Adam Grzesiak

Nyomtatóbarát változat

Wieslawa Grochola egykori lengyel ellenzéki író és publicista néhány évvel ezelőtt hosszú beszélgetést készített volt ellenzéki harcostársával, Adam Grzesiak nyomdásszal. A visszaemlékezés Volt egyszer egy mulatságos TÖRTÉNET, avagy hogyan nem robbantottam ki a harmadik világháborút címmel második díjat nyert a Lengyel Újságírók Szövetségének „Szabad Szó" pályázatán 2001-ben. A Karta varsói folyóirat akkoriban részleteket közölt a visszaemlékezésből. Ennek szerkesztett változatát adjuk most közre. A teljes kézirat a Karta Központ Ellenállási Archívumának gyűjteményében található, Varsóban.

A boldogság? Tudom, mi az. Egy szép napsütéses reggel, 1980 tavaszán, Podkowa Lesnában. Állok a ház előtt, a szomszédok kedvesen mosolyognak, integetnek nekünk, rakják sorba a lapokat, és egymást kiabálják túl az oldalszámokkal. És hirtelen teljes bizonyossággal tudom, hogy most már semmi rossz nem történhet velünk, hogy biztonságban vagyunk, hogy többhétnyi vakolatszag a nyomdafesték bűzével keveredve és az éjszaka becsempészett utálatos konzervételek után most már nem kell bujkálni, félni; most már állhatok a nyitott ajtóban, teljes fényben, és végre emberként élhetünk…

I

Podkowában az Erdőmente utcában nyomtattunk. Itt estem át a nyomdai tűzkeresztségen. Építés alatt álló ház volt, egy fiatal srác, a házigazda fia bocsátotta a rendelkezésünkre. Helyiérdekűvel jöttem Varsóból. Ott volt Janek Walc, Romek Wojciechowski „Romaszko” és egy gorál srác Zakopane vidékéről, Staszek Lukaszczyk, akit Békának hívtunk. Ők már nekiálltak nyomtatni. Én akkor láttam először a legendás AB-Dick sokszorosítót, és azon tanultam meg tördelni.

Ott ismertem meg Janek Walcot – zseniális fickó, aki azon túl, hogy megtanított a nyomdászat tudományára, sokat beszélgetett velem különféle politikai és irodalmi témákról. Úgy tanított, mintha a bátyám lett volna, olyasvalaki, aki sokkal tudatosabban végzi azt, amit együtt csinálunk. Szóval, ott nyomtattunk, Janek kiképzett engem, nagyon jól éreztem magam. A kiszolgálás is nagyszerű volt, érdekes, hogy mindig kiváló sofőrjeink voltak. Podkowában például Geremek volt segítségünkre. (Csupán egyszerű névrokonság Bronislaw Geremek professzorral.) Ő látott el minket, ami azt jelentette, hogy hordta nekünk a papírt, a festékes dobozokat, a kolbászt, és amit még kellett, majd elvitte, amit készítettünk. Azzal kergetett az őrületbe, hogy mindig egy óriási kutyával érkezett. Az állat borzasztó sok helyet foglalt el a kocsiban, és miatta nem lehetett többet bepakolni. Geremek folyton azt ígérte, hogy legközelebb már a kutya nélkül jön, de csak nem hagyta otthon azt az állatot – reménytelen eset volt.

Nagyon sokáig nyomtattunk Podkowa keleti részében, egészen addig, amíg Lublinban elkezdődtek a sztrájkok 1980 júliusában. Nyomtattunk könyveket, „szolgálatilag” röpcédulákat más ellenzéki szervezeteknek és szívességből az 1920-as „visztulai csodáról” szóló könyvet a ROPCiO-nak (Mozgalom az Emberi és Polgári Jogok Védelmére). A legfontosabb azonban a Munkásvédő Bizottság (KOR) „bulletinje” volt.

A nyomtatáskor sok hulladék keletkezik, vagyis selejt, amit a földre dobáltunk. Nem azért tettük, mert annyira hanyagok lettünk volna, hanem azért, mert az ilyen papír a földön nagyon jól elnyeli a gépek zaját. Pár hétig mindez nem volt gond, ám egy-két hónap elteltével annyira sok lett a selejtpapír a padlón, hogy a fejünk szinte a plafonig ért. Muszáj volt ezt valahogy kezelni. És egyik este Janek Walcnak zseniális ötlete támadt: a ház még új, a kandalló is, miért ne próbáljuk ki? Mindent elégetünk, és akkor nem marad nyom… És tényleg: mi Békával egész este nyomtattunk, Janek meg csak fűtötte a kandallót, és időnként boldogan odafutott hozzánk a következő adag selejtért, azzal, hogy remekül ég, és nincs szinte semmi hamu; semmi sem marad! Vicces történet. Elegánsan kitakarított mindent. Aztán valamikor reggel – négykor vagy ötkor – lefeküdtünk. Hétkor dörömböltek ajtón.

Ki lehet az reggel hétkor? Csakis a rendőrség! Kissé idegesek lettünk, de nem nagyon, mert ez benne volt a pakliban. Mindig számítottunk arra, hogy jöhet a rendőrség, csak kár lett volna a gépért, ha elviszik… Én ébredtem elsőnek, odamentem az ajtóhoz. A küszöbön ott állt a házigazda fia, az a srác, aki a ház kulcsát adta nekünk (biztos valaki telefonált neki). A feje lila, és a fogai közt préseli a szavakat: „B…d meg, gyere ki, és nézd meg, mi van itt!”

Kimentem, körülnéztem – és azt hittem, megőrülök! Úgy tűnt, mintha egész éjjel havazott volna, az egész telek hófehér volt. Mindenütt papír! Szürreális látvány volt. Kiderült, hogy a kandalló még nem volt befejezve, és olyan huzatja volt, hogy egyáltalán nem égett benne a tűz. A papírlapokat beszívta és a kéményen keresztül kiszórta, nem is tudom, úgy százméteres körzetben…

A srácok felkeltek. Az első dolgunk az volt, hogy megbeszéljük, hogyan tovább: úgy nézett ki, hogy fel kell számolni a nyomdát. Hetek óta először mentünk ki a szabadba, körülnéztünk… És ott mosolyog az egyik szomszéd, a másik oldalról valaki integet; úgy tűnt, senki sem csodálkozott semmin, mindenki tudta, hogy ott vagyunk, és mit csinálunk. Haditanácsunk legdrámaibb pillanatában azt hallom a kerítés felől, hogy valaki torkaszakadtából kiabálja: „Staszek! Megvan neked a harminckettedik oldal? Mert nálam két harmincnegyedik van, cseréljünk!” A szomszédok összerakták egymás közt a könyvet a selejtből!

Gyönyörű nap volt, mosolygó emberek, akik annak örültek, hogy az általunk elrontott lapokból össze tudják rakni a könyvet…

És akkor rájöttem, hogy nincs szebb és biztonságosabb hely a földön, itt semmi rossz nem történhet velünk, és szeretnék örökre itt maradni. És nem furcsa, hogy ma, húsz év elteltével itt lakom a közelben, és mindennap munkába menet elmegyek a ház mellett. És elhaladok a podkowai templom mellett is, ahol ott lóg a bronztábla a híres éhségsztrájk emlékére, amely a szólásszabadság, de valójában Bogdan bátyám és Mirek Chojecki védelmében kezdődött. Ők voltak az elsők, akiket hosszú évek után politikai perben ítéltek el a Lengyel Népköztársaságban.

II

Az ellenzékbe egyenesen a grundról kerültem, a Főváros és a Krasinski utca sarkáról. Nem kellett messzire mennem. Elég volt átmenni az út túloldalára.

A szüleim ott kaptak lakást 1956-ban. Tiszta luxus volt – két szoba, konyha, fürdőszoba, víz, gáz. Tömbház lengyeles Sztálin-barokk kivitelben, négyemeletes téglaépületek környéke, nagy belmagasság. Nem valami csövesek, hanem munkások, a Szovjetunióból visszatelepültek, Varsó újjáépítői éltek arra.

Nem messze szántóföldek, burgonyaföld, legelésző tehenek – ez volt az akkori Varsó határa.

Mi, gyerekek olyan félezren lehettünk. Kemény rivalizálás folyt: ki mászik fel magasabbra a fára, ki hoz gyümölcsöt a többieknek. Nekem jó hírem volt: bátor, erős és strapabíró voltam, ügyes a futballban, verekedésben. No és én másztam fel a legmagasabbra a cseresznyefára, ami persze le is tört alattam.

Divatban voltak az extrém sportok: biciklizés a tetőn, átugrás az egyik ház tetejéről a másikra. Tízévesen egy fejjel alacsonyabb voltam a velem egyidősöknél, így hát ravaszsággal, gyorsasággal, bátorsággal kellett behoznom a hátrányt. Ötször annyit kellett verekednem, mint másoknak; én voltam az első harcos az osztályban. Vasszabályok voltak érvényben a verekedésben: egy az egy ellen, tilos volt rúgni, fejre vagy hasba ütni, öklön kívül mást nem lehetett használni, fiatalabbat nem szabadott megtámadni, idősebbnek tilos volt árulkodni (az, hogy a bátyám vegyen elégtételt, kizárt volt, teljes blamázs lett volna). Természetesen szóba sem jöhetett megérinteni egy lányt. Kor szerinti kasztok voltak, csak az egykorúakkal lehettek elintézendő ügyeink. Lányok, idősebb fiúk, felnőttek mintha nem is lettek volna. Két, teljesen különböző élet létezett: a felnőttek unalmas, szürke világa, és a gyerekek izgalmas, színes élete.

Bogdan, a bátyám négy évvel volt idősebb nálam – ő más kategória, más világ volt. Egymás mellett éltünk, de elmentünk egymás mellett.

A gyerekkori barátaim nagyrészt rendőrök lettek, vagy épp ellenkezőleg: börtönben végezték, mint én… Vagyis nem teljesen, nekem szerencsém volt.

A neveltetésem? Semmi különös: ne lopj, ne hazudj, ne üsd meg a gyengébbet… Az egyház fontos volt, vagyis: fontos a szüleimnek, főleg anyámnak. Politikáról nem beszéltünk, egyébként főként mindennapi, aktuális dolgokról volt szó otthon.

Habár egyszer leckét kaptam állampolgári nevelésből. Anyámtól. Apám általában nem volt otthon.

Az történt, hogy valamilyen funkcionárius fia (talán az egyetlen vagy legalábbis az egyik a kevés „kommunista” közül a mi utcánkban) odajött, és azt mondta, hogy kaphatunk szuper játékokat, bútorokat, különböző sportszereket, és berendezhetünk a pincében egy klubot. Ő mindent elintéz, nekünk csak „szerveződni” kell, és kitölteni a Szocialista Ifjúsági Szövetség tagfelvételi nyilatkozatát. Ez – mint mondta – semmire sem kötelez bennünket azon kívül, hogy havonta be kell fizetni a filléres tagdíjat. Nekünk ez a pince nagyon fontos volt, és ilyen szédítő perspektíva nyílt meg előttünk! Hazafutottam, és kértem anyámat, aki éppen ebédet főzött, hogy adjon nekem, már nem is tudom, talán hét zlotyt erre a tagsági igazolványra. De anyám, aki egyébként szelíd ember volt, úgy elkezdett kiabálni, mintha megégette volna a tűz: „Majd adok én neked mindjárt kommunista igazolványt!”, és puff, teljes erőből a fenekemre vert a ronggyal a nadrágomon keresztül egy olyat, hogy ordítva menekültem ki a folyosóra… Ott meg majdnem nekiütköztem fejjel a legjobb barátomnak, aki szintén a fenekét fogta, mint kiderült, ugyanabból az eszmei ügyből kifolyólag.

Az iskolám szörnyű volt – bolhák, piszok, sok fuvarosgyerek –, de anyám ragaszkodott hozzá, mert ott hittant is tanítottak. Csavarogtam, úgyhogy reménytelenül rossz jegyeim voltak.

Az egyetlen középiskola, ahol hajlandóak voltak ilyen bizonyítványt elfogadni, a ZREMB kotrógépjavító üzem szakmunkásképzője volt, a legrosszabb iskola, ami csak akkoriban létezett. Felvettek bűnözőket, degeneráltakat, terhelt családok gyerekeit, hülyéket, egyszóval: bárkit. Elvégeztem az iskolát (lett egy sosem használt bizonyítványom arról, hogy építőipari gépek szerelője vagyok), jó jegyekkel a nem szakmai tárgyakból, de milyen volt ott a színvonal! Az osztályban negyvenünkből talán tizenöten tartottak ki az iskola végéig. Sokan a börtönben végezték.

Tizenhat éves koromban anyám váratlanul meghalt. Negyvenkilenc éves volt. Egyik napról a másikra véget ért a gyerekkorom.

Mi hárman, férfiak megegyeztünk, hogy mindegyikünk éli a saját életét: két zsömle, húsz gramm vaj, lekvár. Kifőzdében ebédeltem a Sady Zoliborskie lakónegyed környékén. Nem nagyon találkoztunk, a hűtő üresen állt, mert ha vettem valamit, azt Bogdan megette… Apám egy év múlva átköltözött a Főváros utca túloldalára, ahhoz a nőhöz, akit később elvett.

Egyedül maradtunk a lakásban a bátyámmal: szüntelen bulik (keveseknek volt saját lakása a mi korunkban), aki nem tudott hol eleget inni, az idejött; ideális hely, nonstop nyitva! A számlákat kifizettük, nem kapcsoltak ki semmit, mert a rezsi fillérekbe került, az áram, a lakbér majdnem ingyen volt. Az emberek jöttek-mentek, az alkohol-utánpótlás és a hírek folyamatosan érkeztek: valakit kiengedtek a börtönből, más meg börtönbe került. Teljes kilátástalanság.

Így éltem vagy két évig.

Valahol belül éreztem, hogy rossz, amit csinálunk, és sehová sem vezet.

Amikor betöltöttem a 18. évemet, megszűnt a járadék anyám után. Elmentem dolgozni a varsói autógyárba, havi nyolcszáz zlotyért. Reggel hatra jártam, fél ötkor keltem. Később egy csavarhúzógyártó magán kisüzemben dolgoztam, a fizetés 2400 zloty volt. Munka után nyomtuk a zsugát. Pókereztünk. Volt két megszállott, egy bútorasztalos testvérpár. Imádtak kártyán veszíteni, megkerestem rajtuk még egy fizetésnyit.

A bátyám megnősült, szűk lett a hely, úgyhogy előfordult, hogy ferde szemmel néztünk egymásra, és gyakran feszült volt a hangulat.

Elhelyezkedtem őrként egy informatikai cégnél, és beiratkoztam az esti iskolába leérettségizni. A munkámban az volt a jó, hogy semmit nem kellett csinálni; olvashattam, tanulhattam, és ha elfogyott a pénzem, átugrottam az NDK-ba. Innen vittem a pénzt, onnan meg hoztam a cipőket. Főleg gyerekcipőt, mert azon volt támogatás, úgyhogy jó „szerzeménynek” számított.

Az iskolában hamarosan sztár lettem, bár felemás hírű. Már korábban rengeteg különféle információ jutott el hozzám, elsősorban a Szabad Európából, aztán 1978-ban feltűntek nálunk odahaza az első szamizdat kiadványok. A házi feladataimban, feleleteimben Czeslaw Miloszt idéztem, akiről semmit sem tudtak, mert honnan is tudtak volna. A tanárok keresték a kegyeimet.

III

1979 ősze – már beindult nálunk az olvasási szenvedély. Egyszer észrevettük, hogy eltűnt a Katynról szóló könyvünk. Ania, a sógornőm a földalatti Független Kiadói Műhely (NOWa) valamelyik kiadványából kinézte Mirek Chojecki címét (tőlünk pár méterre lakott, az utca túloldalán), s elment hozzá, hogy megszerezze ezt a könyvet. A helyzet mulatságos volt, mert Mirek éppen nem volt otthon, és a terhessége utolsó hónapjaiban lévő Anka ott találta Magdát, aki – amint meglátta – kétségbeesve felsóhajtott: „Ó, Istenem, itt a következő gyerek, az ötödik tartásdíj!” Anka erre gyorsan rávágta, hogy nem, dehogy, Mireknek ehhez semmi köze, mire Magda nagyon megörült, s azt mondta, hogy megszerzi neki a Katynt. Elkezdtek csevegni, barátkozni, és hamarosan arra terelődött a szó, hogy Bogdan nyomdász. Talán még ugyanaznap vagy inkább éjjel, mert már jóval tizenegy után járt az idő, befutott hozzánk Mirek azzal, hogy ő a NOWa kiadó főnöke, és nyomdász barátokat keres. Így kezdődött el a nagy kaland.

