Nagyon úgy látszik, hogy Walesa végleg kiszorult a politikai színtérről, miután a második demokratikus elnökválasztáson elszenvedett vereség következtében távoznia kellett hivatalából. Persze továbbra is aktívan munkálkodik a háttérben, kabátja hajtókáján a megszokott jelvényével, a Fekete Madonnával, sőt, még a látványos visszatérés lehetőségét sem lehet kizárni: a lengyelek 30 százaléka, vagyis valamivel többen, mint ahányan a kommunista utódpárt szociáldemokratákat támogatták, szívesen látnák őt egy jobbközép koalíció élén. De egyelőre úgy tűnik, hogy Lengyelországban szép lassan egy olyan politikai állóvíz kezd kialakulni, amelyet a volt kommunisták és szövetségeseik kényelmes többsége ural.
Alexander Kwasniewski elnökké választása csupán a betetőzése volt a már két éve zajló folyamatnak, amely a szociáldemokraták választási győzelmével kezdődött 1993-ban. A parasztpárti szövetségesével együtt kényelmes, kétharmados többséget élvező új rezsim lényegében visszaállította az 1989-es változások előtti korszakra jellemző monopolisztikus hatalmi szerkezetet. Walesa távozása már csak az utolsó állomása volt ennek a két éve tartó folyamatnak. A diadalittas régi-új kommunisták némelyike már valóban arról szónokol, hogy „rendbe kell hoznunk azt a kuplerájt”, amit antikommunista elődeink hagytak ránk. Mintha az 1989 és 1995 közötti demokratikus periódus valamiféle múló epizód lett volna. A korábban geopolitikai szükségszerűségből, majd azóta a választók akaratából fennálló, amúgy szilárd és folyamatos uralmuk történetének egy sajnálatos kitérője.
De akkor mi marad?
Nem sok, hangozhatna a tömör válasz. A vereségtől felindult Walesa utolsó elnöki beszédében apokaliptikus képekben ecsetelte, hogyan dőlt most romba mindaz, amiért eddig küzdött. Sőt, egy túlfűtött körmondatban azt is felhánytorgatta, hogy nemzete cserbenhagyta őt. Ez a hangvétel meglehetősen hidegen hagyta a választókat, annak ellenére, hogy egy jelentős kisebbség szó szerint így érzett. A volt elnök legelszántabb támogatói számára a vereség nem csupán azt jelentette, hogy az ő emberük kikerül a hatalomból. Úgy érezték, hogy ellopták tőlük az országot. Lehet is ebben némi igazság.
1993 és 1995 nem pusztán azt jelentette, hogy a kommunista múltban gyökerező pártok tértek vissza, olyan figurákkal az élen, akik még az előző rendszer szolgálatában alapozták meg a jövőjüket. Erre lehetett számítani, hiszen az antikommunista kormányzatnak nem is igen volt más alternatívája. Sokkal aggasztóbb azonban az, hogy visszatértükkel olyan politikai stílus és hagyományok látszanak újjáéledni, amelyeket 1989-ben örökre eltemetni reméltünk. Egymásnak falazó pártfunkcionáriusok, saját pártbeli kollégáit perrel fenyegető igazságügy-miniszter, a választási kampányban nem létező diplomájáról hazudozó elnökjelölt; és mindez minden látható következmény nélkül. Tudom, hogy ezek a praktikák stabil demokráciákban sem szokatlanok. Ami leginkább aggasztó, az az, hogy a közvélemény, és nemcsak a szociáldemokrata szavazók, milyen közönnyel nyugtázták ezeket a jelenségeket. Különösen, ha ezt ahhoz mérjük, hogy az 1989-ben hatalomra jutó eliten belül a hasonló, és tegyük hozzá, ritka esetek mekkora felfordulást okoztak. Lech Walesának sok mindent a szemére lehet vetni, de azt nem, hogy korrupt lett volna. Az a halovány kísérlet, amikor megvádolták azzal, hogy az előző elnöktől adómentesen kapott volna 1989-ben egymillió dollárt (az ügyben még az adóhivatal munkatársait is mozgósították), teljesen célt tévesztett.
