A kelet-közép-európai térségben a „megbékélési” kísérletek és a rájuk következő csalódások sajátos csoportját alkotják azok, amelyek szorosan kötődnek az egykori Osztrák–Magyar Monarchia területéhez, pontosabban olyan közösségeket érintenek, amelyek túlnyomó többségükben vagy teljesen az egykori K. u.K.-birodalom területén élnek – vagy csak éltek, mivel már kitelepítették onnan őket. Ez a terület ugyanis egy viszonylag jól meghatározható, körülírható kultúrkört fed s olyan földrajzi egységet alkot, amelyen belül a különböző nyelveket beszélő, más-más hagyományú csoportok – az egykori közös állam, a társadalmi szokások, beidegződések hasonlósága, valamint a fejlődés nem túl nagy fáziskülönbségei okán – elvileg jól megérthetnék egymást.
A német–cseh viszonyrendszer látszólag kilóg a „monarchiás” kultúrkör takarója alól, mégis azt kell mondjuk, hogy a kulturálisan és földrajzi származás tekintetében is igen tarka németség tipikus része, a szudétanémetek ügye genezisét és gyökereit tekintve ide tartozik. Ezt támasztja alá az a tény is, hogy a Cseh Királyság területén élt németséget az első világháborút követő békekötésekig nem vagy csak alig érintették meg a nagynémet törekvések. Ők – a monarchián belül – ugyanolyan integráns részei voltak a cseh és morva területeknek, mint maguk a csehek.
Bársonyos újrakezdés: elegendő-e a politikai megoldás?
1990-ben, a „bársonyos forradalom” pillanatában úgy tűnt, minden újrakezdhető, a történelmet lehet másképpen szemlélni (nyugodtan, kiegyensúlyozottan, tárgyilagosan), mintha az egész problémakör „átbucskázott volna a fején”. Havel első külföldi útja az akkor még két Németországba vezet, Weizsäcker látogatást tesz Prágában – szimbolikusan 1990. március 15-ére, azaz a München utáni Csehszlovákia, az úgynevezett Második Köztársaság megszállásának napjára időzítve. Ekkor hangzik el Havel azóta is rengeteget vitatott és magyarázott „bocsánatkérése” a szudétanémetek kitelepítése kapcsán, ekkor vág a két ország külügyminisztere (Dienstbier, Genscher) együtt szögesdrótot. És még sok az ünnepi tennivaló. A cseh–német határ mentén húzódó zárt katonai övezet megnyitása, a normális határforgalom beindítása, egyszóval a merev csehszlovák kommunizmus maradványainak, az éles szembenállás legláthatóbb jegyeinek eltüntetése jó ideig eltart. Beindul a határmenti gazdasági együttműködés, megjelennek az első, Csehországból, pontosabban a határ menti területekről érkezett vendégmunkások, mindkét oldalon oldódik a valamikor egymással intenzív kapcsolatot tartó (a csehszlovák oldalon is egykor németlakta) régiók elszigeteltsége. Csehországnak ma legnagyobb kereskedelmi partnere az egységes Németország, amely a beruházások terén is élen jár a cseh korona tartományaiban (Deutsche Telecom, VW stb.), arról nem beszélve, hogy a német külpolitika Csehország integrálódását – minden súrlódás ellenére is – vehemensen támogatja.
De már ebbe a lelkes hangulatba is keverednek disszonáns hangok. Havel őszinte és talán túl spontán, tehát politikailag nem kikalkulált és pontosan időzített nyilatkozatát a cseh(szlovák) közvélemény egy része felháborodással fogadja, a baloldali sajtó pedig nyíltan támadja a németeknek tett „engedményért”. A németektől való hagyományos szorongás, a németekről rögzült hétköznapi sztereotípiák sora különösen alkalmas indulatok gerjesztésére.
Ráadásul, minduntalan fel-felbukkan az igazságosság (sőt, a „történelmi igazságosság”), az elégtétel, a bűn kategóriája, amit bizonyos körök időről időre megpróbálnak egyrészt politikai befolyásolásra, másrészt társadalmi érdekérvényesítésre használni. Azok, akiket a „természetes demokratikus kiválasztódás” magasabb polcra emelt, most „igazságról”, „hazaárulásról” vagy éppen „önvédelemről” beszélnek a cseh-német ügyek kapcsán (függetlenül meglévő, vagy hiányzó személyes meggyőződésük hitelességétől). Legfőbb céljuk a társadalom befolyásolása, tehát az, hogy minél több hívet és lehetőleg minél kevesebb ellenséget szerezzenek maguknak a potenciális szavazók körében.