Pontosan elmondta nekünk, mire van szüksége, kikérdezte, milyen lehetőségeink, milyen kapcsolataink vannak. Bogdan nyomdász középiskolában érettségizett, megvolt a szaktudása, dolgozott a Lengyel Szó Házában, a Lengyel Népköztársaság legmodernebb nyomdájában, nyomtatta a központi pártlapot, a Trybuna Ludut, és sok nyomdászt ismert. A független irodalom és a Szabad Európa már megfertőzte. Egyszer, amikor az éjjeli műszakot vezette, az alkotmányt hozták nyomtatni. A rotációs gépek nagyon gyorsak voltak, az ún. négyszínűek több tízezer példányra voltak képesek egy műszak alatt. Az előkészítést történetesen elrontották, és a címerben a sas lett piros, a háttér pedig fehér. Véletlenül vagy szándékosan, nem lehet tudni. Ő meg – mivel az előkészítésért nem volt felelős – élt az alkalommal, és a Dániából keményvalutáért importált szuper papírra rádobott vagy százezer példányt a borítóból. Így az alkotmány fedőlapja „negatív” lett. Természetesen ezek után már nem sokáig dolgozott ott, a kapcsolatai azonban megmaradtak. Mireknek ez nagyon tetszett. A NOWá-soknak ugyanis fogalmuk sem volt a professzionális nyomtatásról.

Megbeszélések és találkozók következtek, ahol különböző emberek tűntek fel. Ekkor ismertem meg Jacek Kuront, Adam Michniket és sok más embert, akik agymosást végeztek, azaz politikai „továbbképzést” tartottak nekünk. Ezt követően Mirek együttműködést ajánlott fel nekünk (bár én, igazság szerint, a bátyám árnyékában éltem). Mi meg erre: persze, nagyon szívesen!

Mireken keresztül nem mindennapi embereket ismertem meg; egy teljesen külön világot! Szívélyesség, jóakarat, igazságosság, a mohóság hiánya, elkötelezettség, társadalmi tudat – olyan tulajdonságokkal rendelkeztek, amelyekről könyvben lehet olvasni, de nehéz bennük hinni. Ezek az emberek rám, Bogdanra, Ankára hihetetlen hatást tettek. Olyan emberek, akiknek megvan a maguk – helyes és igaz – elhivatottsága, akikbe egyszerűen… bele lehet szeretni. Ewa Milewicz, Gajka – Kuron felesége –, Magda Chojecka, Mirek és a többiek – valamennyien hihetetlen jelenségek voltak. Soha azelőtt nem találkoztam hozzájuk hasonlóval. Ráadásul olyan szívélyesen, kedvesen kezeltek minket, ahogyan az idősebbek szokták a gyerekeket, akiket tanítani kell, akikkel el kell beszélgetni, akiknek el kell magyarázni dolgokat. És minderre volt idejük és gondjuk.

Mirek nemsokára felajánlotta, hogy alapítsunk egy különleges sejtet – a lehetetlen feladatok kivitelezésére.

Mivel újak voltunk, a rendőrség nem ismert, a szaktudásunk pedig megvolt, ennélfogva olyan harci feladatot kaptunk, amelyet egészen addig nem sikerült véghezvinni: kinyomtatni az illegális Zapis folyóirat kilencedik számát, valamint Jan Nowak-Jezioranskinak, a Szabad Európa lengyel szekciója vezetőjének visszaemlékezéseit a lengyel földalatti államról a második világháború időszakából. Mindkét vállalkozás már háromszor elbukott addig. És így kerültünk a NOWá-ba.

Sajnos, a NOWa kiadóban csak sokszorosítógépeken nyomtattak, és nyomdai lehetőségeik – szakmai szempontból – a nullával voltak egyenlők, ezért elhatároztuk, hogy kihasználjuk bátyám ismeretségeit, és üzletileg rendezzük le az ügyet, „fű alatt”. Mégpedig olyan emberek segítségével, akik pénzt akartak keresni azzal, hogy kinyomtatnak számunkra bizonyos dolgokat a kommunista gépeken.

Eljutottunk ezekhez az emberekhez, megcsináltuk a kilencedik Zapist és a visszaemlékezéseket is. Ezzel egyidejűleg megtudtuk, hogy valahol a Felkelők terén gépeket, sokszorosítókat selejteznek ki egy nyomdában. Elhatároztuk, hogy átvesszük a berendezést. Fillérekért megkaptuk, és a kiselejtezett sokszorosítót a nyomda hulladéktárolójából átvittük a Visztula másik oldalán lévő kerületbe, egy pincébe. Valaki meglátta, és feljelentett minket. A kinyomtatott visszaemlékezéseket tettük össze, amikor ránk törtek a házkutatással. A könyvek fele már forgalomba került, a vörösök ettől idegbajt kaptak, mert ez presztízskérdés volt. A rendőrség tehát berontott, amit nálunk találtak, azt lefoglalták, Bogdant lecsukták. Ez 1980 február végén történt. Ankával halálra rémültünk. Bogdant elvitték, ő meg itt maradt a kisgyerekkel. Most mi lesz…

Két nap múlva eljött Mirek – barnára sülve, valószínűleg síelt –, s el volt ragadtatva: „Ez nagyszerű, végre valami elkezdődött!” De túl sokáig nem örülhetett, mert hamarosan, március 22-én, őt is lecsukták. Mindketten a belügy Rakowiecka utcai börtönében ültek, a sokszorosítógép ellopásának vádjával.

És akkor azok, akik kint voltak – Adam Michnik, Konrad Bielinski, Ewa Milewicz, Jacek Bochenski – elkezdték törni a fejüket. Kigondolták, hogy röpcédula-akciót kell szervezni, és nagydobra verni az ügyet.

IV

Mindannyiunknak egy időben, délután négykor kellett a röpcédulákat szétszórni, de valaki – Bochenski vagy Michnik – eltévesztette, és a belvárosi Forum Szállóból korábban ledobta a cédulákat, úgyhogy a teljes varsói rendőrség már készenlétben állt. Nekem a Rutkowski utcai bizományi első emeletéről kellett ledobálnom a cédulákat az Újvilág utcára, és amikor felmentem, kiderült, hogy lent már ott van a rendőrség.

Volt vagy kétezer röpcédulám, hatalmas, nehéz csomagokban. Pont az URH-kocsira esett volna – tiszta amatőrség! Ki kellett találni valamit.

Eredetileg a következő módszert eszeltük ki. Egy csomagban ötszáz röpcédula volt, madzaggal átkötve. A zsineg alá meggyújtott cigarettát tettünk, a csomagot az erkély szélére helyeztük és otthagytuk; amint a cigaretta átégette a madzagot, az egész leszóródott… Csak amerikai cigarettával lehetett ezt megcsinálni, mert a lengyel cigi menet közben kialudt.

Nem tudtam, mit tegyek ezekkel a röpcédulákkal, úgyhogy fel-alá rohangáltam a belvárosban, míg végre találtam egy megfelelő emeletes házat a Tamka utcában. Felmentem a tizenegyedik emeletre, elhelyeztem a korláton a csomagokat a röpcédulákkal. Útközben idegességemben elszívtam az összes cigarettát, az utolsó hármat, szószerint a csikkeket (csak pár milliméter maradt) bedugdostam a csomagok kötéseihez. Ahogy kijöttem az épületből, már hullott rám a papíreső. És akkor, életemben először, a föld legszerencsésebb emberének éreztem magam.

Az akció sikerült, csak Tolek Lawinát kapták el a Lublini Unió terénél, ahol hasonló helyzetbe került, mint én. Rájött, hogy valaki korábban beköpte, és a rendőrség már várja… A kapuban kapcsolták le, állítólag verekedett a rendőrökkel. Leült három hónapot, és kiengedték. Szemetelésért bírósági figyelmeztetést kapott.

Végül is, egy óra alatt körülbelül százezer röpcédulát szórtunk szét. Az akció fantasztikusan jól sikerült, annak ellenére, hogy Michnik és Bochenski elsiette. Valaki értesítette a külföldi tudósítókat, úgyhogy készültek rá. Fényképeztek, és az egész világon körbement a hír!

Az európai rádióadók ettől voltak hangosak. Az egész világ megtudta, hogy Lengyelországban politikai foglyok vannak, akiket lopással vádolnak, miközben valójában Nowak-Jezioranskinak, a Szabad Európa lengyel „főnökének” az emlékiratait adták ki, s ez a bűnük. A SZER kiáltványban fordult az egész világhoz a lelkiismereti okokból bebörtönzöttek védelmében. Név szerint megemlítették Mireket és Bogdant, mint a szabadság oltalmazóit és a szólásszabadság harcosait az elnyomott országban. A kiáltványt maga Nowak-Jezioranski olvasta fel.

Az ügyet munkásperként verték nagydobra, ami azt hivatott tanúsítani, hogy – a hivatalos propagandával ellentétben – a munkások egyáltalán nem az ún. munkáshatalom mellett, hanem a mi oldalunkon állnak. Mi Ankával azon törtük a fejünket, hogy Bogdan valójában munkás-e vagy sem. Emlékszem, ahogy ott ültünk otthon a Főváros utcában Jacek Bochenskivel, és végül meggyőztük őt, hogy Bogdan munkás, tudatlan és sötét, mint az éjszaka. No, és leadták a Szabad Európában, hogy Lengyelországban a „népi” munkásosztály az ellenzék oldalán áll, független munkákat jelentet meg, a SZER „főnökének” írásait adja ki. És azt is, hogy a hatalom üldözi a munkásokat.

Lengyelországban szinte nem voltak politikai foglyok, kivéve a Kowalczyk fivéreket, Jerzyt és Ryszardot, akik Opolében felrobbantottak egy aulát, ahol másnap lett volna a díszünnepség a belügy tiszteletére. Ült még valami parasztaktivista, most meg Grzesiak, akit kineveztek munkásnak, vagy talán „hivatalból” akasztották ezt rá. Bár, ebben azért volt némi igazság, hiszen az általános ismeretei tényleg meglehetősen alacsony szintűek voltak.

Rájöttünk, hogy tartani kell a lendületet, és csinálni még egy látványos akciót. A kezdeményezés valószínűleg Kurontól származott. Kitalálták, hogy legyen éhségsztrájk, leginkább egy templomban, mert hol is máshol? Abban is megegyeztek, hogy a Varsó melletti Podkowa Lesnában, Kantorski atya templomában kerüljon sor az akcióra. Az atya bátor és nem hétköznapi pap volt (többek között nála szervezték az első beat-misét), s kemény antikommunista hírében állt.

Erre a podkowai éhségsztrájkra összejött mindenféle ellenzéki „maffia”, Jacek Kurontól Aleksander Hallig. Voltak vagy harmincan. Nagyon szerettem volna én is részt venni, de Michnik azt mondta, hogy menjek a p…-ba, hírverést kell csinálni, röpcédulákat, anyagokat nyomtatni, és inkább kajam össze magam, ne pedig a templomban akarjak üldögélni. Úgyhogy ők ültek ott, én meg ezalatt propagandaanyagokat készítettem. Mindezt fusiban, állami gépeken, mert a sokszorosítónkat elvitte a rendőrség.

Hihetetlen visszhangja lett az egésznek. Egész Varsó a Szabad Európát hallgatta, és rögtön tudták, miről van szó. Évek óta úgy volt, hogy az országban történtekről az emberek a SZER-ből szereztek tudomást, de ezúttal a SZER arról adott hírt, amit pár órával korábban ők maguk is a saját szemükkel láttak. A vezető hír a börtönben ülő Chojecki és Grzesiak volt, utána pedig rögtön következett az a harminc ember, akik Podkowában éhségsztrájkot folytatnak – a szólásszabadságért.

V

Közben megbízást kaptam Konrad Bielinskitől Milosz Swiatlo dzienne (Nappali fény) című verseskötetének elkészítésére.

Úgy kezdődött, hogy Konrad eljött, és azt mondta: „Arról van szó, hogy nem tudom ezt elintézni, de most rögtön kell, a pénz megvan, ez presztízskérdés.” Az is benne volt, hogy „tehermentesítsük” a börtönben ülő Mireket és Bogdant. Mutassuk meg, hogy a NOWa működik, létezik, hogy nem csak két emberből áll; hogy nem lehet sem megállítani, sem börtönbe zárni.

Akkor elmentem Eugeniusz Rosinskihez, aki a Warynski utcai állami nyomdában dolgozott, és aki a kezdetektől együttműködött velünk. Az ellenzék titkos ügynökének hívtuk őt. Senki nem tudott a létezéséről, ezért rajta keresztül intéztük a legnehezebb ügyeket.

Genio Rosinski – az ellenállás hatalmas, de teljesen ismeretlen alakja, egyszerű ember, munkás, a nyomdai előkészítés nagyszerű szakembere. Először beszélek róla nyilvánosan, Mirek, sőt még Konrad sem tudott róla. Csak én és Bogdan, de Bogdan már nem él… Genio pénzért dolgozott, de teljes odaadással. A pénz nem arra kellett neki, hogy Mercedest vegyen, hanem hogy kifizesse az embereket a kommunista nyomdában.

A Warynski utcai állami nyomdában nem is tudták, valójában mit nyomtatnak; teljesen mindegy volt nekik, hogy vodkás címke az illegális palackozóba vagy tiltott irodalom. Nagyon jó üzlet volt a pancsoltpálinka-címke vagy a kolbászjegy (amikor később, a hadiállapot alatt ültem, olyan fickóval voltam egy cellában, aki nagyban nyomtatott illegális jegyeket; pár év alatt nagy vagyont hozott össze, két házat épített fel ezekből a jegyekből). Egyedül Genio tudta, ki az a Milosz.

Az állami nyomdából valaki elvitte a saját autójával a kész anyagokat. Ezután én szállítottam tovább taxival a megadott címre, összerakható kerékpárok dobozaiban, amelyeket faszegecsekkel erősítettek meg (az ilyen dobozok nagyon kényelmesek, erősek voltak, jól beváltak a konspiratív munkában; ezekben vittük a könyveket és a nyomdai felszerelést). Nem volt feltűnő, nem látszott, mi van benne; ha nagyon igyekezett az ember, még egy kisméretű sokszorosítót vagy papírvágót is el lehetett benne szállítani.

A terjesztéshez nem volt semmi közöm, én csak letettem az egészet a megbeszélt helyre.

Nem sok ilyen hely volt Varsóban, azt hiszem, egyszerre legfeljebb húsz lehetett. Nagyon furcsa helyek voltak ezek, akárcsak az akkori Párizsi Kommün terénél lakó Wiktor Woroszylski lakásán működő terjesztési pont (de azért oda is vittünk valamit). Ilyen közismert ellenzékiek is odaadták a lakásukat, de hogy ez szigorúan titkos lett volna… Egyszóval, szem előtt voltunk, de mivel nem volt más lehetőség, ilyen helyekre is beugrottunk, persze csak futólag – nagy volt a mozgósítás, rengeteg az ember, és kevés az idő. Indult a versenyfutás, ki a gyorsabb – mi vagy a rendőrök. Macska-egér játékot űztünk: ha hétfőn volt a házkutatás, akkor kedden és szerdán használható volt a hely. Lehetett tudni, hogy másnap nem jönnek újra.

Mirek Chojecki és Konrad Bielinski mindent megszervezett, nekem csak annyi volt a dolgom, hogy tökéletesen kivitelezzem: a megadott időben, a megadott helyre. A dolog egy svájci óramű pontosságával működött, és nem történt olyan, hogy nem voltak otthon vagy valamit eltévesztettek volna.

VI

Egy lap kinyomtatásáért egy groszyt kaptam. A tördelésért is járt pénz. Emlékszem, hogy Andrzej Górskival egy hét alatt ezer példányt tördeltünk a Nowak-Jezioranski-féle visszaemlékezésekből, és ezzel ötezer zlotyt kerestünk – ennyi volt akkoriban egy átlagfizetés.

Amikor nyomtattam, havonta akár az országos átlagfizetés háromszorosát is megkerestem. Ez nagy pénz volt. „Mindent” megengedhettem magamnak: amerikai cigaretta, viszki a bárban (nemcsak a cigaretta, de az ital is jegyre volt!), klassz farmernadrág. Ez jelentette akkor a luxust. Emlékszem, kétheti nonstop nyomtatás után vettem magamnak egy jó török bundát a bizományiban!

Nagy összegek folytak át a kezemen. Különböző embereknek fizettem, főként a nyomdász szakembereknek a különféle szolgáltatásokért. Például az emlékiratokért, amiket állami gépeken nyomtak, nagyjából húsz átlagfizetésnek megfelelő összeget fizettem. Mondtam Mireknek, mennyit kell fizetnem, ő pedig hozta a köteg bankjegyet, amit újságpapírba csavartam, általában a Zolnierz Wolnosci című újságba, a néphadsereg napilapjába. Az volt a kedvenc olvasmányunk, innen lehetett megtudni, kinek és mennyiért szolgálunk. Néha át sem számoltam a pénzt, csak odaadtam, kinek mi járt. Senki nem ellenőrzött senkit, különben is: hogyan? A teljes bizalom, a gentlemen’s agreement elvén működtünk.

