Regressziós hipnózis
„Elégikus búcsú a gyermekkortól” – vágta rá egy (minden bizonnyal kissé naiv) olvasó, amikor Krusovszky Dénes Az összes nevem című kötetéről kérdeztem. Tetszett a mondat középiskolai tankönyveket, tisztességben megőszült irodalomtörténészeket idéző kategorikus tömörsége. Szórakoztatónak találtam, hogy itt van „egy fiatal költő első kötete”, és mégis (máris?) teret enged egy ilyen klasszicizáló olvasatnak. Mert bizony enged, elég tág teret méghozzá. Emlékezés, érzelmesség, meditáció, önanalízis – alanyi költészet, ha parancsoljuk. Konzervatív témaválasztás: az (egy)én és a társa(dalo)m, élet és halál, személyes múlt és önazonosság, elmesélhető és kimondhatatlan, a semmi és a minden, az út lélektől lélekig. Mégsem gondolnám korszerűtlen lírának, elavultnak meg semmiképpen.
Krusovszky Dénes (1982) az ELTE magyar, esztétika és összehasonlító irodalomtudomány szakos hallgatója, a Telep csoport (telep.freeblog.hu) alapító tagja, korábbi versei rendszeresen olvashatók voltak a dokk.hu „irodalmi kikötő” weboldalán; publikál az Árgusban, az ÉS-ben, a Parnasszusban, a 2004-es Édes Anyanyelvünk pályázaton vers kategóriában megosztott harmadik díjat kapott, jelen kötete mégis csak két évvel később jelent meg.
A címlapon egy privátfotó a Hórusz Archívumból, első látásra egy családot ábrázol, kissé degenerált arcok, középen egy kisfiú. „Családi / fényképpel várok rá: / egy homályos, tehetetlen / alak van rajta – és / körülöttem szorgalmas emberek” – olvasom rögtön az Amíg ideér című nyitóversben, és már-már elfogadnám a sajátos utalást, jobban megnézve viszont gyanút fogok – valójában ugyanis egy bábjátékos látható a képen, bábui társaságában. Krusovszky azonban eddigi olvasmányaim alapján nem tipikus maszkviselő költő, a „mindenható marionettművész” figuráját pedig még annyira sem tudnám szövegeihez társítani. A koncepció borul, de a következő lapon mintha mégis egyfajta gyerek-szerep felé mutatna a lámpaoltás utáni sötétség egyszerre ijesztő és otthonos voltának alapélményét asszociáló Ébren maradni első öt sora: „Ma éjjel megpróbálok ébren maradni, / a radiátorban halkan áramlik / a víz, nem nézek körbe, de tudom / hogy hol vagyok, az asztalon három / tányér van és egy pohár.” Naiv olvasónknak tulajdonképpen – ha nem is úgy, de mégis – igaza lehet. Az emlékidézés keretét (amit „búcsúzásnak” én semmiképpen, sokkal inkább „visszatérésnek” mondanék) pedig mintha erősítené, hogy a versek rendszerint több idősíkot járnak be; ráadásul a beszédhelyzet jelenét többnyire a múlt eseményeinek, illetve a jövő latolgatásának feszültségében határozzák meg.
Kötött formákkal, zárt szerkezetekkel Krusovszkynál gyakorlatilag egyáltalán nem találkozunk, mégsem formabontó. Motívumokra hagyja a strukturálást, és ezt magas szinten meg is valósítja. Az álom, az ébredés, az elszökés és a megérkezés, a kő vagy kavics, az ablak, a ház, a szoba és a bútorok, a poharak és a kések, a kéz és a láb, a nyomok, a kert és az ösvény, a gödör vagy verem, a víz, a folyó, a halak, a hajók vagy csónakok, a madarak, a bokrok és az erdő – a kulcsszavak igen határozottan, és ami komolyabb teljesítmény: a fárasztó önismétlés kockázatát elkerülve szervezik a verseket kötetegésszé.