De nem vált valóra Walesa ama reménye sem – nem utolsósorban saját ügyetlenségének következtében –, hogy méltatlannak tartott utódai végül majd eltörpülnek mellette. Az Oleksy-ügy a politikai változások minden más jellegzetességét elhomályosítja: bár az oroszok javára folytatott kémkedéssel vádolt miniszterelnök kénytelen volt lemondani, pártja, a szociáldemokraták azonnal elnöküknek választották.
Ez az egész valahogy olyan lehangolóan és unalmasan ismerős. A kontroll nélkül regnáló kommunista funkcionáriusok zárják soraikat, amint valamelyiküket az a vád éri, hogy orosz ügynök volt. És eközben gondtalanul lubickolnak a hatalom langymeleg pocsolyájában. Lech Walesa a kulisszák mögött vár a remélt alkalomra, miközben egy idejétmúlt, de potenciálisan félelmetes hatalom befejezetlen forradalmának eredményeit fejtegeti. A közvélemény pedig unott, ellenséges közönnyel figyeli a politikusok marakodását valahol odafönn.
De végül is mi Lengyelország Walesa után? Egy ország, ahol a hazafiak apátiáját kihasználva visszatértek a kommunisták, hogy helyreállítsák a régi rendet, ahogy a bukott elnök állítja? Vagy egy normális demokrácia, ahol nem történt más, mint hogy a soros választások nyomán az egyik politikai csoportosulást egy másik váltotta föl, ahogy a szociáldemokraták állítják? És mi az egykori hajógyári villanyszerelőből lett államelnök által ránk hagyott örökség, ha van ilyen egyáltalán? A kézenfekvő válasz az, hogy Walesa veresége sikerének legékesebb bizonyítéka. A Szolidaritás, amelynek hosszú éveken át az élén állt, a demokráciáért harcolt – és ma demokrácia van. Az a tény, hogy a választók kiszavazhatják a hatalomból azokat, akik ezt számukra lehetővé tették, egyértelműen ezt bizonyítja.
De még ennél is fontosabb, hogy a szociáldemokratáknak eszük ágában sincs visszaállítani a Szolidaritás által legyőzött rendszert. Nemcsak azért, mert jobban kedvelik a legitimáció ezen szívet melengető, új formáját, vagyis azt, hogy immáron a köz akaratából uralkodnak. Hanem azért is, mert ma már szívesebben alapozzák maguk és gyermekeik jövőjét a szabad piac kínálta lehetőségekre, mintsem a központi tervezés mindent behálózó hatalmára.
És éppen ez: a gazdasági rendszer gyökeres átalakulása a Walesa-korszak másik fontos öröksége. Tegyük hozzá, ellentmondásos örökség. A Szolidaritás eredetileg a szocialista gazdasági rend reformjáért küzdött, nem pedig a teljes felszámolásáért. 1989 vége felé a legádázabb viták a szabad piac hívei és ellenfelei között folytak, méghozzá mindkét politikai táboron belül egymás közt.
Az azóta bekövetkezett változás elsöprő volt, talán túlságosan is elsöprő. A „sokkterápia” fogalma szinte Lengyelország szinonimájává vált: itt alkalmazták először, és itt fejeződött be a legkorábban. A hatalmas áldozatokkal járó változás volt valószínűleg a legfőbb oka a szociáldemokraták 1993-ban aratott győzelmének. És most paradox módon éppen ők azok, akik e változás lassan beérő gyümölcseit leszüretelhetik.
Maga Walesa ellentmondásosan viszonyult az új gazdasági rendhez. Bár egyrészt az eszményképe mindig is az önmagáért helytálló ember, az amerikai self-made man volt, újra és újra kárhoztatta azokat az üstökösként felbukkanó új milliomosokat, akik szerinte visszaélnek a rendszer kínálta lehetőségekkel. Éles szavakkal ostorozta a politika és a gazdaság közötti szürke zónát, ami a korrupció melegágya, és gyakran emelt szót az egyenlőség egyre halványuló eszméjének fontosságáért. „Ha egyszer úgy istenigazából nekidurálnám magam – ismételgette minduntalan, erre az újgazdag sleppre utalva – akkor ezek ottmaradnának egy szál gatyában.” Az ilyen kirohanások persze vajmi keveset használtak az ügyeskedők elleni küzdelemben (inkább csak arra voltak jók, hogy az üzleti világ érzékenyebb képviselőiben felmenjen a pumpa), de annál értőbb fülekre találtak a rendszerváltás vesztesei, méghozzá nem is elsősorban a Szolidaritás hajdani elszánt hívei körében.
