– Ha nem írok, ne válaszolj! – bölcs tanács ez, most mégis figyelmen kívül hagyom, mert ha nem is nekem, de rólam írt a Beszélőben Kis János. Három hét késéssel szereztem erről tudomást (Bázelen keresztül!) pannon tuszkulánumomban, amelynek környékén földművelők, fuvarosok vagy iskolaigazgatók éppannyit törődnek a sajtó polémiáival, intelmeivel (ideértve még a Beszélőben megjelenteket is), akár a helybeli cicák vagy rigók.
Mindazonáltal, ha megkésve is, de felkaptam a fejem a hír hallatán (akkor még nem is olvastam Kis János írását), majd nyomban a személyi igazolványomhoz nyúltam: csak nem most volt a hetvenedik születésnapom? De nem, az csak öt év múlva lesz, akkor sem júniusban. Hát talán magas állami kitüntetést kaptam? Az sem valószínű, mégiscsak illenék tudnom róla. Mi oka lehetett hát Kis Jánosnak és a Beszélőnek, hogy éppen most foglalkozzék – kétségkívül érdemes – személyemmel, ha már évek óta nem tette, akkor sem, amikor még némi aprócska viharok dúltak körülöttem? Egyetlen reális feltevésem maradt: bizonyára elhunytam, és erről most értesültek. Végtére is, nekrológnak igazán szép az az írás, még megtisztelőnek is mondhatnám.
Krassó Gyuri talán tudja! – villant az eszembe, amint a cikk olvastán láttam, hogy Kis Jancsi felidézte a Krassó lakásán történt egykori találkozásunkat. Tudakozódásomra azonban azt felelte Krassó, hogy nyugodjak csak meg, nem vagyok még a túlvilágon. Rá kellett jönnöm, hogy mindössze csak a másvilágon vagyok, abban a másik világban, mint a legtöbb ember, ahol is a közélet hullámveréseit és viharait nem érzékelik, legfeljebb úgy szemlélik, mint a hold alakváltozásait. Persze ebben a másik, köznapi világban is fontos, hogy az ember tisztában legyen a méreteivel, különben könnyen beütheti a fejét az ajtófélfába. Már ezelőtt is kezdtem úgy érezni, hogy kinőttem a tükrömet, most aztán, hogy Kis Jánostól bizonyosságot szereztem nagy formátumomról, hamarosan új tükröt fogok venni. Ha kell, az ajtót is nagyobbra cseréltetem.
Lehet, hogy annak idején a parlamentben is azért támadtak nehézségeim, mert nem voltam tisztában a formátumommal? Pedig én inkább gyakorlatias, semmint elméleti embernek tartottam magam mindig. Szürkület után már alig tudtam megkülönböztetni a fenomenológiát a strukturalizmustól, ezért nem is írtam olyan szép elméleti tanulmányokat, mint TGM. Annál büszkébb voltam a fejlett szaglásomra, melynek jóvoltából bizton meg tudtam mondani, merre kell keresni, és kik körében lehet megtalálni a Horthy-féle „Nemzeti Hadsereg” értelmében vett ellenforradalom szellemiségét, a politikai trágyadombról újra és újra visszamerészkedő politikai antiszemitizmust és a törekvéseket annak a „keresztény középosztálynak” és úri rendnek a feltámasztására, amelyről nagyon sokakkal együtt magam is azt reméltem, hogy az 1945-ös felszabadulással (ejnye, mivel? Igen, azzal, a felszabadulással) mindörökre letűnt.
Én ugyanis koromnál fogva az 1990–94-es Országgyűlés SZDSZ-frakciójának ahhoz a tíz százalékához tartoztam, melynek tagjai kézzelfogható élményeket szerezhettek az 1945 előtti politikai életről, és nem pusztán könyvekből ismertem. Épp ezért háborított fel minden törekvés, mely ezt a letűnt világot feltámasztani, de legalábbis mentegetni, bűneit és gyalázatosságait tagadni vagy kisebbíteni próbálta.