VII

Sok mulatságos eset volt. Például, amikor könyveket vittünk tördelni egy nagy panelházba az egyik varsói kerületben. Az egész csomagtartó, az ülések, minden tele volt. A tizedikre kellett felvinnem a rakományt a sofőr és egy másik fiú segítségével. Odagurultunk a lépcsőház elé, de ott tilos volt behajtani, és valami fickó el is kezdett pofázni nekünk. Mi meg, hogy tűnjön el, itt vagyunk ezzel a pár zsák krumplival, és nem fogjuk a száz méterre lévő parkolóból idecipelni. Erre ő tovább ordít, mint az állat, aztán elővett valami igazolványt, és kiderült, hogy a varsói rendőrfőkapitányság századosa. Megfenyegetett, hogy URH-kocsit hív, és így tovább. Megpróbáltuk meggyőzni, hogy csupán krumplit és hagymát hoztunk (vécépapíros zsákok voltak), és hogy hagyjon békén, mert nagyon nehéz, a kocsit pedig mindjárt elvisszük. Különben is, az idős nyugdíjas nagymamához jöttünk, nem fogjuk ezt cipelni, nézze meg, milyen nehéz. A kezébe adtuk az egyik zsákot, ő meg: „Tényleg!” – és velünk együtt felkapott egyet, és segített felvinni a liftig. Fogalma sem volt, mihez nyúlt.

Egyik éjszaka a sokszorosítógépet, festékes bödönöket, egy csomó papírt és matricát szállítottunk Jurek Ignatowski „Szeletelt” kocsijával, egy Trabant Hycomat kombival, ami csurig volt rakva. Megállítottak a rendőrök. Sima közúti ellenőrzés. Odajön a rendőrnő fehér kesztyűben, kérdi, mit viszünk, erre mi: kátrányt, építkezni. Benyúlt a rongyok alá, aminek az lett az eredménye, hogy a gyönyörű fehér kesztyűjét beledugta a nyomdafestékes bödönbe. Földhöz vágta a kesztyűjét, és elkezdett hangosan kiabálni, hogy mi a sz…-t viszünk, és hogy azonnal menjünk a p…-ba. Természetesen nagyon jól tudta, miről van szó...

Egyszer Marcin Jablonskival vittünk illegális irodalmat a kis Polskiján. A Babka körforgalomnál megállítottak a rendőrök, a kocsi meg annyira meg volt pakolva, hogy amikor a rendőr kiszállította Marcint az autóból, mögötte potyogtak kifelé a könyvek, annyira betömtük őket. A rendőrök egymásra néztek, elmosolyodtak, majd segítettek a könyveket visszaszuszakolni. Végül pedig tisztelegtek, és nem akartak már semmilyen iratokat tőlünk.

Vagy itt van például a papír, ami akkor stratégiai áru volt. Ellenőrzött áru, ahogy szinte minden, az eceten és a mustáron kívül. Normál esetben csak megrendelésre lehetett hozzájutni. Csupán intézmények vehettek nagyobb mennyiségű papírt, kizárólag különleges engedéllyel. Ez még az állami intézményekben dolgozóknak is problémát okozott, de nekünk soha.

Elmentünk a Vitéz utcai boltba, és a vezetőnek finom célzást tettünk arra, hogy mihez kell a papír. Azt mondtuk, hogy van egy magánnyomdánk, egy különleges nyomdánk. Ő erre: engedély nélkül nem adhat papírt. Erre mi: ez egy speciális nyomda, amelynek speciális szükségletei vannak. Erre ő: értem, tudom, miről van szó. Erre mi: megegyezhetnénk abban, hogy ha egy csomag papír húsz zloty, akkor mi fizetünk huszonegyet, és az egész készletet elvisszük. Akkor ő: végig kell gondolnia, majd meglátja. Egy hét múlva jön a telefon: „Meglesz a papír, ha kell, gyertek”, és egy egész teherautónyi papírt rakodtunk át személyautókba.

VIII

Az éhségsztrájk véget ért, egy héttel később Bogdant kiengedték. Mirekkel együtt fejenként másfél évet kaptak felfüggesztve. Mirek kicsit korábban szabadult, május 10-én. Bogdant Jan Olszewski védte, Mireket meg Andrzej Grabinski. Természetesen nem kértek pénzt, akkor már évek óta védték ingyenesen a rendszer ellenzőit. A tárgyalást szándékosan kis teremben tartották, azért, hogy ne legyen csődület, de így meg a folyosón állt a tömeg: legalább negyvenen-ötvenen, fiatalok, aztán Michnik, Kuron, Bochenski…

Büntetőjogi per volt. Az „enyhe” ítéletet azzal indokolták, hogy a vádlottak nem okoztak nagy kárt, mivel a sokszorosítógépek öregek voltak, nem sokat értek. Az ügyvédek alighanem szintén ebben a szellemben védtek.

A tárgyalás után, amikor a Grzesiak név ismertté vált, ahogy az várható volt, népszerűek lettünk. Elkezdtünk sztárként viselkedni a lakóhelyünkön.

Vicces, hogy Bogdannal az ún. szervek szemében is nagyra nőttünk. Kiderült, hogy már más hatáskörbe tartozunk, más „hatósághoz”. A körzeti rendőr, aki a mi környékünkért felelt, már előre köszönt nekünk. Azt csinálhattuk, amit akartunk, a bűnügyi rendőrség pedig már nem foglalkozott velünk. Mert ha előveszik a gumibotot és megütnek, egy óra múlva a Szabad Európában már azt mennydörögnék, hogy Varsóban megvertek egy ellenzékit. Érinthetetlenek lettünk, szent tehenek.

Jöttek hozzánk mindenféle ismerősök, közeliek, távoliak, ismerősök ismerősei: tudnának-e tenni valamit, segíteni. Valaki hozott nekünk ajándékba egy írógépet azzal, hogy ez a miénk, a NOWá-é.

Abban az időben ismertem meg Andrzej Górskit, egy helyi srácot. Először csomagokat cipelt nálunk, mindenfélében segített (autószerelő volt), később meg – kivéve, amíg én ültem, meg amíg ő ült (azt hiszem, egy évet kapott) – egész idő alatt szorosan együttműködtünk.

A bátyámmal elkezdtünk társaságba járni, Varsó Zoliborz kerületének ún. „szalonjaiba”: Mirek Chojeckihez, Jacek Kuronhoz, Ewa Milewiczhez, Pawel Bakowskihoz, Janek Strzeleckihez.

Hihetetlenül érdekes volt. Voltak találkozók, előadások, viták. Nem éreztem semmi megkülönböztetést, minden olyan természetes volt. Senki nem éreztette velem, hogy nyomdász mivoltom azt jelentené, nincs jogom véleményt nyilvánítani. Nem érzékeltem sem intellektuális, sem szociális különbségeket. Különböző emberek tárva nyitott ajtóval fogadtak, és az a csodálatos érzésem volt, hogy ha bármelyikünkkel bármi történne, ki van zárva, hogy a többiek nem állnának ki mellette, ne segítenének, nem intéznének ügyvédet, nem kerítenének valami pénzt az illető családjának.

Akkor, amikor Bogdant először lecsukták, Bochenski már másnap beugrott hozzánk, és mondta, hogy – éppen előző nap! – Bogdan elnyerte a Zapis díját, csak már nem tudták neki elmondani. És hozott Ankának tizenötezret (háromhavi átlagfizetést).

IX

Az első rendes, új offset gép csak 1980 augusztusa után tűnt fel a NOWá-ban. Korábban a standard gép az AB-Dick sokszorosító volt, ami az amerikai követség árveréséről származott. Zseniális szerkezet volt, 1944-es vagy ’45-ös évjárat, papíradagolóval. Óránként körülbelül háromezer ívet nyomott. Kidobtuk a papíradagolót a szemétbe, mert akinek jó hallása és jó ritmusérzéke volt (kevés ilyen volt, tízből talán egy a nyomdászok között), ha figyelte a dob fordulatait, óránként akár hatezret tudott nyomtatni. A papírt érzésre kellett adagolni, kézzel, és nem volt szabad eltéveszteni. Mi voltunk az adagolás mesterei: Roman Wojciechowski, Przemek Cieslak, Sewek Blumsztajn és én. Képesek voltunk pontosan ötszáz papírt beadni a dob ötszáz fordulata szerint, tehát kétszer jobbak voltunk az amerikai technikánál!

Az amerikaiaknak ez a gép csak arra kellett, hogy tíz-egynéhány vagy húsz-harminc lapot kinyomtassanak. Nekik a gyorsaság nem számított, nekünk viszont létkérdés volt. A KOR-féle „bulletin” nyomtatásakor 300-400 csomag papírt kellett jobbról is, balról is bedugni. Vagyis azzal, hogy modernizáltuk a papíradagolást, a nyomtatás idejét öt napról, mondjuk, kettőre csökkentettük.

Napi huszonnégy órát nyomtattunk, nyolcórás műszakokban: egyikünk előkészítette a papírt és tördelt, a másik nyomtatott, a harmadik aludt, aztán csere: egy ment aludni, a másik meg csatlakozott a csapathoz. Néha kettesben dolgoztunk, de hármasban volt a legkényelmesebb. A sokszorosítót mindig hurcoltuk magunkkal, Ewa Milewicz szállította a kis Polskiján. Olyan volt, mint egy kicsi hűtőszekrény, és még csökkentettük is a méretét azzal, hogy lekerült róla az adagoló, a borítás, a biztonsági részek (ami azért volt, hogy például ne tudjunk ujjal belenyúlni a gépbe). Mindentől megszabadultunk, hogy a gép kisebb és könnyebb legyen. Ennek az lett az eredménye, hogy egyszer a sokszorosító összezúzta az ujjam egy részét. Nem volt nálam sem kötözőszer, sem hidrogén-peroxid, úgyhogy beledugtam az ujjam a festékes bödönbe.

X

Egy telken nyomtattunk, hideg volt, valahol a Varsó melletti Legionowo környékén, a rohamrendőrség kiképzőközpontja mellett. A telek tulajdonosa egy pasas volt, akit mi „Docensnek” hívtunk (később megtudtam, hogy kémiát oktatott az egyetemen, és Stefan Sekowskinak hívták). A kulcsot januárban adta oda nekünk egy hétre, mi meg júniusban vagy júliusban adtuk vissza, és akkor is elég nehezen. Igaz, hogy már korábban visszakérte, de meggyőztük, hogy politikai ügyről van szó, és nincs más hely. Ezt valahogy elfogadta, s onnantól kezdve nem is járt ki. Egy szép napon azonban, amikor – ki tudja, hányadszor – már egy hete el kellett volna mennünk onnan (de még mindig ott voltunk!), lejött a családjával egy kis vasárnapi pihenésre. Ahogy meglátott minket, majdnem elájult; ráadásul az első hónapokban, amikor fagyott, leszaggattuk a borítódeszkákat a pavilonról befűteni, hogy megmelegedjünk, úgyhogy csak a váz maradt…

Emlékszem, Milosz akkoriban kapta a Nobel-díjat. Honnan tudtam meg? Egy ilyen nyomdát sokféle ember szolgált ki: kenyeret, ennivalót hoztak, és elvitték, amit megcsináltunk. Egy adott csapathoz meghatározott embereket osztottak be kocsikkal. Én például egy-két hétig egyáltalán ki sem mentem egy ilyen nyomdából. Valami illemhely volt az udvaron, a pavilon összes ablakát letakartuk pokrócokkal és furnérral (a hungarocell csak később jött divatba), úgy, hogy ne látszódjon ki a fény. Az autók éjszaka jöttek, éjfél és egy óra között. Emlékszem, jött Andrzej Drawicz éjjel tizenkettőkor – akkor találkoztam vele először – Wojtek Topinskivel. Akkor éppen kettesben voltunk Blumsztajnnal, iszonyúan elfáradtunk. Ők csak mosolyogtak, ragyogtak, szépen, frissen, mi meg mocskosan, festékesen, mosdatlanul, ahogy nyomattuk az egyik Milosz-kötetet a sokszorosítón. Drawicz meg azt mondja: „Figyeljetek, jó hírem van a számotokra – képzeljétek, Milosz Nobelt kapott!” Kissé ideges lettem, és azt mondtam: „Figyelj, kopasz, mit a sz…t ugatsz itt nekem.” Ő meg elmosolyodott, és azt mondta: „Akkor kapcsoljátok be a rádiót, a Szabadban egyfolytában ez megy…” Sugárzó arccal és boldogan elbeszélgettünk vagy egy órát, majd, ahelyett hogy koccintottunk volna az ügyre, igyekeznünk kellett, hogy reggelig befejezzük a melót.

Másnap eljött Mirek Ewa Milewicz és a svéd televízió társaságában. Ezek a svédek valószínűleg életük legnagyobb üzletét csinálták velünk, mert ezt a mi nyomdánkban készült anyagot – ahogy később megtudtam – a különböző svéd csatornák legalább tucatszor leadták. A világ számos tévéadóján is ez ment vagy három napig. Viharos sikert aratott.

Azt akarták, hogy fedjük el az arcunkat, ehhez borzasztóan ragaszkodtak. Azt magyarázták, hogy a svédek nem ismerik a lengyelországi helyzetet, és számukra a földalatti ellenzék, az ellenállás csak a Közel-Kelethez kötődik, mi meg itt vagyunk a szomszédban, rögtön a tenger másik partján… Összevitatkoztunk velük, hogy minket ez egyáltalán nem érdekel, nem fogjuk elfedni magunkat, mert a mi rendőrségünk ismeri az arcunkat, de megmakacsolták magukat, mivel így akartak hatást kelteni a nézőkben. Szerencsére volt kéznél kötszer…

Később, már 1980 augusztusa után, a bátyámmal kávéztunk a Szolidaritás Mazóviai Régiójának Kórház utcai központjában, ahol mindig csak úgy nyüzsögtek a nyugati újságírók. Valami svéd újságírónő izgatottan magyarázta, hogy náluk a tévében milyen fantasztikus anyag ment le, hogy a NOWá-ban milyen csodálatos emberek vannak, egy bekötözött arcú fiú… Bogdan meg erre: „Ó, éppen ez a tökfilkó volt az, aki itt ül.”

XI

Az 1980. augusztusi megállapodások aláírása után Mirek elküldött engem a Serock melletti Wiazowniába; akkor a legfontosabb, az elsőrangú feladat több millió belépési nyilatkozat kinyomtatása volt a Szolidaritás tagjainak. Semmi sem volt fontosabb, mint hogy legyen elegendő nyomtatott papír, hogy az emberek alá tudják írni, és a szakszervezet ereje növekedjen.

Jöttek mindenféle emberek, és jól megpakolt kocsikkal szállították el az anyagot.

A szakszervezet gyorsan szerveződni kezdett. Mindenki be akart lépni. Kaptak egy helyiséget a Kórház utcában, ahol hatalmas embertömegek fordultak meg. Ezt az egészet meg kellett valahogy szervezni. Mirek Chojecki elküldött Bogdant és engem a Mazóviai Régió nyomdájába. A NOWa felszerelésének egy részét ott állítottuk fel a nyomtatáshoz, mert óriási volt az információéhség. Ott dolgozott velünk Andrzej Zielinski is, a Robotnik című földalatti laptól.

A Kórház utcában igazi majomcsorda volt: mindenki egyszerre beszélt, senki sem figyelt a másikra, nem voltak vezetők, minden a régi földalatti viszonyok szerint működött, azaz nem volt semmilyen hierarchia. Okosak, buták, munkások, értelmiségiek – mindenki egyformán élhetett a szólás jogával. Egyébként meg nem volt semmi jelentősége annak, hogy ki mit mond, mert úgysem hallgatta meg senki. És a dolog valahogy mégis működött.

Senkinek sem fizettek semmiért. Nyomtattuk a Niezaleznosc című kiadványt, a Régió tájékoztató közlönyét. Csináltunk utánnyomást, és aki vitt belőle, annyit fizetett, amennyit akart: egy zlotyt, egy zloty húszat. És ebből éltünk. Vászonzsákba gyűjtöttük a pénzt, aztán meg mentünk vacsorázni a Bracka és a Rutkowski sarkán lévő kocsmába, piszkosan, egyenesen a nyomtatásból, egy zsáknyi pénzérmével. A pincérek pánikba estek, ahogy megláttak.

1981 kora tavaszán a Régió központja átköltözött a Mokotowska utcába. A hangulat ott sokkal rosszabb volt, mert már megjelentek ilyen-olyan törésvonalak: akik nyomtattak, azok csak melósok voltak. Megindultak a zárt ajtók mögötti megbeszélések, az intrikák, az áskálódások.

