A rejtőzködő állambiztonsági szervezet
A nemzetbiztonsági szolgálatok (a titkosszolgálatok) működésének törvényi szabályozása – és különösen működésük külső ellenőrzésének törvényi szabályozása – viszonylag új a nagy múltú demokráciák törvényalkotásában is. Az Egyesült Államokban a nemzetbiztonsági törvény 1980-as módosítása hozta létre a titkosszolgálatokat felügyelő kongresszusi és szenátusi bizottságokat. Ausztráliában 1979-ben, Kanadában 1984-ben született átfogó nemzetbiztonsági törvény. Az Egyesült Királyságban a belföldi biztonsági szolgálatról 1989-ben, a külföldi hírszerzésről pedig csak 1994-ben hozott törvényt a parlament. E törvények és a külső ellenőrzés ellenére koronként botrányok hívják fel a figyelmet arra, hogy a titkosszolgálatok újra meg újra túllépik hatáskörüket.
A szovjet rendszerű országokban, s köztük Magyarországon, egyáltalán nem voltak számon kérhető törvények az állambiztonsági szolgálatokról. Az állam- és közbiztonságáról szóló 1974. évi 17-es törvényerejű rendelet röviden meghatározta, mit is jelent az állam belső rendjének védelme. E jogszabály alapján az állambiztonsági szervezet működését nagyszámú utasítás és parancs szabályozta, ezek azonban államtitkoknak minősültek, és a nyilvánosság – bár öt éve hatályon kívül helyezték őket – nagyobb részüket máig sem ismerhette meg.
Miként a parancsok és utasítások, láthatatlan volt maga az állambiztonsági szervezet is. Bár a Belügyminisztérium szervezetén belül a rendőrségtől elkülönült, önálló főcsoportfőnökséget alkotott – a külső szemlélő számára összeolvadt a rendőrséggel: hivatásos állományú munkatársai rendőrtisztek voltak, intézkedéseit (például a házkutatásokat, előállításokat) egyenruhás rendőrök részvételével hajtotta végre, sőt nyomozói is gyakran rendőrnyomozókként hallgatták ki a politikai ellenzék tagjait.
Ez teszi érthetővé, hogy 1989-ben a rendszer radikális ellenzékének egyik első követelése az állambiztonsági szervezet és a rendőrség látható elkülönítése volt. Mint utóbb kiderült, ilyen terveken ebben az időszakban a Belügyminisztérium szakértői is dolgoztak. Ennek ellenére 1989-ben nem került sor a szervezet átalakítására, és az állambiztonságról (nemzetbiztonságról) szóló törvény kérdése nem szerepelt a Magyar Szocialista Munkáspárt és az időközben megalakult ellenzéki pártok között 1989 nyarán folyó politikai egyeztető tárgyalások napirendjén sem. Az állambiztonsági szervezet ugyanakkor – a belügyminiszter utasítására – arra törekedett, hogy az ellenzéki pártok ellenőrzésének és politikájuk befolyásolásának céljával behatoljon e pártokba. Az állambiztonsági szervezet a pártok tevékenységéről naponta készített jelentéseket, noha a pártok 1989. január 1-jétől már legálisan működtek.
A Duna-gate
A helyzet 1989 novemberében változott meg. Az állambiztonsági szolgálat tisztjei ekkor – a prágai forradalom és a berlini fal ledöntése után – ébredtek rá, hogy nem a szovjet típusú politikai rendszer reformjával, hanem a szovjet világrendszer összeomlásával kell szembenézniük. Ezt a felismerést a romániai események az év decemberében rémületté fokozták. A belügyminiszter állambiztonsági helyettese december 18-án parancsot adott az állambiztonsági iratok nagyarányú megsemmisítésére: ezek után már vagonszám zúzták be és égették el a szervezet iratait. Az év utolsó napjaiban a szervezet egyik tisztje számos dokumentumot adott át a Szabad Demokraták Szövetsége képviselőinek, amelyek egyértelműen bizonyították, hogy az állambiztonsági szervezet, és annak különösen III/III számmal jelzett, a „belső reakció” elhárításával foglalkozó osztálya változatlanul folytatja az ellenzék megfigyelését.
