A köztársasági elnök június 16-ai nyilatkozata elkerülhetetlenné teszi azt, hogy a magyar demokrácia fogyatkozó számú hívei elgondolkozzanak olyasmin, amin nem szeretnek. A félrecsúszott igazságtételi kísérletek kudarca, a gazdasági bohózattá züllött kárpótlás, a „Iustitia-terv”-től kiváltott általános fölháborodás, no meg az 1994-i választások eredménye lezárni látszott egy tisztességesen még el sem kezdett vitát a múltról és a felelősségről.
Az utódállami exkommunista utódpártok győzelmei (beleértve Iliescu, Meciar, Tudjman stb. nacionalista szubvariánsait is) azt a látszatot keltették, hogy a kelet-európai posztszovjet közvéleménynek elege van a múltat illető erkölcsi nézeteltérésekből, és ezen az Oleksy-ügy és Zjuganov fölbukkanása sem változtatott sokat. A múltért viselt felelősség nyugati aberrációnak tetszhetett a posztneobolsevik viceházmester és a Népszava hírhedt „Szerintem” rovatának tipikus munkáslevelezője szemében – ezért is lehetett régiónk nyugati peremének (Csehország, Kelet-Németország) sajátossága –, de az egész problematika most visszatért Magyarországra is, ami föltétlenül helyeslendő, és hosszú idő óta az egészséges demokrácia első életjele.
A Nagy Imre-emléktörvény körülötti kontroverzia nemcsak morális szemszögből fontos, hanem egykönnyen meghatározó lehet a Magyar Köztársaság – és ezen belül elsősorban a modern magyar szabadelvűség – politikai identitását illetően.
1956 folytathatatlan.
1956 meghatároz bennünket.
Ez a két kijelentés hitem szerint egyszerre igaz. 1956 a kommunista zsarnokság ellen irányuló politikai forradalom volt: ennyiben a mai szabad Magyar Köztársaság előképe és előde. 1956 szubsztantív politikai tartalma azonban – ezt a történelmi távlat ma látnunk engedi – leírható a szocializmus világtörténetén belüli konfliktus terminusaival. Mivel ez a történet egyelőre lezárult, 1956 szubsztantív politikai tartalma elavult (míg 1848-é nem). 1956 „negatív” szabadságpátosza valamennyiünké, történelmi programja viszont csak valamely nem kommunista független baloldalé lehetne, amely hazánkban csak virtuális politikai létező, habár vannak személyiségei – nem utolsósorban maga a köztársasági elnök vagy az Országgyűlés honvédelmi bizottságának elnöke, nem véletlenül mindketten ’56-os forradalmárok, akiknek szabadelvűségét átszínezi a bibói demokratikus szocializmus nemes emléke.
Amikor e sorok írója leszögezte – nyolc évvel ezelőtt, amikor részt vett az 1988. június 16-ai utcai csatákban, s így sokadmagával testesítette meg 1956 följebb jelzett paradoxonát –, hogy a demokratikus ellenzék bibói korszaka véget ért, nem annyira saját politikai preferenciáinak adott hangot (ezek vitatottak voltak és maradtak), mint amennyire tényt állapított meg. 1988–89 ellenzéke hűséges volt 1956 szelleméhez, mert demokratikus volt, pluralista és függetlenségi, de el is árulta (ha tetszik) ezt a szellemet, mert a kapitalizmus mellett foglalt állást. Amikor a független baloldal még működő képviselői óva intik a liberálisokat, nehogy „kisajátítsák” 1956 emlékét, igazuk van: 1956 nem volt liberális forradalom (1848 az volt). Viszont nem lenne igazuk akkor, ha elvárnák: a magyar szabadelvűek mondjanak le a szabad Magyar Köztársaság előképéről – ezt nem tehetik, mert az új magyar szabadelvűség nem a múlt századi magyar liberalizmus és a mai nyugati neoliberalizmusok hatására született, hanem az antikommunista demokratikus mozgalmak differenciálódásából. Ez az elkülönböződés azonban nem takarhatja el azt a történelmi tényt, hogy az elkülönböződés és az általános jobbratolódás – amelyben volt némi csekély szerepem – előtt ez a szabadságmozgalom baloldali volt 1956 antikommunista (elsősorban antisztálinista) értelmében. 1956 öröksége volt és maradt az is, hogy a demokratikus szabadságmozgalom restaurációellenes volt, és eltökélten antifasiszta. Bibó István heroikusan nagyszerű levele a Magyar Közösség-ügyben kivégzett Donáth György özvegyéhez, amelyben – a kádári diktatúra idején! – a Horthy-rezsimmel való kontinuitás megtagadását tekinti a szabad magyar fejlődés zálogának (a Magyar Nemzet közölte néhány évvel ezelőtt) foglalja össze a legjobban e mozgalom alapeszméit.