Nem azért fordultam szembe a szovjet típusú pártállami rendszerrel, és vállaltam (igaz, nem ’56-tól, csak 1970-től) állástalanságot, létbizonytalanságot, közben börtönt is, hogy a Horthy-rendszer valamiféle „korszerűsített” változatát segítsem létrejönni. És nyomatékosan hangsúlyozom: ez nem az én zsidó elkötelezettségemből következett, hanem azon túlmenőleg és legalább ugyanannyira a magyar társadalom egészének általam is felismert, valós érdekeiből.
Sajnos, az előző parlamenti ciklusban az ellenzék egészében véve meghunyászkodott a horthysta vagy még annál is rosszabb szelleműek által befolyásolt jobboldal előtt. A helyzetet ismerte félre? Hibás taktikai megfontolásokból viselkedett így? Vagy – többségében – fel sem fogta, miféle erők jelentkeznek, miféle szellemiség próbál hatni megint?
A nagyon rosszfajta jobboldaliság előtti behódolás megmutatkozott már abban, ahogyan a liberális erők (oly erőtlenül) reagáltak az MDF 1990-es választási kampányának antiszemita hangjaira, majd később az emlékezetes „hordóvitával” kapcsolatos egyetlen tárgyi bizonyíték durván végrehajtott megsemmisítésének bágyadt tudomásulvételében, és nem utolsósorban abban a tényben, hogy az ellenzék képtelen volt, sőt nem is akarta távozásra kényszeríteni Csurkát az Országgyűlésből az antiszemitizmusával nemzetközi feltűnést keltő, hírhedt „dolgozata” megjelenésekor.
Nem az én „nagy formátumomról”, annak fel- vagy elismeréséről van itt szó, hanem az ellenzéknek, azon belül is a liberális erőknek, az SZDSZ-nek a képességéről a felháborodásra olyan esetekben, amikor a felháborodás morális parancs.
Ennek elmulasztása aztán oda vezetett, hogy az MDF-kormányok alatt egyre gyakoribbak és mind súlyosabbak lettek a felháborító jelenségek, miközben az SZDSZ – annak a tévhitnek a fogságában, hogy a „konfliktuskeresés”, a dolgok szókimondó megnevezése rontja a párt presztízsét és imázsát – csak taktikázott.
Nos, én a Bálint György-i igét követtem: „Felháborodom, tehát vagyok!” – és felháborodásra annyival is több okom volt, minthogy a saját pártom és frakcióm nemcsak hogy fel nem háborodott, nemcsak hogy előttem és helyettem mást nem szólaltatott meg ezekben az ügyekben kellően kemény hangon, de még engem akadályozott a megszólalásban, magamra hagyott, sőt dezavuált…
„Katasztrofális voltál!” – mondta nekem Soós Károly Attila, amikor 1992. február 11-én nagyon kemény hangú interpellációban a miniszterelnöknek, a kormánynak és az MDF-nek a fejére olvastam a szélsőjobbnak nyújtott cinkos politikai támogatást. Holott nem én voltam katasztrofális, és nem az a ricsaj adhatott okot aggodalomra, amivel a kormánytöbbség fogadta a szavaimat, hanem az a tétova bágyatagság, amely az SZDSZ-t az elkövetkező év folyamán a népszerűségi verseny utolsó helye felé vitte. – „Nem értek egyet Gadó felszólalásának a hangnemével” – sietett közölni TGM úr a maga „és néhány frakciótársa nevében” a Magyar Hírlappal, egy órával azután, hogy 1993 elején egy parlamenti felszólalásomban „a demokrácia szempontjából politikailag megbízhatatlannak” mertem nevezni Boross Péter akkori belügyminisztert. Mit hozott az SZDSZ konyhájára TGM-nek ez a buzgó elhatárolódása? No, persze, TGM csak „a hangnemet” kifogásolta… Valójában a lényeg elsikkasztásához járult hozzá, az ellenzék mindvégig képtelen volt rákényszeríteni a kormányt és a belügyminisztert a Göncz elnök elleni szkinhed-tüntetés több mint gyanús mozzanatainak a tisztázására.
A Bálint György-i igét idéztem az előbb. Nos, a felháborodásra bőségesen adódott ok az Antall- és a Boross-kormány idejében azon túl is, hogy mit művelt a szélsőjobb, és hogyan fedezték ezt a kormánypártok. Az SZDSZ azonban szépen asszisztált mind a mezőgazdaság tönkretételéhez és a tsz-ek szétveréséhez, mind a privatizáció visszásságaihoz és az új milliomosok (inkább tíz- és százmilliomosok) manipulációihoz anélkül, hogy ezekben az ügyekben közérthetően és konkrétan, főként pedig eredményesen szót tudott volna emelni. Szekundált az SZDSZ a politikailag sánta, gazdaságilag káros kárpótlás dolgában is a kormánypártoknak, ámbár nyilvánvaló volt, hogy a kárpótlás parasztfogó trükkjével a kormánytábor önmagának gyűjt politikai tőkét, financiális tőkét viszont egy új kormánytól von el. Mindezek ellenére én a négy év alatt egyetlenegyszer sem hallottam az SZDSZ vezetőitől, parlamenti szónokaitól a „felháborodni” ige bármelyik származékát. Egyetlen kivétel volt csak: amikor én az ellen szavaztam (az ellenzék szégyenére egyedül!), hogy egy lényegében ellenforradalmi szellemiségű kormány elnökének halála alkalmából az ellenzék szavazatával mondjanak ki nemzeti gyászt, Kuncze Gábor akkori frakcióvezető ezt „felháborítónak” találta.
Nos, úgy tetszik, Kis János máig osztja Kunczénak ezt a véleményét. Én meg máig fenntartom a magamét. És itt megint csak nem arról van szó, hogy én milyen formátumú vagyok, hogy akartam-e taktikailag igazodni a frakciófegyelemhez, vagy hogy „dühös” voltam-e, mint Kis János véli. Abszolúte nyugodt voltam (amint korábban is mindig, ha a nyilvánosság előtt szóltam, a felháborodás és a kemény hangütés ugyanis nem azonos a dühvel), és abszolúte bizonyos két dologban. Az egyik: a kormánytöbbség gyásza nem azonos a nemzet gyászával (az Antall-kormány értékelése nem választható el a közvélemény szemében a kormányfő értékelésétől, mindkettő megmutatkozott a ’94-es választások eredményeiben), és nem az ellenzék dolga egy emberi tragédiából a kormánytöbbség számára (méghozzá egy ilyen kormánytöbbség számára!) politikai tőkét kovácsolni. A másik: ha az Antall–Boross-féle politika folytatódik, akkor egy-két év még, és az ellenzéknek (minden ellenzéknek!) végképp befütyültek itt, akármit szól is erre a Nyugat. Én hát nem teszek szívességeket ilyen politikának, az ezt képviselő erőknek. Arra persze kész lettem volna, hogy szó nélkül tudomásul vegyem, ha a kormány vagy a parlament elnöke a saját hatáskörében – szavaztatás nélkül – rendel el országos gyászt. (Nem ok nélkül csinálták másképp.) Kis János téved, ha általában az állam és a kormányzás tekintélyét félti ebben az esetben, amint cikkéből látom. Egy dolog a kegyeleti gesztus, ezt helyeslem, más dolog a nemzeti összefogás egy vitatható politika koporsója körül. Ezt ellenzem.
Az SZDSZ-ben, a frakcióban azonban nem e szavazatom miatt vált tarthatatlanná a helyzetem. Már az itt elmondottakból is látszik, hogy nemcsak az antiszemitizmus dolgában, hanem más sarkalatos kérdéseket illetően is különvéleményen voltam (és egyebekre még nem is utaltam hely hiányában, így például a régi szakszervezetek tönkretételét célzó SZDSZ-politikára, ami stratégiailag elhibázott volt szerintem). Csakhogy nem voltak kíváncsiak rám. Jöttment alakok kaphattak helyet parlamenti bizottságokban az SZDSZ jóvoltából, de az én közreműködésemre sehol sem tartottak igényt. És ha írásban észrevételeket, javaslatokat közöltem a párt vagy a frakció vezetőivel, még csak választ sem kaptam. Megelégelve ezt az úzust, memorandumot írtam a vezetésnek, és ehhez egy mellékletben tételesen felsoroltam a harmincnál több esetet, amikor jelentkezéseimet válasz nélkül hagyták. A memorandum is válasz nélkül maradt, de nemcsak a vezetés részéről: hallgatott az a mintegy negyven frakciótársam is, aki szintén kapott belőle példányt. Így ment ez végig, nem sorolom a további példákat. Azt mindenesetre megtanultam négy év alatt, hogy nemcsak a politikai célokat és a stílust, de a politikai fegyverbarátságot, sőt magát a barátságot is másképpen értelmezik sokan, mint én.
Köztudott, hogy a valamikori Rákosi-titkárságra, majd a Kádár-titkárságra bárki írhatott ügyes-bajos dolgában, bizonyos, hogy választ kapott. A mai köztisztviselőnek is előírják, hogy 30 napon belül válaszoljon az állampolgárok beadványaira. A 94 tagú – majd még kisebb – SZDSZ-frakció túl népes volt, hogysem a vezetés minden olyan nímandnak válaszolhatott volna, mint a Gadó.
Azt írja Kis János, hogy „a demokratikus Magyarország adósa Gadó Györgynek”. Hát… Hogy nem kaptam vissza a hadnagyi rangomat, amit 1974-ben a bíróság elvett, amikor izgatásért elítélt, azt ott egye a fene. Nem akarok címzetes főhadnagy lenni 70 éves koromban egy NATO-hadseregben. Hogy minden mértéken túl elhúzódnak azok a peres ügyeim, amelyeket a magam és az apám becsülete védelmében indítottam szélsőjobboldali rágalmazók ellen (és amelyek a liberális sajtó teljes közönye mellett folytak és folynak), arra is csak legyintek már: nominálértékben már eddig is jó négyszer annyi illetéket és perköltséget róttak ki rám, sértettre, mint amennyi bírságot sajtórendészeti vétség (értsd: szamizdat) miatt a pártállami szervek összesen. Nemigen fogok én végrehajtót küldeni a demokratikus Magyarország nyakára, hogy az adósságát behajtassam, mert félek, hogy emiatt is nekem kell majd megfizetnem az illetéket.
Beszéljünk inkább arról az adósságról, amivel önmagának tartozik a demokratikus Magyarország. Ilyen a kérlelhetetlenség a szélsőjobb uszítókkal és szervezkedőkkel szemben. Göncz Árpád e tárgyban előterjesztett törvényjavaslata még mindig csak javaslat. Adóssága van a demokráciának a kezük munkájából élőkkel szemben is, ami szintén azt jelenti más szóval, hogy a demokrácia önmaga adósa. Mert nem létezhetik népnyúzó politikával, nem tarthatja fenn magát az összes szociális vívmányok felszámolásával, a lakosság egészségének tönkretételével. És nem maradhat népszerű, ha tíz- és százmilliós csalások elkövetői büntetlenek maradnak, vagy ha öregek és gyermekek kegyetlen gyilkosai potom esztendőkkel megúszhatják.
Rendezze a demokrácia önmaga iránti adósságait, a velem szembeni adósságát én már elengedem, ha ennek fejében biztonságban és nyugodtan megélhetek ott, ahol most is vagyok, e közélettől távoli másik világban.
Hivatkozott cikkek
- Vita [7]