Az 1990. január 5-én kipattant botrány – amely később a Duna-gate nevet kapta – szétvetette, de egyúttal részben át is mentette az állambiztonsági szervezetet. A régóta halogatott szervezeti átalakulás néhány hét alatt megvalósult, a Belügyminisztérium állambiztonsági csoportfőnökségeiből négy önálló – két katonai és két polgári – nemzetbiztonsági hivatal alakult, kettő a külső hírszerző-felderítő, kettő pedig a belső biztonsági feladatok ellátására; a bűnbakká kikiáltott III/III-as csoportfőnökség pedig jogutód nélkül megszűnt. Holott a valóságban az állambiztonsági szervezet egyetlen egységet alkotott, és egészében biztosította a diktatórikus állam elnyomó hatalmát.
A hat éven át hatályos átmeneti törvény
A négy, közvetlenül a kormánynak alárendelt (és a kormány „biztonsági kollégiuma” által irányított) nemzetbiztonsági hivatal létrejöttekor az Országgyűlés törvényben, a kormány pedig rendeletben határozta meg a nemzetbiztonsági szolgálatok feladatait és jogait. Az utolsó pártállami parlamentben ekkor, hat héttel a feloszlatása előtt, számos képviselő lemondása és visszahívása következtében már jó néhány ellenzéki képviselő is helyet foglalt, így a rövid, magát címében is „átmenetinek” nevező – de ez év márciusáig hatályban maradt és igen liberális szellemű – 1990. évi X. törvény a belföldi titkosszolgálatok tevékenységét több európai ország nemzetbiztonsági törvényéhez, s mindenekelőtt a német Bundesverfas-sungsschutzgesetzhez hasonlóan szűk korlátok közé szorította. A Nemzetbiztonsági Hivatal és a Katonai Biztonsági Hivatal feladata az ország „szuverenitását, gazdasági és honvédelmi érdekeit veszélyeztető, leplezett törekvések felderítése és elhárítása”, egyes, a törvényben felsorolt állam és emberiség elleni, valamint katonai bűncselekmények felderítése, „különösen fontos és bizalmas munkakört betöltő személyek” – tudtukkal történő – védelme, s végül a bevándorló-, illetve menekültstátusért folyamodó személyek biztonsági ellenőrzése. A technikai úton történő titkos információgyűjtést (azaz a telefonlehallgatást, a postai küldemények ellenőrzését, a magánlakásba történő behatolást) az igazságügy-miniszter engedélyezi. Ha a különleges eszközök alkalmazása nem alapozza meg a büntetőeljárást, az ellenőrzött személyt az alkalmazott intézkedésről tájékoztatni kell, az összegyűjtött adatokat pedig meg kell semmisíteni.
A törvénynek ezt a rendelkezését sosem tartották meg. Ellenben szabállyá vált, hogy az igazságügy-miniszter időközönként beszámol az Országgyűlés Nemzetbiztonsági Bizottságának a titkosszolgálati eszközök használatára kiadott engedélyek számáról, az ügyek jellegéről.
Az első szabad választások után alakult új Országgyűlés és az új kormány az átmeneti nemzetbiztonsági törvényt csak annyiban módosította, hogy megszüntetve a kormány közvetlen irányító jogkörét, a katonai nemzetbiztonsági szolgálatokat a honvédelmi miniszter, a polgári szolgálatokat pedig egy tárca nélküli miniszter felügyelete alá helyezte.
Pedig a véglegesnek szánt nemzetbiztonsági törvény kidolgozása már az 1990-es választások előtt megkezdődött, sőt a törvényjavaslat szövege – akár a rendőrségi törvényé – el is készült még a Németh-kormány idején. A májusi választások után több törvényvariáció várt a parlamenti vitára, közülük egyet a kormány be is terjesztett, majd még a napirendre tűzés előtt visszavonta. A késlekedésre utólagos magyarázatul az szolgált, hogy a kormány megítélése szerint a kormány és az ellenzéki pártok – mindenekelőtt az SZDSZ – álláspontja között olyan nagy volt a különbség, hogy a törvény elfogadásához szükséges kétharmados többség megszerzésére úgysem lett volna mód. Ennek a feltételezésnek azonban ellentmond az, hogy a rendőrségi törvény ugyancsak hosszú időn át halogatott megtárgyalása során a hatpárti egyeztetés végül elfogadható eredményhez vezetett, és a számos ponton módosított törvényjavaslatot a Ház majdnem egyhangúlag fogadta el. Közelebb járt az igazsághoz az a képviselő, aki a nemzetbiztonsági törvény múlt évi vitájában úgy vélte: az előző kormány azért nem bocsátotta a Ház elé a maga törvényjavaslatát, mert tudta, hogy nem fogadná el azokat a kompromisszumokat, amelyeket 1995 őszén kevesellt.
