Ungvári Tamás

Nyomtatóbarát változat

Trockij életéről és haláláról az özveggyel együtt írt könyvet Victor Serge.¹ A fiatalságáról, a száműzetés keserűségéről és alkalmi örömeiről. Az 1905-ös forradalom után Lev Davidovics és Natalja Szedova Bécs városát választották emigrációjuk színhelyéül, de a forradalmár természetszerűleg kereste a hasonszőrű lázadókat. A Kijevi Gondolat című emigráns újság ugyan nem tartotta el a két gyermeket nevelő forradalmárt, ám szülei, a gazdag orosz-zsidó Bronstein család bőségszaruja alkalmanként megnyílt az akkor már huszonhét esztendős fiatalember és hozzátartozói támogatására.

Trockijnak Bécsben az európai szocialista, szociáldemokrata gondolat jeles képviselőivel csaknem kivétel nélkül sikerült találkoznia. Az Internacionálé küldöttei közül Jean Jaurès, Vandervelde és Turati megfordult a császárvárosban. Berlinben meglátogathatta a marxizmus nagy öregjét, Karl Kautskyt, s az ő lakásában találkozott Rudolf Hilferdinggel, az ausztro-marxizmusnak nevezett iskola egyik alapítójával. A nyájas Hilferding – írta Deutscher – éppen akkor fejezte be Finánctőke című, alapvető munkáját, amikor Trockij Hütteldorfban, Bécs egyik szerény külvárosában telepedett le.²

Hilferding műveiből Lenin bő kézzel merített Az imperializmus mint a kapitalizmus legfelsőbb foka című művében. Senki olyan megalapozott és hiteles tudással nem bizonyította be a klasszikus kapitalizmus összeomlásának közelségét, mint Hilferding.

Trockij azonban kétkedett az ausztro-marxistákban. Önéletrajzában hidegen, olykor megvetően írt róluk. Nem forradalmárok, nem törődnek a munkásosztállyal. A Café Central bécsi kávéházában is lenézte a sok friss marxista doktort. Itt volt Karl Renner, a világháború után az osztrák köztársaság elnöke és kancellárja, Otto Bauer, a későbbi külügyminiszter, és természetesen Hilferding, a weimari köztársaság majdani pénzügyminisztere.

Senki se hitte volna, hogy Herr Trockij a Café Centralból egykor a Vörös Hadsereg parancsnoka lesz. Ezt rémhírnek vélte még az olyan korábbi barát, mint Hilferding is. Próbaképpen levelet intézett az éppen Breszt-Litovszkban, a német és az osztrák–­magyar vezérkarral tárgyaló Trockijhoz. Amikor Hilferding levelét a gyanútlan Trockij kézhez kapta, olyan illúziója támadt, hogy a levéllel a nemzetközi szocialista mozgalom elismeri a bolsevik forradalmat. A levél felbontása után derült ki, Hilferding a bolsevikok fogságába esett bécsi doktor szabadon bocsátását kérte csupán. „Nem hittem a szememnek”, emlékezett vissza Trockij 1929-ben a kínos félreértésre.

Lenin se hitt a szemének. A Hilferdingtől érkezett levélben egyetlen szó sincs a sikeres forradalomról? Attól az embertől, akinek műveit ő és Buharin annyit tanulmányozta! Lenin átkozódva faképnél hagyta Trockijt a levéllel.³

A hitleri hatalom száműzte Rudolf Hilferdinget, miképpen a sztálini kormányzat Trockijt. 1940 májusától a francia kormány gondoskodott a volt német szociáldemokrata kormánytagok és képviselők különleges internálásáról. Kényszerlakhelyüket a Bordeaux közeli Agenben (Lot-et-Garonne vármegye) jelölte ki. Hilferding itt a Reichstag egykori képviselője, Rudolf Breitscheid társaságában élte meg az összeomlást.

A német–francia fegyverszüneti egyezmény 19. paragrafusa kikötötte, hogy a Német Biro­dalom ké­ré­sére nemzetbiztonsági érdekből bárki kiadható.