Ezek a szövegek a nosztalgiával (esetenként a melankóliával) csupán mint meghatározó hangulati elemmel operálnak, tényleges ambíciójuk akkor mutatkozik meg, amikor például a belső tudatfolyam (És utoljára; Hosszú sétám végén) vagy akár – mint a címadó versben – a személyes identitás problémáját érintik: „ha elbújok, ne keresd a nyomom, / ha elszökök, ne gyere utánam, / csak mondd ki egyszer az összes / nevem, mert én egyre / sem emlékszem már.” A versek beszélője általában nyelvi és „lélektani” értelemben véve egyaránt távolságtartó, saját (általa megképzett) életvilágához is idegenszerűen viszonyul, úgyszólván „ténfereg” benne: „partra vetettek az elrontott / álmok, és ténfergés lett // a menetelésemből” (Amink marad). Még inkább elbizonytalanítja pozícióját a sokszor feltűnő, nehezen meghatározható funkciójú idézőjel-használat (pl. Egyre távolabb; Kavics vagy angyal; Egy könnyű mosoly; Már hazaért). Lényegében eldönthetetlen, hogy ezek a mondatok kitől származnának, illetve – jellemzően második személyű vokatívuszok esetében – ki(k)nek lennének címezve.
Ezt a kicsit szürrealista hatást keltő, „ténfergős” stílust egyébként a szerző a legkülönbözőbb témák feldolgozására képes nagy magabiztossággal használni; a kötet legjobban sikerült darabjai ezek: a Távozások, illetve a Lassú karcsapások ciklus jó része, de említhetném a szép retorikai ívet bejáró Alkonyodikot is: „A kezdő sort soha nem én / írom, aztán a többire / is csak engedélyt adok. // Valaki helyettem fosztja ki a / kamrát – én is szeretnék valaki / helyett, de akkor újra nem én vagyok.”
Amikor ez a távolságtartás valamiért megszűnik, néha képzavarokba, érzelgős klisékbe fut (Felesleges; Novemberi mondat; A hazavezető út). Ilyen a Minden ringatás is; nehezemre esik elfogadni egy a térdig érő semmitől a „minden ringatás megállt” zárósorig vezető verset – még akkor is, ha történetesen úgy sejtem, hogy egy szintén dokk.hu-s szerző, Ketykó István Páros (álom) szonettje lappang mögötte: „kivirágzik bennem minden altató; / minden ringatás; anyám bús éneke.” A költői gesztus értékét látni vélem, a lírai hatásét kevésbé. Kár, mert máshol ugyanez a közelkerülés, az önreflexió fedezékébe húzódás és a vers terébe lépés közötti feszültség finoman szarkasztikus végkifejletekhez vezet; mint például A nyár bemutatásában: „A víz alatt csillognak a legszebb kavicsok, / ha nem, akkor a legvidámabb, törött üvegek”, vagy a Terv, boldog utazáshoz című végletekig kimunkált, szokványos fordulatai ellenére kifejezetten erős szövegben: „de mi akkor se keseredjünk el, ha / végül a tiszalöki komp jön értünk, Kháron helyett.”
És talán mindez mégsem ilyen egyszerű. A Távozások című szöveg beszélője ezekkel a szavakkal távozik: „bedeszkázom / az ablakokat, és végül / nyitva hagyok egy / ajtót – lehet, hogy / munkám lett a / bujkálás, de akkor is, / félek a tökéletestől.” A megszólaló idegenkedve tekint a világra, de intim közvetlenséggel tekint saját idegenkedésére. Fél a tökéletességtől – az idegenség tökéletességétől is. És „letegezi” olvasóját, meginvitálja ebbe az intimitásba.
Alighanem sokan várják ezt a nagylelkű felajánlást a verstől, a költészettől, vagy akár az irodalomtól általában. Krusovszky Dénes ilyen nagylelkű szerző. Nem árt vele vigyázni – nehogy túl hamar klasszikussá váljon.