A törvény hiánya kényelmes lehetőséget biztosított a kormánynak és a felügyelő minisztereknek arra, hogy a nemzetbiztonsági szolgálatokat belső – nem egyszer csupán szóbeli – utasításokkal irányítsák. A parlament Nemzetbiztonsági Bizottságának ellenőrző szerepe formális volt. Rendszeresen meghallgatta a felügyelő miniszterek, illetve a szolgálatok vezetői beszámolóját munkájukról, véleményezte az éves költségvetést, de a szolgálatok tényleges tevékenységébe nem láthatott bele, az esetleges törvénysértéseknek nem juthatott a nyomára.
Bár a pártállami, az élet minden területét felügyelő állambiztonsági szervezet összlétszámához viszonyítva a nemzetbiztonsági szolgálatok létszáma csökkent, még így is túlságosan nagy volt összezsugorodott feladatkörükhöz képest. Ezért a szolgálatoknak fontos szervezeti érdekük volt feladataik bővítése, felderítő tevékenységük kiterjesztése a szervezett bűnözésre, a kábítószer-kereskedelemre. Ez a törekvés egyébként a Varsói Szerződés felbomlása után az új szerepet kereső nyugati titkosszolgálatoknál is észrevehető. Jó példa erre a Német Szövetségi Hírszerző Szolgálat „játszmája”, amely – ha nem derül ki róla, hogy a szolgálat maga szervezte – az illegális orosz hasadóanyag-export veszedelmét demonstrálta volna, jól alátámasztva a „vörös higany” meg az ozmium csempészetével kapcsolatos, időnként Magyarországon is szenzációt keltő sajtórémhíreket. A hazai titkosszolgálatok szerepkeresése összeillett azzal az igénnyel, amely a szolgálatokat felügyelő kereszténydemokrata tárca nélküli miniszter világképéből következett. Hivatalba lépésekor a KDNP-miniszter azt hirdette meg, hogy a jövőben a nemzetbiztonsági szolgálat feladata lesz a Magyarországon „nyerészkedni” vágyó külföldi vállalkozók igazi szándékainak kifürkészése.
A megörökölt törvényjavaslat
Az 1994-es választások után az MSZP–SZDSZ-koalíció 72 százalékos többséggel rendelkezett, így akár az ellenzék egyetértése nélkül is elfogadhatta a nemzetbiztonsági szolgálatokról szóló törvényt. Valószínűleg ebben a kényelmes többségben bízott a szocialista tárca nélküli miniszter is, amikor alig hagyva időt a koalíciós partnerrel való egyeztetésre, csekély változtatásokkal a parlament elé terjesztette azt a törvényjavaslatot, amelyet kereszténydemokrata elődje készíttetett.
A kellő előkészítés nélkül beterjesztett törvényjavaslat azonban váratlan ellenállásba ütközött: bírálta a sajtó, bírálta a koalíció kisebbik pártja, és szembeszállt vele a titkosszolgálatok nagy riválisa, a szabad demokrata belügyminiszter felügyelete alatt álló rendőrség is.
A tárca nélküli miniszter 1995 márciusában – egyéb okokra hivatkozva – lemondott posztjáról. Ugyancsak szocialista utóda késznek mutatkozott a vitás kérdések újratárgyalására.
Az Országgyűlés elé került törvényjavaslat magán viselte származása jegyeit: keveredtek benne a múltból öröklött és az új, jogállami törekvéseket tükröző szabályok.
Megalkotásában oroszlánrésze volt maguknak a biztonsági szolgálatoknak, amelyek alkotmányos, törvényi felhatalmazással kívánták folytatni azt a parttalan információgyűjtést, amelyre a pártállam idején titkos utasítások hatalmazták fel őket, feladatkörük bővítésével próbálták igazolni létüket, meg az igényelt költségvetési támogatást, és meg akarták őrizni szervezetüket, meg a benne kialakult hierarchiát. De a parlamenti vitára bocsátott törvényjavaslat végleges formájának kialakításában fontos szerepet játszottak a szocialista tárca nélküli miniszter és a Szabad Demokraták Szövetsége közötti, majd utóbb a Nemzetbiztonsági Bizottságban zajló hatpárti egyeztetések.