1940. június 20-án Agent is kiürítették a fran­ciák. A volt német képviselőket és kormánytagokat buszra ültették, de a célállomásról fogalmuk sem volt. Mint a Les Millet táborából Feuchtwangerrel elindított vonat, mely többnapos céltalan tolatás után a Pireneusokig pöfögött oda, majd vissza, a Hilferdinget szállító autóbusz is körbe-körbe járt a dél-francia országutakon.⁴ Megszűnt a központi hatalom autoritása. Egy-egy táborban a francia le­génység a kaput őrizte, de nem bánta, ha a drótok alatt a szemük láttára kúszott át valaki. „Fran­cia­ország veresége a harcmezőn abban a pillanatban nyilvánvaló lett – írta emlékezéseiben Feuchtwanger –, amikor a tehetségtelen tábornoki kar, soraiban a nácik vagy legalábbis rokonszenveikben a fasisztákhoz húzók beengedték az ellenséget az országba” – jegyezte fel Feuchtwanger.⁵

Akik kényszerlakhelyükről, a táborokból kiszabadultak, dél felé húztak, legfőképpen Marseille-be. Megannyi hajó indult onnan, virágzott a feketekereskedelem, itt lehetett kapni bolíviai útlevelet, ópiumot. A postán mindenki táviratot várt, mert állandó lakhelye nemigen lehetett.

Számos nemzetközi segélyiroda működött Marseille-ben a menekültek megsegítésére. Itt dolgozott az amerikai Varian Fry, küldetésének kezdetén szigorúan betartva az Egyesült Államok szűkkeblű emigrációs politikájának szabályait. Hazájában az ötödik hadoszloptól való félelem uralkodott el. Az ő révén csak azok kaphattak beutazási engedélyt, akiknek nem volt közük a bolsevizmushoz. A megmentettek között ott volt Hannah Arendt filozófus, a festő Marc Chagall, Marcel Duchamps, Max Ernst és André Masson.

Az európai műveltség vezetőinek jobbjait száműzte Hitler. A száműzetés fogalmát is újjáírta a történelmi helyzet. A náci–szovjet paktum, a két diktatúra szövetségének megpecsételése 1939 augusztusában világossá tette, hogy sokaknak nincs hová menni. Francia kifejezéssel apatrides, hontalanok és hazátlanok lettek egyszerre. A befogadó országoknak nem volt politikai kötelezettségük velük szemben: a menedékjogot számos ország törvényhozása szigorította meg. Újrafogalmazták a politikai menekült fogalmát. Svájc azzal utasította el a zsidók menekült státusát, hogy őket faji és nem politikai alapon üldözték.⁶

Ezeket a menekülteket hazájuktól és otthonuktól egyszerre fosztották meg. Az emigráns gyorsan felfogta, hogy sehol sem kívánatos személy. A menekült helyzetét hiteles hasonlattal jellemezte Alfred Polgar, a bécsi újságíró. A menekült olyan ember, aki két part között a vízben fuldoklik. A szemtanúk mindkét parton ugyanazt az imát rebegik: jaj, csak ne a mi közelünkben mentsék ki őt.⁷ A Polgartól származó paradoxont a tudós Chaim Weizmann, a cionista mozgalom egyik vezetője így fogalmazta át: a világ száműzöttei választhatnak olyan országokat, ahol nem maradhatnak, vagy olyanokat, ahová nem engedik be őket.⁸

A hontalanokat legalizáló és befogadásukat igazoló papírok megszerzésével számos segélyszolgálat próbálkozott. Az Amerikába igyekvőnek úgynevezett „affidavit” kellett, amelyik tanúsította, hogy a jövőben nem lesz az állam terhére, hogy büntetlen elő­életű, valamint jellemdús polgár.

Marseille-ben a kommunistáknak az unitárius segélyszolgálat maradt, az egykori külügyminisztériumi képviselő, a kelet-európai kirakatperek későbbi koronatanúja, Noel Field vezetésével: róla az elvtársak tudhatták, hogy bizalommal fordulhatnak hozzá. Field szorgalmasan járta a táborokat, nagy igyekezettel szőtte a hálóját a spanyol fronton, Svájcban és Dél-Franciaországban.

