hatalmak pluralitásának elismerése az önazonosság szférájában (a privát- és az intim szférában) az identitás pluralitásának elfogadását implikálja.

Az erkölcsi hatalmak közül némelyek integrálóak, mások dezintegrálóak és megosztóak. Némelyikük nyitott az együttműködésre, mások helyi háborúságok, etnikai és faji összeütközések, a terrorizmus és hasonlók kiszámíthatatlan konfliktusainak sorozatába sodornák országukat vagy a világot. Az egyik a szolidaritás mellett áll ki, és erősíti a társadalmi kapcsolatokat, a másik devianciát, társadalmi káoszt, felbomlást hoz magával. A probléma azonban az, hogy Dr. Jekyllről és Mr. Hyde-ról beszélünk – ugyanazokról a hatalmakról beszélünk.

Nem lehet felállítani egyetlen olyan kritériumot, amelynek segítségével felmérhetjük vagy értékelhetjük azokat a komplex és gyakran önellentmondásos jelenségeket, amelyek a modernitásban és általa jönnek létre újra és újra. Csak bizonyos politikai feltételekre tudunk rámutatni, amelyek megléte esetén valószínűbb, hogy az ellentmondásokat ellenőrzés alatt tudjuk tartani, hogy a jóindulatú arc jelenjen meg fenyegető hasonmása helyett. Egyfajta egyensúlyra gondolok – a politikai liberalizmus és a demokrácia egyensúlyára. Nem azonosítom a liberalizmust a negatív szabadsággal és a demokráciát a pozitív szabadsággal, hanem úgy vélem, hogy a politikai liberalizmus az egyes individuum jogainak képviseletét jelenti, a demokrácia pedig a politikai egyenlőséget és a többségi kormányzást, azzal a meggyőződéssel, hogy a többségnek mindig igaza van. A liberalizmus és a demokrácia egyaránt lényegi dolgokra tartanak igényt (mint amilyen a személyes szabadság, a többségi döntés, az individuum jogai, a többség vagy a kisebbség jogai). A liberalizmus és a demokrácia együttesen határozzák meg (a modern liberális demokráciákban) valamennyi erkölcsi hatalom összetevőit, így tehát ők maguk is erkölcsi hatalmak.

Hipotézisem tehát így hangzik: ha ezek közül az erkölcsi hatalmak közül az egyik formális lesz, míg a másik szubsztantív marad, akkor valamennyi erkölcsi hatalom kilendül egyensúlyából és a modernitás megsemmisítheti önmagát; míg viszont ha ez a két erkölcsi hatalom nagyjából egyenlő mértékben formális és megőriznek bizonyos tartalmat is, akkor a modernitásnak nem csak arra van jó esélye, hogy fennmaradjon, hanem arra is, hogy önnön határain belül kibontakozzék.

Századunk elején Európában a liberalizmus vált szubsztantívvá, és a demokrácia volt formális – ez fontos feltétele volt a totalitarizmus megjelenésének. Ma úgy tűnik, hogy – kivált, de nem kizárólag, az Egyesült Államokban – a fejlődés a liberalizmus formálissá válása és a demokrácia szubsztancializálódása felé halad. Az eredmény az erőszak és a hideg polgárháború egyre növekvő mértékű tolerálása a „másság” nevében, illetve a kisebbségi jogok semmibevétele a többség nevében. Az egyensúly helyreállításának minimális feltétele, hogy elismerjük a többszörös identitás jogosultságát minden integrációs szinten és az összes erkölcsi hatalom tekintetében.

Igaz, a politikai liberalizmus és a demokrácia közötti helyes egyensúly nem orvosolja az általam felsorolt vagy röviden tárgyalt bajokat. Újra csak megismételhetem, hogy ezek nem olyan problémák, amelyek megoldhatóak. Ám ha sikerül megteremteni demokrácia és liberalizmus helyes egyensúlyát nem csupán az államokon belül, hanem az egyes integrált régiókon belül is, akkor jó esély lehet arra, hogy a modernitás fennmarad globális szinten. És a modernitás csak akkor maradhat fenn, ha globális szinten marad fenn.

(Angolból fordította: Orosz István)

A fenti előadás az ENSZ fennállásának 50. évfordulója alkalmából 1995 novemberében Bonnban tartott konferencián hangzott el.