A gazdasági rendszerváltás persze, Walesa minden kritikája és elégedetlensége ellenére is, befejezett tény. A gazdasági szféra immáron független a politikától, a politikai változások kevéssé érintik. Ennek a fordítottja sajnos már nem igaz: gazdasági háttér nélkül nemigen lehet aktív szerepet játszani a politika világában. Magyarán ez azt jelenti, hogy azok, akik kimaradtak az új gazdasági elosztásból, nem remélhetik, hogy a jövőben komoly befolyással lehetnek a politikára. Ez szintén része a Walesa által ránk hagyott örökségnek.
A hadsereg pártján
Walesa valójában nem sokat tett az ország új intézményeinek kiépítéséért. Az ország új alkotmánya még mindig csak az előkészítés stádiumában van, megindult viszont a végrehajtó hatalom egyes ágainak koncentrálása: Walesa megpróbálta közvetlen irányítása alá vonni a hadsereget és a titkosszolgálatokat, igaz, mindez elsősorban Walesa jobbkeze, Mieczyslaw Wachowkski ténykedésének volt köszönhető, akiről mind a mai napig nem tudni, ki is valójában. Amikor a polgári hatóságok és a hadsereg között konfliktus támadt, az elnök következetesen a hadsereg pártjára állt; arra buzdította a tábornokokat, hogy támogassák a saját nemzetvédelmi miniszterük ellen benyújtott bizalmatlansági indítványt. A titkosszolgálatok viszonylag nagy szabadságot élveztek, sőt néhány, a kommunista érában kompromittálódott tiszt is felmentést kapott. Persze mindez önmagában nem rendítette meg a demokratikus berendezkedést; de csak azért nem, mert az exelnök által a legkevésbé sem kedvelt, nyughatatlan és szabad sajtó árgus szemekkel figyelte az eseményeket, és a 80-as évek katonai diktatúrájának traumatikus emléke még a legfanatikusabb héjákat is féken tartotta. Egyedül a hadsereg és a titkosszolgálatok sajnálják majd, ha Walesa örökségének ezen része a múlt homályába vész.
„Keresztény értékek” helyett „új pogányság”?
Walesa korszaka tehát szorosan egybefonódott a demokratikus átmenet és a gazdasági rendszerváltás eseményeivel. A katolikus egyház hirtelen felbukkanása a politikai színtéren azonban már korántsem köthető csupán az ő országlásához. Walesa semmiképpen sem volt a püspöki kar bábja, még akkor sem, ha számos külföldi megfigyelő szerette volna annak mutatni. Viszont kétségtelen, hogy erőteljesen támogatta az egyház politikai ambícióit.
Kiállt az abortusz betiltása érdekében, és megvétózta az művi vetélést liberalizálni igyekvő kísérletet. Keményen dolgozott azért, hogy az állam kössön megegyezést a Vatikánnal, amely intézményesítette volna az egyház befolyását az oktatásban, és elősegítette azt is, hogy az egyház kiterjessze tevékenységét a hadseregben. A Fekete Madonnát ábrázoló híres jelvény, az állami alkalmazottként fizetett személyes gyóntató, relikviák az irodája falán, megannyi vallásos utalás a beszédeiben; mindez arról tanúskodik, hogy Walesa igyekezett kialakítani és megtestesíteni a közéleti személyiség valamiféle új modelljét.
De az egyház kudarcot vallott, és ezzel párhuzamosan fúlt kudarcba ez a törekvés is. Az egyház által aktívan támogatott Keresztény Nemzeti Unió már az 1991-es választásokon is kevesebb szavazatot kapott, mint a szociáldemokraták. Egy olyan országban, ahol a népesség 95 százaléka hívő katolikus. Ugyanakkor a közvélemény-kutatások is egyértelműen jelezték, hogy a választók növekvő ellenszenvvel figyelik az egyház terjeszkedését a politika világában. De ezek a figyelmeztető jelek süket fülekre találtak.
Két évvel később az egyház minden erejét latba vetette a jobboldali pártok támogatása érdekében a szociáldemokraták ellen. Olyannyira, hogy még a korábbi miniszterelnök, Tadeusz Mazowiecki kommunistaellenes, ámde hangsúlyosan világi politikai mozgalmát, a Szabadság Uniót sem támogatták. A választásokon a szociáldemokraták taroltak, szövetségesükkel, a parasztpárttal, Mazowiecki pártja pedig harmadik lett. A jobboldal látványos vereséget szenvedett.
