A baloldal halhatatlan (ez persze azt jelenti, hogy a hozzá képest másodlagos jobboldal sem tűnik el). E halhatatlanság záloga az az ősrégi erkölcsi intuíció, amely minden ember abszolút értékét hirdeti. Baloldalinak lenni annyi, mint a szívünkre hallgatni: kiállni az üldözöttek, megkínzottak, éhezők mellett, olyan világot építeni, ahol emberibb módon lehet élni. Nem az a cél, hogy rosszul járjanak a gazdagok, hanem közösen kell szembenéznünk a kor kihívásaival.
Ha a baloldalt alkotó nézetek összegzésekor arra is érdemes hivatkozni, mit mond a szív, az azzal is magyarázható, hogy a mi eszméink – azokat a gondolatokat is beleértve, amelyeket ma már különösebb lelkesedés nélkül fogalmazunk meg – ifjonti érzelmekben és értékrendben gyökereznek.
Jacek szemében mindig is május elseje volt a legnagyobb ünnep: a harmincas években, Lembergben, ezen a napon apám a vállára vett, és mentünk a felvonulásra. S bár később sem szenvedtem hiányt intenzív élményekből, megmaradt bennem ezekről a felvonulásokról a munkásegység érzete, így éltem át gyermekként a szentséget, egyfajta transzgressziót. Apám azt mondogatta magáról, hogy a proletárok, fémmunkások, lengyel szocialisták harmadik nemzedékébe tartozik. Tényleg fémmunkásként kezdte, de később már újságírással foglalkozott, végül mérnöki státusban fejezte be a pályáját. Ezért éreztem én is úgy, hogy a munkásosztályhoz kötődöm, bár sosem dolgoztam fémmel, büszke voltam e választott kötődésre.
Ami pedig a másik felet illeti: én szovjet gyermekotthonban töltöttem azt az időszakot, amikor Jacek felvonulásra járt. Most nem beszélek arról a mitológiáról, amelyet belénk vertek abban az intézményben, mert csak 1956-ban szereztem olyan tapasztalatokat, amelyek egész életemre rányomták bélyegüket. Ekkor kerültem kapcsolatba a munkásokkal. Állandó belépőm volt az autógyárba, mint Wieslaw elvtárs mondta, bejártam lázítani a munkásokat, akiket persze egyáltalán nem kellett bujtogatni, mert már amúgy is elegük volt, függetlenül a látogatásaimtól. Az egyetemi és a zerani ifjak együttműködése hosszú hónapokon át tartott, és ez nagyon sokat jelentett nekünk.
Nem azért ilyen nosztalgikus a beszélgetésünk, mert ifjúkori utópiának tartjuk a szocialista eszmét. Manapság szívesen tesznek ilyen kijelentéseket, felelőtlen álmodozóknak nyilvánítják a baloldaliakat, miközben a kőkemény realizmus hívének állítják be a jobboldalt. Abban viszont egyetérthetünk, hogy a szocializmus ugyanúgy utópia, mint a liberalizmus, a diadalmas kapitalizmus világa pedig ott jött létre, ahol e két elképzelés ütközött, és kölcsönösen megtermékenyítették egymást. A szóban forgó két hatalmas mozgalom közös eredménye volt a jóléti állam. A welfare state-nek köszönhető a nemrég végbement ugrásszerű fejlődés, az új korszakot nyitó informatikai forradalom.