Hilferding és Breitscheid képviselők is eljutottak Dél-Franciaországba. Tartózkodási helyüket elébb Arles-ban jelölték ki, majd bemerészkedtek Marseille-be. Egymás melletti szobákban húzódtak meg, a weimari köztársaság egykori belügyminisztere, a szociáldemokrata képviselő Breitscheid, és a volt pénzügyminiszter, dr. Rudolf Hilferding. Mindketten rendelkeztek amerikai beutazó vízummal, de kilépési engedélyükhöz nem járult hozzá a korábban oly előzékeny francia hatóság. A németek ugyan elnapolták kiadatási kérelmüket, de a franciák betartották az egyezséget, s a szállításra készen megőrizték az árut.⁹ Koestler a hiszékenységük és az illúzióik terhére írja, hogy bevárták a francia rendőrséget. Breitscheid azzal érvelt Koestlernek, hogy a fegyverszüneti szerződés tizenkilencedik paragrafusa merő formalitás, csak a franciák megalázására került a szerződésbe.

Az amerikai megbízott, Varian Fry figyelmeztette őket arra, hogy az esetleges körözési parancsot könnyű lesz végrehajtani, mert Hilferding és Breitscheid mindennap azonos időben foglal helyet a kávéház teraszán a háború sújtotta Franciaországban, a menekültektől elárasztott délen.

Varian Fry változatos terveket eszelt ki a két német szociáldemokrata politikus megmentésére. Előre egyeztetett időben autót küldött értük, de a két politikus nem vette igénybe az ajánlatot. Időközben ugyanis azt a hírt kapták Vichyből, hogy kiutazásukhoz hozzájárulnak. A franciák egy Martinique-ba induló hajóra adtak engedélyt. Helyszűke volt minden hajón, aznap csak a fedélközben utazhattak volna. Így Hilferding miniszter úr és Breitscheid miniszter úr, a weimari köztársaság két előkelősége úgy döntött, hogy ráérnek még egy napot a meneküléssel. Másnap a francia hatóságok visszavonták a kiutazási engedélyt.

A történet példázatszerűen karcsú dráma. A kó­rust és antikórust különböző francia hivatalnokok domborították. Az egyik marseille-i tisztviselő fi­gyel­­meztette Varian Fryt, hogy a két fényképről ismert politikus kihívóan üldögél a kávéházak te­raszán. A figyelmeztetésre Breitscheid, a szociáldemokrata képviselő azt válaszolta, hogy esetleges letartóz­tatásuk hírére fellázad az egész német munkás­osztály.

A munkásosztály mítosza a marxizmus üledéke, s ezt frissítette fel a húszas évek elején a munkásosztály legerőteljesebb fetisizálása Lukács György Osztályharc és osztálytudat című művében. Minden tapasztalat ellenére a mítosz a hitleri hatalomátvétel után is újjászületett. A kommunisták szemében a fasizmus győzelme merőben a munkásosztály akaratának időleges megtorpanását jelentette. A párt szellemét nem törték meg, küszöbön az új proletárforradalom. Ha a Gestapo tudná, olvasható Berta Lask „történelmi” regényében, a Január, 1933, Berlin-ben, halálra rémülne, milyen sokan olvassák az illegális vörös sajtót. Berta Lask húga volt annak az Emil Lasknak, akinek halálára Babits írt verset, rokona annak a Dora Diamantnak, akinek frissen megtalált naplója Franz Kafkát örökíti meg. Lukács György a heidelbergi Rickerthez éppen Emil Lask révén próbált eljutni. A heidelbergi könyvtár kézirattára őrzi azt a levelet, amelyben Emil jelzi Bertának, hogy egy különleges tehetségű magyar tűnt fel Simmel körében, Lukács György.¹⁰

A vörösök ott vannak mindenütt, hangzik el a rohamcsapatok körében Gustav von Wangenheim Hans Huss néven alkotott drámájában. A Hősök a pincében című egyfelvonásosban a kommunistákat a föld alatti cellákban kínozzák, de fönt a náci roham­csapatok rettegnek a jövőtől.¹¹

Breitscheid és Hilferding hasonló illúziók rabja volt, még a „paktum” után is. Miként Walter Mehring német költő, akit egy segélyszolgálat szabadított ki a koncentrációs táborból. Első útja egy ká­vé­házba vezetett, felismerték, letartóztatták. Varian Fry újabb kísérletére szabadult, s jutott el Ameri­kába, azon a hajón, s azon a fedélközön, amely­nek helyét az álmatlanságban szenvedő Breitscheid képviselő visszautasította.

1941. február 8-án érkeztek a rendőrök a politikai menekültek szállodájába. Breitscheidet és Hilferdinget magas rangú francia rendőrök biztosították arról, hogy nincs szó kiadatásról. Vichybe vitték őket, a főkapitányságra. Ott közölték velük, hogy a németek már többször kérték a kiadatásukat, de a francia kormány ellenáll.