A tavalyi elnökválasztáson úgy látszott, az egyház nem követi el még egyszer ugyanezt a hibát. Hivatalosan távol tartották magukat a kampánytól, de a főpapok végül nem tudták türtőztetni magukat. A választás második fordulója előtt, amikor már csak Walesa és Kwasniewski maradtak versenyben, Jozef Glemp bíboros-érsek arról értesítette a polgárokat, hogy a tét nem más, mint választani a „keresztény értékek” és az „új pogányság” között. („A keresztény értékek a mindennapok erkölcsiségét ékesítik, akár a szakavatott fodrászat a gyönyörű hajat” – mondotta volt ez alkalomból.) A „keresztény értékek” csúfos vereséget szenvedtek. „Na, most aztán majd tanúi lehetünk az új pogánysággal folytatott ökumenikus párbeszédnek” – gúnyolódott néhány varsói intellektuel.
A közvélemény-kutatások és a politikai elemzők egyöntetűen mutattak rá: Walesa kérlelhetetlen katolicizmusa és az ellentábor modern szekularizmusa közötti ellentét a választások egyik döntő tényezője volt. Az egyház számára most már félreérthetetlenül kiderült, hogy nem kifizetődő, ha nyíltan törekszik közvetlen politikai befolyása kiterjesztésére. Most már nem kétséges, hogy a nemzeti-katolikus politikai stílus, Walesa örökségének egyik meghatározó eleme, a volt elnökkel együtt végleg eltűnik a politikai színtérről. Ahogy 1989-ben a kommunisták több-kevesebb sikerrel megpróbálták a Szolidaritás fiatalabb, a sajtóval bensőségesebb viszonyban lévő generációjának politikai stílusát majmolni, most valószínűleg ugyanúgy fogják utánozni a Walesa utódja által sikerre vitt modern, világias, visszafogott, szakértelmet sugárzó retorikát.
Walesa nemzeti-katolikus stílusa nem fog sokaknak hiányozni. Mint ahogy meggondolatlan kijelentéseit („Ha a németek rosszalkodnak, akkor majd az atombomba móresre tanítja őket”) vagy ellentmondásos alkotmányjogi szakértelmét (Ha fel akarom oszlatni a szejmet, arra meg is találom a megfelelő utat, valahol a jogszerűség határmezsgyéjén”) sem fogják sokan hiányolni. Kwasniewski nyájas és visszafogott modora elődje túlfűtött kirohanásaihoz képest tulajdonképpen örvendetes változás. De sokkal több dolog van, amit igenis hiányolhatunk, és ami most elveszett.
„Kidobtak bennünket a hatalomból”
Walesa elnöksége idején éppen azért bosszantotta a hozzá legközelebb állókat, az egyszerű munkásembereket, mert önmagukat látták benne. Azonosultak szzemélyiségével, céljaival, eszményeivel, törekvéseivel. Sikeresnek akarták látni, mert az ő sikere a többiek sikere is volt egyben. És az önazonosítás eme aktusa révén vált e korábban a politikaformálásból kirekesztett tömeg valódi állampolgárok gyülekezetévé. A politika nem volt többé az oni, vagyis az azok, belső ügye. A politika rólunk szólt. A politika mi voltunk. És ahogy a sikere az ő sikerük is volt egyben, a kudarcban is vele osztoznak. Az emberek szabályosan zokogtak, amikor ismertté váltak az első eredmények. És sírtak akkor is, amikor két hét múlva a Legfelső Bíróság elutasította a választási eredmények megsemmisítését célzó beadványt. A veszteség nem is annyira politikai szinten csapódott le („visszajöttek a komcsik”), hanem sokkal inkább pszichológiai síkon. Az embereket kidobták a hatalomból.