A globalizációnak nevezett gazdasági folyamatok és a szellemi életet átalakító, ezekkel párhuzamos változások kétségkívül kimosnak a politikai életből bizonyos hagyományos tartalmakat. Ez a baloldalra is vonatkozik. Hagyományos eszköze, a nemzetállam egyre kevésbé tud hatni a gazdasági helyzetre, s ezen keresztül a társadalom életére. Ezért semmi garancia arra, hogy nem tűnik el a lengyel politikából, bár ez paradoxnak hangzik most, amikor a Demokratikus Baloldal Szövetsége a legfőbb kormányzó erő Lengyelországban. De mivel ez a párt a szociáldemokrácia nyugati változatát követi, ugyanazok a veszélyek fenyegetik, mint az egész európai baloldalt, amely ma kétségkívül zsákutcába került. De jelentsük ki rögtön, bár erre még részletesebben is kitérünk, hogy a gyengülő szociáldemokráciának nem a konzervativizmus vagy a liberalizmus az alternatívája, hanem a hagyományos felosztáson kívül álló populizmus, és ne legyenek illúzióink, ez az erő nyomul be arra a területre, ahonnan esetleg viszszavonul a baloldal. Ezért teljesen új kihívásokkal kell szembenéznünk, és újra meg kell találnunk a baloldalt. Jobban megértjük, mekkora a tétje ennek a keresésnek, ha emlékezetünkbe véssük, hogy a baloldalra jellemző érzékenységgel együtt az emberről alkotott humanista elképzelések is törvényszerűen eltűnnek.
Azt mondjuk, a baloldal a részben neki köszönhető siker súlya alatt roskad össze: a XX. századi európai kapitalizmus hatékonysága mint a munkásmozgalom és a munkaadók közti kompromisszum eredménye megfosztja aktualitásától a hagyományos értelemben vett szocializmust. De hát végtére is indokolt kétkedéssel fogadtuk a nyugat-európai jóléti államokban és a közép-európai átalakuló rendszerben tevékenykedő baloldal helyzetének egyszerű azonosítását. A kontinens e részén születő kapitalizmus inkább a XIX. századi típusra emlékeztet, mint arra, amely ezt a sikert elérte.
A posztkommunista gazdaságok kevéssé versenyképesek. A kommunizmus mennyiségileg igen jelentős potenciált hozott létre, amelyet most csőd fenyeget, mert hatékonyságát és korszerűségét tekintve nem éri el a világszínvonalat, ezért nem tud lépést tartani a konkurenciával. Nagyon sok minden múlik azon, hogy meg tudjuk-e menteni ezt a potenciált, képesek leszünk-e felhozni arra a szintre, amelyet a konkurencia megkövetel, ez vagy sikerül nekünk, és akkor rendes helyünk lesz Európában, vagy nem, akkor pedig visszatérünk a krónikus alulfejlettség állapotába, ahol a kommunizmus előtt voltunk. Ezért emlegetjük annyit a pénzpolitikát, mert ebben a helyzetben a valutaárfolyam eldorádót teremt az importnak, és borzasztóan megnehezíti az exportot, ez pedig pontosan azt jelenti, hogy a posztkommunista világot hosszú időre kiszorítják az alulfejlettség szférájába. Le kell szögeznünk, hogy a külföldi piac önmagában, bármilyen fontos is, nem elegendő. Ha a politika és a legelemibb gazdasági folyamatok hatására csökken a belső kereslet, akkor bátran kijelenthetjük, hogy nem látni kiutat a válságból. Ugyanakkor ez a mi „száz évvel ezelőtti” lengyel kapitalizmusunk azon az elven alapul, hogy a bevétel maximalizálásának legjobb módja a fizetések csökkentése. Ennek következtében egyre kevesebb pénz kerül a piacra, pedig a gazdaságot az a pénz élteti, amelyet különböző árukra költünk. Ez a gazdaság ábécéje.
Jó példa erre az ozarówi kábelgyár esete. Javában tart a sztrájk, mert a munkások egyszer csak megtudták, hogy felszámolják az üzemüket. Kiktől tudták meg? A teherautósofőröktől, akik jöttek a gépekért. Nem arról van szó, hogy mindenáron életben kell tartani ezeket a gyárakat. Az a baj, hogy nem próbáltak emberi módon szót érteni a munkásokkal. A felszámolás előtt közösen el kell gondolkodni azon, hogy mit lehet tenni, megmenthető-e az üzem, tekintettel a termelékenységére és az áru piacára (Ozarów esetében egyikre sem lehet panasz!). Ha mindennek ellenére kiderül, hogy be kell zárni a gyárat, akkor végig kell gondolni, hol keressenek munkát a dolgozók.