A modern magyar szabadelvűség genezise ilyen volt: forrásai az 1956-i militáns munkásdemokrácia és politikai pluralizmus sajátos elegyében fakadtak, és ezektől a forrásoktól csak folyamatos önrevízió és önbírálat révén szakadt el, anélkül, hogy némiképp bonyolult történelmi hűségéről le kellett volna tennie.
Hogyan lehettek képesek a magyar liberális demokraták megőrizni ezt a történelmi hűséget?
Ez nem csupán becsületükön vagy bölcsességükön múlott. Inkább azon, hogy 1968-ban a szocializmus és a szabadság ügye végképp elvált egymástól – bár ezt nem mindenki látta meg mindjárt a baloldalon –, sőt, a szocializmus csak ott mutatkozott energikusnak és képzeletgazdagnak (az úgynevezett harmadik világban), ahol despotikus lázálmokat és lidércnyomásokat hozott létre. (Kevesen veszik észre, hogy nemcsak Kelet-Európa és Közép-Ázsia, hanem például Afrika válsága is a szocialista-kommunista kísérletnek – és összeomlásának – a következménye. Az afrikai haladó diktatúrákat rólunk másolták; a következmények egy része – etnicizmus – is hasonló.) A szabadság és a szocializmus ügyének elválása azonban nem változtat azon, hogy mind a magyar, mind a cseh, mind a lengyel szabadságmozgalmak baloldali jellegűek voltak, azaz demokratikusak, de nem szabadelvűek, függetlenségiek, de nem NATO-barátok – ez csak a nyolcvanas évek második felében változott meg masszívan. Hiába volt azonban a liberális fordulat kései fejlemény, 1968 után a lenini genealógia összeroncsolódott. Hiába van Magyarországon kívül itt-ott független baloldal (cseh szociáldemokrácia, lengyel Munka Unió), a kommunista múlttal való szakítás a demokrácia táborában teljes.
Ámde Nagy Imre (és persze Dubcek) kommunista volt. Nagy Imre hősi halála ezen nem változtat. Nagy Imre nehéz örökség a liberálisoknak, mert kommunista volt, és nehéz az utódpárti posztkommunistáknak, mert megölték. A „Kié Nagy Imre?” rossz kérdés – ebben igaza van a köztársasági elnöknek –, ám most nem ezt a kérdést tették föl – és ezt már rosszul ítélte meg Göncz Árpád, aki érthetően félti a szocialistákkal kötött liberális különbékét, amely jelentős mértékben az ő személyes műve, és amely egészen rendkívüli módon a szívügye.
A kérdést a Magyar Szocialista Párt vetette föl, és jól tette. A fő kormánypárt a szabad magyar nép bizalmából van kormányon, és politikai identitása akkor is fontos kérdés lenne, ha a pártnak, illetve jogelődjének (KMP–MKP–MDP–MSZMP) nem lett volna annyira meghatározó és tragikus szerepe a közelmúlt történelmében. Amikor a szocialisták javasolták Nagy Imre emlékének törvényi megörökítését – hogy históriai érdemek törvénybe foglalása helyes módszer-e, az teljességgel lényegtelen –, igen helyesen lomtárba helyezték a korábban rájuk kényszerített „pragmatikus” pléhpofát, és kiszálltak a csatasíkra, amelyet Pozsgay emlékezetes „népfölkelés”-nyilatkozata óta átengedtek a liberálisoknak és a nacionalistáknak (s amelyet az utóbbiak is elhagytak az MDF antallizációja után, amelynek idevágó fő szimbolikus cselekedete a Horthy-újratemetés volt). A liberálisok – akik (helytelenül) rá sem hederítettek a szocialista miniszterelnök ismételt bocsánatkérésére az elődpárt csíny- és rémtettei miatt – erre fölkapták a fejüket, a régi ellenfelekkel való koalíciókötés miatti malaise és rossz lelkiismeret elemi erővel buzgott elő.