Krusovszky Dénes: Az összes nevem. Széphalom Könyvműhely, Budapest, 2006, 80 oldal, 1000 Ft
Fiktív image
A borítón fehér alapon fekete téglalapok és a háromszögbe tördelt, provokatív cím: A magyar helyesírás szabályai. Alatta fekete sávban fehér szignó és barnás szépiaárnyalatokban tobzódó portré. Vagyis nem portré: egymásra fényképezett félprofil és abból kimozduló teljes jobb profil, hogy aztán a hátoldalon szigorú, szürke arcrészletbe zoomoljunk. Felette komoly nevek kevésbé komoly mondatai a kötetről. Franciás ízlést tükröző, geometrikusan építkező, elegáns könyv – fontosnak szánták. És valóban fontos is.
Mestyán Ádám (1979) érdekes fazon. Nem kizárt, hogy egyszer kultikus figura lesz. „Arabista és esztéta” – árulja el a fülszöveg, de mint Nádasdy elárulja az ÉS-ben: „basszusgitáros és szalonértelmiségi” is, valamint performanszművész. A Vágtázó Halottkémek volt tagja, ösztöndíjasként járt Kuvaitban; tíz éve publikál, jelen kötete „válogatás és újraírás eredménye”.
Mestyán Ádám vállalja is az arcát, meg nem is, alá is írja a címlapot, meg nem is (akárcsak a mesebeli leányzó, aki a királynak vitt is ajándékot, meg nem is, fel is volt öltözve, meg nem is… és így tovább). Szignója ugyanis tökéletesen olvashatatlan, ahogy arca is jóformán felismerhetetlen. Az arca épp annyira van még ott a fotón, decens fotóhoz méltón statikusan, mint amennyire dinamikusan, már távozóban. Mestyán egyik legsziporkázóbb verse, az Arc-szonett mintha erre hívná fel a figyelmet – ha jól értem –, egyfajta hermeneutikai kört is felvázolva: „Az arcomat keresd […] ha néha elveszik, / az arcok oly törékenyek, kicsik, / az arcok elveszők, az arcom is, / keresd, keresd az arcom arcodig.” Kifordul ez az arc önmagából. Arca – akárcsak ő maga – sokoldalú.
És érdekes módon épp ilyenek a szövegei. Ebben a – kiválogatott és újraírt – ötven versben nagyon sokféle dolgot megmutat. Vagy magát a sokféleséget mutatja meg. Stílusok, hangütések, szókészletek, nyelvi regiszterek, kultúrák, témák, képek és hasonlatok – ahogy mondani szokás – zavarba ejtő sokféleségét. „A balkezem kisujja vörös, mint az alvadt vér / hennával van befestve, esküvő volt a berberek között” (Chenini), és: „édes kicsi szívem meddig égsz még hiába / eredj szépen a hatos röntgenszobába” (Írd és mondd). „Megérkezéseid. Belépsz, de nem / köszönsz. Belép veled egy évszakod” (Angyali üdvözlet), és „vétek bizalom vízcsobogás hatalom / a szempillák rideg menekülése” (Visszaszámlálás). Ennyiféle hang között akár el is veszíthetnénk, ki beszél, de Mestyán lírájában éppen az a döbbenetes, hogy – finoman szólva is eklektikus stiláris megoldásai ellenére – van egy nehezen tetten érhető, mégis jelen lévő homogenitása a verseket átfogó létszemléletnek, ahogy a megszólaló a tárgyaihoz viszonyul, ahogy az életjelenségeket megfogja.
Sok szövege pedig ki is fordul önmagából, legtöbbször valamiféle (itt-ott groteszkbe hajló) csattanó, avagy fölényes irónia révén. Mondjuk így: „hogy igen, észrevettelek, látlak, gyászodban is kellesz, / mi több, csak úgy igazán, használhatunk fekete gumit” (Könyvtári anziksz), vagy így: „Üldögélek itt a tengerszagban, / nyalom az alkarom, kell a só. / Üzenem az otthoniaknak: / a végtelen e napernyőtől kicsit / jobbra, a móló végén található” (Vitorla). Ez a trükk még akkor is működőképes marad, ha a zárósor valami aforizmaszerű klisét hoz be, mint az Ellened című, elégikus darabban: „Asztalon táncolj, ki a fene lát? Mulass, ölj, rabolj. / Aki egyedül van, mindig a senkiföldjén vándorol.” A beszélő a vers terén kívül és belül egyaránt ott van, otthonosan jár ki-be. És rengeteg témát talál.