A másik fél, a német kormány, de részben a szudétanémetek sem ragadtak meg minden lehetőséget, hogy a kezdeti kedvező jeleket a helyzet tartós normalizálására fordítsák. Elszalasztották azt a lehetőséget, amit Havel elnöki megnyilvánulása kínált: nem reagáltak érdemben, nem tettek olyan gesztust, amellyel az érthetően gyanakvó cseh(szlovák) közvéleményt megnyugtathatták volna. Igaz, német oldalon nyilván nem az egész társadalomról volt és van szó, hanem a kitelepítettek meglehetősen jelentős tömegéről, azok első és második generációs leszármazottjairól s a bajor lakosság egy részéről. Ez azonban belpolitikaiig már releváns, nagyon is konkrét befolyással bíró csoport.
Egészen nyilvánvaló tehát, hogy a két ország, a két ország polgárai közötti teljes bizalom helyreállításához nem lesz elég a legnyilvánvalóbb és legperverzebb szimbólumok lebontása, a jó szándék és a politikai akarat kinyilvánítása a legfelsőbb és egyben legmagasztosabb szinten.
Az előtörténet: ki a felelős?
A németgyűlölő reflexeket a kommunista rezsim tartotta életben és gerjesztette, méghozzá nemcsak a propaganda jól ismert alpári eszközeivel, de a befolyásolás és a manipulálás „profibb” módszereivel is, de mindig csak annyit engedve ezen indulatokból a felszínre, amennyi érdekében állt. A probléma a maga nyers valójában így csak a normális viszonyok beálltával került a világ és a két közvélemény szélesebb rétegei számára is látható módon felszínre. És van ebben valami pozitív. Bármennyire is ijesztő az előretörő indulatok tömege, még mindig sokkal jobb, mintha ezeket az erős érzelmekkel vegyített történelmi emlékeket tovább dunsztolták volna.
Az új viszonyok közepette előállt ellentmondásos starthelyzetet tovább bonyolította néhány körülmény. A nácizmus üldözötteinek az NSZK által történt kárpótlása során például egyedül a volt csehszlovák állam maradt ki a sorból, pedig a németek, a megszállók és szudétanémet „véreik” példának okáért szinte teljesen kiirtották az egyébként jelentős részben a német kultúrába beintegrálódott cseh- és morvaországi zsidóságot. A csehszlovák bolsevikoknak eszébe sem jutott, hogy eltűrjék a németekkel való megbékélés akár csak nem hivatalos kísérletét is. Kérdés, akadt volna-e erre egyáltalán vállalkozó, kezdeményező fél Csehországban. Erre pontos választ már sosem kapunk.)
Ez utóbbi téren a lengyelek, akiken a német fasizmus összehasonlíthatatlanul mélyebb sebeket ejtett, mint a háború alatt is a fegyvergyárakban szorgoskodó cseh többségen, óriási előnyre tettek szert. A lengyel katolikus egyház – a rezsim csendes beleegyezése mellett – már a hatvanas évek közepén békejobbot nyújthatott a németeknek. Erre még akkor is szükség volt, ha a mai Lengyelország területén élt németek millióit nem a lengyelek fosztották meg hazájuktól, hanem a nagyhatalmi önkény (l. Churchill és Sztálin szalvétarajzait, gyufatologatásait), s tette ezt ráadásul a Vörös Hadsereg szokásos kivitelezésében. A csehek, élve a potsdami egyezmény XIII. fejezete adta lehetőséggel (sőt, még az egyezmény megszületése előtt, az úgynevezett „vad” kitelepítések során), maguk végezték el a kitelepítést. A Csehországból kitelepítettek emellett a Csehszlovák Köztársaság polgárai is voltak (nem úgy, mint a mai Lengyelország területéről elűzött németek, akik végig német állampolgárok maradtak s annak is születtek), egészen addig, amíg a köztársasági elnök (Eduard Beneš) 1945/33. sz. dekrétumával gyakorlatilag meg nem fosztotta őket – a magyarokkal együtt – állampolgárságuktól. A dekrétum ismert „kivételt” is, elvileg lehetővé tette az adott német vagy magyar származású polgár számára, hogy ő bizonyítsa: nem „bűnös”, mert lojális maradt a csehszlovák államhoz, s így megtarthatja állampolgárságát.