A nomenklatúraburzsoázia térfoglalása, illetve a közjogi és emberi jogi ügyekben tanúsított liberális elvtelenség, iránytalan „sodródás” és világnézeti elszürkülés miatti szabad demokrata feszengés nemcsak ürügyet, hanem jogos alkalmat is talált itt arra, hogy kifejeződjék (és talán nem véletlen, hogy az összeférhetetlenségi és az ügynöktörvény esetében is gerincesebbé vált az SZDSZ). Ámde ennél a feszengésnél (és esetleg még jóvátehető indokainál) is fontosabb dolgokról van most szó.
Első megközelítésben a Szabad Demokraták Szövetsége meglehetősen kicsinyesnek látszott, amikor kifogásolta, hogy a szocialisták megpróbálnak szimbolikusan is szakítani a múltjukkal, s a baloldalnak olyan jelképét teszik a magukévá, amely mintegy végérvényesen a demokrácia történelmi táborában helyezi el őket. A jelképet a szocialisták jól választották ki: akárcsak Nagy Imre, ők is kommunistából lettek demokratává. Ennek az akaratnak a szimbolikus kifejezését kár lett volna helyteleníteni. Miért ne kezdhetne tiszta lappal a Magyar Szocialista Párt, amely kiülte az ellenzéki purgatórium négy évét, ismételten alávetette magát a választók akaratának, megtanult sok-sok leckét, és még a koalíciós kapcsolatban is sokszor példás türelemmel nyeli a számtalan liberális békát?
Ezt – ami nem meglepő – egyszerű erkölcsi megfontolások akadályozzák. Elsősorban a történelmi felelősség kérdése. A kádári MSZMP nem volt egyszerűen a magyar kommunista mozgalom örököse. Erre az örökségre Nagy, Losonczy, Donáth, Gimes, Újhelyi – illetve a másik oldalon Gerő, Hegedűs, Berei – éppúgy igényt tarthatott volna. A kádári MSZMP par excellence a Nagy Imre-gyilkosság, a despotikus ellenforradalom, a szovjet szuronyokra és adományokra támaszkodó hazug konszolidáció pártja volt, amely a demokratikus kibontakozást éppúgy letörte, mint a bolsevik aktivizmus lendületét, és létrehozott egy szilárd kispolgári-fogyasztói rendőrállamot, amelyhez megszerezte a tört önbizalmú magyar nép máig érezhető beleegyezését. A Kádár-rezsim megtagadásához nem elég a marxizmus–leninizmus elvetése, ez csalás volna, hiszen – amint azt az egykori ultrabaloldali bírálók kétségbeesve, az aranyérmes patikamúzeum-igazgatók örömmel vették észre – azt a mindenféle politikai aktivizmust (beleértve a totalitárius fajtát) semlegesítő Kádár-rezsim már haynaui fogantatásának pillanatában elárulta.
A kommunista ideológiai ballaszt kihajigálása a léghajóból ezért üres gesztus, hisz Kádárék már a hatvanas években kidobták a zömét. A kádári örökség lényege éppen a süket fogyasztói-kispolgári rendőrállam – épp az, ami manapság oly népszerű –, hiszen a forradalmi szocializmus dinamikus világszemléletét és emancipatoríkus-missziós aktivizmusát Nagy Imre elvitte magával a sírba. A forradalmi szocializmus pokoli történetének szerves része a „kirakatpör”-nek csúfolt politikai szakrális dráma.
Itt a lényeg: ha ettől határolja el magát a Magyar Szocialista Párt, akkor nem tagadta meg a Kádár-rendszert, amely – értsük meg jól! – egyszerre volt a forradalmi szocializmus és a politikai demokrácia lassú kivégzése. Mindkettőnek az egyidejű dialektikus semlegesítése volt a kádárizmus lényege, ezt hitte gazdasági fejlődésnek az etatista fogyasztó-kispolgár (vö. a jövő – a mi jelenünk – terhére fölvett államadóssággal) és toleranciának a világnézeti terrortól fokozatosan megszabaduló értelmiségi, akinek végre szabad volt triviális, habár „nívós” élvezeti cikkeket előállítania, föltéve, ha világnézeti homloklebenyét hagyta kiirtani. Hagyta, méghozzá élvezettel – és ehhöz a jogához ragaszkodik ma is, ezért támogatja oly lelkesen a „pragmatikus” politikát. Mint mindig.