Törvény – korrekciókkal
A törvény rögzíti a nemzetbiztonsági szolgálatok struktúrájának és vezetésük rendjének azt a modelljét, amely a rendszerváltás lendületében esetlegesen jött létre. Megmaradt, sőt a technikai szakszolgálat önállósodása révén még növekedett az elkülönített szolgálatok száma: Magyarországnak ma a tetemes nagyságú, központosított rendőrsége mellett öt viszonylag kicsi titkosszolgálata van. Ennek a visszás voltát a tárca nélküli miniszter is érzékelte. Az ellenzék (amely kormányzása négy évében nem nyúlt a szolgálatok szervezetéhez, és törvénytervezeteiben sem kezdeményezte számuk csökkentését) egy sor módosító javaslatban indítványozta, hogy a szervezeti kérdésekkel külön törvény foglalkozzon. Ezt a kormány nem fogadta el, de támogatott egy, a törvényhez kapcsolódó országgyűlési határozati javaslatot, amely előírja a szervezeti kérdések felülvizsgálatát, méghozzá rövid határidőn belül. Az elfogadott határozat ellenére persze aligha lehet azt várni, hogy a szolgálatok maguk kezdeményezzék összevonásukat, struktúrájuk racionalizálását, csökkentvén így a betölthető vezérőrnagy-főigazgatói állások számát.
A polgári nemzetbiztonsági szolgálatokat felügyelő tárca nélküli miniszter tisztsége 1990-ben azért jött létre, hogy a miniszterelnöknek ne kelljen közvetlen politikai felelősséget vállalnia, ha a szolgálatok netán ismét túllépik a hatáskörüket. A törvény most rögzíti azt a ténylegesen már régóta kialakult helyzetet, hogy a miniszter nem felügyeli, hanem irányítja a szolgálatokat. Státusa egyúttal megteremti egy „nemzetbiztonsági minisztérium” létrejöttének törvényi feltételeit. A tárca nélküli miniszter minisztériumpótlóként működő kabinetjének létszáma máris meghaladja a belügyminiszteri kabinet munkatársainak számát.
Sem 1990-ben, sem most nem volt esélye annak a javaslatnak, hogy a polgári nemzetbiztonsági szolgálatok munkatársai esetleg ne katonák, hanem polgári jogállású köztisztviselők legyenek, úgy, mint német vagy angol kollégáik. A törvény még inkább hangsúlyozza katonai státusukat: esetleges bűncselekményeik ügyében a katonai ügyészség nyomoz, a katonai bíróság ítélkezik.
Eredeti formájában a törvény arra kötelezte volna az állami szerveket, sőt az önkormányzatok hivatalait is, hogy minden olyan információt továbbítsanak a Nemzetbiztonsági Hivatalhoz, amelyre annak feladatai ellátásához szüksége lehet. Ez a rendszer nyilván csak akkor működhet, ha a Nemzetbiztonsági Hivatal egy-egy tisztje – akár a pártállam idején – rendszeresen kijár az intézményekbe, és az intézmény illetékes vezetőjét kikérdezi mindarról, amit a hivatal tudni kíván. Az állami intézményeket és az állami részvénytöbbségű vállalatokat a törvény arra is kötelezte volna, hogy munkaviszonyt létesítsenek a Hivatal egy-egy tisztviselőnek vagy mérnöknek álcázott tisztjével. A pártállam idején ez a szisztéma – a szigorúan titkos állományú tisztek telepítése – fennakadás nélkül működött. A törvényjavaslattal kapcsolatos egyeztetések nyomán a törvény végül csupán a stratégiai fontosságú állami intézményeket és vállalatokat kötelezi; egyéb intézmények nem utasíthatók a szolgálatok embereinek alkalmazására. Ugyancsak a módosítások révén a miniszter és az irányítása alatt álló szolgálatok kapcsolatában megnőtt a kötelező írásbeliség szerepe: ez némi garanciát nyújt az ellenőrizetlen információgyűjtés és információáramlás ellen. Telefon lehallgatására, postai küldemény felbontására, magánlakásba való behatolásra a titkosszolgálatok csak külső – bírói vagy igazságügy-miniszteri – engedéllyel jogosultak. Az önkényes eljárás gátja, hogy a leírt tevékenységeket