Andrzej Górskival elhatároztuk, teszünk egy utolsó próbát, hogy végleg meggyőződjünk arról, mi már tényleg nem akarjuk, hogy bármi közünk legyen ehhez. Másrészt viszont kissé sajnáltuk, hogy ennyi munkát – egy félévet – belefektettünk, és végül mindenféle szalajtott emberek húztak ebből hasznot, akik ráadásul nem feltétlenül értették a dolgukat. Egy kicsit még ingadoztunk, hogy ha maradnánk, akkor talán lenne valamelyest befolyásunk arra, hogy az egész jobban működjön.

Azt találtuk ki (igazság szerint az ötlet szülője a bátyám, Bogdan volt, a vén méregkeverő), hogy a Szolidaritás szakszervezet dolgozóinak saját szakszervezetre van szükségük, mert hiszen nem tartozhatnak ugyanahhoz a szervezethez, ahová a munkaadóik. Elhatároztuk, hogy alapítunk egy szakmai egyesülést a Szolidaritás szakmunkásaival.

Gyorsan ráírtuk valami kartonlapokra, hogy üzemi sztrájkot hirdetünk, azzal a jelszóval, hogy új, a Szolidaritástól független(!) szakszervezetet alapítunk, majd letelepedtünk ezekkel a plakátokkal a folyosón.

Összeszaladtak a nyugati újságírók, akik mindig ott nyüzsögtek a központban. Elkezdtek kérdezősködni, milyen céljai vannak a sztrájknak. Végül valami vezetők lejöttek hozzánk fentről, és kérték, hogy ne kompromittáljuk a Szolidaritást, s igyekeztek csillapítani a helyzetet. Erre mi odaírtuk a táblákra, hogy azért tiltakozunk, mert az előírások ellenére nem kapunk tejet, ami járna a nyomdai dolgozóknak. Másnapra annyi tej lett, hogy fürödni lehetett benne.

Így végződött a pályafutásunk Andrzej Górskival a Mazóviai Régió központjában.

Gyorsan visszatértünk a NOWá-ba, a konspirációs munkához.

Bogdan a Régió központjában maradt alkalmazásban, s azt hiszem, elég jól érezte magát. Nagyon örültem, hogy ott dolgozik: jó felszerelésük volt, el lehetett intézni náluk a nyomdai előkészítést. És megint csak fű alatt ment a dolog, csak most nem a kommunista gépeken, hanem a szakszervezetin, és nem drága pénzért, hanem ingyen. Mindent megcsináltak nekünk, a NOWá-nak, amire csak szükségünk volt. Bogdan soha nem volt benne a földalatti nyomtatás szervezetében, viszont szakképesítést szerzett a speciális matricák offset-nyomásának különleges előkészítésében. Ezeket ő csinálta nekünk. Természetesen a Régióban erről senki sem tudott.

XII

A NOWá-t új emberek kezdték irányítani – Grzegorz Boguta, Marek Borowik, Marek Chimiak. Ezek az új főnökök – Mirek Chojecki félreállt, és egy szakszervezeti kiadó létrehozásával kezdett foglalkozni – nagymenőként viselkedtek, utazgattak szerte a világban, szerződéseket írtak alá a Párizsban élő, egyszemélyes irodalmi-történeti „intézménnyel”, Jerzy Giedroyccsal, meg vég nélkül politizáltak. Nem nagyon volt arra idejük, hogy velünk találkozzanak, inkább politikai karrierről ábrándoztak. Ismertek furcsa embereket, akik mindent el tudtak intézni. Ez nekünk határozottan nem volt ínyünkre.

Egyszer éppen egy ilyen, beajánlott szállítóval kötöttünk üzletet: a NOWa pénzéért vettünk papírt, a Régión keresztül. És ahogy elszállítottuk a raktárba, másnap megjelent ott a rendőrség. (Voltunk már annyira profik, hogy tudjuk, bizonyos dolgokat külön kell tartani, tehát a nyomda máshol volt.)

Éppen ott, ahol ez a raktár volt, elromlott a vízpumpa vagy mi, és ezeknek az embereknek teljesen elázott a pincéje, a mi papírunkkal együtt. Éjjel berontott a rendőrség. Meg voltak győződve arról, hogy a tulajdonosok az utolsó pillanatban, a házkutatás előtt szándékosan árasztottak el mindent vízzel. Az ávósok a vízben derékig állva keresték a sokszorosítót és a gépeket, amik ott sem voltak; káromkodtak, mint a fene.

1981 szeptemberében vagy októberében (a bátyám nem volt itthon, elutazott valahová üzletelni) véletlenül tudomást szereztem arról a találkozóról, amelynek az volt a célja, hogy megbeszéljék a NOWa felépítését és működését. Kiderült, hogy a NOWa fel kívánja fedni magát, hivatalos kiadóvá óhajt válni, és a nyomtatást üzemi szinten megszervezni. Ez nagyon felbosszantott: a felfoghatatlan ostobaság, elvakultság, a mindenáron való karriervágy tanúbizonysága volt ez.

Szerveztem egy csapatot, egy ún. technikai személyzetet a nyomdászokból és azokból, akik az előkészítésnél dolgoztak, aztán hívatlanul beállítottunk a találkozóra, amit Boguta lakásán rendeztek. Igen parázs vita folyt. Mirek Chojecki ki volt ebből zárva, az volt a benyomásom, mintha ellenzékben lenne a többi vezetővel szemben, mintha elfordultak volna tőle, vagy kikészítették volna. Bizonyos dolgokat nem fogadott el, ahhoz túl rendes volt. Az újak pénzt akartak keresni, már pár hónap elteltével autóval jártak, természetesen a sajátjukkal – ilyen ügyes triót képeztek. Az volt az érzésem, mintha a NOWá-t kisajátították volna.

Ezen a gyűlésen vad vitára került sor, amely azonban a mi sikerünkkel zárult, mivel a szavazáson, amelynek azt kellett eldöntenie, ki van a NOWa struktúráinak felfedése mellett, illetve ellene, leszavaztuk az előbbi megoldást. Mi, az úgynevezett csőcselék, azaz a műszaki személyzet jelentős fölényben voltunk a három új igazgatóval szemben. Nem formális szakadásra is sor került, Mirek itt maradt a régi gárdával, azaz velünk, az új igazgatók pedig önálló nyomda szervezésébe fogtak Varsó egy másik kerületében. Mi azt mondtuk, hogy semmiféle ilyen felállásba nem megyünk bele, mert a Régió akkor már meg volt szórva ávósokkal. Már tudtuk, kik azok az emberek, akik olyan lelkesen sertepertéltek a NOWa körül, és „mindent” el tudtak intézni.

Mi már nagyon odafigyeltünk az ilyesmire, ki voltunk erre hegyezve. Mirekkel erről az ügyről lényegében nem beszéltünk, egyszerűen magától értetődő volt, hogy tesszük a dolgunkat, csak még fokozottabb konspirációban, mint 1980 augusztusa előtt. Ebbe a csapatba tartozott rajtam kívül még „Romaszko”, Andrzej Górski és Przemek Cieslak. Olyan emberek voltak ők, akik semmiféle kétes viszonyrendszerbe nem mentek bele.

Teljesen új struktúrát készítettünk elő, ez még a földalatti mozgalmon belül is titkos volt. Családi házakat béreltünk hosszú távra különböző emberektől, akik semmiféle kapcsolatban nem álltak az ellenzéki mozgalommal. A bérlők „fiktívek” voltak, a barátaink közül kerültek ki. Olyanokat kerestünk, akiknek módjukban állt efféle családi házakat bérelni (én például nem jöhettem szóba, mivel nem rendelkeztem a szükséges anyagi fedezettel, a szerződés másolata ugyanis az adóhivatalba került). Volt egy ilyen bérelt házunk Varsó Falenica nevű külső kerületében, ezt 1981 őszén vettük ki Mirek pénzén. A ház egy asszonyé volt, aki évek óta Amerikában tartózkodott, a rokona foglalkozott a ház bérbeadásával. Erről a házról senki, még Mirek sem tudott, csak a „bérlők”, egy ismerős pár, akik a nevüket adták az ügylethez.

Ezt a házat kezdtük ősszel előkészíteni arra, hogy mi tovább tehessük a dolgunkat akkor is, ha minden összeomlik – kitör a háború, bejönnek az oroszok, vagy az ördög tudja, mi történik. Három profi gépet, többtonnányi papírt, festéket, mindenféle vegyszereket, aztán rengeteg zsák hagymát és krumplit, meg sok szörpöt, konzervet és más tartósított élelmiszert raktároztunk el ott. Úgyhogy, amikor 1981. december 13-án bevezették a hadiállapotot, mi megtehettük, hogy fél éven keresztül ki sem jöttünk onnan. A házat remekül előkészítettük, izoláltuk, semmiféle zaj nem szűrődött ki belőle, ugyanakkor mi mindent láttunk. Központi helyen állt, nem messze a templomtól.

Csak ez a ház élte túl a hadiállapotot. A rendőrség minden mást szétvert: a Régiót, az üzemeket, az összes nyomdát.

XIII

A hadiállapot bevezetéséig nem használtuk a falenicai házat, ugyanis volt egy kiváló nyomdánk Milanówekben. A Próchnik utcai kultúrházban tartott nyilvános NOWa-találkozót követően, ahol úgy kétszáz ember gyűlt össze, odajött hozzánk egy szimpatikus asszony, s azt mondta, nagyon örülne, ha a rendelkezésünkre bocsáthatná Varsó melletti házát. Nem kellett sokáig kérnie, másnap már Milanówekben voltunk. Kiderült, hogy a háznak nagyszerű a fekvése, és még épülőfélben van. A földszinten lakott az asszony a férjével és tinédzserkorú fiával. Az első emelet még nem volt kész, de ettől még rendkívül alkalmas volt nyomdának. Odavittünk egy csomó berendezést, elkezdtünk nyomtatni – az ismert író, Marian Brandys Od dzwonka do dzwonka (Harangtól harangig) című műve volt az első, Tomasz Kuczborski szépséges borítójával.

Az első néhány napban csak az asszony és a fia volt a házban, a férjről egy szó sem esett. Mintha nem is létezett volna. Egyik nap éppen nagy nyugalomban nyomtattunk valamit, amikor a létrán (a felső szintre vezető lépcső még nem készült el) megjelent… előbb a katonai egyenruhát láttuk meg, aztán megjelent a viselője is, egy negyven körüli férfi. Nem szólt semmit, körülnézett, nyomdagépeket látott, mellettük koszos alakokat, a sarokban fekvőhelyek. Körbesétált, mindent alaposan megszemlélt, egyetlen szó nélkül. Aztán nyugodtan lemászott a létrán. Mi arra következtettünk, hogy minden bizonnyal a háziasszony férje volt. Nem állt szóba velünk – az ő baja.

Úgy alakult ki, hogy este, a munka befejezése után mi is lementünk. A háziasszony mindig készített nekünk vacsorát. Ha volt pénzünk, adtunk neki, ha nem volt, nem adtunk. A vacsora során aztán kiderült, hogy valóban a férje volt az, aki repülőstiszt, harci gépek beszerzésével foglalkozik a seregben, meg az ország légvédelmével vagy mivel.

Másnap a háziasszony jött fel hozzánk. Megkérdeztük, mi a helyzet a férjével, amire azt felelte, hogy a férje iszik, és senkivel nem áll szóba. Kiderült, hogy fogalma sem volt rólunk, és nagyon meglepődött, amikor meglátta, hogy a felesége miféle csőcseléket engedett be a házába, veszélyeztetve ezzel az ő karrierjét. A férfi mindig két napot volt távol, utána három szabadnap járt neki. Mind a hármat ivással szokta tölteni. Amikor a váratlan találkozást követő harmadik napon magára öltötte az egyenruháját, ismét felmászott hozzánk, és azt mondta, hogy ha már itt vagyunk, és a felesége ezt így látja jónak, neki nincs kifogása az ellen, hogy továbbra is itt maradjunk és nyomtassunk, őt ez marhára nem zavarja. A végén még jóba is lettünk.

Csak késő ősszel hagytuk el a házat, de a papír, a festékek és egy csomó nyomdai anyag ott maradt. El akartunk menni egy időre máshova nyomtatni, hogy aztán majd egy-két hónap múlva visszatérjünk. Időközben bevezették a hadiállapotot, nekünk meg eszünkbe se jutott, hogy igénybe vegyük a házat, mivel ez komoly veszélyt jelentett volna a tulajdonosokra nézve.

A társam, Andrzej Górski végül felkereste a házat, hogy felszámolja a nyomdát, elhozza a papírt, a festékeket, és rendet tegyen. Mindez körülbelül két hónappal a hadiállapot bevezetése után történt, korábban nem volt rá időnk, s megfelelő szállítóeszközzel sem rendelkeztünk. Amikor elment, kiderült, hogy a háziasszony politikai meggyőződése cseppet sem változott, és semmi szükség a hely felszámolására. Azt mondta, mindig szívesen látnak, ha úgy gondoljuk.

A falenicai nyomda pedig csak valamikor 1982 augusztusában bukott le, egyszóval nagyon sokáig működött. Elsősorban a Tygodnik Mazowsze című illegális lapot nyomtattuk. Amikor az ávósok végül megjelentek, már senki sem volt ott, mivel a fiúk tudták, hogy túl hosszú ideje nyomtatnak ugyanazon a helyen, és már túl sokan tudnak a dologról. A felszerelést és a holmik egy részét sikerült elhozni, csak egy kis szemét maradt ott. Csak ez utóbbi került a rendőrség kezére.

XIV

A fenyegetettség érzése állandósult. Többek között ezért elleneztük a NOWa felfedését. Sohasem bíztam a vörösökben. 1981 késő őszén fokozódott a helyzet: a Szolidaritás vezetésének feszült hangulatú rendkívüli tanácskozása Radomban, a diáksztrájkok, a varsói tűzoltótiszti főiskolások sztrájkjának erőszakos letörése. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy a konfrontáció felé haladunk, hogy a vörösök lecsapnak, csak azt nem tudtuk, hogy mikor és hol. Feltételeztük, hogy a vörösök is emberek, szeretnék nyugalomban elfogyasztani a karácsonyi pontyot, tehát ha a Rossz bekövetkezik, akkor január első napjaiban lehet erre számítani.

A hadiállapot a véletlen folytán a Főváros utcai lakásban ért. Mivel nálunk elég gyakran volt házkutatás, elég fesztelenül tekintettünk a rendőrökre, akik hozzánk jártak. Kicsit ironikusan kezeltük őket. Különösebben nem bántottak, egyszerűen nyaggattak a házkutatással, elvittek ezt-azt… Amikor megjelentek, mindig azt mondtuk: „Csak nincs valami anyagi problémájuk, törlesztendő részletük?” – mivel ők meg prémiumforrásnak neveztek minket.

Ilyeneket mondtam: „Uraim, ott vannak a polcon a könyvek, azokat vihetik, mert már elolvastuk, de aztán tűnés, mert dolgom van.” Leszedték a könyveket, valami jegyzőkönyvet írtak, beszállították az őrsre – a kerületire vagy a fővárosira –, és megkapták érte a prémiumukat.

Néha ajtót nyitottunk nekik, de ha nem volt kedvünk, akkor nem. Ilyenkor felfeszítették az ajtót. Amikor ez már harmadszor történt meg, a bátyámmal rászántunk egy napot arra, hogy keresztrudakat és feltörésbiztos ékeket, vaspántokat rakjunk fel, meg páncélozott zárakat. A sors úgy hozta, hogy erre két-három héttel a hadiállapot bevezetése előtt került sor.

December 13-án éjjel otthon ültünk. A bátyám és a sógornőm elmentek aludni, én éppen fürödni készültem. Nézem: elment a tévéadás. Nem is csodálkoztam, a vörösök alatt minden elromlott. Negyed egy körül lehetett. Hallom, valaki veri az ajtót. Kérdezem: „Ki az?” – „Rendőrség.” Mondom nekik, hogy húzzanak el, elmúlt éjfél, csak tízig van joguk házkutatást tartani. Lépjenek le, jöjjenek vissza reggel hatkor, ha akarnak valamit. A bátyám is felébredt, mondtam neki, hogy itt a rendőrség, azok a fickók meg csak dörömbölnek. Végül odamentem az ajtóhoz, és mondtam nekik, hogy ezzel úgysem boldogulnak, hacsak nincs náluk dinamit. Ebben a stílusban folytattam: „Ezen az oldalon próbálkozz, mert a másikon vannak a betörésgátló ékek, vagy inkább eredj a házmesterhez egy másik feszítővasért.” A rendőrök szörnyen káromkodtak.