Nehéz lenne ennél látványosabb példát találni arra, hogyan fecsérlik el az emberi munkát ebben a rendszerben, és nincs értelme kábítani magunkat a kommunista örökséggel, mert a leírt jelenség a mai lengyel gazdaság terméke. Lengyelországban archaikus, XIX. századi viszonyok alakultak ki a munkahelyeken, amelyeket úgy kényszerített ki a munkaadók lobbija, hogy kész tények elé állította a társadalmat. Ez is azt mutatja, hogy a liberalizmus elfajul, ha nem gyakorolnak nyomást rá. Mindezt gyakran azzal indokolják, hogy rendbe kell tenni egyes iparágakat és a gazdaság egészét, de úgy nem menekülhetünk meg a gazdasági válság elől, hogy hadat üzenünk a munkavállalóknak. Abból nem lesz semmi, hosszabb távon legalábbis senki sem nyer azon, ha arrogánsan, nagyúri gőggel kezelik a munkásokat. Erre nem lehet építeni semmit. Pontosan ebben rejlik a baloldali ellensúly nélkül működő kapitalista rendszer gyengesége. Enélkül örökre ott ragadunk az alulfejlett országok között. A fejlődés záloga a szocialista és a liberális vízió közti egyensúly. A szocialista Lengyelország megsértette ezt, amikor fölszámolta a piacot – most viszont átestünk a ló túlsó oldalára. Meg vagyunk győződve arról, hogy ha kiállunk a kis- és középüzemek dolgozói mellett, azzal a gazdaság korszerűségét védjük, csak így lehet esélyünk a modernizációra.
Svédország és Németország Erhardt óta széles társadalmi alapokon áll, komoly társadalmi tőkét halmozott fel. A bizalomra, a kölcsönös részvétel és az érdekegyeztetés bonyolult társadalmi mechanizmusára épül. Nálunk viszont olyan állapotok uralkodnak, hogy ha Jacek felhívja a figyelmet arra, hogy közös hazában élünk, ezért józan önmérséklettel kell tárgyalni mindenkivel, mert csak így juthatunk egyezségre, rögtön veszedelmes szélsőbalos bajkeverőnek nyilvánítják. Pedig nemcsak a németeknél, hanem szinte egész Európában így szabályozzák a viszonyokat.
Minden lengyel kormány krokodilkönnyeket hullat, amiért ilyen széles rétegek kénytelenek szegénységben élni, de mikor politikai döntéseket kell hozni, amelyek mindig különböző értékek közti választások eredményei, mindig olyan megoldásokat választanak, amelyek tovább mélyítik az egyenlőtlenséget és a szegénységet. Még a baloldali kormányok is engednek vagy az Európai Unió, vagy a hazai vállalkozók nyomásának. Közeledik a pillanat, amikor Lengyelországban felszívódik a baloldal. A populizmus töltheti be hűlt helyét, részben már be is töltötte.
Csak áltatják magukat azok, akik azt hiszik, hogy rendőri módszerekkel elfojthatják az Önvédelem vagy a Lengyel Családok Ligájának rendszerellenes fellépéseit. A politikai kalandorok mögött emberek állnak, akiknek valós problémáik vannak. E megalázottak és megszomorítottak nélkül nem lehet felépíteni a demokráciát, bár persze lehet kísérletezni a rendőrállammal. A baloldal kapitulációja, a társadalmi szerződések felrúgása és a politikai erőegyensúly megbontása nyílegyenesen vezet el minket a tekintélyelvű rendszerhez.