csak a külön szervezetként működő szakszolgálat végezheti, a megszerzett információk értékelésére és tárolására ellenben ez a szolgálat nem jogosult. Szinte korlátlan viszont a szolgálatok joga arra, hogy bármilyen – állami, önkormányzati vagy magántulajdonú – intézményből személyekre vonatkozó adatokat szerezzenek be. Adatigényüket minden adatkezelő köteles kielégíteni. A pénzintézeteknek csak az ügyész engedélye alapján kell ügyfeleikről adatokat szolgáltatniuk a rendőrség számára, és csak olyan bűncselekmények gyanúja esetén, amelyek legalább kétévi szabadságvesztéssel büntethetők. A nemzetbiztonsági szolgálatok az adatkérés céljának megjelölésével, de minden további feltétel nélkül kérhetnek adatokat a pénzintézetektől és a biztosító társaságoktól is: az adatkezelők az indokolatlannak vélt kérelemmel szemben legfeljebb utólag tehetnek panaszt. Ez igen széles körű felhatalmazást jelent, hiszen a szolgálatok feladatai közé tartozik, az ország „gazdasági és pénzügyi biztonságát veszélyeztető leplezett törekvések felderítése és elhárítása”. A sokféleképpen értelmezhető szövegezés hosszas koalíciós egyeztetés eredményeképpen jött létre, annak az eredeti javaslatnak a kiváltására, amely felhatalmazta volna a szolgálatokat, hogy információkat gyűjtsenek a „szervezett bűnözésről”. Az SZDSZ álláspontja szerint ez a verzió programozta volna az állandó hatásköri súrlódásokat a rendőrség és a Nemzetbiztonsági Hivatal között, és egyúttal szabad utat nyit a szolgálat növekedésének. Korántsem bizonyos azonban, hogy a végre elfogadott kompromisszumos törvényhely nem teszi éppúgy lehetővé, hogy a nemzetbiztonsági szolgálatok hatékony külső ellenőrzés nélkül betekintést nyerjenek a gazdálkodók üzleti tevékenységébe, és nagyobb szabadságuk birtokában gazdasági szuper-rendőrségként működjenek.
Alapfeladataikon – a kém- és terrorelhárításon, az alkotmányellenes törekvések, a haditechnikai eszközök és nemzetközileg ellenőrzött termékek jogellenes forgalma felderítésén, valamint a kormányzati objektumok védelmén – kívül a nemzetbiztonsági szolgálatok végzik a különösen fontos és bizalmas munkakört betöltő személyek biztonsági ellenőrzését is. 1995 tavaszán a hivatalba lépő új tárca nélküli miniszter bejelentette, hogy elődei – az 1990. évi törvény előírásait figyelmen kívül hagyva – elmulasztották a biztonsági ellenőrzés alá vont személyek tájékoztatását ellenőrzésükről, és számos esetben olyan személyek (köztük újságírók, országgyűlési képviselők) ellenőrzését is elrendelték, akiket semmiféle bizalmas munkakörbe nem jelöltek. Az elfogadott törvény meghatározza, hogy ki kinek a biztonsági ellenőrzését kezdeményezheti. Az ellenőrzés csak az érintett beleegyezésével hajtható végre, de számos bizalmas munkakör betöltésének feltétele az ellenőrzés. Az érintettet az ellenőrzés eredményéről is tájékoztatni kell.
A legszigorúbb, „C” típusú ellenőrzés a köztisztviselők meglehetősen széles körére terjed ki. Mostantól a Munkaügyi Minisztériumban sem léphet elő valaki főosztályvezetővé, ha nem számol be arról, hogy fogyaszt-e alkoholt, és van-e házasságon kívüli partnerkapcsolata. Az ellenőrzendők számát jelentősen megnöveli, hogy a fegyveres szervek hivatásos állományú tagjainak szolgálati viszonyáról szóló, hamarosan elfogadásra kerülő törvény értelmében, egyes szervezeteknél a szolgálati viszony létesítésének is feltétele lehet a nemzetbiztonsági ellenőrzés. A rendőrnek például hozzájárulását kell adnia ahhoz, hogy maga és családja „jó hírnevét” és „kifogástalan életvitelét” a fegyveres szerv (a rendőrség?, a Nemzetbiztonsági Hivatal?) bármikor megvizsgálja.