A történet folytatása: új geopolitikai helyzet?
1990 őszén, amikor a 2+4 egyezmény által a világpolitika áldását adta az egységes német állam létrejöttére, a csehszlovák külpolitika fontos törekvése volt, hogy az újraegyesült Németországgal új alapokra helyezze kapcsolatait. Hamarosan tárgyalások is kezdődtek azzal a céllal, hogy az 1973-as, a „kölcsönös kapcsolatokról” szóló, az akkori NSZK-val kötött „alapszerződést” egy a megváltozott európai és belpolitikai realitásokat tükröző államközi egyezmény váltsa fel. Az ilyen tárgyalássorozatok szokásos elhúzódása mellett egyetlen igazi probléma merült föl: nevezetesen az, hogy a müncheni paktum (1938 októbere) és Csehszlovákia teljes megszállása (1939 márciusa) között eltelt időszakban milyen állampolgároknak számítottak azok, akik a Müncheni egyezményben a hitleri Németországnak ítélt területeken éltek. E rendkívül komplikált kérdés megvilágításához részletesen kellene elemezni az 1938–39-es időszak jogi aktusait, azok legitimitását, a háború utáni különböző rendezési lépéseket (elsősorban a potsdami egyezményt, a szintén 1945-ben aláírt párizsi jóvátételi egyezményt, a Csehszlovák Köztársaság elnökének a háború következményeivel foglalkozó dekrétumait stb.).
Az állampolgárság jelzett kérdésének két fontos mozzanata van: egyrészt vagyonjogi, másrészt a csehszlovák állam jogfolytonosságát érintő. A kérdésben kompromisszum született, ám a Dienstbier vezette cseh diplomácia minden erőfeszítése ellenére is csak olyan megfogalmazás került bele az új alapszerződésbe a kitelepített szudétanémetek vagyonával kapcsolatban, miszerint ezzel a kérdéssel – és a vagyonjogi kérdésekkel általában – a szerződés nem foglalkozik. A háborús múlt egy fontos kérdése nyitott, rendezetlen maradt. Sikerült ugyanakkor elérni, hogy az egységes német állam is elismerje a müncheni paktum semmisségét.
Az 1992-ben, tehát még a szlovák–cseh válás előtt aláírt új alapszerződés – pontosabban a vagyonjogi kérdések lezáratlansága – miatt utólag sokan támadták Csehországban Dienstbier külügyminisztert. Az viszont tény, hogy ha a tárgyalások elhúzódtak volna a válásig, a szerződés aláírása is kitolódott volna, és a német fél nyilván nem ugyanúgy tárgyalt volna az új partnerrel. Csakhogy tény az is, hogy az egyetlen nyitva maradt (hagyott?) kérdés „történelmi” jellegű, s mint ilyen, a megbékélés gátja lehet. A „németkérdést” politikai madárijesztőként használó csehországi demagógok például pont a szudétanémetek „visszajövetelével”, a háború után cseh kézbe került szudétanémet vagyon visszakövetelésével riogatják a cseh közvéleményt. Mit sem törődnek azzal, hogy ez a vagyon részben elpusztult, így ma ez a rész nem lehet senkinek sem a kezében: a volt nyugatnémet–cseh határ mentén például katonai övezetek jöttek létre, ahol az egykor németek lakta, elnéptelenedett falvakat nem egyszer katonai éleslövészeten használták célként, máshol az egykori német vagyon „kollektivizálódott”, és így vált sokszor az enyészet martalékául. Természetesen ma is számos cseh lakik például egykor németek tulajdonában volt ingatlanokban stb.
A sietség – úgy látszik – más tekintetben is megbosszulja magát: Csehszlovákia szétesése után azonnal felmerült az államközi szerződések jogutódlásának kérdése. És ez nem is csupán nemzetközi jogi kérdés. Csehország ugyanis a válás után geopolitikai szempontból „más helyre” került (most ne firtassuk, hogy ez a „helyváltoztatás” előnyt vagy hátrányt jelentett-e az új államnak): márpedig ebben az új geopolitikai kontextusban Németország a csehek számára még fontosabbá vált.