Csak ebben az összefüggésben érthető, miért vált Kwasniewski egyetemi végzettségének kérdése olyan erős ösztönzővé, hogy alig néhány nap alatt félmillió ember írta alá a Legfelső Bíróságnak szóló tiltakozást. A szociáldemokrata jelölt – mint utóbb kiderült, hazug módon – azt állította, hogy rendes egyetemi diplomával rendelkezik. Valójában abbahagyta tanulmányait, éppen a záróvizsgák előtt. Politikai szempontból a kérdés persze teljesen érdektelen, noha a hazugság nem vet jó fényt a jellemére. De a támogatói egyáltalán nem törődtek ezzel. Walesa tábora volt az, ahonnan a félmilliónyi aláírás összegyűlt. Számukra már annak a puszta gondolata is szörnyen megalázó volt, hogy egy csalónak sikerült eloroznia az elnökséget.
Walesa és hívei természetesen erre a közérzületre alapozták a választás érvénytelenítése érdekében indított sikertelen mozgalmukat, mondván: a jelölt tudatosan félrevezette a választókat, és ezzel meghamisította a szavazás eredményét. Legalábbis így akarták tudatosítani mindenki emlékezetében, hogy ki is folytatott tiszta kampányt (ami Walesának a kampány során tanúsított viselkedése és megnyilatkozásai alapján amúgy fölöttébb kétséges.) De a spontán kirobbanó mozgalom, amit a kezdeményezés elindított, arra mutat, hogy az üzenet valóban a lelkek legmélyéig hatolt.
Az egyszerű emberek számára (Walesa szavazótábora a szegényebb, tanulatlanabb vidéki lakosság soraiból került ki) jelöltjük veresége álmaik végét jelentette. Tudják, hogy elavult tudásukkal és képzettségükkel nem tudják megállni a helyüket az élesedő munkapiaci versenyben, és már túl öregek ahhoz, hogy sikeresen váltani tudjanak. (Hogyan is tudna valaki átképezni egy kétgyermekes, egyedülálló, munka nélküli textilmunkásnőt komputerszakemberré.) Az álmuk, hogy még ha alacsony fizetésért is, de biztos állásban dolgozhatnak, amíg nyugdíjba nem mennek, és legalább az élet fenntartásához szükséges jövedelmük mindig biztosítva lesz, szertefoszlott akkor, amikor a veszteséges üzemeket sorra bezárták, és elvesztették a munkájukat. „Szabad Lengyelországot akartunk, és megkaptuk helyette a szabad árakat” – hallani mindenfelé. De legalább ott volt nekik a szabad Lengyelország, ahol legalább egy közülük – kemény munkájának, bátorságának és küzdeni tudásának köszönhetően – fel tudott jutni a csúcsra. Ő volt az élő bizonyítéka annak, hogy Lengyelország szabad, és hogy az erény végül elnyeri méltó jutalmát. Ő volt a szimbolikus kártérítés sanyarú sorsukért.
De a vereség nyomán hirtelen másokban is, még a demokratikus ellenzék azon tagjaiban is, akik már régóta szakítottak vele, hasonló érzések törtek föl. A hatalom idegen kezekbe csúszott: a jól képzett politikai vállalkozók, az opportunizmusból jelesre vizsgázott hajdani apparatcsikok, gyanús életrajzokkal bíró teflonarcú emberek kezébe. 1989 óta Lengyelországot egy új politikai elit kormányozta, akik számára az, hogy valaki már 25 éve is a rezsim embere volt, már önmagában is elegendő ok volt a megvetésre, és akik, nem is sikertelenül próbálták a személyes becsületet és tisztességet a fontos politikai erények közé emelni. És most, 1993 és 1995 kettős sokkja után olyan elnöke van az országnak, akit nyílt hazugságon kaptak, és még arra sem képes, hogy becsülettel bocsánatot kérjen, a vezető kormánypárt újdonsült elnöke pedig miniszterelnöksége idején az oroszoknak kémkedett. Sok-sok ember, aki a gazdasági átmenet vesztesének tudja magát, most azt érzi, hogy egy választás eredményeként nehezen kiharcolt szabadságát is elrabolták tőle, és fogalma sincs, hová forduljon. Az ország két legfontosabb erkölcsi intézménye, a Szolidaritás és az egyház elvesztette szavahihetőségét. És senki nem lépett a helyükbe.
Walesa egy olyan épületet hagyott hátra, amelynek elegáns homlokzata düledező alapokon álló romos belsőt takar. Újjá lehet építeni, ha elég lakója érez kellő lelkesedést és elszántságot magában erre a vállalkozásra. De a nagy ábránd végleg tovatűnt.
(A szerző cikkét lapunk felkérésére írta, fordította: Mink András)