A nemzetbiztonsági ellenőrzés egyébként kiterjed az ellenőrzött jelenlegi és múltbéli külföldi kapcsolataira, illetve arra, hogy áll-e vagy állt-e összeköttetésben a „demokratikus jogállam alkotmányos alapelveit tagadó” szervezettel, mozgalommal. A parlamenti vita során sem tisztázódott, vajon az ellenőrzöttnek csak az esetleges szkinhedkapcsolatait kell-e beírnia a kérdőívbe, vagy azt is, ha egykor az ellenőrzést végző nemzetbiztonsági szolgálat jogelődjének, az állambiztonsági szolgálatnak a munkatársa volt. Azt az egyébként kormánypárti javaslatot, hogy az ellenőrzés során az 1990 előtt gyűjtött állambiztonsági adatokat ne lehessen felhasználni, a kormány határozottan elutasította. A nemzetbiztonsági tisztek tehát a jövőben is megtudhatják, hogy a kinevezendő államtitkár katonakorában imakönyvet rejtegetett a pokróca alatt, vagy más efféle cselekedettel jelezte renitens természetét.
A parlamenti felügyelet
A pártközi tárgyalások eredményeként az Országgyűlés mindössze kilenctagú Nemzetbiztonsági Bizottsága széles körű felhatalmazást kapott a biztonsági szolgálatoknak az eddiginél hatékonyabb parlamenti felügyeletére.
A jövőben a bizottság rendszeresen megkapja a titkosszolgálatoknak a kormány számára készített jelentéseit, és betekinthet a többi, nem egyedi ügyekre vonatkozó tájékoztató jelentésbe is. Ha a szolgálatok jogszabályellenes működését tapasztalja, vagy állampolgári panasz nyomán a bizottság ténymegállapító vizsgálatot folytat, ennek során megismerheti az adott ügyre vonatkozó iratokat.
Ha az állampolgár jogsérelme miatt bírósághoz fordul, az eljárás során felhasználhatja a bizottságtól kapott tájékoztatást. Az állampolgári panaszok kivizsgálására a Nemzetbiztonsági Bizottságon kívül az állampolgári jogok országgyűlési biztosa és az adatvédelmi biztos is jogosult. De sem az országgyűlési biztosok, sem a bizottság tagjai nem juthatnak hozzá olyan információkhoz, amelyek lehetővé tennék az informátor azonosítását. A Nemzetbiztonsági Bizottságnak csak az lehet tagja, aki maga is átesett a különösen fontos és bizalmas munkakört betöltő személyek biztonsági ellenőrzésén.
A Nemzetbiztonsági Bizottság viszonylag széles körű jogosítványai sem nyújtanak azonban teljes védelmet a biztonsági szolgálatok esetleg jogsértő gyakorlata ellen. Elsősorban azért nem, mert a Nemzetbiztonsági Bizottság politikusokból álló testület, amelynek törekvését a végrehajtó hatalom ellenőrzésére természetszerűen korlátozza tagjai mindenkori kormánypárti többségének a kormány védelméhez fűződő érdeke. Ezt ellensúlyozza az a szabály, amely a Fidesz javaslatára került a törvénybe: ahhoz, hogy a Nemzetbiztonsági Bizottság kivizsgálja a szolgálatok jogellenes tevékenységére utaló panaszt, elegendő a bizottsági tagok egyharmadának a szavazata. A vizsgálatot tehát három ellenzéki képviselő is kikényszerítheti.
A törvényt végül – a sok-sok korrekció ellenére – csak a kormánykoalíció pártjai fogadták el, az ellenzék nem szavazta meg. Pedig alapszövege még az előző kormány – vagyis két mai ellenzéki párt – műhelyében készült, az ellenzéki vagy az ellenzék által is támogatott módosító indítványok közül pedig 92 került bele a törvénybe, több mint ahány SZDSZ-es módosító javaslat.
Mein Name ist Hase, ich weiss von nichts – mondja a német. A nevem Nyuszi, én nem tudok semmiről. Pilátus pedig mossa a kezeit.
Lehet, hogy mindketten bölcsen cselekedtek?