A Vichybe vezető kocsiúton a volt német képviselők arról faggatták magas rangú kísérőiket, hogy miért szállítják őket az új fővárosba, ha nincs szó ki­adatásukról. Kísérőik a francia becsületszóra hivatkoztak. Breitscheid és Hilferding megnyugodtak. Egész életüket valaminő legalitás bűvöletében élték le. Visszautasították Varian Fry javaslatát, hogy fessék más színűre a hajukat, viseljenek maszkot, szerezzenek hamis útlevelet.¹² Ami azt a munkásosztályt illeti, amelyiknek felkelésére Breitscheid képviselő annyira számított, már 1932-ben elvesztették. Támogatottságuk húsz százalékra csökkent.

1931 derekán Papen kancellár feloszlatta a Reichstagot, június 16-án pedig feloldotta a náci SA és a többi paramilitáris szervezet betiltását. A német városok utcáit elfoglalta az erőszak. Az esztendő második felében Hilferding azzal érvelt von Papen kormánya mellett, hogy az megakadályozza Hitler előrenyomulását.

A novemberi választások után fordult a kocka, és Hilferding a kormány támadásának jelszavát adta ki „minden erővel”. Amikor ez a taktika is sikertelennek bizonyult, akkor Hilferding és Breitscheid egy szakértői kormány megalakítását sürgette. Amidőn azokat a tömegeket kellett volna mozgósítani, akik még menekülőben és hivataluktól fosztottan is fellázadtak volna, akkor Hilferding és Breitscheid a legális parlamenti harcot választotta.

1933 márciusában Hilferding és Breitscheid az egykori kancellártól, Heinrich Brünningtől értesült arról, hogy letartóztatásuk küszöbön áll. A rendkívüli állapot bevezetésére Hitler megkapta az agg Hindenburgtól a különleges felhatalmazást. Hilfer­dingnek sikerült Dániába átjutnia. Még aznap délután a lakásán keresték a rohamosztagosok.¹³

A szociáldemokraták vezetőségének egyik csoportja elmenekült, a képviselők egy része maradt, és a náci manipuláció áldozatául esett. 1933. május 17-én Hitler szavazásra bocsátotta a nemzetközi leszerelési konferenciákon a németek egyenlő elbírálását az egykori győztes hatalmakkal. A maradvány szociáldemokraták besétáltak a csapdába. Attól féltek, hogy hazafiatlannak bélyegzik őket, megszavazták Hitler előterjesztését. Göbbels diadalt ült: a német egység bizonyságának pillanatában tudta, hogy a szociáldemokrácia öngyilkosságot követett el.¹⁴

Hilferding életútja sajátos európai sorsot mintázott: elméleteit sorra cáfolta a történelmi valóság. A finánctőke gazdasági szakembere kortársként nemigen fogta fel a nácizmus jelenségét. A kommunista Dimitrov valójában Hilferding vállára kapaszkodva értelmezte olyan világjelenségnek a fasizmust, amelyik az imperializmus szükségszerű foka. Ez a magyarázat éppenséggel a német fasizmus különlegességét nem képes megérteni. Hilferding 1933 után alkalmanként nevetségesen tévedett. A német fasizmust a világ globalizálódásának számlájára írta. Elem­zé­sének néhány fejezete, igaz, lélegzetállítóan friss. Hilferding figyelt fel a középosztály s a parasztság csillapíthatatlan hataloméhségére. A kispolgárt a weimari demokrácia beengedte a hatalomba: a fasizmus ennek a rétegnek (gewerblicher Mittelstand) antirepublikánus ellenforradalmához vezetett. Hil­ferding ugyanakkor azt képzelte, hogy az észak-amerikai farmerek hasonló lázadásra készülnek. A hitelek kiterjesztésével, a hatalmas trösztök megfékezésével és a közmunkák programjával „nagy megszorításokkal persze, de szociológiailag Roosevelt nem áll olyan messze Hitlertől”.¹⁵

A német specifikumot, a náci ellenforradalom különösségét Hilferding elfeledte az első világháború folyamataiba helyezni. A liberális hatalmak békediktátuma rossz hírbe hozta a liberalizmust. 1920-tól 1930-ig a konzervatív elitek törtek az élre Euró­pában, a le­ga­litásba vetett hitek fogyatéka a katonai megoldásoknak kedvezett. A jobboldal jutott uralomra Itá­liában, Lengyelországban, a balti államokban, Ma­gyar­or­szá­gon, Romániában, Bulgáriában, Por­tu­gá­liában és Jugoszláviában. Ausztria elesett, még mielőtt Hitler Németországhoz csatolta volna, Spanyolországban a falang hadserege győzedelmeskedett.