Elmentem fürödni. Ülök a kádban, ők még mindig verik az ajtót. Egyszer csak benyit a bátyám a fürdőszobába, és azt mondja:

– Te, én kinyitom! Szemmel láthatóan valami sürgős dolguk van, vagy pénzt akarnak szerezni az ünnepekre, s ezért jönnek ezzel a látványos akcióval. Fél órája verik az ajtót, amin annyit dolgoztunk. Kár lenne, ha tönkretennék.

Erre én:

– Csinálj, amit akarsz, csak hagyj békén, én fürdöm.

Később hallom, ahogy rettenetes robajjal nyílik az ajtó. Másodperceken belül már ott is volt egy… katona a kád mellett:

– Kérem az iratait!

Káromkodtam egy szaftosat, majd azt mondtam:

– A kádban nem szoktam magamnál tartani.

Erre ő:

– Öltözzön fel! Hadiállapot van!

Ez nem az a rendőri csapat volt, amelyik rendszeresen foglalkozott a NOWá-val. Tehát nem Malinowski úr (aki nota bene később, amikor „Romaszko” perében tanúvallomást tett, már Majewskiként mutatkozott be) és társai, hanem teljesen mások, a nevüket sem tudtuk, sőt még látásból sem ismertük őket. De látszott, hogy ávósok. Egy tiszt vezette őket, valami hadnagy vagy százados.

A tiszt nagy komolyan közölte, hogy bevezették a hadiállapotot, majd valami papírok után kajtatott a zsebében. Azt mondta, hogy itt az internálási határozat, s az egyik megtalált papírról felolvasta Bogdan Grzesiak nevét. Megparancsolta Bogdannak, hogy csomagoljon, utána intenzíven keresni kezdett egy másik papírt, ami Adam Grzesiak névre szólt volna, de nem találta. Én nem szerepeltem a listán.

– Nincs parancs, nincs internálási határozat, a törvény az törvény, csak az egyiket visszük.

Bogdan készülődött, én pedig a tiszthez fordultam, akin látszott, hogy valami felkapaszkodott ember: „Áruld már el, ki támadott meg minket, mi ez a háború. Börtönbe akartok vinni minket, miközben én remek lövész vagyok. Adjatok egy géppuskát, máris megyek veletek, ne csukjatok be minket, ostobaság volna!” A tiszt borzasztóan ideges lett, egyáltalán nem akart szóba elegyedni velem.

Még azt is megkérdeztük, melyik az a börtön, milyen ruhát vigyen magával, esetleg Szibériába kerül, vagy valahova közelebbre, de egyetlen kérdésünkre sem érkezett válasz.

Bogdan egy csomó cuccot pakolt be, még irhabundát is, egy jégszekrényre való kaját, hagymát, cigit. Ült már, tudta hát, mi jöhet jól a börtönben. Éjjel kettő volt, amikor elvitték. Ankával átrohantunk az utca másik oldalára, Chojeckiékhez. Mirek akkor éppen Párizsban volt, Magda társaságában azonban ott ült egy csomó ember. Kiderült, hogy a telefonok nem működnek. Nálunk otthon nem volt telefon, ezért erről nem tudtam.

Reggel, amikor kimentünk az utcára, láttuk a hadiállapotról szóló hirdetményeket. A rádióban óránként adták az újabb és újabb közleményeket. Már tudtuk, ki a támadó: önmagunkat rohantuk le, és ez az egész a vörösök műve… Öszszevissza rohangáltam a városban, hogy lássam, kire csaptak le, s ki úszta meg.

Találkoztam Andrzej Górskival, együtt felugrottunk Krzysiek Siemienskihez, akit tulajdonképpen ekkor ismertem meg, korábban csak hallomásból ismertem. Tudtam, hogy nem messze lakik, a Sady Zoliborskie lakónegyedben, hogy igazi elkötelezett ember, aki együttműködik a NOWá-val.

Agytornánk végén arra a következtetésre jutottunk, nem a véletlen műve, hogy néhányan (például Emil Broniarek, a szintén nyomdász Andrzej Zielinski) szabadlábon maradtunk. Azt akarták, hogy történjen valami. Nekünk pedig igencsak viszketett a tenyerünk…

December 14-én a lakásunkban szitanyomással nyomtunk egy csomó röplapot. Elmentünk a pilsudskista Független Lengyelország Konföderációjához kötődő nyomdász barátainkhoz, ők is szabadlábon voltak. Tőlük akartunk szitákat kölcsönözni (emlékszem, a szitákon rajta volt a Konföderáció jellegzetes jele a horgonnyal). Amit kaptunk, fényes nappal átcipeltük Varsón a Főváros utcába, ahonnan nem is olyan rég vitték el Bogdant.

Kis idő múltán kiderült, hogy a technikai személyzet összes tagja, az előkészítők, a nyomdászok mind szabadlábon vannak, közülünk szinte senkit nem vittek el.

Az első röplapokat formailag a Szolidaritás Mazóviai Régiója egyik vezetőségi tagjának megrendelésére készítettük. A nevét tapintatból nem árulom el. Ő még néhány napig szabadlábon volt. December 14-én a Szent Kereszt templomban találkoztunk vele, és egyenesen kényszerítettük, hogy a vezetőség egyetlen elérhető tagjaként mondja meg nekünk, mit nyomtassunk. Annyira megijedt tőlünk, mintha szellemeket látott volna. Andrzej Górskival együtt kissé erőszakosan rábírtuk, hogy adjon ki egy nyilatkozatot. Leült a templomban, és a térdére fektetett lapra megírt egy szöveget.

Megállapodtunk vele, hogy másnap átadjuk neki a kinyomtatott röplapok egy részét, hogy nekiláthasson a terjesztésnek. Tele voltunk röplapokkal, minden zsebünkbe jutott belőle egy csomó. Roppant konspiratív módon megint elmentünk a Szent Kereszt templomba, hogy átadjuk neki a röplapokat. Természetesen nyoma sem volt, bár ekkor még nem ültették le. Szörnyen dühösek lettünk, hiszen nem azért készítettük a röplapokat, hogy azok a szemétben végezzék! Elhatároztuk hát, hogy a közel kétezer darabot szétszórjuk a lépcsőházakban, és megpróbáljuk felragasztani a kirakatokra, így legalább nem dolgoztunk feleslegesen. Az esti híradóban már benne volt, hogy röplapakcióra került sor, tevékenykedik a „fegyveres” ellenállási mozgalom.

Az akció után azonnal összepakoltam a holmimat, és kiköltöztem a lakásból. Többekkel együtt egy másik lakásban kötöttem ki: ott volt Krzysiek Siemienski, Andrzej Górski, Mateusz Wierzbicki, akit Krzysiek hozott oda, és én akkor ismertem meg, aztán Roman Wojciechowski és még pár ember.

Ebben a lakásban bukkant fel Tomek Michalak, a KOR aktivistája, fényképész, az előkészítő munkálatok kiemelkedő szakértője.

Elkezdtük töprengeni, hogyan tovább.

Volt jó néhány ötletünk, Mateusz Wierzbickié volt az egyik legeredetibb. A légkör akkoriban elég kellemetlen volt: a Wujek bánya miatt, ahol tüzet nyitottak és embereket gyilkoltak meg. Egy időre elment a kedvünk a nyomtatástól. Arra gondoltunk, hogy látványosabb módon kellene megmutatnunk az ellenállás aktív formáit. Arra jutottunk, hogy nincs más megoldás: meg kell ölni Jaruzelskit!

A kérdést eldöntöttük, most már csak azon töprengtünk, miképpen hajtsuk végre. Tulajdonképpen magunk sem hittünk igazán a tervben, de ezt egyikünk sem merte bevallani, tehát mindenki igennel szavazott.

Természetesen tisztában voltam vele, hogy ez hülyeség, de nagyon erős volt az érzés, hogy tennünk kell valamit. Nem akartuk engedni, hogy büntetlenül öldössék a bányászokat. Úgy véltünk, nagyszabású tettre van szükség.

Arra a következtetésre jutottunk, hogy mivel nem igazán lehet Jaruzelski közelébe kerülni, ezért alulról fogjuk megtámadni.

Úgy rémlik, Krzysiek Siemienskinek voltak haverjai a Szolidaritásban, akik csatornatisztítással foglalkoztak. „Csatornabúvároknak” neveztük őket. Azt találtuk ki, hogy megszerezzük tőlük a csatornarendszer térképét, és megnézzük, melyik csatorna fut Jaruzelski háza alatt. Találkoztunk velük, átadták a térképeket, és kiderült, hogy tényleg le tudunk menni a csatornába egy bombával a Pulawska utcánál, s el tudunk jutni az Idzikowski utcáig, hogy ott a levegőbe röpítsük Jaruzelskit.

A felszíni felderítés sokkal rosszabbul ment, ugyanis ilyen marhasággal nem foglalkoztunk addig. Többé-kevésbé (mint később kiderült: kevésbé) tudtuk, hol lakik Jaruzelski, és természetesen szilárdan meg voltunk győződve róla, hogy egy ilyen nagykutya feltétlenül egy hatalmas rezidenciában lakik, nem pedig egy a hetvenes években épült társasházban. A kérdéses utcában valóban találtunk egy rezidenciát, és feltételeztük, hogy ez lesz az övé, annál is inkább, mivel volt előtte egy őrbódé, benne katonával, és autók hajtottak be és ki. Sokkal később tudtuk meg, hogy az amerikai nagykövet lakott ott.

Mindenesetre a felkészülés egyre előrehaladottabb fázisba jutott, már kerestük a kapcsolatot a robbanóanyagokat beszerezni tudó haverokkal, már tudtuk, hogy el lehet intézni a dolgot. Az ellenállási mozgalom azonban nem volt különösebben nagy létszámú, valaki valakinek elpöttyentett valamit, és egyszer csak eljött a Régió szabadlábon maradt maroknyi vezetője. Hajnali háromig győzködtek minket, szinte könynyek között könyörögtek, hogy ne öljük meg Jaruzelskit, mert akkor mindennek vége. Szerencsére hagytuk magunkat meggyőzni, mert ha nem ezt tesszük, lehet, hogy kirobbantjuk a harmadik világháborút – a levegőbe röpítve az USA nagykövetét, ráadásul nem is a KGB megrendelésére, hanem épp ellenkezőleg.

XV

Amikor végre úgy döntöttünk, hogy békén hagyjuk Jaruzelskit, valahogy mégsem nyugodtam meg, mert láttam, hogy a fiúk alig bírnak magukkal. Kicsit a csapat vezérének éreztem magam, hiszen én tevékenykedtem a legrégebben, nekem volt a legnagyobb tapasztalatom. Próbáltam valamivel lekötni a srácokat. Mindenkinek viszketett a tenyere. Képtelenek voltunk reggeltől estig egy helyben ülni, dumálni, vodkázni – a vodkát ráadásul jegyre adták, és sosem volt elég. Úgy határoztunk, felkeressük a régi konspirációs pontokat, ahol különböző könyveket raktároztunk el, és ezeket szétosztjuk. A legkülönbözőbb Varsó környéki helyeken fordultunk meg, és előszedtük azokat a könyveket, amelyeket az emberek még nem ástak el, vagy nem égettek el. Mivel közhírré akartuk tenni, hogy a könyvek terjesztését immáron a hadiállapot idején végezzük, készítettünk egy pecsétet, amin ez állt: „A könyv terjesztésére december 13-át követően került sor.” Így akartuk megmutatni a vörösöknek, hogy nem hagyjuk magunkat, nem ijedtünk meg. És persze pénzre is szükségünk volt.

1982. január elején néhány lengyel értelmiségi egy tiltakozólevelet fogalmazott meg, amit mi nyomtattunk ki. Ez volt az első munkánk a falenicai titkos nyomdában.

Elég hamar megtudtuk, hogy Zbigniew Bujakot, a Régió vezetőjét nem tudták elkapni. Kapcsolatba léptünk Witek Luczywóval; az volt a célunk, hogy valahogy koordináljuk a munkát. Kiderült, hogy a Mazóviai Régiónak nincs semmiféle nyomdai lehetősége, mindent szétvertek az ávósok. A csoport (Mateusz Wierzbicki, Andrzej Górski, Tomasz Michalak, Pawel Bakowski és én) hosszú töprengés és ingadozás után elhatározta, hogy aláveti magát a Régió döntéseinek, irányításának.

Sokukra haragudtunk, nem éreztük őket kompetenseknek, hiszen jóformán csak személyi kérdésekkel szórakoztak, állandóan kavartak, erre most hirtelen világossá vált, hogy csak a NOWa létezik, amit a Szolidaritás utolsó időszakában be sem engedtek a Régió működési területére, mondván, hogy „gazfickók, tolvajok, még ellopnak valamit”. Kiderült, hogy mi vagyunk az egyetlen nyomda, amely képes profi munkát végezni.

Ekkor már tudtam, hogy szerveződnek a föld alá kényszerített Szolidaritás struktúrái, hogy készülőben van egy hetilap, de január közepén még mindig nem volt mit nyomtatnunk.

Volt egy pillanat, amikor azt éreztem, hogy ennek rossz vége lesz, hiszen a srácokat majd szétvetette az energia, csak úgy buzgott bennük a vér. Krzysiek Siemienski elvégezte Karl Jaspers német filozófus munkájának nyomdai előkészítését. A mű remekül illett a lengyelországi helyzetre: a hatalom, a felelősségvállalás, a bűn kérdéseivel foglalkozott. Azt mondtam: „Srácok! Ne törődjünk semmivel. Készen vannak a matricák, húzzunk el Falenicába, és csináljuk meg a könyvet.” Hangsúlyozni kívántuk, hogy a könyv nyomtatása már a hadiállapot bevezetése után történt, ezért a kiadvány khaki színű „harci borítót” kapott, a nyomtatás időpontjaként pedig 1982 januárját tüntettük fel. Ez volt a hadiállapot során nyomtatott első könyv, 1500 példányt készítettünk. Hamar elfogyott, s egy kis pénz állt a házhoz.

Később aztán ennél több munka is akadt, mivel Tomek Michalaknak sikerült megállapodnia Teodor Klincewiczcsel, akitől az „igazolási” szekció ötlete származott. A hadiállapot idején a vörösök bevezettek egy ilyen engedélyfélét – enélkül nem lehetett szabadon utazni az országban, valamint a kijárási tilalmat követően nem lehetett elhagyni a lakást. Tomek nekilátott az illegális iratok nyomdai előkészítésének Stanislaw Bareja filmrendező Fitelberg utcai házában. (Bareja abban az időben infarktussal feküdt a kórházban, a kulcsokat Stanislaw Tymtől kaptuk meg, akit Bareja erre felhatalmazott.) Tomek összerakott egy csomó engedélyfélét, mi ezeket nyomtattuk, pontosabban másoltuk Falenicában.

Tomek Michalakkal az volt a gond, hogy az általa készített anyagok a sokszorosítást követően… túl jónak bizonyultak. A Tomek által elért minőség jobb lett, mint az eredetié, és ez felkeltette a figyelmet. Arra kényszerültünk – a nyomdászok ismerik ezt a módszert –, hogy egy kis sav meg lúg segítségével „elrontsuk” a matricákat, mintha azt a vörösök készítették volna, nem pedig egy földalatti profi nyomda.

Majdnem húszezer különféle engedélyt nyomtattunk a hadiállapot idején. Az emberek utazgattak velük, és soha senki nem bukott le.

Szabad pillanatainkban különböző ötletekkel foglalkoztunk. Tomek például kitalálta, hogy valamelyik nagy plocki gyár kommunista pártszervezete nevében adjunk ki egy politikai nyilatkozatot, miszerint elutasítjuk a hadiállapot bevezetését. A nyilatkozatot természetesen az első betűtől az utolsóig mi találtuk ki, mi szoptuk ki abból a mocskos ujjunkból. A hamisítvány remekül sikerült, rengeteg helyre eljutott, még a külföldi rádiókban is szó esett róla, a tudósítók is megemlítették. Emlékszem, hogy évekkel később a szöveget viszontláttam egy emigráns lapban… Annak igazolásául idézték, hogy nem az egész kommunista párt volt dogmatikus.

Egész addig így működgettünk, amíg a Mazóviai Régió, pontosabban annak maradványa össze nem gyűlt, és végre elszánta magát a Tygodnik Mazowsze címet viselő hetilap kiadására.

Megkaptuk a szöveget, Tomekkel együtt elmentünk Bareja házába, ott végezték el a szükséges előkészítő munkálatokat.

Emlékszem, hogy amikor a matricát vittem Falenicába, rettenetes hideg volt. A kiadvány hatoldalas volt, ez hat fémlapot jelentett. Nem volt pénzem taxira, mellesleg a taxikat akkoriban nagyon gyakran megállították, ezért a fémlapokat a nadrágomba rejtettem. Borzasztóan kényelmetlen volt, hiszen hat darab A4-es méretű fémlapról volt szó. Először villamosra szálltam, így jutottam el a belvárosba, majd onnan autóbusszal Falenicába. A buszon rengetegen voltak, néhány idősebb aszszony belém kapaszkodott, a lapok belemélyedtek a hasamba, féltem, hogy végül tönkremennek.