Tehát: a forradalmi szocializmus szakrális drámájának elutasítása nem a Kádár-rezsim elutasítása, hiszen a Nagy Imre-pörben a Kádár/Münnich-apparátus nemcsak a magyar politikai demokráciát pusztította el, hanem az utolsó kommunista forradalmárokat is. A forradalmi szocializmustól való elhatárolódást már maga Kádár János végrehajtotta, a szakrális dráma és a gyilkos forradalmi aktivizmus elvetése ezért csak paradox megismétlése Kádár történelmi gesztusának.
Magyarországot Kádár János szabadította meg egyszer s mindenkorra a „megváltó” Nagy Eszméktől. Nagy Imréék kivégzése azt ígérte, hogy nem lesz több szakrális dráma (valódi áldozatokkal), mert a forradalom csak akkor falhatja föl gyermekeit, ha van forradalom, és vannak gyermekei. A magyar forradalmi szocializmust egy pillanatig Nagy Imre demokratikus kormánya képviselte – ennek volt árulója Kádár János. Kádár a kommunizmus árulója is volt: ezt tudta, s ez volt az, amiért rossz volt a lelkiismerete. A demokrácia halálát – hisz nem volt demokrata – nem bánta. A Kádár-rendszert a forradalmi szocializmus árulói vezették, ezért – repetitio est mater studiorum – a forradalmi szocializmus bűneinek (s evvel implicite: bűnös, pokoli heroizmusának és sátáni nagyságának) megtagadása akár kádárista gesztus is lehet.
Habár nem föltétlenül az.
A szocialisták rosszul tették, hogy elutasították Kőszeg Ferenc országgyűlési képviselő (SZDSZ) módosító indítványát, amely – Nagy Imre érdemei mellett – törvénybe iktatta volna Kádár János és az MSZMP felelősségét is. Ez ugyanis keveset változtatott volna azon a nehézségen, amely az egész mai magyar népé. Hiszen a „konszolidáció”, amely – szemben – az 1957–58-i terrorral mint előtörténettel – a kádárizmus valódi története, széles körű támogatást élvezett, és élvez visszamenőleg ma is: a kádárizmusért való erkölcsi felelősség kérdése tehát nem a múlt kérdése. A kelet-európai népek rehabilitálták a maguk kádárizmusait (tehát nem a kommunizmust), a vonakodó rendszerváltó Gorbacsovot fél százalékkal honorálta az orosz nép a minapi elnökválasztáson.
A forradalom – a demokratikus és a szocialista – belefulladt a kádárizmus gondolattalan sivatagába. Ez a sivatag ma is egyhangú barnásszürkén húzódik a szemhatárig. Még az új liberális-demokratikus fordulat hírvivői is szomjan veszhetnek benne.
Nagy Imre, a magyar demokrácia vértanúja, a III. Internacionálé forradalmi szocializmusának egyik utolsó képviselője is volt. Politikai föltámadása olyan eszmekombináció föltámasztását jelentené, amelyet a magyar szocialisták akarnak a legkevésbé. A magyar liberálisoknak világnézetileg semmi közük hozzá.
Emlékezetének politikai abszurditása azt mutatja, hogy mai történetünk a szocializmus hosszú agóniájának következménye, és ameddig nem értjük a szocializmust – amelynek egyszerre volt veresége és diadala a kádári „konszolidáció” közönségsikere –, addig magunkat se fogjuk érteni. A megszállás nem magyarázat. Kik voltak a megszállóink? Kelet-európai atyánkfiai. 1968-ban meg mi voltunk a megszállók. A kádárizmus mai csöndes, ám átfogó rehabilitációja, amely egyre ijesztőbben mutatja egykori bűnrészességünk és társfelelősségünk mértékét, fölöttébb kínos. A lakótelepek falában vér keveredett a habarcsba.
És újra szivárog.