Az új állam fönnállásának első két évében a cseh-német viszony nyitott kérdéseit illetően nem történt lényegi elmozdulás. Az évről évre rendszeresen ismétlődő szudétanémet napokon elhangzottakat a cseh politikusok több, de inkább kevesebb ügyességgel kommentálták, változó hangnemben. Eközben az időnként fel-felelevenedő tárgyalási szándékok kinyilvánítása során a cseh fél a következő főbb premisszákhoz ragaszkodott:
1. A cseh kormány partnere nem a szudétanémetek képviselete, hanem Bonn. Klaus valószínűleg nem vette volna rossz néven, ha Kohllal tárgyalhatott volna, ám a német kancellár erre láthatóan mind ez ideig nem sok hajlandóságot mutatott. (Kohl nemcsak a cseh–német kapcsolatokról, a szudétanémet kérdésről tett nyilatkozatai miatt nem kedveli a cseh kormányfőt, hanem a hírek szerint azt is képtelen megemészteni, hogy Klaus nem mindig jólfésült támadásokat intézett a Kohl által is megálmodott egységes Európával szemben.)
2. Szó sem lehet az úgynevezett „Beneš-dekrétumok” revíziójáról, visszavonásáról, az azoktól való akár erkölcsi elhatárolódásról. Ezek a jogszabályok a cseh jogrend szerves részei, megkérdőjelezésük a cseh (csehszlovák) államiság jogfolytonosságát, az államiság alapjait kezdené ki.
3. Szintén elképzelhetetlen a szudétanémetek vagyonát érintő bármiféle kárpótlás. Ebben a tekintetben a cseh kárpótlási törvény a mérvadó. Ez csak a kommunista puccs, tehát az 1948 februárja után elkobzott (államosított) vagyon-visszaadásáról rendelkezik, tehát arról nem, amit például az 1945-ben hozott dekrétumok alapján vettek el.
Ezek a feltételek a bonni parlamenti ellenzék számára elfogadhatónak tűntek – legalábbis első ránézésre –, a kormányzó pártok azonban (mindenekelőtt a CSU) nem vállalták, hogy szó nélkül akceptálják őket. Meg kell jegyezni, hogy a cseh politikusok alábecsülték, mekkora befolyást képesek gyakorolni a szudétanémet egyesületek a bajor politikára, mindenekelőtt a CSU-ra, s hogy mekkora súllyal rendelkeznek a keresztényszocialisták a koalíción belül.
Látszik ugyanakkor, hogy a német fél nem mond le arról, hogy Prága legalább szimbolikus gesztusokat tegyen a szudétanémetek irányában. Ilyen lenne, ha a cseh fél hivatalosan is elfogadná partnerül a kitelepítettek képviselőit a szudétanémet Landsmannschaftot, ha elhatárolódna egyes háború utáni jogszabályaitól (konkrétan például a németek ellen a kitelepítések során elkövetett bűncselekményekre kihirdetett amnesztiától), ha „erkölcsi” revízió alá venne egyes – német megítélés szerint – a kollektív bűnösség elvét érvényesítő – dekrétumokat.
Ez a korántsem teljes felsorolás is mutatja: a két fél célkitűzései – enyhén szólva – nem esnek egybe. Ilyen helyzetben két megoldás lehetséges:
1. Nem tárgyalni, nem bolygatni a nyitott kérdéseket, nem reagálni a másik fél kijelentéseire, hanem a kapcsolatrendszer meglévő, nagyon is pozitív elemeire kell koncentrálni.
2. Az egyik fél lényegi engedményre szánja el magát, ekképpen biztosítva a másik számára is elfogadható tárgyalási alapot, vagy előre megegyeznek ilyen, kölcsönösen teendő lényegi engedményekben.
Valószínű, hogy a cseh külpolitika ötlete volt az elhatározás, hogy a nyitott német–cseh kérdésekben még 1995 folyamán kézzelfogható sikert kell elérni. Ennek a feltételezett szándéknak erősen választási mellékíze van (1996. nyár elején lesznek parlamenti választások Csehországban): egyrészt így lehet semlegesíteni a baloldali és még baloldalibb ellenzék támadásait a „német kérdés” kapcsán, másrészt így lehetne valami kézzelfogható sikert felmutatni. Ez a szándék azonban nem párosult megfelelő súlyú engedmények megtételével.