Mérgesek voltunk, mivel az előkészítő munkálatok során nem tették bele az anyagba, hogy ki fogja nyomtatni, pedig megállapodtunk, hogy ott lesz a NOWa neve. Ez presztízsokokból szörnyen fontos volt a számunkra. Hangsúlyozni akartuk, hogy nem egy negyvenharmadik senki készítette az anyagot, és nem is a Szolidaritás nyomdája, hiszen ilyen akkoriban nem létezett, hanem ez az egész valaminek a folytatása. A NOWa háromnegyede ekkoriban börtönben ült, a munka mégis megy tovább – szerettük volna igazolni, menynyire feltaláljuk magunkat. Aztán egy hajcsattal ügyetlenül rákapartuk a lapokra a következő szöveget: „A NOWa független kiadó és nyomda munkája.”

Együttműködtem Witek Luczywóval (a Mazóviai Régió nyomdájának főnökével), aki az összekötő volt köztünk és a Tygodnik Mazowsze között, mindig tőle kaptuk a nyomtatandó anyagot. Ez utóbbi közvetve történt, egy harmadik személy beiktatásával. Időnként egy kávéházban találkoztunk, de inkább azt a módszert alkalmaztuk, hogy valaki valahol ledobott valamit, másvalaki pedig felvette…

Sikerült kinyomtatnunk a számot. A terjesztés is meg volt szervezve: volt egy varsói lakás, oda kellett eljuttatni a példányokat. Hatezret nyomtunk, ami tetemes mennyiség. A kiadvány A4-es formátumú volt, hat oldalból állt. 1982. február 13-án éjjel nyomtattuk ki, reggel pedig elküldtük Pawel Bakowskit Varsóba, hogy keressen meg a Szolidaritásba belépett tízmillió tagból néhányat vagy néhány tucatnyit, akik közreműködnének a lap szállításában.

A példányokat három nagy zsákba helyeztük. Egy zsák körülbelül harminc kiló volt, annyi, amennyit egy felnőtt férfi különösebb erőlködés nélkül a vállára tud venni. Természetesen egyetlen autónk sem volt.

Pawel elindult Varsóba. Én Andrzej Górskival a nyomdában várakoztam. Este jött meg, közvetlenül a kijárási tilalom előtt, és kiderült, hogy senkit sem sikerült rábeszélnie a feladatra.

Egész éjjel fenn voltunk, és hármasban azon töprengtünk, hogy mitévők legyünk. Tudtuk, hogy mindenki várja a kiadványt, hogy ez egy fontos ügy. Olyan emberek voltunk, akik (akkoriban!) semmi elől nem hátrálnak meg. Nem emlékszem, ki mondta először, Andrzej vagy Pawel, de úgy rémlik, hogy inkább Pawel, már reggel felé: Nos, rendben, akkor jöhet a „teve”- akció!”

Reggel hatkor Falenicában mindhármunknak, egy-egy zsákkal a vállán, el kellett jutnia a buszmegállóhoz, és a hétre munkába járó emberekkel együtt be kellett jutnunk Varsóba. Mindenfelé rendőrök álltak, felállítottak egy csomó sorompót is, s lépten-nyomon katonai őrhelyek voltak – beleértve a buszvégállomásokat és a pályaudvarokat. Ötperces időközökkel indultunk, cipeltük a zsákokat. Végig szemmel tartottuk egymást, így ha valamelyikünket elkapja a rendőrség, a másik kettőnek még van egy kis ideje töprengeni azon, hogy mit tegyen.

Természetesen nem egyszerre szálltunk fel; szerencsére két autóbusz is beállt a megállóba. Eljutottunk a grochówi villamos-végállomásig, ott átszálltunk. A villamos a Poniatowski hídon át a belvárosba tartott, itt a hídnál kellett leszállnunk, hogy eljussunk a Powisle negyedben található lakásig.

Felszálltunk a villamosra, minden a legnagyobb rendben ment. A villamos tele volt fáradt emberekkel, akik mind munkába siettek. Csak azt nem vettük figyelembe, hogy azon a környéken nincsenek nagyüzemek. Amikor aztán a hídnál leszálltunk a villamosról – természetesen mindegyikünk más-más ajtón –, akkor a főváros kellős közepén lévő megállóban teljesen egyedül találtuk magunkat. Reggel fél nyolc körül járt, s ott álltunk nagy magányosan, 15 méteres távolságban egymástól, mindegyikünk hátán egy hatalmas zsák. Sehol egy lélek, csakis mi! Pawel indult el elsőként a Solec utca felé, aztán én, majd Andrzej. Körülbelül százméteres távolságban követtük egymást. Több rendőrjárőr is elment mellettünk, de senki nem figyelt fel ránk. Akkoriban a rendőrség úgy tudta, hogy a röplapokat a gatyájukba vagy a cipőjükbe dugdossák a terjesztők, és meg sem fordult a fejükben, hogy három kretén a hátán – innen a „teve”-akció elnevezés – cipeli a tetemes mennyiségű illegális anyagot.

A lap terjesztése körülbelül délután négykor kezdődött meg.

XVI

A sikert követően eufória lett úrrá rajtunk. Betértünk valahová meginni egy sört. Ott futottam össze egy sráccal, aki a velünk jó kapcsolatban álló KRAG illegális kiadónál dolgozott. A srác azt mondta, valamin dolgoznak, röplapot vagy mit akarnak nyomni, de kevésnek bizonyult a papír, ki tudnánk-e segíteni őket néhány csomaggal. Megígértem neki, hogy másnap kap tőlem három csomag papírt.

Falenicában rengeteg papírt halmoztunk fel, de semmi kedvem nem volt odautazni. Eszembe jutott, hogy a Főváros utcai lakásban is maradt pár csomag az ágy alatt. Tíz körül felugrottam a saját lakásomba, ahol két fiatal srácot találtam. Csak odaköszöntem nekik, mert az volt a szokás, hogy senki nem kérdez semmit a másiktól. De a srácok valahogy egyáltalán nem reagáltak, csak mordultak valamit a bajuszuk alatt. Talán meglepte őket, hogy látnak, bár nem tudom, azonnal rájöttek-e, hogy ki vagyok. Anka grimaszokat vágott, mintha valamit az értésemre akart volna adni. Kérdeztem, ki ez a két madárijesztő a szobában. Erre Anka háta mögül megszólalt egy hang, hogy ők nem madárijesztők, hanem belügyesek. Ennyi. Kedélyesek és nyugodtak voltak. Kiderült, hogy már korábban is jártak a lakásban. Elüldögéltek, mert ez volt az utasítás, de nem nagyon számítottak arra, hogy megjelenek.

Semmiféle parancsuk nem volt. Igazoltattak, majd azt mondták, csomagoljak össze, bevisznek a parancsnokságra. Megkérdeztem, megmosakodhatok-e, mivel a nyomtatás miatt fáradt és mocskos voltam, tele festékfoltokkal. Azt felelték, hogy rendben, megvárják. Történt egy mulatságos dolog is. Seiko órát viseltem, amit egy ismerőstől, egy itteni tolvajtól vásároltam. Az óra szép volt és drága. Mielőtt bementem a fürdőszobába, hogy megmosakodjam, letettem az íróasztalra. Amikor kijöttem a fürdőszobából, már nem volt ott. Udvariasan megkérdeztem őket, hogy nem látták-e az órámat, mire ők szintén udvariasan azt válaszolták, hogy nem. Így tudtam meg, hogy nemcsak a mi utcánkban fordulnak elő tolvajok, hanem a Zeromski utcai kapitányságon is.

Bevittek, előzetes kihallgatásra. Jöttek az ügyeletes kérdések: mit csinálok, mivel foglalkozom. Tudták, hogy nem fogok velük szóba állni, nem is nagyon erőltették a dolgot. Beültettek az autóba, átvittek a főkapitányságra, ahol a pincébe kerültem, ott kaptam cellát.

Másnap felvittek kihallgatásra. A kihallgatótisztnek azt mondtam, hogy panaszt akarok tenni a beosztottjaira, akik ellopták az órámat, és nagy okosan azt is megkérdeztem, kinek címezzem ezt a panaszt. Mire ő azt válaszolta: „A sóhivatalnak.” Így legalább megkímélt a felesleges irogatástól, nem tettem panaszt a belügyes tolvajokra. A tiszt még annyit mondott: „Nocsak, volt órád? Pedig nem is ismered az órát!”

A következő nap lejött egy másik ávós a pincébe, és megkérdezte, aláírom-e az internálási papírt. Mondtam, hogy nyugodtan megeheti, mert én ugyan alá nem írom.

A köztörvényesek, akikkel együtt ültem a cellában, igyekeztek meggyőzni: „Minek maradnál itt velünk, banditákkal, írd nekik alá azt a papírt, elvisznek az internálótáborba, a sajátjaid között leszel, lesz mit enned, és cigarettát is kapsz.”

Aztán az ötödik vagy hatodik napon aláírtam, az ávós fogta, és elvitte a papírt. Éjjel 11-kor vagy 12-kor nyílik a cella ajtaja, bejön az őr, és azt mondja: „Ötös! Nyomás felfelé!” Ilyenkor egy szó, egy árva mukk nélkül el kell indulni. Az ötös én voltam.

Amikor a raktárból kiadták a cuccaimat, láttam az ügyeletes szobájából, hogy ott áll négy fiatal rohamrendőr, fekete ruhában. Valamit mormogtak, hogy ők foglalkoznak a szállításommal. Visszaadták a papírjaimat, és a hátam mögött összebilincselték a kezemet. Általában elöl szokták, de ha valakire rájön a rosszindulat, akkor hátra teteti a kezeket, ami nagyon kényelmetlen.

Beültettek egy rendőrségi platós kisteherautó hátuljába. Miközben felszálltam, rájöttem, hogy a pasasok teljesen részegek. A földön vodkás- és sörösüvegek gurultak ide-oda. Elindultuk. Éjszaka volt, az utcákon egy lelket sem láttam. Egyedül voltam, négy részeg rohamrendőrrel. Az egyik vezetett, a többiek hátra ültek, mellém. Mindegyiküknél volt fegyver. Kedves társalgást folytattak: „Olyan késő van, érdemes egyáltalán elvinnünk Bialolekába, a táborba? Úgysem tartják számon őket… A srácok meg várják a vodkát az őrsön. Álljunk meg a kiserdőnél, aztán mondjuk azt, hogy szökést kísérelt meg, azért kellett lelőnünk.”

Én csak hallgattam, mivel tudtam, hogy részegek. Tartottam tőle, hogy leütnek, vagy kiverik a fogaimat. A Gdanski híd felé tartottunk, amikor az Értékpapír Nyomda és varsói Citadella által közrefogott park közelében a kocsi megállt. Koromsötét volt. Az egyik rohamrendőr felhajtotta a ponyvát, előhalászott egy kulcsot, levette a bilincset, majd azt mondta: „Húzz a p…ba!” Mire én azt válaszoltam: „Ha valóban olajra akartam volna lépni, sose kaptok el. Most sem lépek le.” Mire azt válaszolta, hogy kár, mert ha szökés közben lelő, kapott volna pár nap szabit.

Amikor megláttam a bialolekai internálótábort, olyan boldog voltam, mintha a mennyországba kerültem volna. Emberek, fény. Egy cellába vittek, ahol már hatan voltak, 20-30 év körüli férfiak. Földműves, művész, matematikus – kedves fiatalemberek, akik örültek az új fickónak.

Másnap megkezdődött a kihallgatás. A szokásos módon ment a dolog: nem dolgozik, évek óta munkanélküli, nem párttag, nem politikai aktivista, olyan nem is lehet tudni, kicsoda. És elhangzott a javaslat is: amennyiben aláírom a lojalitási nyilatkozatot, miszerint nem fogok a hatalommal szemben ellenséges tevékenységet folytatni, akkor azonnal, most rögtön… Viszont, ha nekik lesz szükségük valamiféle információra, akkor esetleg, alkalomadtán… A szokásos módon be akartak szervezni. Rutinból, meglehetősen finoman. Azt feleltem az ávósnak, hogy meghatódtam az ajánlaton, igazán jólesik, hogy a belügy engem ilyen kivételes módon kezel, de én tényleg nagyon fáradt vagyok, és mindig is arra vágytam, hogy idekerüljek, ahol olyan sok fantasztikus ember van. Tehát nagyon köszönöm, hogy lehetővé tették a számomra a velük való személyes találkozást, és könyörgök, ne küldjenek sehova, hadd legyek itt legalább egy hónapig… Felordított: „Kifelé! Azonnal vigyék el!”

Az internálás elkövetkezendő tíz hónapjában soha többé nem ismételték meg az ajánlatukat. Egyszerűen lenulláztak. Elment a kedvük tőlem.

Kiderült, hogy Bogdan egy másik barakkban van. Másnap kérvényt írtam a parancsnokhoz, hogy találkozni szeretnék a testvéremmel. Azonnal beleegyeztek, mindöszsze tizenöt percet kellett várnom a válaszra, máris beszélhettem Bogdannal.

Március végéig nagy szigorúság uralkodott, aztán megnyíltak a cellaajtók, jelentősen lazult a fegyelem. Látogathattuk egymást, szabadon járkálhattunk a börtön területén, volt olvasóterem, lehetett pingpongozni.

Konfliktusok tulajdonképpen nem voltak. Messzemenően toleráltuk egymást. Különböző nézetek, különböző jövőképek (melyek közül egyik sem állta ki az idő próbáját) léteztek egymás mellett, mindenkinek jogában állt kifejteni a gondolatait. Rengeteget dumáltunk, a sok pasasnak bőven akadt mondanivalója. Számomra érdekes volt megfigyelni, hogyan érintkeznek egymással a különböző nézetek, miként férnek meg egy cellában a különböző pártállású, más- és másfajta közegből érkező emberek. Volt itt villamosvezető és egyetemi professzor egyaránt. Amikor aztán megnyíltak a cellaajtók, azok, akik tudták, mit akarnak, elkezdtek oktató jellegű találkozókat szervezni.

1982 júliusában és augusztusában a Szolidaritás sok fontos tagja kiszabadult, de közülük senki nem működött együtt a Munkásvédő Bizottsággal vagy a Független Lengyelország Konföderációjával, ezekkel az illegális szervezetekkel. A kör összeszűkült, a legszélsőségesebbek maradtak.

Különleges őrizetet kaptunk. Mivel nem köztörvényesek voltunk, az őrök eléggé feszélyezve érezték magukat. Amíg nem kaptak parancsot, mégpedig kellőképpen magas szintről, egy ujjal sem nyúlhattak hozzánk. Mi meg állandóan nyaggattuk, bosszantottuk őket, különböző tárgyakat dobáltunk feléjük. Csúzlikat csináltunk, és savanyúcukorral lövöldöztünk az őrökre. A húsmaradékokat befőttesüvegekbe raktuk, aztán kitettük őket a napra. Elszaporodtak a nyüvek, iszonyú bűz keletkezett az üvegben. Ezeket az üvegeket vagdostuk az őrök irányába, ha valamelyikük éppen elhaladt az ablakunk alatt.

Az egyik őrségváltásnál megjelent három fiatal srác, elkezdtünk gúnyolódni rajtuk. Az egyik nem bírta, lekapta a fegyverét a válláról, a földre dobta, melléje hajította a címeres sapkát, elkezdte rugdosni, miközben ezt kiabálta: „Mocskos kurafik! Azt hiszitek, hogy én szórakozásból vagyok itt?  A munkahelyemről hoztak ide, nem rohamrendőr vagyok, hanem önkéntes rendőr.” És csak rugdosta a cuccait, s kiabált, hogy inkább közénk szeretne tartozni, velünk együtt ülni, mintsem fegyverrel a vállán fel-alá járkálni. A másik kettő döbbenten bámulta, mi pedig könyörögtünk neki, hogy szedje össze a holmiját, különben bajba kerül. Ettől kezdve békén hagytuk őket.

Néha az őrök elkérték az amerikai cigis dobozokat, mert a gyerekük épp ezt gyűjtötte. Jobban ettünk, jó cigiket szívtunk, az őrök meg szegény emberek voltak, akik az élelmiszerjegyek adagjaiból éltek. Nem utáltak minket, nem éreztünk ellenszenvet, inkább csak csodálkozást. A hivatásos őrök azt hangoztatták, hogy még sose láttak ilyen majomcsordát. Jött valamelyik tiszt az őrrel, hogy ellenőrizze a létszámot, erre kiderül, hogy a srácok a cellában épp az asztalnál ülnek, sonkakonzervet esznek, minőségi vodkát isznak, vagy a lábunk az asztalon, kortyoljuk a finom viszkit, élvezzük a szivart. Ők meg még életükben nem láttak ilyet.