Amint az már a kötetcím alapján sejthető, Mestyán Ádámot nemcsak filoszként, de költőként is érdekli a nyelv (ismét: a nyelv mint valóság stb.), és bár – mint az szintén sejthető – kevés újat mond róla, azt szépen mondja: „majd meglátod mi az idegen nyelv mi az idegen […] idegen szavakban nem én vagyok nem én nem” – áll a már címében kétértelműséget hordozó Beszédben. A Korrektúrában kissé el is ragadtatja magát: „van-e hozzá szusz benned, tudod-e mi az, / hogy relikvia és hogy a nyelv mindig etika”, és ezt a kategorikus imperatívuszt csak a relikvia miatt nézem el neki: „A relikvia, az milyen egy jó szó, barátom. / A víziszony is halálközeli élmény, érted” (meg talán Ottlik miatt: „Ereklye? Piff!”). De Mestyánt érdeklik más örökzöld témák is, mint a halál (Zöld; Levél a Dédinek; Lassan szürkülő; Az első levél); és érdekli a szerelem és az erotika (kit nem?). Ez utóbbi kategóriában – hiába a pontos leírás, a szituáció kidolgozottsága – jó pár, az én ízlésem szerint nyelvileg unalmas, ennélfogva sajnálatosan üres szöveg akad (Számum; Improvise!; Gyerekes dolgok; Futó affér). Emellett sokat – helyenként talán túl sokat – profitál az egzotikumból, „a mesés Kelet varázsából” és az egész rendelkezésére álló cross-cultural vircsaftból. Itt vegyes a kép, Az édeset, a Por vagy a Sancta Sanctorum izgalmas; Az anyaság és a Chenini egészében véve inkább lapos; a két véglet között az Áramszünet, a Toszkán idill és a Mormol adják a vállalható rutinversek mezőnyét.
Vannak viszont Mestyánnak meglepő húzásai. Az egyik ilyen mindjárt a kötetnyitó Írd és mondd, amely – ha egyszer így van – „a hazaszeretetről szól”. Tényleg. Merthogy még ilyet is lehet. A szöveg helyenként jól durva („mint kurvák testén a szöges bőrruha / kérve feszülj rá a gép sima falára”), radikálisan ironikus és (szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál!) radikálisan önreflektív: „én mestyán ádám ezennel bejelentem / hogy van itt valami abszolút kegyetlen”. Egyet lapozva pedig a Begadkefathoz érek, amelyben egy bizonyos „Lodi néni” jelenik meg, aki „kertszomszéd volt, és vastag volt a lába”, a vers beszélőjét zavarja a nyelvtanulásban: „mekkora marhaság ez édes fiam, hát nem mindegy, / mi van a betű előtt, mi a fene ez a begadkefat”, valamint „málnaszedés közben hátracsúszott az ingujja, és tetovált számok voltak az alkarján”. Aki esetleg azt gondolná, hogy ez amolyan egydimenziós holokausztirodalom, amit csak fogunk, becsúsztatunk a megfelelő mappába, és köszönjük, kész is – nos, az jó nagyot tévedne. A versnek ennél súlyosabb tétje van. A begadkefat a bét, gimel, dálet, káf, pé és táv betűk összekapcsolásával keletkezett mozaikszó, a héber nyelv egyik alapvető kiejtési tendenciájára utal: az ezen betűk által jelölt hangok ugyanis magánhangzók után spirantizálódnak. Aki héberül tanul, nagyjából az első órán találkozik vele – a begadkefat tehát egy memóriamankó. Segít emlékezni, hogy pontosan beszéljünk. Mestyán Ádám Begadkefat című szövege a héber nyelvről, a zsidó kultúráról és a holokausztról; tehát a nyelvről, a kultúráról és az emlékezésről szól. És a málnáról. Egyszóval katartikus.
Mestyán Ádám: A magyar helyesírás szabályai. L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2006, 69 oldal, 1200 Ft
- Kultúra [6]