A német helyzet nagyságrendjében is különbözött a többi európai országétól: itt egy középponti nagyhatalom válságát élte meg Európa. Német­ország demokrácia volt demokraták nélkül. A militarista mitológiák túlélték az első világháborús vere­séget. A fennálló renddel szembeni elégedetlenséget a középosztály számára a legvonzóbban a nemzetiszocialisták fogalmazták meg. Kezdetben nem kínáltak irreális utópiát, mint a különben erős kommunisták. Protesztszavazatokat gyűjtöttek azzal, hogy megtisztítják Németországot a békében rárakódott szennytől. Richard J. Evans érvelése szerint a nácik sajátos kulturális megújulást ígértek azzal, hogy szembeszálltak minden külföldi befolyással. El­uta­sították a túlzott francia és angol jóvátételi követeléseket, szembeszálltak a bolsevizmus ideológiájával, elvetették a feminizmust, a szexuális szabadosságot, a kozmopolitizmust, a zsidók jogegyenlőségét, röviden a nyugati demokrácia ismert modelljét.¹⁶

A weimari demokráciának sohasem volt igazi legitimitása, a republikanizmusnak sohasem volt több­sége a törvényhozásban. A demokrácia ebben az esetben arra volt jó, hogy ellenfelei visszaélhessenek vele. A politikai rendszer működtetéséhez, folytatja Evans, a minimális konszenzus szükséges feltétel. A nemzetiszocialisták nem hajlottak a konszenzusra…

Az adott helyzet elemzésében az ideológiájukba merevedett pártok messze elmaradtak a „pragmatikusoktól”. A baloldalnak elébb az ideológiai kényszerzubbonyt kellett volna levetkeznie. Amint Hilferding és Breitscheid példája bizonyítja, ez számos nehézségbe ütközött. A szociáldemokraták a demokrácia fundamentalistái voltak.

Az emigrációban Hilferding megjárta Svájcot, ahol tartózkodási engedélyének meghosszabbítása bizonytalannak rémlett. A szociáldemokrata vezetőség elébb Prágában székelt, majd a francia Népfront miniszterelnökének, Léon Blumnak az engedélyével Párizsban ütött tanyát. A német támadás a Reichstag tagjait különösen fenyegette. Hitler belügyminisztériuma Hilferdinget már 1935-ben megfosztotta állampolgárságától. A náci újságok uszító kommentárjai Hilferdinget tették felelőssé az 1929-es pénzügyi katasztrófáért. Fényképét felnagyítva tette közszemlére az „Örök zsidó”-ról szóló náci kiállítás.

Hilferding és Breitscheid utolsó napjairól ellentmondó tanúvallomások maradtak fenn. Annyi bizonyos, hogy a Vichy-kormányzat a fegyverszüneti szerződés 19. paragrafusának engedelmeskedve Breitscheid és Hilferding képviselőket kiadta a párizsi Gestapo-különítménynek. „No lám, a szocdemek” – gúnyolódott rajtuk Hugo Gessler, majd 1940. február 10-én a Santé börtönbe záratta őket.¹⁷

No lám, ezek a szociáldemokraták! A gúnyos hangsúly a demokrácia megvetésének szólama volt már a nemzetiszocialista hatalomátvétel előtt is. „A demokrácia stupiditása”, jegyezte meg Joseph Göbbels. „Az idők végeztéig a demokrácia legjobb tréfája az lesz, hogy ellenfeleit látta el azokkal az eszközökkel, amelyekkel azok megsemmisítették. A de­mok­ráciák stupiditásából fenséges tőke gyűjthető. A nemzetiszocialisták ezt tüstént felfogták, s roppant élvezték.”¹⁸

Hilferding a németek által megszállt Párizs egyik kórházában elfogatásának másnapján elhunyt. Megkínozták a Gestapo börtönében. Állítólagosan egy doboz altatót rejtett el, s önkezével vetett véget az életének.

