„Ez a megdöbbentő és elkeserítő közérzület… sajnos elkerülhetetlen következménye annak az attitűdnek, annak a radikális antiutópista és antiracionalista szkepszisnek…, amely – az utópista-konstruktivitizmustól és a forradalmi radikalizmustól való páni félelmében – elmulasztotta tudatosítani, hogy a társadalmi béke fönntartásának kötelezettsége mellett (s ha kell, akár annak ellenében) a kelet-európai politika megújítása elkerülhetetlen, hogy a szakítás a reálszocialista múlttal szükséges, helyes és hasznos.”
(Tamás Gáspár Miklós)
De ami szükséges, helyes és hasznos, az egyáltalán nem biztos, hogy lehetséges is.
A szamizdat-Beszélőt mindenesetre úgy tekintettem, mint lendületes elméleti és gyakorlati kísérletet a reálszocialista jelennel történő szakításra. Ezért vállalkoztam 1981-ben – a lap alapításakor – gépelésére és nyomtatására. Úgy gondoltam, megérett az idő a szakításra.
A lap szerzői honoráriumot nem kaptak, így aztán „nyugodtan” megírhatták, miért nem működőképes a szocializmus realitása, mi történt 1956-ban, beszélhettek a határokon túl élő magyarok helyzetének tarthatatlanságáról, a bős–nagymarosi erőmű botrányáról – mindenről, amit igaznak tartottak, „legfeljebb” az állásukat kockáztatták.
A szamizdat-Beszélő megteremtette a szókimondó, de mértéktartó beszéd hitelét. Olyan aurát hozott létre, amelyben lehetett gondolkodni a szakítás módozatairól, sőt bizonyos kezdetleges formáit a gyakorlatban is ki lehetett próbálni. De hosszú ideig a realitás egyáltalán nem látszott kedvezni annak, ami szükséges, helyes és hasznos.
Eljött azután 1988. március idusa, és a szocializmus ellehetetlenülésével hirtelen minden lehetségesnek tűnt, amiről korábban a Beszélőben szó esett, sőt még annál jóval több is. A Beszélő legális hetilap lett, és a politikai porondon megjelenő friss közéleti intézményekkel együtt nekiláthatott a reálszocialista múltat felváltó új realitás alakításának. Egy szemvillanásnyi történelmi pillanatra felcsillant a liberális dominanciájú parlamenti demokrácia esélye Magyarországon.
Ha ez az esély megvalósul, az valódi szakítást jelentett volna a XX. századi magyar történelemben. Szakítást a totalitárius eszmékkel, a korporatista és egyenlősítő törekvésekkel, az állam túlhatalmával, azzal a világgal, amelyben a piac értékmérő szerepe elhanyagolható, és amelyben a legfontosabb politikai és gazdasági döntések az informális személyi kapcsolatok hálójában történnek.
Hogy ez az esély végül is miért maradt kiaknázatlanul, arra nyilván minden politikai pártnak megvan a kellően pártos válasza, s egyszer majd a történészek is megadják a maguk megfelelően árnyalt és kidekázott elemzését erről. Mindenesetre az esély „elszaladt”, pedig lehet, hogy nem „szalasztotta” senki.
Az MDF-kormány hatalomra kerülésével viszont a szakítás a reálszocialista múlttal lassan, szép csöndben lekerült a napirendről. A Beszélő is jórészt békén hagyta a szocialistákat és a szocialista eszméket, amikor pedig szélsőjobboldali hangok kezdtek el hallatszani a magyar közéletben, egyre inkább a jobboldal elleni harcra koncentrált.
A szocialistáknak pedig nemigen akaródzott szakítani saját múltjukkal. A Népszabadság nem változtatta meg a nevét, és ennek az üzleti megfontolásokon túl az is nyilvánvaló oka volt, hogy fenn akartak tartani valamifajta kontinuitást a kádárizmussal. 1994 késő tavaszán aztán kiderült, hogy mennyire realistán jártak el, amikor a kontinuitás megőrzése mellett döntöttek. Hajdú János – a későkádárizmus egyik legfőbb apologétája – ismét feltűnt a politika porondján, a Petőfi Kör megalakulásának 40. évfordulóján rendezett konferencián pedig Huszár Tibor vitte a prímet, és felkért hozzászólóként szerepelt egyebek mellett Agárdi Péter, a megboldogult Pártközpont agitproposa – akinek nem lebecsülendő szerepe volt a Mozgó Világ 1983-as megfojtásában –, és Szerdahelyi István, aki hosszú ideig a Kritika egyik legfőbb ideológiai bunkójaként tevékenykedett.
A Beszélő viszont eközben nem tudott a liberális eszmék gyűjtőlapjává válni. A magyar közélet mértékadó személyiségei sokkal szívesebben írtak a Magyar Hírlapba, a Magyar Narancsba és nota bene a Népszabadságba (!), mint a Beszélőbe. Ennek nyilván vannak történelmi okai is. Hiszen Magyarországon a marxizmusnak 1949 után nem létezett számottevő, polgári liberális bírálata. Azokat az értelmiségieket, akik erre esetleg alkalmasak lettek volna, a kommunista erőszakszervezetek elüldözték az országból, vagy fizikailag, illetve szellemileg lehetetlenné tették. Ha akadtak is szűk értelmiségi körök, amelyek megpróbálták fenntartani a polgári liberális értékeket az egymás közötti magánérintkezésben, ezek a legkisebb mértékben sem váltak olyan erővé, amely képes lett volna az értelmiségi közvélemény formális vagy informális befolyásolására.
És most, a szocialisták 1994-es elsöprő választási győzelmét követően és csaknem 15 évvel azután, hogy elkezdtük szervezni a szamizdat-Beszélőt, a jelenné édesedett reálszocialista múlt elérkezettnek látta az időt, hogy szakítson a Beszélővel. Immár alig akad olyan intézmény vagy jelentős közéleti személyiség Magyarországon, amely vagy aki érdemesnek tartaná a Beszélőt a támogatásra.* Ami egy olyan közegben, ahol az SZDSZ koalícióra lépett a szocialistákkal – esetleg magyarázható, bár nehezen érthető. Ám aligha szükséges, helyes és hasznos.
Persze, ha a szamizdat-Beszélő funkciója valójában abban állott, hogy előkészítse a hatalmon belül lévő reformszocialisták és a hatalmon kívül rekedt baloldali, szocialista beállítottságú értelmiségiek kényszerházasságát a kormányban, akkor a mór valóban megtette kötelességét és … mehet.
De én nem ezért nyomtattam a lapot 1981 és ’85 között, és nem ezért tudósítottam rendszeresen Londonból 1993–94-ben az angliai politikai fejleményekről. Hanem azért, hogy ami szükséges, helyes és hasznos, az egyszer lehetséges is legyen.
Orosz István
a szamizdat-Beszélő alapító nyomdásza
* PS.: Ez az írás két hete született a Beszélő „utolsó” számába. Azóta kiderült, hogy Tamás Gáspár Miklós vezetésével folyóiratként mégis fönnmarad a lap. Elképzelhető, hogy ami szükséges, helyes és hasznos, néha lehetséges is ebben az országban?
- Befejezett múlt [6]