A voltaképpen döntő belső elhatározás nélkül megindított „offenzíva” kezdetét Havel elnök 1995. februári, a Károly Egyetemen elmondott beszéde jelentette. A német ellenzék – mintha csak fel lett volna készülve – gyorsan, pozitívan reagált, a Landsmannschaft elutasító, sőt „csalódott” volt. Mindenesetre hamarosan (valószínűleg a bonni ellenzék nyomására, illetve azért is, hogy ne az oppozíció legyen a kezdeményező fél) „titkos” tárgyalások kezdődtek a cseh és a német diplomácia között a „megbékélésről”, pontosabban arról, hogy ezt a megbékélést miképpen lehetne demonstrálni. Két dologról kellett volna a politikai szándék alapján megállapodni: egyrészt a nácizmus csehországi áldozatainak valamiféle kárpótlásáról, másrészt pedig egy közös nyilatkozatról, amely a „múlt nyitott kérdéseit” lett volna hivatott lezárni (!). Egy ilyen nyilatkozat elfogadása azonban az egyik fél politikailag elviselhetetlen meghátrálása nélkül nem volt reális célkitűzés.
A folyamat most itt tart. Közben pedig vészesen közeledik a csehországi választások időpontja. A tavaly február óta tartó és most gyakorlatilag megfeneklett német–cseh egyeztetések idejére a magát jobboldalinak meg konzervatívnak mondó cseh kormánykoalíció (nagyon helyesen, a külpolitikai konszenzusra törekedve) megszerezte a szociáldemokraták átmeneti támogatását, azaz a legerősebb cseh ellenzéki párt a tárgyalások idejére félretette a német kártyát, s maga is kereste – az SPD-vel együttműködve – az irracionálisan agyonkomplikált helyzet feloldásának lehetőségét.
Ennek azonban vége. A még jóval a választások előtti, hideg, téli cseh éterben csak úgy röpködnek a hazaárulások, a nagy hangú, nemzetieskedő kijelentések, a bűnről és bűnhődésről szóló, történelmi féligazságoktól hemzsegő, farizeus kampányprédikációk. Olyan verseny ez, amelyben senki sem maradhat le, ha „jó cseh” akar maradni.
Nem sikerült tehát Zieleniec külügyminiszter azon célkitűzését elérni, hogy a német kérdés ne váljon választási licitálás tárgyává. A választások után – józan számítás szerint – ismét nyugalmasabb, tárgyalásos időszaknak kellene következnie.
Szomorú tanulságnak látszik, hogy – a modem képviseleti demokráciák természetéből fakadóan – amíg egy-egy ország közvéleménye nem képes az amúgy nemes és helyes célkitűzések befogadására, addig szinte reménytelen azok politikai realizálása is. Hiába „igaz”, „helyes”, „jogos” valami „abszolút” értelemben, ha azt az átlagpolgár (a többségi szavazó) nem fogadja be saját értékrendszerébe, amíg az adott értékek realizálásában (helyesen vagy tévesen, mindegy) saját érdekeit látja veszélyeztetve. Nyilvánvaló, hogy a nagy „történelmi megbékéléseket” a közvélemény lelkületének, ismeretanyagának változása, görcseinek oldódása kell, hogy megelőzze. A felelősség azonban nem korlátozódik a térség politikusaira: nem biztos, hogy a Nyugat jót tesz azzal, ha feltételül szabja a különböző alapszerződések, nyilatkozatok, miegymások megszületését. A kiérleletlen gesztusok, a mindenféle, sokszor külső nyomás alatt összeimprovizált bombasztikus formák, az időnként tájékozatlanságból a térségre kívülről ráerőltetett „megoldások” már jó néhányszor megbosszulták magukat errefelé, e században.
Végül azt is látni kell, hogy ezek a „megbékélések” nem légüres térben, elszigetelten zajlanak. Nyilvánvaló, hogy mondjuk a szlovák–magyar viszony alakulásának például hatása van a többi, közvetlenül vagy látszólag nem, esetleg csak közvetve érintett országra, azok integrációs, felzárkózási esélyeire is. Ugyanígy számunkra sem lehet közömbös a német–cseh viszony alakulása, hiszen annak váratlan, ám az irracionális dolgok természetéből fakadóan mégsem kizárható romlása, megtorpanása semmiképpen sem segítené a többi, „visegrádinak” mondott ország integrálódását Éppen ellenkezőleg. Ha valaki ebben a földrajzi térben azt gondolja, hogy tőkét lehet kovácsolni egy másik, konkurensnek vélt ország nehézségeiből, ha valaki azt hiszi, hogy ami „a másiknak rossz, az jó nekünk”, az téved – legyen szó bármelyik térségünkbeli államról.