Bármennyire is különbözik a nyugat-európai és a posztkommunista baloldal helyzete, a kihívások egy része így is közös. Véget ér a régi civilizáció, a folyamat mindenütt elindult, bár mindenhol más-más ütemben halad. Vessünk egy pillantást a távolabbi jövőre. A technológiai forradalom olyan világba vezet, ahol az emberek húsz százalékát alkalmazzák. Sokak szerint az emberiség nyolcvan százaléka szórakozik, a többiek pedig működtetik azt az apparátust, amely lehetővé teszi ezt. Addig fejlesztjük a technológiát, amíg meg nem engedhetjük magunknak a semmittevést. Ez tönkretesz minket. Talán ideje lenne már feltenni a kérdést, hogyan használhatnánk jól azokat az eszközöket, amelyek most vagy a jövőben rendelkezésünkre állnak. Hogyan akadályozzuk meg, hogy maga alá gyűrjön az apparátus, hogyan őrizzük meg az emberi kapcsolatok intenzitását, azt az érzést, hogy önmagunk urai vagyunk, vagyis egyszerűen van értelme az életünknek? Attól szenvedünk, hogy nem tudunk pontos célokat kijelölni magunknak, és ebben segíthet a baloldali gondolkodás új változata.
A baloldal válasza a kor kihívásaira mind az átalakuló közép-európai gazdaság, mind a globális problémák, például az Észak–Dél konfliktus szintjén a mindenki számára elérhető oktatásért folytatott harc. Nem valaki ellen indít harcot, hanem mindenkit egyesíteni próbál, hogy szembe tudjunk nézni a közös sors kihívásaival. Egymást váltják a bal- és jobboldali kormányok, de a politikájukban nem változik semmi: az egész világon félvállról veszik ezt a problémát. Milyen legyen a korszerű oktatás? Ezt a kérdést paradox módon magának az ifjúságnak, a tanulóknak és a tanulni akaróknak kell feltenni, mert a harminc alattiak kiismerik magukat a modern technológiában, és joggal küldenek nyugdíjba minket, öreg politikusokat.
Azt mondhatná erre valaki, hogy a mindenki számára hozzáférhető oktatás utópia, és mint minden utópia, ez is elfajul, szörnyűséggé válik, ha megpróbáljuk megvalósítani. Az utópiákból tudhatjuk, milyennek képzelte ábrándjaiban a boldogságot az emberiség. Ezek nélkül még mindig a fákon üldögélnénk. Mert nem az ábrándok veszélyesek. Inkább attól kell tartanunk, hogy amikor rászánjuk magukat a megvalósításukra, sokan lerövidítenék a célhoz vezető utat, és erőszakot alkalmaznak. A bal- és jobboldali utópiák híveit is megkísérti az erőszak, pedig ma már vannak eszközeink arra, hogy békés úton, mindenkivel egyeztetve oldjuk meg a problémáinkat. Tehát kijelenthetjük, hogy a modern baloldal legyen megfontolt, mert tudnia kell, hogy nem indulhat el toronyiránt, és legyen romantikus, higgyen abban, hogy jobbá teheti a világot.
A baloldal történelmi példákra próbálta alapozni utópiáit. Ma már tudjuk, hogy hiába keresünk ilyeneket, bár azt azért ne felejtsük el, hogy az utópiákba vetett hit komoly szerepet játszott a történelemben, és nagy mozgósító ereje van. Azt is tudjuk – és nem árt emlékeztetni erre a liberálisokat –, hogy a történelem nem igazolja azokat a lélegzetelállító prognózisokat, amelyek kizárják a fennálló rend bármiféle komoly átalakítását. Ha egyáltalán tanít minket valamire, akkor legalább annyit beláthatunk, hogy a világ sokféle, nem lehet mindent egy kalap alá venni. Klió nem akarja, hogy vakon higgyünk, de a reménytől sem foszt meg.
Fordította: Pálfalvi Lajos
(A Lengyel Rádió harmadik műsorában elhangzott beszélgetés szerkesztett változata, megjelent 2002 őszén a Krytyka Polityczna második számában.)