XVII

Május vége felé, június elején újabb internáltak érkeztek Bialolekába. Ezúttal bűnözök, a varsói alvilág színe-virága: rablók, betörők, főként idősebb emberek jelentős „szakmai tapasztalattal”, a különböző bűnözési formák „professzorai”. A cél az internáltak pozíciójának leértékelése volt, azt akarták megmutatni a külvilágnak, hogy mi pontosan ugyanúgy veszélyeztetjük az állam biztonságát, mint a banditák, gonosztevők, s hogy csak egyetlen alvilág létezik. A bűnözőkből minden cellába jutott.

Először kicsit megrémültünk, de aztán kiderült, hogy klassz emberekkel állunk szemben, akik tele vannak a börtönéletre vonatkozó gyakorlati ismeretekkel. Közülük többen is rácsok mögött töltötték felnőtt életük jelentős részét. Sok jótanácsot kaptunk tőlük, s rendben megfértünk velük. Ez az egész azonban rövid ideig tartott. Július végéig mindnyájan kikerültek. Magukat szabadították ki…

Komoly megaláztatás volt a számukra, hogy ok nélkül ültek. Az normális dolog volt, hogy ha valakit elkaptak egy konkrét ügyben, s rábizonyították a cselekményt, akkor emiatt elítélték. De azt mélységesen elutasították, hogy most minden ok nélkül kirángatták őket az otthonaikból.

Tiltakozólevelet írtak – most már nem emlékszem, hogy Kiszczak belügyminiszterhez vagy magához Jaruzelskihez (a jogászaink segítettek a fogalmazásban) –, amelyben kifejtették, hogy jogtalanul ülnek, ítélet nélkül, senkire sem bizonyítottak rá semmit, és ezt az egészet ők elfogadhatatlannak tartják. Ultimátumot szabtak a hatalomnak: emeljenek vádat ellenük és „szankcionálják” őket, vagy engedjék őket szabadon. Ha július 22-ig nem történik semmi, akkor más megoldási módszerekhez lesznek kénytelenek folyamodni. A levelet mindnyájan aláírták. Nem véletlenül esett a választásuk erre a dátumra: július 22-e a Lengyel Népköztársaság állami ünnepe volt, amelyhez a köztörvényesek az amnesztia megalapozott reményét fűzték. Hozzászoktak, hogy az elítéltek számára ez a dátum komoly fordulópont.

Természetesen senki nem vette a fáradságot, hogy válaszoljon nekik. A július 22-ről 23-ra virradó éjszakán azonban különös zajokat hallottunk: egy, két, három mentőautó szirénáját. Kirohantunk a folyosóra: láttuk, hogy embereket visznek kifelé. Az egyik felvágta az ereit, a másik lenyelt valamit, a harmadik csurom vér volt, és így tovább…

Úgyhogy reggelre már egyetlen bűnöző sem volt velünk.

Tudomásom szerint senki nem halt meg, egyiküknek sem esett baja. Szakszerűen dolgoztak. Minket is tanítgattak: „Vigyázz, ha lenyelsz valamit. A bűnözők nem hülyék, nem tesznek kárt magukban. Az alumíniumkanalat szétmarja a gyomorsav, de ha acélt nyelsz, meg fognak operálni.”

Aztán kiderült, hogy a legfiatalabb mégiscsak benn maradt. Elaludt vagy elfelejtették felébreszteni, mindenesetre nem volt ideje, hogy bármit is csináljon magával. Épp ezen a napon járt nálunk a Nemzetközi Vöröskereszt küldöttsége, hogy ellenőrizzék az internálótáborban uralkodó körülményeket, és lássák, nem bántanak-e minket. A kis csoport tagja volt többek között egy svéd nő s egy francia férfi. Idősebb, megállapodott emberek. Járkáltak, nézelődtek, beszélgettek velünk, tudakolták, mit kapunk enni.

Reggel ez a szegény fiatal bűnöző, aki lekéste az akciót, szörnyen ideges lett, hogy nem tartotta be a megállapodást. Azt hangoztatta, hogy becstelenül viselkedett, és mit gondolnak most róla a cimborái. Megrémítette a kialakult helyzet. Egyébként, amikor az őrök reggel rájöttek, hogy a bűnözők közül csak ez az egy fickó maradt benn, ők is fintorogni kezdtek az elfajzott, fekete „banditabárány” láttán.

A srác kétségbeesetten rohangált, igyekezett segítséget keresni, ugyanis – mint kiderült – egyedül nem is olyan egyszerű benyelni valamit. A cellák nyitva álltak, a Vöröskereszt delegációja mindegyikbe benézett, kérdezgették, hogy érezzük magunkat, hogy az étel nem teszi-e tönkre a gyomrunkat. Én akkoriban a bátyámmal és Grzesiek Rosával voltam közös cellában. Hirtelen beront a srác, az alábbi szöveggel: „Segítsetek már! Le kell nyelnem valamit, de egyedül nem boldogulok!” Kitépett a matracból egy 15-20 centis rugót. Semmiféle alumíniumtárgy nem akadt a közelben, neki meg sürgős volt, nem szeszélyeskedhetett. Maga a folyamat úgy néz ki, hogy fel kell állni egy hokedlire, a másiknak meg elkezdeni ledugni a rugót. A magasabban állónak az a feladata, hogy segítsen a rugónak betalálni a nyelőcsőbe. A megtermett Grzesiek Rosa – Leszek Moczulskinak, a Független Lengyelország Konföderációja vezetőjének a testőre – kis híján elájult a látványtól. Kijelentette, hogy semmiféle rugó ledugdosásában nem hajlandó részt venni, a srác azonban már betette magának a rugót, és ott hörgött előttünk. Könyörgött, hogy segítsünk, miközben majdnem megfulladt. Annyira kiabált, hogy a bátyám egy adott pillanatban ösztönösen pofonvágta, a rugó pedig a pofontól becsusszant a nyelőcsőbe.

A vöröskeresztes svéd nő csaknem elájult, amikor a srác a rugóval a szájában hirtelen eléugrott, sőt szinte ráesett. Elképzelhető, hogy emberbaráti tevékenységének ez volt a legkeservesebb élménye.

XVIII

Augusztus végén minket is el akartak szállítani Bialolekából. Grzesio Rosa a következőt találta ki, és mi – egyike a kevés celláknak – szívesen követtük az utasítását: ha nem mondják meg nekünk, hova visznek, nem hagyjuk el a börtönt. Reggel nyolctól délután háromig próbáltak szót érteni velünk. Öszszetörtük az ágyakat, kitéptük a vécécsészét, tönkretettük a cellát, feltéptünk pár padlódeszkát, s mindebből barikádot emeltünk. Grzesio egy fémrúddal a kezében kijelentette, hogy aki belép a cellába, azt megöli. Kétméteres pasasról volt szó, nem csoda, hogy megijedtek tőle. Az egyezkedés sokáig elhúzódott. Végül azzal bírtak rá minket a távozásra, hogy elmondták: sokan már órák óta ülnek a rendőrségi „bódébuszban”, és a rettenetes meleg miatt nem kell sok a fulladáshoz vagy az infarktushoz egy ilyen átforrósodott járműben. De csak akkor hagytuk el a cellát, amikor a börtönparancsnok a tiszti becsületszavát adta, hogy amint beszállunk a buszba, megmondja, hova megyünk. Később aztán csak mosolygott. És amikor megkérdeztem, hova megyünk, mindössze annyit mondott, hogy hol nyalhatom ki.

XIX

Mivel fogalmunk sem volt róla, hova visznek, a száműzöttek régi szokásának megfelelőn kis cédulákra irkáltuk a nevünket, címünket és a kérést, hogy bárki is találja meg a cetlit, juttassa el az információt Varsóba, hogy megtudják, mi történik velünk. A cédulákat a szellőzőnyíláson keresztül kidobáltuk a járműből. A buszt egy rendőrautó kísérte, amely gyakran meg-megállt, de nem azért, mert bárki is vizelni akart volna. A céduláinkat gyűjtötték be. Úgyhogy később már csak azt írtuk: „Vörös kutyák! Nyaljátok ki a seggünket!” A rendőrök őrjöngtek. Mi pedig ötpercenként dobáltuk ki a cetliket. Nem akartuk, hogy unatkozzanak. Hát így szórakoztunk velük. A zsaruk végül ráuntak a cetlik begyűjtésére, a sok megalázó szöveg olvasására. Ekkor ismét nekiláttunk a lakcímes cédulák irkálásának. A rendőrautóban két kísérő volt, mi huszonegyen voltunk, ablak nélküli bokszokba zárva. Így utaztunk vagy tíz órát.

XX

Reszów elővárosában, az úgynevezett Zaleze negyedben kötöttünk ki, a börtönnél. Későre járt, éjjel egy vagy kettő lehetett. Kiszálltunk. Reflektorok éles fénye világított meg minket. Vagy száz őr állt ott kutyákkal, kétoldalt sorfalat alkottak, mintha köztük lehetne csak végigmenni, hogy jól megbotozhassanak. A fény elvakított, alig láttunk. Az egyenruhák gyakorlóruháknak tűntek, ám a katonák mást szoktak viselni. Nem tudtuk, mit jelentsen ez az egész. Kicsit berezeltünk. Eközben egyetlen szó sem hangzott el, csak a kutyák vakkantottak néha-néha.

Hamarosan a cellákban kötöttünk ki, a helyek elosztása véletlenszerűen történt. Én a testvérem és Jacek Szymanderski mellé kerültem. Megkönnyebbülten sóhajtottunk. Mindnyájan borzasztóan fáradtak voltunk.

Ezen az első éjszakán annyira idegesek voltunk, hogy egyikünk sem tudott elaludni. Hajnali ötkor valaki felkopogott az alattunk lévő cellából. Odamentünk az ablakhoz, s megkérdeztük:

– Mi az? Ki kopog?

Már jött is a válasz:

– Hova valósiak vagytok?

– Varsóba.

Lelkes mormogás hallatszott: elszánt varsói alakokat hoztak.

– Kivel beszélek? – folytattam a társalgást.

Az illető azt felelte, hogy ő Jedynak, a sziléziai Szolidaritás egyik vezetője.

Erre megkérdeztem, miért vagyunk így elzárva, mire ők:

– Tegnap, amikor kiderült, hogy jöttök, minket is bezártak a rohadékok. Hogy ne léphessünk veletek kapcsolatba.

Hatvan-hetven sziléziai volt a börtönben.

Kicsit később halljuk, hogy valaki lentről felkiált:

– Egyet se féljetek! Mindjárt felmegyünk, és kinyitjuk az ajtókat.

Elnevettük magunkat.

– Gyertek csak! Nagyon örülni fogunk nektek.

Körülbelül reggel hét lehetett, amikor megpróbáltunk végre elaludni, de halljuk ám, hogy valaki kaparászik a zárnál. Csodálkoztunk, mivel az őrök egyetlen határozott mozdulattal szokták kinyitni az ajtót.

Én szólaltam meg:

– Ki az?

– Mi vagyunk! Azért jöttünk, hogy kinyissuk az ajtót.

Ekkor az már ki is nyílt, s ott álltak a srácok, mindenféle vasszerszámokkal a kezükben. Mindnyájunkat kiengedtek. Mindenki nevetett, mindenki elégedett volt, beszélgetni kezdtünk, kikérdeztük egymást, kicseréltük az információkat – teljes volt az integrálódás. Rájöttem, hogy itt nincs is személyzet, nincsenek őrök. Akkor hát miféle börtön is ez?

A többiek nevetni kezdtek, majd elmesélték, hogy az őrök leléptek.

Az egyik srác lekísért egy emelettel lejjebb. A folyosót tagoló rácsos ajtók is nyitva álltak, ezt is ők nyitották ki, tolvajkulccsal. Amit aztán láttam, teljesen ledöbbentett: hatalmas börtönbe kerültünk. A folyosó legalább száz méter hoszszú volt. Több tucat cella helyezkedett el egymás után. Az első cellából pedig – átellenben – látni lehetett az utolsó cella falát. Azt hittem, álmodom.

A fúráshoz szokott bányászok egyszerűen mindent leromboltak. Minden küblinél volt pár fémrúd, ezek rögzítették a vécékagylókat. A srácok kitépték a rudakat, szétverték a falakat, hogy találkozhassanak a többiekkel, és kibeszélgessék magukat. (Egyébként modern börtön volt ez, Edward Gierek idejében emelték. Ezért nem csoda, hogy az építés során a közelben egy csinos családi házakból álló kisebb telep nőtt ki a földből. S az sem ment meglepetésszámba, hogy odavándorolt a cement java része, mivel akkortájt a cementelosztást központilag szigorúan szabályozták. A börtönépületek nem is láttak túl sokat belőle). Az egész olyasformán nézett ki, mintha valaki egy ágyúval összevissza lőtte volna.     

Miután pedig a celláikat jól szétverték, majd egymással összekapcsolták, haditanácsot tartottak, és úgy döntöttek, fúrni fognak, hogy kijussanak. Vágtak is egy lyukat az egyik cellában, amelyen keresztül aztán kimásztak a folyosóra. Fúrás közben valaki bölcsen megjegyezte, hogy mivel ez egy modern börtön, nagy a valószínűsége annak, hogy lehallgatják őket. Ezért aztán felszaggatták a padlót is, amely alól aztán egy egész köteg poloskát huzigáltak ki. A börtön személyzete kint tartózkodott a városban, Rzeszówban, mivel a vörösök tüntetésre számítottak, s ennek elfojtására hívták őket segítségül. Az itt maradt őrök rájöttek, hogy kevesen vannak a rabokkal szemben, s inkább egész egyszerűen elmenekültek. Elbarikádozták a börtönt, de kívülről.

Bent meg fényes ünnepi lakomát csaptak a tiszteletünkre. Volt ott ünneplés, ivászat, éneklés. Nálunk ugyan nem volt semmi, a srácoknak azonban volt vodkájuk, ennivalójuk, cigarettájuk… Mindennel remekül el voltak látva – felszereléssel, tolvajkulccsal, fűrésszel. Tehát az első dolgunk az volt, hogy kiszaggattuk az összes zárat az ajtókból, és kidobáltunk mindent az ablakon. Ez később értelmetlen ötletnek bizonyult, mert aztán egész éjjel ki-be csapódtak az ajtók. Utána a fiúk lefűrészelték a folyosót a lépcsőktől elválasztó rácsokat, és jól tönkretették az egész börtönberendezést.

Egész idő alatt folytak a tárgyalások a börtönparancsnokkal, aki váltig bizonygatta, hogy nem akarnak erőszakot alkalmazni. A parancsnok – századosi rangban volt – egyébként kifejezetten józan eszű, rendes pasasnak bizonyult. Azt mondta, hogy ne bolondozzunk, hiszen mi is tudjuk, hogy bármelyik pillanatban mozgósíthatja „az erőket”, de miért is tenne ilyet. Azt mondta, hogy a börtönt valahogy majd helyreállítják, csak arról van szó, hogy ne bolondozzunk, hagyjuk magunkat őriztetni. Megegyeztünk, azzal az egy feltétellel, hogy nem zárják be a cellákat, és kapunk sétálót, azaz reggel 8-tól este 8-ig kimehetünk a börtönből – szóval, az egész napot kint tölthetjük. Nyár volt, nem messze feküdt egy röplabdapálya, a környék pedig gyönyörű volt.

A parancsnok mindenbe beleegyezett, és halljatok csodát, egész idő alatt (egy hónapot voltunk Rzeszówban) tartotta is magát a megegyezésünkhöz. Becsületes ember.

Azt is megengedte, hogy telefonálhassunk – hiszen a mieink Varsóban nem tudták, hogy hol vagyunk. Azt mondta: „Tessék csak, semmi probléma, a dolgozószobámban van a telefon.” Mindenki beszélhetett, akivel csak akart. Mindenféle ellenőrzés nélkül használhattuk a telefont – ő elegánsan kiment a szobából, hogy ne zavarjon. Naponta néhány órát telefonáltunk, ő pedig ezalatt valahol kinn cirkált.

Nyugodtan elüldögéltünk, röplabdáztunk, eldiskurálgattunk egymással. Sniezko bíró szintén együtt ült velünk. Igazán színes egyéniség, 1989 után a legfőbb ügyész helyettese lett. Az volt a szokása, hogy éjjel-nappal háziköntösben és papucsban járkált, s egy óriási rádiót cipelt a hátán, hallgatta a Szabad Európát, de úgy, hogy az az egész börtönben hallatszott. Fáradhatatlanul rótta a folyosót, ő volt a mi mozgó információforrásunk. A parancsnok pedig hagyta. Amikor a foglár megkérte, hogy halkítsa le a rádióját, Sniezko így válaszolt neki: „Majd mindjárt lehalkítalak én téged! Tűnj el innét, szarházi!” És megmagyarázta, hogy nincs miért felöltöznie, mert aznap nem vezet tárgyalást.