Breitscheidet tíz hónapig Berlinben tartották fogva. Hitler nem bocsáthatta meg, hogy kancel­lárrá történt kinevezése alkalmából Breitscheid a térdét csapkodta. Végre lelepleződik az igazi arca, kiáltozta.

Tíz hónap múltán Breitscheid a sachsenhauseni koncentrációs táborba került, majd innen Buchen­waldba, ahol meghálálhatta az ugyancsak oda hurcolt Léon Blum egykori francia miniszterelnöknek, hogy ideiglenes menlevelet adott neki a Gestapo elől. A tá­bor lakója volt Ernst Thälmann is, a német kommunista párt 1933-ban letartóztatott vezetője, akit állítólag Göbbels csempésztetett Buchenwaldba, mert sejthette, hogy a szövetségesek, az angol-amerikai bombázók nem hagyhatják sértetlenül a Buchenwaldhoz közeli Gustlow-művek hadiiparát.

1944. augusztus 24-én a buchenwaldi tábort bombatalálat érte. Breitscheid meghalt, felesége súlyos égési sebekkel még tovább élt. Thälmannt a krematórium falánál lőtték le a tábort felvigyázó SS-tisztek.

Jegyzetek

1   Serge, Victor: Vie et Mort de Trotsky. Paris, Amiot-Dumont, 1951. – The Life and Death of Leon Trotsky by Victor Serge and Natalia Sedova Trotsky. Transl. Arnold J. Pomerans. Basic Books, New York, 1973.

2   Deutscher, Isaac: The Prophet Armed – Trotsky 1879–1921. Verso, London, 2003, 154. o.

3   Idézi Hans Mayer: Outsiders. A Study in Life and Letters. Transl. Denis M. Sweet. MIT, Cambridge, 1982, 377–378. o.

4   Walter, Hans-Albert: Deutsche Exilliteratur 1933–1950. Band 3. Internierung, Flucht und Lebensbedingungen im Zweiten Weltkrieg. J.B. Metzlersche, Stuttgart, 1988, 155. o.

5   Feuchtwanger, Lion: The Devil in France. My encounter with him in the Summer of 1940. Trans. Elisabeth Abbott. The Viking Press, New York, 1941, 161. o.

6   Strauss, Herbert A.: Jewish Emigration from Germany – Nazi Politics and Jewish Response. Leo Baeck Institute Yearbook XXVI, London, 1981.

7   Idézi Anthony Heilbut: Exile in Paradise: German Refugee Artists and Intellectuals in America: from the 1930s to the Present. University of California Press, Berkeley, 1997, 32. o.

8   Idézi Norman F. Zucker: Desperate Crossings: Seeking Refuge in America. Sharpe, New York, 1966, 19. o.

9   Koestler, Arthur: Scum of the Earth. Hutchinson, London, 1968, 262–263. o.

10  Babits Mihály: Egy filozófus halálára - In Memoriam Aemilii LASK professoris philosophiae Heydelbergiensis Obiit Pro Patria Anno 1914 In Galicia. – Lukács és Lask kapcsolatáról Karádi Éva: A magyar szellemtörténeti iskola. In: Békés Vera (szerk.): A kreativitás mintázatai. Magyar tudósok és intézmények a modernitás kihívásában. Budapest, Áron Kiadó, 2004, 288. o. (Recepció és kreativitás. Nyitott magyar kultúra).

11  Pike, David: German Writers in Soviet Exile, 1933–­1945. University of North Carolina Press, Chapel Hill, 1982, 238–239. o.

12  Fry, Varian: Assignment: Rescue. Four Winds Press, New York, 1968, 161–163. o. Másik változatban Fry, Varian: Surrender on Demand. Random House, New York, 1945, 174. o.

13  Smaldone, William: Rudolf Hilferding – The Tragedy of a German Social Democrat. DeKalb, Northern Uni­ver­sity Press, 1998, 167–172. o.

14  Evans, Richard J.: The Coming of the Third Reich. Penguin, New York, 2003, 358–359. o.

15  A Hilferding-hagyatékból idézi William Smaldone: i. m., 182. o.

16  Evans, Richard J.: i. m., 449. o.

17  Kersten, Kurt: Das Ende Breitscheids und Hilferdings. Deutsche Rundschau, 84 (September 1958), 843–854. o.

18  Idézi Evans, Richard J.: i. m., 451. o.

• Befejezetlen múlt

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges