Az emberhez méltatlan halál ellen tiltakozom. A nemtörődömség és a cinizmus szülte kórházi körülmények ellen. Feleségemet, Tímár Zsuzsát haldoklás-közeli állapotban kellett hazavinnem egy fővárosi kórház szakrendelőjéből, anélkül hogy orvos ránézett volna. Utóbb, amikor végre ágyat kapott, két napig vártunk a „sürgős” vérre, és négy nap elteltével vizsgálták meg először. Otthonról magával vitt fájdalomcsillapítót szedett nyolc napig, amikor is meghalt. Meg se próbálták enyhíteni kínjait. Orvos, ha szólt hozzá, abban sem volt köszönet.
Nem talál kóros elváltozást Zsú méhében a fővárosi diagnosztikai centrum doktornője. Az ultrahangos vizsgálat ára 22 000 Ft. Miután a kínzó fájdalmak nem szűnnek, másik nőgyógyászt keresünk, aki az említett negatív lelet láttán írásban is kifejezi döbbenetét, és ajánlólevéllel küldi feleségemet egy professzorhoz. Áttétes rosszindulatú daganat. A professzor vállalja a műtétet, ám többhetes várakozási időt jelöl meg. Összeköttetés után kutatva telefonálunk barátainknak, hátha valaki rábírja a profot a korábbi bevatkozásra. Szerencsénk van. Két hét múlva a lépcsőházban rohanok fölfelé a két emelettel följebb lévő műtő bejáratához. Befértem volna a liftbe, a betegszállító és a kerekes ágyon fekvő párom mellé, de szégyenszemre sírással küszködöm; biztos elbőgném magam. Hamarébb érek föl, mint a felvonó. Megérintem az arcát, mielőtt betolják az üvegajtón. A másik ajtó a szülészetre vezet. Annak előterében ücsörgök másfél órát. Boldogságtól ragyogó emberek jönnek-mennek... Kezdet és vég egymástól néhány méternyire. Zsú 1970 tájt fekete tussal festett egy szobafalat beborító képet: a méhben fejlődő magzat köldökzsinórja koporsóhoz vezetett, és a kacskaringós utat bejáró „vezetéken” ez volt olvasható: „semmiből semmibe.”
Közel kétórás műtét után az operatőr derűlátó: „Sikerült! A nem látható nyirokcsomókat is eltávolítottam.” Nem maradunk hálátlanok az igazán kedves nővérek iránt sem. Egyikükkel olyannyira bensőséges viszonyba került Zsú, hogy becenevet adott neki. Bizakodunk. Természetgyógyász tanácsait követve alternatív szereket vásárolunk: gyógyteák, máriatövismag, méhpempő, feltárt virágpor, búzacsíra… és egy vitaminkoktél, amit csodaszerként emlegetnek. Már nem kell felpolcolni őt az ágyban, oldalt fekve is tud aludni. Leírhatatlan az örömünk!
Kontroll. Sajnos, további kezelés szükséges. Bizottság elé hívnak. A sugarazásról és a kemoterápiáról mindig rossz véleménnyel voltunk. Egyik barátunk tudja ezt, ezért orvos-ismerősével érkezik hozzánk, aki hosszan bizonygatja, hogy „vállalni kell, bármit javasol majd a bizottság”.
Semmiféle bizottság nem vár a kórházban a megadott időpontban. A folyosón hosszú sorban ücsörögnek, ácsorognak a rászorulók. Egy orvos harminc sugárkezelést javasol a feleségemnek, amire másik intézményben kerül sor, ha vállalja. A hogyan és mikor kérdésekre két ajtó közé szorulva, egy iroda előterében próbálunk választ kapni valaki mástól (nem tudjuk, hogy orvos-e). A néhány perces diskurzus közben kerülgetnek, lökdösnek bennünket a ki- és befelé igyekvők. Akárcsak korábban, most is illemtudóan, de határozottan igyekszünk tájékozódni a túlélési esélyről. „Jóval több, mint ötven százalék.”
Harmincnál többször utazik a párom a falunkból Budapestre, mert az egyetlen, túlterhelt sugarazó gép néhányszor elromlik, és erről a kórház nem mindig tud időben értesíteni. Az orvos felajánlja, hogy befekhet, de hangsúlyozza, hogy hétvégén is benn kell maradni (visszaélések okán született minisztériumi döntés), amikor pedig nincs kezelés. Tíz-tizenöt sugarazás után egyre nagyobb fájdalmak gyötrik Zsút. „Medencecsontot is ér, gyulladások lépnek föl, de ezek elmúlnak” – nyugtatja az orvos. Önzetlen barátok autóval hozzák, viszik a feleségemet. Napi néhány órát alszunk, mert a fájdalomcsillapító egyre kevésbé használ.
Kontroll. „A rák két ponton megtámadta a májamat” – közli Zsú az orvostól kilépve. Visszautalták abba a kórházba, ahol műtötték. Iszonyatos árnyat vet a valóság a félhomályos előtérben. Néhány nappal később az onkológia várójában szomorúan emlékszik, „úgy örültem, amikor laborvizsgálatra jövet benéztem erre a folyosóra, és azt mondhattam magamnak: nekem nem kell ide jönnöm!” A közel háromórás kemoterápiás kezelésen 5 x 0,5 liter folyadékot kap vénásan. Az első fél óra elteltével bemerészkedem hozzá. Kedélyesen beszélget a nővérrel – nevezzük Beának –, miközben különböző szerek csordogálnak belé. A kedves, ám láthatóan túlhajszolt Bea éppen ebédel, fóliából eszegeti a rántott húst. Egyedül dolgozik, és bizony sokan várnak rá a folyosón. Megállapodunk, hogy négy hét múlva találkozunk, amikor a szabadságon lévő főorvos helyettese rendel majd, de semmi gond, úgyis Bea adja be a következő kemo-adagot is.
„Az orvos nem titkolta, hogy van olyan anyag az infúzióban, ami árt a gerincvelőnek” – jegyzi meg Zsú az autóban. Ezt eddig is tudtuk. Egészen hazáig bírja öklendezés nélkül, azután jön, aminek jönnie kell. Ahogy az orvos jelezte, a döbbenetes, rémisztő rosszullétek egy hét múlva alábbhagynak. Feleségem újra tud enni, a halat hallal kívánja. Két barátunk készíti, hordja a különböző fogásokat kitartó szorgalommal.
Nyíltan beszélünk a legrosszabb végkifejletről is, olyanformán, hogy a mondat elejét lenyeljük. Zsú nem azzal kezdi, hogy „ha már nem leszek”, hanem egyszerűen figyelmeztet, hogy ekkora konyhakertre nem lesz szükség, a fele füvesíthető. Mindösszesen egyszer fogalmaz úgy, hogy „jövőre… ha még élek”. Reménykedünk, mindemellett a párom igyekszik átadni a legfontosabb gyakorlati ismereteket, amelyek nélkül kertben, házban, mosókonyhában és a csekkbefizetések, átutalások során nem sokra mennék. (Közös életünk alatt szinte mindent ő intézett, csinált a házban és a ház körül; a kiégett villanyégőt is ő cserélte.) Okít a takarítás trükkjeire, bútorok, polcok tisztítására, a különböző színű oldószerek, kencék használatára, mosott ruha teregetésére és a vécé fertőtlenítésére, én pedig szorgalmasan gyakorolok. Leírja kedvenc receptjeimet. Harmincéves házassági évfordulónkon én készítem el a báránysültünket, persze az ő irányításával.
Feltűnően gyengül a hangja, bokája a sokszorosára nő, csúnyán dagad a lábszára, alsó teste elvizesedik, hasa erősen puffad, keményen feszül. (Miután a nyirokcsomókat eltávolították a lágyékából, felborult a keringése.) Nem tud ágyban aludni. A kanapén fekszik, ha ezt fekvésnek lehet nevezni: félig ülő helyzetben kínlódik, oly módon, hogy a lábát meredeken felpolcoljuk. Így kissé apad a puffadás. Segítség nélkül jár a fürdőszobába, mígnem egy alkalommal a vécé előtt megszédül, elesik, és csúnyán beüti a hátát. Ezután bottal jár, de még ellátja magát. Az apámtól örökölt kis kerti széket beállítja a fürdőkádba, és ülve mosakszik.
Hatóránként vehet be egy 100 milligrammos fájdalomcsillapítót. A tabletta hatása nem tart ki a következő bevételéig, egyébként is csak két óra elteltével kezd hatni. Ennek ellenére Zsú az adag csökkentésével próbálkozik, hogy a máját kímélje: 50 milligrammos tablettát hozat 100-as helyett. Morfintapaszról hallani sem akar. Gondolom, azért sem, mert a neten ő is olvasta, hogy „a rákosok életének utolsó stádiumában” sokat segít. Néhány órás alvásból rendszeresen arra ébredek, hogy feleségem a kanapén ülve, hasát fogva, előregörnyedve ringatózik: „jaj, istenem, jaj, istenem”, ismételgeti a ringás ritmusára suttogva, hogy engem föl ne ébresszen. Egyszer látom sírni. Hajnali három körül arra eszmélek, hogy halkan, ám annál keservesebben zokogva kérdi a kisasztalon álló vekkertől: „meddig kell még kibírnom?” Amint hozzá lépek, erőt vesz magán, mint aki szégyelli pillanatnyi elgyengülését.
A második kemo-kezelés előtt eljön hozzánk a fodrásza és a kozmetikusa. Tüsire vágják erősen hulló haját, arcára vastagon feketéllő pakolást kennek. Derülünk, mert Zsú leginkább ördögfiókára emlékeztet. A vendégek is látják a szörnyű valóságot: feleségem alteste, lába rettenetesen felpuffadt, ezzel szemben a mellkasa, válla, karja gyermekméretűre fogyatkozott, viaszsárga bőre feszül a csontjain. Kész csoda, hogy elvékonyodott nyaka megtartja a fejét.
De a humora a régi! Fehér, sörcéget reklámozó sildes sapkával takarja kopaszságát, amikor barátunkkal parókáért indulnak Budapestre.
Mit tegyek? Kis faluban lakunk, közel-távol nincs szakorvos, nincs, aki bekössön egy infúziót. Súlyosabb rosszullét közepette nincs értelme mentőt hívni, mert mire ideér… Beszéljem rá Zsút, hogy feküdjön be a két környékbeli kisváros kórházainak egyikébe? Rám nézne, és ezt olvasnám a tekintetében: „megállapodtunk, hogy ketten csináljuk végig, mégis kórházba dugsz, hogy ott haljak meg?” Nincs a lelkem mélyén egyetlen zug sem, ahol feloldozó magyarázat születne.
Barátunk hajnali négykor kel Budapesten, hogy az akkor még járható 10-es úton hozzánk siessen. Ötkor már nekem segít kihordani a lakásunkból a kórházi befekvéshez szükséges holmikat – merthogy számolunk ezzel a lehetőséggel. Zsú hátra marad a házban. Amint bepakoltunk az autóba, visszaindulok érte a házba. Az udvarra vezető lépcsőn találkozunk. Bottal ugyan, de egyedül ki tud jönni a lakásból. (Vajon körbenézett-e a konyhában, ahol minden bútort ő tervezett, és valamennyi falon függő edényt ő készített?) Nagyon nehezen tud beülni az autóba. Irány a főváros. Először történik meg, hogy félrebeszél. Egy-két szó az egész, röpke rettenet útközben. Ránézek, értelmes szemében tisztán tükröződik a hajnali ég, majdnem méltatlankodni kezdek. A kialakuló dugón átvergődve fél nyolckor ott állunk a labor előtt; előbb vérvétel, csak azután kerülhet sor a kemóra.
Sokan vannak a váróban, jól látom a feleségemre szegeződő pillantásokat. Nem mindenki tudja palástolni szörnyülködését. Miután levették a vért, beülünk az onkológiai osztály várójába, Bea nővér ajtaja elé. Idős néni várakozik ugyanott, öt éve vették le a mellét. Kedvesen biztat bennünket, „ne adják fel, soha ne adják fel”.
Vécét keresünk. Ezen a szinten egy van, amit valamilyen okból bezártak – ezt tudjuk, hiszen jártunk már itt. Lépcsőt kell mászni, ami Zsú számára egyenlő a kínok kínjával, ráadásul jártányi ereje alig van. Elindulunk fölfelé. Útközben makacsul érdeklődöm a szembejövőktől az illemhelyek hollétéről. Kiderül, hogy mégiscsak van toalett azon a szinten is, ahonnét jövünk, csak éppen útbaigazító nyíl, felirat nem jelzi. Visszalépcsőzünk, megtaláljuk az egyszemélyes illemhelyet, amit éppen akkor foglal el egy hölgy. Tíz perc múlva jön ki. Nincs másik vécé a váróban tartózkodó nyolcvan-száz nő számára.
Van még idő kilenc óráig, a rendelés kezdetéig. Takarítónő érkezik, és mondja, hogy „ide ma nem jön senki”. További fél óra elteltével érdeklődöm a labor dolgozóinál. Egyikük szerint jön orvos, én is bizonygatom, hogy bennünket mára rendeltek ide. Laborvezetőnek vélem a segítőkész hölgyet, aki elsiet valahová, hogy felhívja Beát, majd kiül mellénk a folyosóra, hogy tájékoztasson: ma nincs rendelés, és erről Bea értesítette a mára behívottakat. Kiderül, hogy mi hibáztunk. Olyannyira biztosak voltunk a második kezelés időpontjában – négy hétig naponta emlegettük –, hogy meg se néztük a zárójelentést, amelynek alján, apró betűkkel szerepel az „újrafelvétel” dátuma. Két nappal később jöttünk. Mindettől függetlenül a péntek munkanap. Miként lehetséges, hogy a kórház onkológiai osztálya a szó szoros értelmében dolgozó nélkül maradt? Persze, tudom a választ: augusztus 19-e lévén meghosszabbították a hétvégét.
Ami ennél is döbbenetesebb: ezek szerint az egészségügyi intézmény tucatnyi épületében mindösszesen egyetlen nővér dolgozik, aki beadhat egy infúziót! Vajon mi történik, ha bármely hétköznapon Bea lábát töri? Miért nem gondoskodnak a helyettesítéséről?
Mondom a segítőkész, fehér köpenyes hölgynek: nézzen rá a feleségemre, aki betegként bizonyára sokatmondó vizuális élmény a szakember számára. Nem tud mit tenni, mondja, amit nem kommentálok, de megértőnek mutatkozik.
Kénytelenek vagyunk hazavinni Zsút haldoklás-közeli állapotában. Súlyos keringési, emésztési zavarok kínozzák. Nem mindig értjük, amit mond. Otthon magam próbálom ellátni – ezt nem részletezem itt.
Tudom, hogy költői kérdés: az évtizedek óta dolgozó, orvost alig látott, tb-t fizető ember ilyen súlyos állapotban nem érdemli meg a szakszerű – jobb híján a fájdalmát csillapító – kezelést? Miféle eljárás/hozzáállás/módszer elszenvedői vagyunk? Délután felhívom az Egészségügyi Minisztérium zöldszámát, és elmondom, mi történt velünk. Az ügyeletes meghallgat, ígéri, hogy visszahívnak. Ez a mai napig nem történt meg.
Iszonytató három nap után Zsú némi segítséggel csomagol – még mindig képes ésszerűen cselekedni, igaz, nagyon lassan. Biokertészetről szóló könyvét és sok keresztrejtvényt dug a pizsama mellé, majd újból útra kelünk azzal, hogy megpróbáljuk kiharcolni a kórházi kivizsgálást.
Mindegyre azon tűnődöm, hogy a két kezelés közötti négy hét alatt miért nem volt indokolt egyetlen vizsgálat sem? A vak nem látja, hogy a kemoterápia ekkora dózisban lórúgás-hatású. Szakorvos nem látta, hogy milyen gyorsan került ilyen szörnyű, nyomorúságos állapotba a nejem. Azt tudtam, hogy az első kemo beadásáról intézkedő orvos a kezelés napján vette ki nyári szabadságát. Ez ugye, lehet három hét, akár egy hónap is, ezért ő eleve nem rendelhette be Zsút. De nincs másik, helyettesítő szakember, aki kontrollálná az első kezelés hatását? Vajon az orvosnak nem kötelessége-e indokolni, hogy miért látta jónak a nagyon erős kemo-kezelést? Akár így, akár úgy, vajon nem tartozik-e részletes, elemző véleménnyel nekem, a legközelebbi hozzátartozónak? Nem, nem a törvény diktátuma szerint – jól tudom, hogy ilyen joghely nem létezik. Önnön erkölcsi, etikai törvényei szerint kéne ezt tennie az orvosnak! Legalább a gyötrelmek enyhítését kötelességének tarthatná.
Bea nővértől elnézést kérek, hogy nem a kiírt időpontban jöttünk. A hölgy kedves, és amint megérkezik az orvos, behívja Zsút. Negyven perccel később: „nagyon sok a fehérvérsejtem, és pusztul a vörös. Sürgősen vért kell kapnom, addig szó sem lehet másik kemo-kezelésről… Hepatitiszt is emlegetett az orvos, és egy nagy tályogot tapogatott ki a májamon.” A nőgyógyászati osztályon kap ágyat. Percek múlva ott vagyunk. Barátunk hallja, amint egy nővér azt mondja a másiknak: „Miért hozták ide? Nem nőgyógyászati kezelésre szorul.”
A folyosón összefutunk az operáció idején oly barátságos ápolónőkkel. Azzal is, aki becenevet kapott Zsútól. Feleségem elesettsége ellenére felélénkül, mosolyogva köszön, ám a hölgy rá se néz, meg se hallja az üdvözlést, siet tovább. Meghűl bennem a vér, nem merek a páromra nézni.
Az ágy elfoglalása közben az ott ügyködő takarítónő megjegyzi, hogy útban vagyunk, mert éppen ott mosná a követ, ahol téblábolunk. „Na jó, akkor így hagyom, mert más dolgom is van...” Zsú szól, hogy a hatágyas szoba sarkában van egy jóval alacsonyabb üres fekvőhely, amelyről ülő helyzetben biztos leér a lába, tehát könnyebben tud felállni, kimenni… Vissza kéne mennem a recepcióra, hogy megkérdezzem: nem költözhetnénk-e az alacsonyabb ágyra, de nem merem magára hagyni. Támogatás nélkül minden mozdulata balesetveszélyes, mégis folyton mozog, önállóan akar tenni-venni. A körülöttünk fekvő négy betegből csövek lógnak ki, kettő láthatóan nincs mindig magánál, egyiküket most hozták a műtőből – rájuk bízzam Zsút? Más segítség itt aligha akad. Gyáva vagyok, vagy csak tehetetlen? Sokkal nagyobb baj, hogy a fekvőhely fölé nem szereltek plafonról lógó kapaszkodót, amit megmarkolva a beteg felhúzódzkodhat, és változtathat testhelyzetén, arrébb teheti a fenekét. Mindösszesen egyetlen ágy fölött látok ilyen alkalmatosságot. (Még nem sejtem, hogy ennek hiánya mennyi kínt okoz majd Zsúnak az elkövetkező nyolc napban.)
Másnap is kora délután jövök el a kórházból. Addig sem vért, sem erősítő infúziót, semmiféle gyógyszert nem kapott a feleségem. „Előbb meg kell állapítani a vércsoportját” – tájékoztat a nővér. De hiszen ebben a kórházban operálták! Ott kell lenniük a szükséges adatoknak a számítógépben… Orvos nem beszélt vele, nem vizsgálta az elmúlt 24 órában. Az sem érdekel senkit, hogy egyedül nem tud étkezni. Értsd: az ételt osztó nővér odateszi a kaját az éjjeliszekrényre, aztán egy idő múlva elviszi.
Egyetlen nővért hívó csengő sem működik a szobában.
„Mintha vízesés zuhogna a tüdőmben, amikor levegőt veszek”, jegyzi meg Zsú. Reggeltől kora délutánig én látom el. Délutánonként a barátnője, Magdi érkezik, aki este nyolcig marad vele.
Idős, katolikus pap látogatja végig a kórtermeket. Zsú éppen a mellemnek dőlve ül, próbál nagy levegőket venni, amikor hozzánk lép a reverendás úr. Kérdezi a páromat, hogy milyen vallású. Ő válaszol, de rögtön hozzáteszi, hogy nem gyakorolja hitét. A pap rövid imát mond latinul, keresztet rajzol a levegőbe, és tenyérnyi szentképet ajándékoz Zsúnak.
Mivel áltassuk magunkat? Istent korábban is kihagytuk a számításból. Az életben semmi sem oldódik meg, minden csak folytatódik. Persze más helyzetekben rajtunk is múlott a sorsunk alakulása az együtt töltött harminc év alatt, de most tehetetlenül tűrünk. Ugyan mit tennénk most mi ketten, ha hinnénk? Belátnánk, hogy győzött az Isten?
Miközben kanállal ebédeltetem Zsút, hányni kezd a szemközti ágyon hanyatt fekvő idős hölgy. Nővérért szaladok, mert attól tartok, hogy saját hányásába fullad. A nővért hívó gomb két napja nem működik.
Késő este Magdi telefonál: végre kapott vért a feleségem. Az ápolónő kézzel melengette a zacskót, mert nem akaródzott csöpögni, nyilván hűtőből hozták. Infúzió beadásával is kísérletezett a nővér, sikertelenül.
Reggel a folyosón azzal fogad az egyik beteg, hogy Zsú éjjel kinn rekedt a vécében. Botjára támaszkodva szépen eltotyogott a folyosóról nyíló toalettre, de miután elvégezte dolgát, az ülőkéről nem tudott felállni. Nem derül ki egyértelműen, hogy a kapaszkodó hiánya vagy alkalmatlansága okozta a bajt. A járni alig tudó, operált betegtársak egy óra elteltével kezdték keresni a nővért – aki állítólag aludt valahol –, és közös erővel visszacipelték páromat a szobába.
Belépek a szobába, Zsú egy kerekes szobavécén trónol. Azt súgja, kérdezzem meg a szobatársakat: mennyit kell fizetni a praktikus alkalmatosság használatáért, és kinek, mert azt hallotta, hogy ez „fizetős szolgáltatás”.
Méhpempőt, lépes mézet, kevés grapefruitot sikerül belediktálni. Mától Sumetrolimot kap a kórháztól, amit negyedelve próbálok bevetetni vele, így is köhögőrohamot kap, fulladozik. Teában oldom a tablettát, azzal is kudarcot vallok. Szünet nélkül szenved, de csöndesen. Meg kéne keresnem a főorvost. Barátaim is ezt sulykolják napok óta. Talán azt hiszik, hogy sajnálom a pénzt. Ugyan miről beszélgessek az orvossal, aki a mai napig meg sem vizsgálta a feleségemet? Nem hagyom magára, mert percenként fel akar ülni, de nem tud, le akar szállni az ágyról, amire ugyancsak képtelen. Újra és újra fölültetem, mert ebben a helyzetben valamelyest csökken a fájdalma, és simogatom, masszírozom a hátát, vállát, próbálom itatni, etetni. Órákon keresztül ezt teszem, mert én ezt tudom tenni.
Az egyik idős asszony gumírozott lepedőt kér. Bekakilt szegény, és joggal tart attól, hogy ez megismétlődik, márpedig akkor átázik a matrac is. A nővér válasza: „nekünk nincs olyan lepedőnk.” A kórház mai ebédje borsóleves és zöldbabfőzelék. Mindkettő hüvelyes, amit a felségem nem ehet. Érdeklődésemre az ápolónő ezt válaszolja: „volt négy húsleves, de nem mondom, hogy menjen, nézze meg az ebédlőben, hogy maradt-e, mert már biztos elvitték.”
A harmadik nap telik el vizsgálat nélkül. Ez tűnődésre késztető akkor is, ha a reggelenként vizitelő orvos ránézésre döntött úgy, hogy már nincs mit tenni… Öt hete senki nem vizsgálta a feleségemet! Ez lenne a dolgok megszokott rendje? Vajon milyen fogalmai lehetnek az itt dolgozó dokiknak élet és halál súlyáról? Mire esküdtek anno?
Az elmúlt napokban Magdin és rajtam kívül senki se mosdatta, nem etette a páromat, és a kutya nem kérdezte tőle: hogy érzi magát? Egyetlen nővér lót-fut a rá eső négy-öt betegszoba között; semmi esélye, hogy utolérje magát. Vajon ő mit tart saját hivatásáról és annak erkölcsi súlyáról? Nyilvánvaló, hogy nem az ápolónők tehetnek az áldatlan helyzetről.
Még mindig nem működnek a nővér hívására alkalmas csengők.
A második naptól én megyek az ebédért a folyosó másik végére 11.30 körül, mert gyorsan rájöttem, hogy kihűl a kaja, mire az ételhordó hölgy ideér a szervírozó kocsival. (Igaz, egyre kisebb az esély, hogy legalább néhány kanál levest magához vesz a feleségem. Jószerével csak mézet és grapefruitot fogyaszt.) Zsú szünet nélkül próbálkozik a helyváltoztatással, ettől remélve rettenetes alhasi fájdalmainak enyhülését. Miután nem bírom megemelni szegényt, hogy a magasra állított párna tövébe ültessem, magát a párnát helyettesítem: oldalról beülök mögé, ő pedig a mellkasomnak támaszkodik, így jól tudom masszírozni, etetni és itatni. Nem lehet pénzkérdés a fentről lelógatható kapaszkodó, hiszen mindössze egy csődarab és egy kötél szükségeltetik hozzá. Aki másként gondolja, annak kívánom: tapasztalja meg, mennyivel többet kell szenvedni az egyszerű alkalmatosság hiányától! Az orvos egynapi jattjából nyilván tucatnyi ilyen eszközre futná.
Ma reggel, tehát a negyedik napon (!) csináltak EKG-t és CT-t. Zsú elsuttogja a fülembe, hogy mennyit kínlódott, mert vízszintesen kellett feküdnie a felvételek készítésekor, amire ő hosszú hetek óta képtelen, mert kibírhatatlan fájdalmat okoz ez a pozíció. Változatlanul Sumetrolimot kap. Emellett még mindig azt a fájdalomcsillapítót szedi, amit otthonról hoztunk. Amikor elszunnyad, szobatársai elmondják, hogy feleségemet ájultan hozta vissza a beteghordó, aki – miután az önkívületben lévő Zsú nem tudott jattolni neki – meghagyta nevét és telefonszámát a szobatársaknál azzal, hogy a kedves beteg hívja fel, ha magához tér.
Barátaim ismét szóvá teszik, hogy nem keresem a főorvost. Szabadkozom. Abban bízom, hogy összefutok a dokival, esetleg éppen bejön a szobába valamelyik beteghez, és akkor megszólítom. Aztán mégiscsak rászánom magamat. Egy ápolónő azzal biztat, hogy a főorvos éppen a szobájában tartózkodik. Nincs ott. Bea nővér ajtaja nyitva, vele beszélek. Igazán diplomatikusan adja értésemre, hogy „bár mindegyik beteg a mi betegünk, az ön feleségét egy másik osztály főorvosa fektette be a nőgyógyászatra”. Amely osztályon tehát másvalaki a főorvos, és feltehetően rossz néven vette, hogy itt foglalja a helyet Zsú. Érdeklődöm a főorvos hollétéről. Ma nincs benn.
Ugyanezen a napon erősítő, szteroidinfúziót kap a feleségem. Fölemeli összeaszalódott kezét, és mint aki a szoba összes betegéhez szólni kíván, nyújtott mutatóujjal jelzi, hogy fontos közlendője van, majd erőtlenül elsuttogja: „én csak mondom mindenkinek, hogy ezt ma kapom először!” Kedves kislányra emlékeztet, akinek szavait én alig hallom, pedig mellette ülök. Összeszorul a torkom. Egyre többször szorul össze a torkom.
Igyekszem megjegyezni Zsú illatát, bőrének érintését. A fülcimpáját puszilgatom folyton, amíg mögötte ülök, hogy a mellemnek támaszthassa hátát. Lehet arra készülni, ami megtanulhatatlan, mert elfogadhatatlan? Nem, nem akarom megjegyezni a kórterem fényeit. Harminc évvel korábbi fényekre emlékszem: pontosan meg tudom mutatni ma is, hol ültünk a nagysápi főtérre beforduló autóbuszban, és mit láttam az ablakon túl, amikor kimondtam, hogy „soha nem fogom elengedni a kezed”. Hamarosan meg kell szegnem az ígéretemet. Muszáj, muszáj – mondogatom lépéseim ritmusára a metró felé menet.
Már nem bírom sokáig – hangzik este a szörnyű mondat a telefonban. Bénítóan hat azért is, mert Zsú váratlanul mondja, miközben egészen másról beszélgetünk. Zavarba jövök, nyugtató szavakkal próbálkozom, és túl gyorsan köszönök el. Szégyellem a gyengeségemet. A tekintetét, mimikáját látom magam előtt, ahogy néz és mozog, napról napra erőtlenebbül. És ahogy az elesettsége, leépülése ellenére élni próbál. „Kemény és tiszta, mint a gyémánt” – jellemezte a minap régi barátunk.
Még mindig a hazulról hozott fájdalomcsillapítót szedi. Talán jobb lenne, ha hazavinném, mert otthon majdnem 24 órát lehetnék mellette. De még nem ismerem a CT eredményét. Jaj, miért áltatom magamat? Ugyan mi lesz azon a fotón, amit nem tudok már hetek óta? Fogalmam sincs, mit fogok füllenteni Zsúnak, ha történetesen hazamegyünk. Kell-e bármit mondanom? Hiszen ugyanúgy tud mindent, mint én. Elég lesz egymásra néznünk.
Délután Magdival beszélgetve azt kívánja, hogy „csak már vége lenne”.
Vajon tudja? – teszi föl egyik ismerősöm a lényegtelen kérdést. Hogyne tudná, csak éppen nem adja föl. Egészséges életösztöne kitart, annak ellenére, hogy nem lehetnek kétségei. A fölismerés súlya alatt sem omlik össze. Ezzel az egyenes tartásával vívta ki a tiszteletet a betegszobában is.
Semmi kétség, tisztában van azzal, hogy közeleg az idő, amikor mennie kell, de nem fél a haláltól, amellyel egyedül kell szembenéznie. És ami ennél is több: emberként, nőként nem vesztette el önbecsülését. Csakis remélem, hogy azért sem fél, mert biztos benne, hogy az ő esetében szó nincs elmúlásról. Sokan, nagyon sokan ismerik, szeretik, akiknek emlékezetében tovább él, akárcsak edényeibe égetett gondolatai. Így hát iszonyatos kínjai ellenére lélekben kiegyensúlyozott – amennyiben „a szeretet döbbenetes erejéből és a halál közelségéből szerzett tudás” fölér az élet értelmével.
Jó, hogy vele lehetsz a bajban – próbál nyugtatni valaki. Rázom a fejem, mert nem áltatom magam; csakis mellette lehetek, nem vele.
Próbálja lenyelni a grapefruitot, rágja a mézből kiemelt lépdarabkát. Elsuttogja, hogy reggel járt nála a professzor, aki hat hónapja operálta, és ezt kérdezte: „csak az a baja, hogy a lába fáj?” Nem teszek megjegyzést, mert sejtem, miért viselkedett így az orvos; tudom, hogy egy barátunk akaratom ellenére megkeresett valakit, akinek munkaköréhez tartozik a fővárosi egészségügyi intézmények felügyelete, és aki felhívta a professzort, hogy „jobb” ellátást kérjen. Talán ennek köszönhető a híres operatőr kissé cinikus kérdése. Joggal neheztel – ha neheztel. De az is lehetséges, hogy „altató”, félrevezető kérdésnek szánta, mintegy a beteget megnyugtatandó: „fáj a lába, mert kicsit felpuffadt, de más baja nincs.” Zsú mindenesetre elsuttogta neki, hogy nem csak a lába fáj.
Megjavították a nővért hívó gombot.
Ma a reggel az éjszakás nővér tetőtől talpig megmosdatta Zsút – újságolja ágyszomszédja érkezésemkor. Hozzáteszi, hogy eddig is megtették volna, ha szólunk. Értem. Ez is jattos munka. Azt kétlem, hogy egy hasonló állapotban lévő betegnek eszébe jut mosdatást kérni, ha egyáltalán eszébe jut még bármi is. Vajon elfogadható-e, hogy a földi léte utolsó küzdelmét vívó mondja meg a nővérnek, hogy mit kell csinálnia?
Feleségem egész éjjel aludt. Érkezésemkor felébred, mosolytalanul néz rám, mint aki messziről tart nagyon messzire, és most éppen a nyugtató, egyre nagyobb csendet hallgatja. Megriadok a tekintetétől. Megpuszilom, nem viszonozza, alszik (?) tovább. Amikor felébred, a valamikor előttem itt járt operatőrrel folytatott párbeszédét értelmezi: „Alighanem zavarban van a professzor... Mint aki elbizonytalanodott… Talán érzi, hogy sara van nálam… Amikor operált, azt mondta, hogy ez rutinműtét.” Zsútól soha korábban nem hallottam a „sara van” kifejezést. Azt gondolom, hogy a sebész annak idején bátorításnak szánta a „rutinműtét” minősítést.
Ismét szükségünk van a folyosó egyetlen szobavécéjére. Nyomára bukkanok, egy néni ül rajta két szobával arrébb. Keresem a nővért, aki éppen eszik. Kérdem tőle, hogy nincs-e több ilyen alkalmatosság akár az épület másik részlegében vagy emeletén. Szívesen elhozom, kiürítem „előtte – utána”, és visszaviszem; mindent megteszek, csak ne kelljen várni erre az egyetlen szobavécére. Minden hiába. Ágytál van, de azt Zsú képtelen használni.
Csoda történt! Felszabadult a kerekes klotyó, már hozom is. Kénytelen vagyok szemből elé guggolni, mert fognom kell a guruló-megváltó lábazatát; elég egy rossz mozdulat, és a párom lezuhan az ülőkéről, netán kiszalad alóla az egész kóceráj. Így hát végignézem, amint feleségem dolga végeztével kitörli combja közét. Zsú kitartóan néz a szemembe, miközben lassú, nagy ívű mozdulatokkal törli magát. Újra és újra magasra emeli a papírt, akár a bűvész, éppen csak azt nem kérdi: „na, mi van a kezemben?” Az évtizedek során megszokott huncut mosolyt keresem a tekintetében, azt várom, hogy a következő pillanatban elneveti magát, de nem. Sajnos nem. Most nem viccel. Talán azt akarja érzékeltetni, hogy „látod, ide jutottam”.
Kitolom a kocsit a szobából, kiveszem az ülőkéből a bilit, és elindulok a „wc-öblítő” feliratú ajtó irányába. Amint kinyitom, és szemrevételezem, elbizonytalanodom. Talán csak a pisit szabad ideönteni. Megyek a recepcióra, és érdeklődöm. „Majd a nővér kiüríti!” Nem vitatkozom, bár ez azt jelenti, hogy mostantól valaki más vár hiába az aranyat érő mobil-klozetra.
Ezúttal én is hallom, amint az egyik szobatárs megjegyzi, hogy fizetni kell a szobavécé használatáért. Azért tehát, amit naponta én kutatok fel, tolom ide-oda, és végül próbálom kiüríteni. Én szolgáltatok az én/mi pénzünkből vásárolt vécével! A főorvos helyében csináltatnék két-három szobavécét, mégpedig saját zsebből. (Azért merem javasolni, mert nem is egy doki napi jattjáról vannak pontos ismereteim; némelyiknek futná akár heti öt szobavécére is, anélkül hogy el kéne adni a terepjáróját.) És büszke lennék erre a fegyvertényre, mert ezzel is az „én osztályomon, az én betegeimnek biztosítanám az emberhez méltó ellátást” – igaz, a tőlük kapott pénz egy részéből.
Megjegyzem, a nagyapám „stokiból” készített egykor hasonló alkalmatosságot az unokáinak. Falun élő kortársaim jól tudják, hogy nincs ebben semmi ördöngösség, éppen akkora lyukat kell vágni a hokedlin, amibe belefér a bili. Vérlázító módszer a haldoklót arra kényszeríteni, hogy tartsa vissza szükségét, és várjon a sorára! A szíve álljon meg annak, aki most „szabványt” meg előírásokat emleget, mert annyi esze, embersége sincs, hogy belássa: a semminél nagyapáink módszere is jobb!
Sokat puszilkodunk, suttogva beszélgetünk, pontosabban én igyekszem minél többet duruzsolni a fülébe, és ő egy-egy szóval válaszol. Olykor mosolyog. A gombóc véglegesen a torkomba ragadt. Feleségem a baráti körben oly népszerű humorát csillogtatja félholtában is: aminek megfogalmazását a gyengesége lehetetlenné teszi, azt egy szóval intézi el a régi magyar film öregasszonyát idézve: „hosszú…” Némi derűt keltünk magunk körül, mire ágyszomszédja elújságolja, hogy előző este a párom és barátnője az egész szobát megnevettették. Annyit sikerül megtudnom, hogy Zsú szóba hozta/idézte Kormos István Profán mágia című versét.
Délután két óra, lassan mennem kéne a dolgaim után. Füléhez hajolok, hogy figyelmeztessem: aludnia kéne, mert hamarosan egyik tanítványa érkezik látogatóba. Átöleli a nyakamat, és felragyogó szemmel, megejtő gyengédséggel szakad ki belőle: „jaj, Istenem!” Azonnal beugrik Az angol beteg jelenete, amely annak idején mindkettőnket megérintett: járóképtelen szerelmétől vesz kényszerű búcsút a férfi egy barlangban. Azt ígéri, hogy segítséget hoz, azonban mindketten tudják, hogy ez aligha lehetséges. A hölgy így köszön el párjától: „tele vagyunk vágyakkal, szerelemmel, és meg kell halnunk.”
Zsú tudatánál van tanítványa érkezésekor, kis ideig beszélget vele, van ereje ahhoz is, hogy kimondja: „örülök, hogy még találkoztunk”, aztán elszunnyad.
Melléig felhúzott hálóinggel, meztelen alsótesttel ül egy szék sarkán – a szoba kellős közepén –, amikor belépek a szobába. Döbbenten nézem; vajon miért ültették „ki”, középre? Betegtársak mondják, hogy teával öntötte le magát, nedves a hálóruhája. Azt már én mondom, hogy a váltás fehérneműje ott van a szekrényben. Nyilván nem volt, aki ráadja. Mindezek mellett pisilnie kell, tehát ismét, sokadszor is arra vár, hogy hozzák neki a szobavécét.
Ágyszomszédja most árulja el, hogy Zsú tegnapelőtt azért nem ült rá a szobavécére, mert a nővér nem ürítette ki az előző használó után. Egyszerűen áttolta a kerekes trónt a szomszéd szobából. Talán úgy gondolta, hogy még fér bele.
Éjjel a szobatársak tették vissza az ágyra a feleségemet, mert mindegyre mozgott, menni akart (?), végül fél teste lelógott a fekvőhelyről, és erejéből nem futotta arra, hogy visszahúzódzkodjék. Öt súlyos beteg segített a hatodikon. Semmi kétség, a túlterhelt nővér olyan, mintha nem lenne. Legföljebb napi néhány percet tartózkodik egy-egy szobában, ahol pedig ketten haldokolnak, kettőt éppen operáltak…
Gyors ritmusban rövideket lélegezve ismételgeti: „jaj, Istenem, jaj, Istenem...” Egészen közel hajolok a szájához, mert olykor mintha más szavakat is mondana, és hátha megértem egyiket, másikat. Orrunk majdnem összeér, amikor váratlanul ezt súgja: „szeretlek.” Nem a szemembe néz, a számra vagy inkább a nyakamra szögezi tekintetét kislányosan, mondhatni szégyenlősen. Annál inkább érzem a szemébe szorult ragaszkodás tüzét. Próbálom visszafojtani a könnyeimet, idétlenül eljátszom, hogy jókedvre derített, és még idétlenebbül rákérdezek: „Jól hallottam? Ennyi év után vallomást teszel nekem? Azt mondtad, hogy szeretsz?”
„Igen” – suttogja. Haldoklása közben is képes arra, hogy az élet gyönyörűséges másodperceivel ajándékozzon meg.
A szobavécé immár a mumusom. Röhejes, egyszersmind tényleg vérlázító, hogy nem lehet akkor hozzájutni, amikor éppen kell. Zsú sikeres trónfoglalása után elhatározom, hogy csak azért is én fogom kiüríteni a küblit. Nem is értem, miért nem gondoltam korábban erre a megoldásra: nyilván van férfiklotyó! Nekem ugyan egyszer se volt szükségem rá az elmúlt napokban, de most megkeresem, mert igenis ott fogom kiüríteni a „küblit”.
Nincs! Egyetlen urak számára fenntartott toalett sincs ezen a szinten. Sebaj, szedem a lábam a főbejárat felé, mert tudom, hogy onnan nincs messze az onkológia, ahol korábban beható klozet-topográfiai ismeretekre tettem szert.
Sajna, hétvége van, amikor zárva az onkológia. Dolgavégezetlenül ballagok vissza a tele bilivel.
Ma az a nővérke van szoliban, akinek a feleségem becenevet adott. Többször meggyőződöm róla: a kis kedvenc mosolytalanul tesz-vesz, és sipirc, rohan tovább. Tényleg nincs haverkodás a még élő roncsokkal.
„Beszélgessünk, beszélgessünk, beszélgessünk!” – kérleli Zsú a barátnőjét délután többször is.
Reggel, amint belépek a szobába, feleségem mindkét kezével türelmetlen, hívó mozdulatokat tesz. Ágytársai beszámolnak arról, hogy nem aludt éjszaka – így aztán ők sem. „Egész éjjel dolgozott… Folyamatosan beszélt, de nem értettük, hogy mit.” Nyugtalan most is, mindegyre ismételgeti: „Magdi… gyorsan jöjjön, Magdi… gyorsan jöjjön.” Felültetem, beülök mögé, mellemnek dől, de nem nyugszik meg, le akar szállni az ágyról. Rá kell szólnom. Kérem, legalább mondja meg, hogy mit akar, mit szeretne… Nem derül ki. A hátán veríték folyik, ugyanakkor ajka, keze jéghideg.
Nem adja föl.
Soha, semmit nem adott föl. Amikor tizenévesen, szabadságvágytól hajtva, alkotó emberek társaságát keresve Budapestre költözött, hetekig nem volt hol aludnia. Éjszakánként sietve rótta a kilométereket a főváros utcáin; reggelig azt játszotta, hogy éppen hazafelé igyekszik, nehogy kiszúrják, kurvának nézzék és bezsuppolják a járőröző rendőrök. Utóbb néhány hétig a munkahelyén, egy tervezőirodában aludt. Reggel úgy kelt, hogy az érkező munkatársak azt higgyék, csupán megelőzte őket.
Sokan hajszoltuk hasonló helyzetbe önmagunkat a hatvanas évek végén. Némelyek valahonnan siettek, mások valahová. Zsú a fojtogató légkörű kisvárosból menekült lázas türelmetlenséggel Budapestre. Bízott a tehetségében. Sokáig, sajnos, nagyon hosszú ideig hiába bízott.
Soha semmit nem adott föl. Úgy ötvenévesen az egyenjogúságról, nő és férfi ugyanazon cselekedeteinek különböző megítéléséről vitázva írta valakinek: „azt mindig hangsúlyozzák, hogy Éva, a nő tépte le a gyümölcsöt, és Ádám, a férfi harapott bele először. Miért nem érdekel senkit, hogy milyen nemű volt a kígyó?”
Késő délelőtt már nem tud beszélni. Gyakran elveszti eszméletét, fennakad a szeme, minduntalan elalszik, vagy inkább elájul. Időnként suttog, nem értem, hogy mit. Egyszer mégiscsak rám néz, és viszonozza a puszit. Felültetem, iszik a grapefruit levéből, de a mézre nem tudom rábeszélni. Füllentek neki, „kicsit itt hagylak, telefonálnom kell”. A főorvossal van találkozóm. Korábban érkezem a doki irodája elé, jelentkezem az asszisztensénél.
A főorvos mindegyik vendégét kikíséri. Fél óra elteltével – amikor ajtaján kilépve ismét mást hív a rendelőjébe – megszólítom, „uram, azt üzente nekem, hogy 11-re jöjjek”. Elnézést kér. Nem szólok vissza. Nevetségesnek, megalázónak tartom, ahogy bánnak velünk az általa vezetett osztályon a nyolcadik napja. Feleségem haldoklik, és nekem itt kell előszobáznom egy olyan vezető beosztású egészségügyi dolgozónál, aki eddig egyetlen szóra nem méltatott bennünket. Értsd: akit nyolcnapos itt tartózkodásunk alatt egyszer sem láttam a betegszobában és a folyosón sem.
Amint belépek az irodájába, azonmód megkérem: ne világosítson fel arról, hogy a párom haldoklik, és nincs segítség, mert ezt tudom. Ő viszont nem biztos, hogy tudja: amíg itt vagyok nála, addig nem etetem a feleségemet. Márpedig éppen most, fél 12-kor szaladnék a levesért, hogy még melegen kapja. (Igen, tudom, már úgysem tud enni.) Szemébe mondom, hogy ha én nem táplálnám Zsút, akkor nem rákban hal meg, hanem éhen. A doki igazat ad, és hozzáteszi, hogy sajnos, ilyen a hazai egészségügy. A szobavécé-történeteim következnek, majd megkérdem tőle, nem tűnt-e föl valakinek az elmúlt években, hogy nincs férfitoalett a nőgyógyászaton? Vajon hol könnyít magán a látogatóba érkező férj, udvarló, örömapa? Vajon a férfi orvosok a női szakaszra járnak? Netán a dokiknak dukál a dugi-budi? Sorolom a néma csengők és az ágy fölötti kapaszkodók hiánya okozta gondokat, amelyek megoldása nem pénzkérdés. Beszélgetőpartnerem ismét igazat ad. Amikor a sürgősen beadandó, aztán másfél napig meg sem érkező vért említem, ezt találja mondani: „szerencse, hogy a feleségének nullás RH-pozitív a vércsoportja, mert a ritkább vércsoportba tartozók másfél hetet is várhatnak.”
Elkérem a CT másolatát, rákérdezek a hepatitiszre, amit ő említett a feleségemnek, és nem titkolom a gyanúmat: talán azért kellett újra „megállapítani” Zsú vércsoportját, hogy ezzel az álindokkal utánanézzenek: nem szedett-e össze hepatitisz-fertőzést az operáció közben kapott vértől? A hepatitisz kimutatása ugyanis valóban igénybe vesz másfél napot. Egyébként a hülyék a másik oldalon napoznak: a vércsoport adatai a műtét óta ott vannak a kórház számítógépében! A főorvos megértően, türelmesen végighallgat, majd megismétli, hogy igazam van, a hepatitiszre vonatkozó feltételezésem kivételével. (Jól szelektálja a vádakat, lévén, hogy ezt az egy állításomat nem tudom bizonyítani!) Ami a vércsoportadatot illeti, „egyszerűen eltűnt a számítógépből. Ez egy ilyen kórház” – összegez, és kritikus megjegyzést tesz a másik főorvosra. Nem jelzem neki, hogy ez utóbbi megnyilvánulásával többet árul el önmagáról, mint a szóban forgó kollégájáról. Napnál világosabb, hogy nem tanítanak vezetéselméletet az orvosin. Végül elmondja, hogy a haldoklók között kevesen vannak a feleségemhez hasonlók. Ők azok, akiket nem tör meg a fájdalom, akik nem adják föl, ezért hosszabb ideig szenvednek. Amikor megkérdem, hogy Zsú miért nem kap komolyabb fájdalomcsillapítót, akár oly módon, hogy ezt nem közlik vele, visszakérdez: „szóval hozzájárul?” Elképedek. Az én hozzájárulásom szükségeltetik ahhoz, hogy enyhítsék haldoklása kínjait? És ha ez a módja, akkor ezt honnan kellett volna tudnom? A főorvos ígéri, hogy néhány perc múlva átjön az osztályra, és szól a nővérnek: adja be a szérumot.
Megtörténik.
Zsú elalszik. Amikor hazaindulok, a betegszoba ajtajából még egyszer visszamegyek hozzá, és megpuszilom, hátha érzékeli. Csak még néhány tündöklő, gyötrelmes pillanatot… Mit vihetnék magammal? Látványt, érintést, illatot? Három évtizedes, éltető kisugárzását? A legszebb évek mélységes mély kútjába zuhanok, másodpercek állnak sorfalat, dobolnak koponyám falán, és nincs erő, amely valaha letörli onnan mindazt, amit most látok, érzek. A halál árnyékából asszonyok figyelnek szemérmesen. Értik, hogyne értenék, hiszen ugyanez vár rájuk is. A minap hallottam, amint a szemközt fekvő azt mondta ágytársának: „ritkán lát ilyen szépet az ember… ide kell kerülni, hogy ilyet lássunk.” Rólunk beszélt, akik fertőtlenítőkínokban, megalkuvásoktól szorongva próbálunk együtt élni még néhány napot, órát, percet… Képtelen vagyok visszagyűrni a könnyeket, szégyenszemre kimenekülök a szobából.
Este nyolc után néhány perccel lelket kitépő erővel csörren a telefon. Tévedhetetlenül érzem, hogy honnan és miért hívnak. A szobatársa keres. Egyszer használatos törvényt hozok: nem hagyom, hogy ő mondja ki, egy lélegzetvételnyi idővel korábban kérdem: „ugye, meghalt?” Álmában ment el.
Nem nézem meg.
A lábszárában keletkezett vérrög miatt majdnem meghalt huszonhat évvel ezelőtt. Seduxent írt föl a kisváros nagynevű orvosa, mert úgy találta, hogy a zaklatottságon kívül semmi baja. Dolgoztam, nem voltam otthon, amikor úgy érezte, hogy itt a vég, és búcsúlevelet írt nekem: „…menj Amerikába, légy boldog!” Soha azelőtt nem járt nálunk egyik ismerősünk, aki akkor bekopogott hozzánk. Hátára vette feleségemet, mert másként nem tudta levinni a lépcsőn, az utcán álló autójáig. Meg sem állt vele egy fővárosi kórházig. Sokáig őriztem a barna csomagolópapírra írt búcsúlevelet, mígnem Zsú rábukkant, és eltüntette.
Nem nézem meg.
Mert a proszektúra-létnél nincs lényegtelenebb. Ugyan mekkora súllyal bírna a látvány a közös harminckét évünkhöz mérve? Valahányszor szó esett köztünk a halálról – szüleink és jó néhány barátunk elment az utóbbi években –, Zsú soha nem felejtette el megjegyezni, hogy „az élőt idéző emlékeket kell őrizni”. Nem akarom, hogy az örökre kifakult arca rögzüljön bennem. A mindenre nyitott Tímár Zsút akarom látni életem végéig. Ugyan mit emésztett el a halál? Csakis a kínjai lobbantak el ezzel az augusztusvéggel.
Nem nézem meg.
Szentül hiszem, hogy akik látták küzdeni a páromat, önmaguk is erősebbek lettek. Remélem, nem csak az derül ki írásomból, hogy néhai feleségem a haldoklása napjaiban is bátornak, egyenesnek mutatkozott. Akkor tehát, amikor a tiszta szív is igen kevésnek bizonyul. Akkor, amikor a rettenetes fájdalmak mellett a fölsejlő végzet is nyomorít. Biztosan lesznek, akik azt kérdik: hogyan hagyhattam, hogy így haljon meg? Semmi kétség, van miért szégyellnem magamat. Gyakran távolba vesző tekintetemben mindig ő jön felém, én meg… Mint aki újra járni tanul.
Nem keresett az operatőr professzor, hogy jelezze, készüljek a legrosszabbra. Nem keresett Zsú halála után sem, hogy legalább ennyit mondjon: sajnálom. Nem kellett volna megtennie? Szerintem ez a gesztus kultúra kérdése, emellett a belső tartásé. Nem tartozom azok közé, akik az orvost valamiféle fölöttünk álló embercsoportba sorolják, akinek a cselekedeteit a magamfajta halandó meg sem kérdőjelezheti. Csakis a felelősséget vállaló ember iránt van bennem egészséges alázat. Ezzel szemben gyenge jellemnek tartom azt, akinek egy „sajnálom”-ra se futja. Nem, nem hibáztatom egyik orvost sem a párom haláláért. Pontosan tudom, hogy a rákról igen szerények a szakmai ismereteik; évi 40 ezer az új daganatos betegek száma Magyarországon, és évente 30 ezren meghalnak rákban.
Tény, hogy lelkiismeretlenségre vallanak az orvosoktól kapott információk, és arra, hogy lenézik pácienseiket és hozzátartozóikat. Jóllehet, Zsú nem volt szerényebben bútorozott elme, mint azok, akik nemtelen, cinikus magaviseletükkel – ám így is jól fialó hivatásukkal! – megalázták haldoklása közben.
Azt értem, hogy az orvostudomány mai ismeretei mellett a feleségemnek meg kellett halnia. Azt nem látom be, hogy ilyen gyalázatos halállal kellett halnia.
Amit én is tűrtem. Ahogy mindenki más kénytelen tűrni. Miközben „az új betegek számára szinte elérhetetlenek a legkorszerűbb terápiák… csak »kihalásos« alapon jutnak a betegek a kezelésekhez… miközben folyamatosan nő a kezeltek száma, a legkorszerűbb kemoterápiás szerek forgalma nem emelkedik. A legfőbb gondot a legkorszerűbb, az úgynevezett biológiai válaszmódosító kezelés kifizetése okozza, amely havi költsége fél-egymillió forint között van. Ezek alkalmazásával jelentősen megnő a betegek túlélési ideje.” (Népszabadság, 2006. szeptember 9.)
„Neki már könnyű” – mondja az egyik nővér másnap a recepció pultja mögött. Már nem fiatal, sokat tudhat az elszakadt élet titkairól, de ez aligha vált előnyére; vajon hányszor pergett ki a száján ez a „neki már könnyű” duma? Ugyan mit gondolna, ha őszinte együttérzésemet fejezném ki, amiért képtelen úgy végezni a munkáját, ahogy kellene? Nem segített, amikor a még élőnek arra volt szüksége. Nyolc napig háboroghattam, szörnyülködhettem azon, hogy mi mindent nem tesz meg. Tanúsítom, hogy ebben a kórházban valóban szerencsésebb halottként jelen lenni. Ismétlem, nem haragszom a nővérre, mert tényleg nem hibáztatható az állatokhoz sem méltó körülményekért.
Úgy veszem át Zsú holmiját, hogy nem leltározom a műanyag zsák tartalmát. Otthon kiderül, hogy a méhpempőt és a mézben úszó lépet nem kaptam vissza. Remélem, hogy a körültekintő ügyintéző nem dobta ki egészségügyi okból az üvegeket, hanem odaadta a szoba lakóinak. Pár csepp méz az őrült világból jól jöhet a még élőknek.
„Ahol meghalunk, annak a kerületnek az önkormányzata illetékes az ügyintézésben.” A kórház proszektúrájára néhány nap alatt kétszer kell felutaznom. Készséges vezetője előtt sem titkolom a szörnyűséges nyolc nap elrettentő tapasztalatait. Sajnálkozik és egyetért. Az intézményhez közeli (!) temetkezési céget ajánlja, ahol ugyancsak szolgálatkész vállalkozó fogad. „Mit jelöljünk meg a halál okaként?” – kérdi, és azonmód javasolja, „legyen keringési zavar”. Aztán bevonja néhai feleségem személyi igazolványát. (Milyen jogon is? Hiszen nem hatóság, csupán vállalkozó.) Ugyanakkor elfelejt tájékoztatni arról, hogy ha kérem, utóbb visszakaphatom az érvénytelenített okmányt. Erről én világosítom fel két héttel később. Hitetlenkedik, majd telefonon utánanéz, és meggyőződik az igazamról.
Ugyancsak a temetkezési vállalkozó jóvoltából két hét elteltével kapom kézhez a halotti bizonyítványt, ami nélkül pedig semmit se tudok intézni. Aki volt már hasonló helyzetben, pontosan tudja, hogy ez mi mindent jelent: a biztosítótól a nyugdíjintézetig sehol sem állnak szóba az özveggyel, ha nincs birtokában ez a dokumentum.
Feleségem halála után még háromszor utazom a fővárosba. Vajon mennyibe kerül három hasonló út költsége a Makón, Szombathely térségében vagy az ország másik távoli pontján lakó hozzátartozóknak?
Az elintézendő papírmunka rendkívül körülményes, igen sok részlete fölösleges, uram bocsá’, nevetséges. Vajon a proszektúrának miért van szüksége az elhunyt házassági anyakönyvi kivonatára? És a nyugdíjintézet miért nem éri be fénymásolattal? Csak nem attól tartanak a mindenféle kartotékokat kiötlők, hogy merő szórakozásból feleségemnek nevezek egy elhunytat, és képzelgésemet bizonyítandó házassági anyakönyvi kivonatot hamisítok? Nekem ezért az okmányért kétszer kell elutaznom egy harmadik településre, mert senki sem világosít fel a teendőkről; nincs forgatókönyv, amit az özvegy kezébe nyomnának az ügyintézés első „állomásán”. Akkor tehát, amikor fájdalomtól zúzott aggyal elindul, és próbálja elvégezni hirtelen megsokasodott, gyötrelmes teendőit.
Az urnára négy nappal korábbi halálozási dátumot írt a hamvasztó cég munkatársa. Soha ne tévedjen nagyobbat. Legyen neki is könnyű a föld, ha eljön az ő ideje.
Szélcsendes, tiszta időben melenget a szeptember délelőtti nap. A folyó túlsó partján jól látszik Zebegény, behatárolható a művésztábor, ami sokat jelentett neked 30-35 évvel ezelőtt. „…egy szép, magas pontról, például Dobogókőről, és csak néhány régi barát legyen ott.” A kilátó fölött végre szabadon, éltető fényben lebegsz, millió ezüstös pontocskában sokasodsz.
- Játéktér [6]