Kiderült, hogy a börtön egyik külön részében elhelyezett két sziléziai fiú már három hete éhségsztrájkot folytat, mert fejükbe vették, hogy ha nem vesznek magukhoz ételt, akkor Jaruzelski tábornok visszavonja a hadiállapotot.

Akciójuk negyvenedik napja táján elhatároztuk, hogy egy tíznapos szolidaritási éhségsztrájkba kezdünk, azzal a feltett szándékkal, hogy az ötvenedik napon a srácok hagyják abba a böjtölést. Eleinte nehezen viseltem az étkezések hiányát, sokat pingpongoztam, röplabdáztam, csakhogy ne gondoljak a gyomromra. Intenzív életmódot folytattam, de úgy három-négy nap múlva álomkóros lettem, napi húsz órákat aludtam egyfolytában. Hét kilót fogytam. Az éhségsztrájk befejezéseképpen, minden józan megfontolás ellenére, bankettet rendeztünk, rengeteg alkohollal – és valahogy mindnyájan túl is éltük.

Szeptember vége felé aztán jött a parancsnok azzal, hogy megszüntetik Zalezében az internálóhelyet. Egy részünk Uhercébe megy, az orosz határhoz, a többiek Kielcébe. Mehetünk, ahova akarunk, egyedül a darabszámnak kell stimmelnie. Én Kielcébe mentem.

XXI

Kezdetben körülbelül nyolcvanan voltunk Kielcében, főleg varsóiak, és néhányan Krakkóból, de egész idő alatt engedték ki az embereket. Aztán már csak kevesebb mint húszan maradtunk, s amikor én is kimentem, hirtelen… heten lettek. Az egész hatalmas börtönben keresgélhetett az ember, mígnem talált egy élő lelket.

Ennyi hónap elteltével már nézni sem bírtunk egymásra, ezért mindnyájan külön-külön rendezkedtünk be – ha megtehettük, akkor egy-egy másik emeleten. Mivel pedig minden nyitva volt – a börtön, a sétáló –, mindegyikünk a saját kijelölt pályáján mozgott.

Engem 1982. december 17-én engedtek ki. Jött a foglár, s azt mondta: „Ifjabb Grzesiak, pakolja össze a holmiját!” Nem tudtam, hogy a belügy Rakowiecka utcai börtönébe visznek-e át Varsóba, vagy pedig szabadlábra helyeznek – az ilyesmit nem közölték az emberrel. Az udvaron aztán beraktak egy olyan ketrecbe, amilyenbe a majmokat szokták – egy vastag acélrácsos ketrecbe. Este nyolc-kilenc óra lehetett, egy ócska rövidkabát volt rajtam, és vagy két órán át tartottak abban a ketrecben. Esett a hó, új rabokat hoztak, én meg csak álltam ott a ketrecben, és vártam, ki tudja, mire.

A kijárati kapunál lévő őr egyszercsak odajött, szó nélkül kinyitotta a ketrecet, odaadta a személyi igazolványomat, és – még mindig szótlanul – kinyitotta a börtön ajtaját.

Megálltam a kapun kívül; sötét éjszaka volt, nem tudtam, merre menjek. Valami pénz volt nálam, nem sok, de jegyre elég lett volna, cigarettám is volt, a börtön viszont majdnem húsz kilométerre feküdt a várostól. Erdő, lakatlan terület és pusztaság vett körül mindenfelől.

De még ráadásul szórakoztak is velem: csend volt, amikor hirtelen a távolból autók zúgását hallottam, azt gondoltam hát, hogy abba az irányba kellene menni. Elindultam a hangok irányába, a börtön mellől pedig elindult felém egy autó, amelynek ávós rendszáma volt. (Előfordult, hogy miután kiengedtek egy internáltat, a börtön előtt ismét feltartóztatták, betuszkolták egy autóba, bilincsbe verték, s ilyen-olyan önkényes büntetést kapott.) A kocsi odagurult mellém, és megállt. Már készültem beülni az autóba, s biztos voltam abban, hogy valami megtorló intézkedés lesz a vége, de csak nevettek és elhajtottak – ezzel szórakoztak.

Bogdant közvetlenül szenteste előtt engedték ki.

Kezdetét vette számomra az intenzív találkozók időszaka azokkal az ismerősökkel, akik szintén kijöttek a börtönből. Ez a karácsonyi, ünnepi „fesztivál” hatalmas szilveszteri mulatsággal zárult a Farkas utcában, Jacek Czaputowiczéknál, azzal a szilveszterrel, amely aztán később – tisztán személyes okokból – fontosnak bizonyult a számomra.

XXII

Lassan elhatároztam magamban, hogy visszatérek a valóságba, vagyis folytatom, amit azelőtt csináltam. Felvettem a kapcsolatot azokkal az emberekkel, akikkel együtt ültem, illetve akiket már korábban ismertem – és újra terveket kezdtünk szövögetni. A NOWa szétesőben volt, nem volt felszerelés, Mirek Chojecki a hadiállapot miatt Párizsban ragadt. Nemigen volt, aki mindezzel foglalkozott volna. Az új igazgatók is kiszabadultak, s az volt az érdekük, hogy a NOWa továbbra is működjön. Pénz is került, talán Mirek volt az, aki erről leginkább gondoskodott; a kassza Borowiknál és Chimiaknál volt.

Kaptam pénzt a könyvek elkészítésére, papírra, ennivalóra, a nyomda bérlésére, szállításra, festékre. Utóbb az számított, hogy hány oldalas a könyv, mert a kinyomtatott papírmennyiség alapján kaptam pénzt a nyomdászokra. A költségeket soha senki nem számolta el; én mondtam meg, hogy mennyi kell, ők pedig adták a pénzt. Felvettem háromszázezret, és mondtam, hogy erre és erre költöttem, beindítom a következő nyomdát, ehhez még háromszázezerre van szükségem, jött Borowik, és hozott egy táska pénzt. Ellenben azt a pénzt, amelyet a kinyomtatás után kaptam, szétosztottam a csoporton belül. Nem volt olyan, hogy ez irányított, az nyomtatott, amaz tördelt; az egészet egyenlően osztottunk el egymás közt – és ezek elég nagy pénzek voltak.

Majdnem mindent elölről kellett kezdeni: új helyeket, új embereket, új kapcsolatokat kellett találni. Volt valahol egy kevés dugi felszerelésünk. Akkortájt nagyon összebarátkoztam Krzysiek Siemienskivel, Mateusz Wierzbickivel, Janek Gogaczcsal és képzőművész barátjával, Edekkel. Megvoltak a saját elképzeléseik, és a NOWa keretein belül könyvsorozatot akartak kiadni. Kitaláltunk valamit, ami aztán a „Kritikai Gondolat Könyvtára” nevet kapta, a példányokat a NOWa szignójával láttuk el, de a sorozat nevének rövidítését is odatettük.

1983 márciusától már készen állt a nyomda, a papír, a gépek, minden, ami csak szükséges volt. Megkezdtük a papír, a festék és a gépek szállítását a Varsó melletti Otwock környékén található ostrowiki erdészházba.

Az erdészházhoz Mateusz Wierzbicki segítségével jutottunk, ő még katonakorából ismerte az erdészt, aki feleségével és két kisgyermekével lakott ott. Átengedte nekünk szolgálati házának a padlását, hogy ott tudjunk nyomtatni.

Négyen voltunk, rajtam kívül Krzysiek Krzemienski, Mateusz Wierzbicki és Jurek Ignatowski (ő sem él már), akit még a Szolidaritás időszakából ismertem. Jurek felbecsülhetetlen szolgálatot tett nekünk, mert volt egy kombi Trabantja, ahova sok papír befért, és a kocsiján „mozgássérült” felirat volt (mindkét lába hiányzott), így mindenhol szabadon parkolhatott, mindenhova behajthatott, és a rendőrségre való tekintettel is könnyebb volt egy ilyen jelzésű kocsival szállítani a különböző holmikat. Ki is használtuk ezt könyörtelenül, a kocsijával szállítottuk a gépeket, a papírt és a kész könyveket. A Kopernikusz utcai lakásukban még a könyvek összeállításánál is segédkezett a feleségével, aki elragadóan bájos asszony volt, s nagy szeretettel gondozta őt. A rokkantsági nyugdíjából, valamint abból élt, amit az ellenállásban végzett munkájáért kapott. Nagyon rendes, odaadó, jólelkű ember volt. Úgy tudom, villamosbalesetben veszítette el a lábát. „Szeleteltnek” csúfoltuk, de csak a háta mögött; remélem, hogy ő nem tudott erről. Egy nagy vadászkést tartott mindig magánál, és arról ábrándozott, hogy ha egyszer feltartóztatja őt egy ávós, akkor letekeri a kocsiablakot, és jól belevágja a kést az ávós hasába.

Hát ilyen munkacsapat segédkezett a nyomdai munkálatoknál az erdészházban: „Szeletelt”, azaz Jurek, aki meg akart késelni egy ávóst, két bölcsész-filozófus, akikkel a levegőbe akartam repíteni Jaruzelskit, és jómagam – egyszóval négy őrült.

Ostrowik jó hely volt: csak mi, belső emberek voltunk ott, mert makacsul ragaszkodtam ahhoz, hogy négyünkön kívül senki ne legyen kapcsolatban a nyomdával.

Elhatároztuk a fiúkkal, hogy kinyomtatjuk Bór-Komorowski tábornoknak, az 1944-es varsói felkelés vezetőjének a második világháború alatti lengyel földalatti államról szóló könyvét. Kiderült, hogy a könyv lemezei megvannak, de nem túl jó állapotban, ezért egy részükön javítani kellett.

Mivel két filozófus is volt a csapatunkban, ezért még egy filozófiai könyvet is összeraktunk, de a NOWa vezetőségét nem tájékoztattuk erről. Az újonnan indult, Vacat című (nyomdai műszó, jelentése „üres oldal” – a szerk.) havi folyóiratot is mi nyomtattuk, szintén a NOWa főnökeinek tudta és beleegyezése nélkül. Krzysiek Siemienski tagja volt a lap szerkesztőségének, ő győzött meg engem, hogy csináljuk.

Május vége felé befejeztük a Bór-Komorowskit, valamint a filozófiai könyvet, már csak a borító hiányzott. Egy kisebb mennyiséget már leszállítottunk a Bór-Komorowskiból s a Vacatból is, azonban nem akartam ezekből túlságosan sokat szétteríteni városszerte, mert attól tartottam, ha a rendőrség észreveszi, hogy két friss NOWa-kiadvány is forgalomban van, idegbajt kapnak, és intenzív felderítésbe kezdenek. Az volt az elképzelés, hogy mindent fejezzünk be, egyidejűleg hozzunk forgalomba, s ezzel együtt számoljuk fel magát a nyomdát.

Még egy napra lett volna szükségünk ahhoz, hogy mindent kiszállítsunk, és eltakarítsunk minden nyomot magunk után. És éppen akkor, több hónapnyi munka után, egyszer csak megjelent a rendőrség!

Mivel egész éjjel dolgoztunk, mert fontos volt, hogy elvégezzük a munkát, reggel tájban mentünk aludni. Mateusz és Krzysiek („Szeletelt” épp nem volt ott, Varsóba ment elintézni valamit) ahogy voltak, koszosan, mocskosan befúrták magukat a selejtpapír közé, mert már arra sem volt erőnk, hogy megmosakodjunk. Én valahogy nem tudtam elaludni. Május volt, öt óra, ilyenkor korán virrad. Ahogy felkelt a nap, látom ám, hogy civil autók jönnek, Polski Fiat 125-ösök, Polonézek s egy katonákkal megrakott teherautó. Azt gondoltam magamban: „Ránk lőnek vagy mi lesz itt?!”

Nem tudták, mennyien vagyunk, vagy pedig sejtették, hogy őrültek vagyunk és mindenre képesek. Féltek, s talán igazuk is volt, mert a kétcsövű szolgálati puskán kívül az erdésznek még egy fegyvere volt, ami még a németek után maradt, és kitűnően működött.

Nagy csendben voltam, mert ha felébresztettem volna a srácokat, ki tudja, mi jutott volna eszükbe, pedig nem volt semmi esélyünk arra, hogy kijussunk, elmeneküljünk… Körül voltunk véve.

Amazok is nagyon csendesen viselkedtek odalent. Benyitottak a földszintre, házkutatást tartottak az erdésznél, mindezt anélkül, hogy bármiféle zajt csaptak volna. Persze tudták, hogy odafenn vagyunk.

Mindez jó sokáig tartott – akkor még nem értettem, miért.

Arról volt szó ugyanis, hogy attól tartottak, talán odafent találják velünk együtt Magdát is (akkor még csak a barátnőm volt, ma már a feleségem), aki a Jaruzelski-féle Nemzeti Megmentés Katonai Tanácsa egyik vezető személyiségének a lánya volt, és nagyon nem akaródzott nekik egy titkos nyomdában rábukkanni egy fontos miniszter lányára. Bementek hát a földszintre, és néhány órán keresztül „nem vették észre”, hogy van padlás is. Kihallgatták az erdészt, a feleségét, átkutatták a ház környékét: az ólakat és az istállókat, és úgy tettek, mintha a padlás egyáltalán nem is létezne.

Ezalatt egy másik ávóscsoport varsói lakásokat fésült át annak érdekében, hogy megállapítsák Magda tartózkodási helyét. És csak akkor jöttek fel hozzánk a padlásra, amikor ez végre sikerült nekik.

11 óra körül léptek akcióba az ávósok, kibiztosított fegyverrel a kezükben. Látnivalóan attól cidriztek, nehogy megszórjuk őket néhány gránáttal. Engem odabilincseltek egy oszlophoz odafent. Talán azért, hogy ki ne ugorjak az ablakon…

Roppant idegesek voltak, és nagyon óvatosak. Elkezdtek turkálni a papírhegyek között, és felfedezték az alvó Mateuszt és Krzysieket. Megörültek, hogy ennyi mindent találtak: gépet, sokszorosítót, néhány ezer elszállításra váró könyvet.

Túl öreg vagyok ahhoz, hogy higgyek a véletlenekben. Egyszerűen úgy jelentek meg, mint akik a saját holmijukért jönnek…

Mindez sokáig elhúzódott. Megpróbáltak minket kihallgatni, volt nagy lárma és pofázás. Krzysiek elkezdett hősködni, úgyhogy odabilincselték őt a radiátorhoz. Végül külön autókban, fejenként négyfős kísérettel elvittek bennünket – de nem a Rakowieckára, hanem a Mostowski Palotában székelő főkapitányságra.

Következett az első rutin kihallgatás, amikor az ávós főleg ilyen stílusban ijesztgetett: „Na, a k… anyád, innen most egyhamar nem szabadulsz! Volt ott fegyver, így »terroristacsoportban való részvétel« lesz ellened a vád” – aminek tétele az akkori törvények szerint tíz évtől a halálbüntetésig terjedt. Kissé ideges lettem, bár igyekeztem, hogy ez lehetőleg ne látszódjék rajtam. Ha megmakacsolják magukat, még behúzhattak volna a csőbe: működőképes puskákat találtak, lőszerrel együtt.

Volt akkoriban egy rendelkezés, miszerint negyvennyolc óra múltán a fogvatartottat ki kell engedni, vagy eljárást kellett indítani ellene. Ezért aztán a főkapitányságon töltött két nap számomra nagy idegfeszültségben telt. Azt gondoltam, ha „illegális kiadványok terjesztése” lesz a vád ellenem, az legfeljebb három év, ami belefér az amnesztiába, ha azonban „terroristacsoportot” akasztanak a nyakamba, akkor aztán a közelgő pápai látogatás alkalmából előre bejelentett amnesztia sem segíthet rajtam.

A fegyver egyébként úgy került az erdészházba, hogy az erdészünk, Andrzej Wojciechowski különféle eszközöket kobzott el az orvvadászoktól, köztük ezt is. Természetesen nem jelentette be a rendőrségen, ugyan miért is tette volna? Néha elszórakozgattunk a fegyverrel, de szerencsére senkinek sem jutott az eszébe, hogy lőjön is vele, és – mint később kiderült – épp ez mentett meg minket, mert a fegyvert megvizsgáltatták szakértőkkel, azok pedig megállapították, hogy senki sem használta. Amikor elhangzott az illegális kiadványok terjesztésének vádja, úgy megörültem, mintha ötöst nyertem volna a lottón.

A büntető rendelkezés kézhezvétele után elvittek a Rakowiecka utcai börtönbe. Ott ért az amnesztia. 1983. július 28-án szabadultam.

A fordítást az eredetivel egybevetette és szerkesztette: Tischler János.

Az eredeti írás a Karta 33. számában jelent meg 2001. december 7-én.

• Befejezetlen múlt

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges