Arnason könyve[1] a szovjet modell eredetéről és sorsáról szól, ám úgy elemzi Oroszország, a Szovjetunió és az egész szovjet birodalom történelmét, hogy eközben az újkori történelem e korszaka által felvetett valamennyi fontosabb elméleti kérdést vizsgálat alá vehesse. Ez a gazdagság a szerzőnek abból a meggyőződéséből fakad, hogy a kommunizmus nem társadalmi rendszer volt, hanem „a birodalmi modernizáció új stratégiája”; ennélfogva a kommunizmus megértése először is az orosz birodalmi tradíciók megértését jelenti. Arnason tisztában van vállalkozásának nehézségeivel. „Ma már közhely, hogy a Szovjetunió birodalom volt. De belátni könnyebb ezt a tényt, mint elméletileg megragadni.” A szerző azonban kiválóan megoldotta ezt a bonyolult feladatot: máig nem olvastam jobbat ebben a témában.
„Míg a szovjet típusú rezsimeknek, vagy legalábbis a hatalomgyakorlás szovjet típusú technikáinak elszaporodása az 1970-es években a rendszerszerű megközelítés jogosságát látszott igazolni, addig a szovjet modell válsága és összeomlása az 1980-as évek végén már kétségeket kell hogy támasszon e megközelítés helyessége felől – bocsátja előre Arnason, aki e kételyből kiindulva eleve arra tesz kísérletet, hogy „a szovjet modell pluralisztikus genealógiáját” dolgozza ki, számot vetve e megközelítés néhány elméleti implikációjával. „Először is vissza kell utasítanunk azt az elképzelést, hogy itt valamifajta rendszerszerű projektumról lett volna szó. A szovjet modell nem tekinthető egy előre létező projektum megvalósításának; s ezzel nem tagadjuk, hogy létezett egy forradalmi projektum, de ennek sem kimondott céljait, sem látens logikáját nem tekinthetjük úgy, mint ami megadja a forradalom utáni egész konstelláció kulcsát.” Ez azt jelenti, hogy a kommunizmus történetét csak olyan folyamatként érthetjük meg, amelynek rengeteg forrása és összetevője van. Az eredet sokfélesége aztán a pattern belső heterogenitásában tükröződik vissza, ám ez a pattern „túllépett az őt életre hívó folyamaton; más szóval elég egyedi és stabil ahhoz, hogy modellt alkosson. Az azonban, hogy a modell eredeti környezetén túlra is kiterjedt, nem vezet a kérdéses társadalmak rendszerszerű azonosságához. A szovjet modell beépített feszültségei és törésvonalai új körülmények között jelennek meg, és a többi társadalmi-kulturális kontextushoz fűződő problematikus viszony tovább bonyolítja őket. Végül ez a perspektíva a rendszerszerű válság fogalmának használhatóságát is megkérdőjelezi.”
Annak elvetése, hogy a szovjet rendszer a kommunizmus társadalmi rendszere lenne,[2] azt jelenti – és ez az első dolog, amit látnunk kell itt –, hogy a kommunista ideológiát, a leninizmust nem rendszerszerű tervnek tekintjük, hanem olyan eszköznek, amelynek segítségével az orosz birodalom képes volt talpra állni egy mély válságkorszak után.[3] Az 1917-es forradalom nevezetesen csak a végső kimenetele volt ennek a hosszú ideje tartó válságnak, amelynek elvben két megoldása lehetett volna: vagy a birodalom szétesése és a helyén modern nemzetállamok születése, vagy a birodalom rekonstrukciója egy modernebb formában. Az első megoldás azonban totálisan idegen volt az orosz politikai és kulturális hagyományoktól. Az egyetlen kiút tehát egy olyan erő megjelenése lehetett, amely képes kibékíteni a birodalmi tradíciókat a modernizáló erőfeszítésekkel. És a bolsevik mozgalom valóban ilyen erő volt.
Arnasonnak bizonyára igaza van, amikor azt állítja, hogy kétféle módon lehet választ adni a „Mi is volt ez a kommunizmusnak nevezett dolog?” kérdésére. „A kommunizmus jelenségét vagy olyan mozgalomnak tekinthetjük, amely bizonyos államokban hatalomra került, de nem sikerült elérnie átfogó céljait, vagy olyan rezsimnek, amely először egy összeomlott birodalom romjaiból emelkedett ki, de később más államokra is rákényszerítették, és a rendszerellenes mozgalmak nemzetközi modelljévé vált.” A szerző „inkább a második megközelítéssel egybevágó” elemzési módszert választotta azzal a kiegészítő megfontolással, „hogy a rezsim – beépített törekvéseivel és strukturális átalakulásaival – sokkal inkább rajta hagyta nyomait az általa ellenőrzött mozgalmon, mint a rezsim útját kikövező mozgalom a rezsimen”.
Ma már, az eredeti orosz birodalom határain messze túlterjeszkedő szovjet birodalom bukása után természetesen könnyű a szovjet kommunizmust egyfajta birodalmi ideológiának tekinteni. Arnason könyvének legfőbb és nagyon fontos üzenete az, hogy a rezsim, amely először egy összeomlott birodalom romjaiból emelkedett ki, még ha nem volt is azonos ezzel saját története végén, mindazonáltal alkalmas volt arra, hogy betöltse ezt a funkciót. A szerző mindezt nem úgy kívánja bebizonyítani, hogy mondjuk Lenin elméletének „tartalmát” elemzi. Ehelyett a meglévő feltételeket vizsgálja, az orosz birodalom válságát, és megmutatja, hogy nem volt más politika, amely képes lett volna egyesíteni az ország fő erőit. Csak Leninnek az öntudatos élcsapat által vezetett forradalomról alkotott elképzelésében volt meg az a lehetőség, hogy úgy modernizálja Oroszországot, hogy közben a birodalom ne essen szét. Ő volt az egyedüli, aki kiutat tudott mutatni a válságból, olyan kiutat, amely „a modernitás alternatíváját és a Nyugatnak szóló kihívást” jelentette. És ez teljes mértékben hatékonynak bizonyult.
Arnason természetesen tudatában van annak a ténynek, hogy a forradalom megőrizte társadalmi jellegét a bolsevik hatalomátvétel után is, csakhogy ezt a „társadalmi forradalmat” fel tudta oldani magában, nevezetesen „a birodalmi kontextusban”. Az eredeti szovjet projektum nem volt más, mint „a birodalmi, illetve forradalmi projektum sajátos fúziója”.
A legelején Lenin elképzelése természetesen nem tudott győzedelmeskedni az orosz birodalom hívei fölött. A forradalomnak mindazokat le kellett győznie, akik újra akarták teremteni a régi cári birodalmat. Ezek az erők elég jelentősnek bizonyultak, amint azt később a polgárháború megmutatta. Mindazonáltal, mivel nem rendelkeztek a modernitás sajátosan orosz alternatívájával egy olyan korban, amikor pedig világosan lehetett volna látni, hogy a birodalom megőrzése érdekében modernizációra van szükség, vereségük elkerülhetetlen volt. Oroszország modernizálása nélkül nem volt remény a birodalom számára. Lenin elképzelése viszont megnyerhette magának az értelmiség mindazon tagjait, akiknek fő erőfeszítése Oroszország modernizálására irányult, függetlenül attól, hogy beállítódásuk mennyire ellentmondásosnak tűnt Nagy Péter forradalma óta. Persze igaz, hogy „…az értelmiség éppúgy hangot tudott adni a következetesebb nyugatosítás iránti követeléseknek, mint a nyugatosítás autokratikus formája által okozott rombolás elleni tiltakozásnak”. De – érvel Arnason – „azok, akik a további nyugatosítás mellett érveltek és azok, akik nyugati forrásokból merítve védték az orosz tradíciókat vagy az oroszok küldetését, ugyanahhoz a beszédkörhöz tartoztak”. Még a nyugatosítás hívei sem tudtak elképzelni egy olyan jövőt, ahol Oroszország csak az egyik, és minden bizonnyal nem a legbefolyásosabb a kisebb-nagyobb európai nemzetállamok közül. Lenin számára, akinek zsenije biztos, hogy nem az elméletalkotásban, hanem abban állt, hogy ösztönösen meglássa a hatalom megragadásához vezető taktikai lépéseket, kapóra jött az a körülmény, hogy még a forradalom oldalán is elenyésző kisebbségben voltak azok, akik egy nyugati formájú, modern Oroszország lehetőségének megteremtésén fáradoztak. Győzelmük, ami azt jelentette volna, hogy a birodalom szétesik és helyén nemzetállamok jönnek létre, elfogadhatatlan jövőt kínált volna az oroszok abszolút többsége számára. Lenin elképzelése nagyon egyszerű volt. Oroszországból modern ipari társadalmat akart teremteni – anélkül, hogy bármi esélyt adott volna a Nyugatra jellemző pluralisztikus politikai és kulturális intézményeknek. Tudatosan persze arra törekedett, hogy ne erősítse az orosz birodalmat. Mivel azonban a partikularizmus ellensége volt, számára bárminemű szeparatista kísérlet rejtett antikommunista tendenciát jelentett. Következésképpen meg akarta őrizni a centralizált birodalom egységét. Totalitárius projektuma, „a totalitárius rezsim újra integrálta a birodalmi részeket egy új alkotmányos keretbe, amely ugyanakkor állíthatta magáról, hogy a modernitás alternatíváját képviseli, és kihívást jelent a Nyugatnak”. De az egység megőrzése, a totalitárius projektum – a rezsim hatása a mozgalomra – veszélybe került volna Sztálin „második forradalma” nélkül. „Sztálin második forradalma volt a legmeghatározóbb fordulat a szovjet modell történetében.” Sztálin határozott lépései nyomán egységesebb birodalom jött létre, mint valaha, amelyet felülről kormányoznak, s amelyet belülről nem fenyeget veszély.
Arnason vizsgálódása három különböző területet érint, amelyek különválása és sajátos integrációja a modernitás kiteljesedéséhez tartozik: a gazdasági, politikai és kulturális szférát. Hangsúlyozza, hogy a terv mítosza, a tervgazdaság eszméje, amely az erőforrások elpazarlásához és a hiány kialakulásához vezetett, nem volt más, mint annak a képzeletbeli célnak a racionalizálására tett kísérlet, amely a modernitás egyik legalapvetőbb kulturális előfeltevése: a ráció uralmának végtelen kiterjesztése. Ez a mítosz szorosan kapcsolódott „a politikai szférában fellépő új legitimációs mintához, amely azt állította magáról, hogy az objektív érdekek és történelmi törvények tudományos ismeretén alapul, s amelyet nem lehetett visszavezetni a legitim uralom más, tradicionális vagy modern típusára”. Az állam felnagyított szerepének eszméje sem volt idegen a modern gondolkodás számára, a modernitásnak – a társadalom korábbi típusaival szemben – az ellenőrzés és beavatkozás világos központjára van szüksége. Sztálini formájában azonban az eszme „figyelmen kívül hagyta kiegészítő funkcióit, azt, hogy fókuszként szolgáljon társadalmi konfliktusok artikulációjához és intézményesítéséhez”.
Látnunk kell, hogy „a második forradalmat és a sztálini autokrácia felemelkedését az orosz tradíció és a birodalmi hatalom modelljeinek nyilvánvaló újraélesztése kísérte”. Ezt a tényt a cári birodalom korábbi támogatói is látták. Rendkívül jellemző, hogy az úgynevezett nemzeti bolsevikok, akik teljes mértékben támogatták Sztálin második forradalmát, olyan emberek voltak, akik a polgárháborúban még a másik oldalon harcoltak. Sztálin halála után az autokráciától az oligarchiához történő átmenet tette aztán az orosz birodalmi tradíció szerepét még nyilvánvalóbbá. A politikai szférában történt változásokkal azonban nem jártak együtt párhuzamos változások a két másik szférában.
A szférák egymáshoz való viszonyára a túlzott és ugyanakkor nem elegendő integráció sajátos keveréke volt jellemző. Mindegyiknek megvolt a maga önabszolutizáló, független logikája, amely ugyanakkor meggátolta a másik kettő logikájának kibontakozását. Ennek eredményeként a rendszerből hiányzott mindenféle rugalmasság és reagálóképesség; ezért volt a válságtól az összeomlásig vezető út hihetetlenül rövid. A korábbi orosz birodalmon belül kibontakozó modell történetét összefoglalva Arnason a következőket írja: „A modernitás szovjet ellenparadigmája… komplex és belsőleg törékeny kombináció volt, ami csak egy nagyon specifikus kontextusban jöhetett létre: az orosz tradíció Nyugattal való érintkezésének kontextusában.”
A II. világháborúban aratott orosz győzelem eredményeként, mint az közismert, a birodalom még erősebbé vált. E tekintetben elegendő hangsúlyozni azt a körülményt – ez Arnason könyvének egyik fő mondanivalója –, hogy az eredeti modellt nem lehetett megvalósítani azokban az országokban, amelyeknek tradicionális, kulturális háttere lényegesen különbözött az orosz birodalométól. Ezt a körülményt Arnason csak azért vehette észre, mert – amint már rámutattunk – nem rendszerként értelmezi a kommunizmust. A strukturális, rendszerszerű megközelítés valamennyi verziója elsiklott efölött, s ezért nem látják, mekkora volt a kelet-közép-európai történelem valódi súlya és jelentősége az egész birodalom összeomlása szempontjából.
Igaz, a szovjet modell már önmagában, még a korábbi orosz birodalom határai között is születésétől fogva szükségszerűen rugalmatlan, törékeny, a válságjelenségekre reagálni képtelen kulturális háttér volt. És ha egyszer a válság már ott volt, ez szinte szükségképpen a birodalom összeomlását jelentette, akárcsak a korábbi, péteri birodalom esetében. A válság kifejlődését azonban elsősorban is külső tényezők határozták meg, még ha le is kell szögeznünk: ezeknek a birodalmat kívülről fenyegető tényezőknek a létezése maga ismét csak magából, a birodalom természetéből következett. Egy birodalom szükségképpen agresszív, mert belső erői önmaga kiterjesztésére késztetik. És a szovjet-orosz birodalom terjeszkedési törekvései, még azokban az esetekben is, amikor kétségtelenül sikereseknek bizonyultak, válsághoz vezettek a birodalmon belül. (Arnason igen részletesen elemzi Kína példáját, ahol a kommunizmus megint csak a birodalmi modernizáció funkcióját töltötte be, ugyanakkor mint másik, Moszkvának nem alárendelhető kommunista központ már önmagában, puszta létezése révén válságtényező volt a szovjet birodalom számára; ráadásul a Kínával kialakuló sorozatos konfliktusok megnehezítették a rendszer legitimációját.)
De a sikeres terjeszkedés is válságtényező volt: Arnason szerint – és teljes mértékben egyetértek vele – egyes esetekben még végzetesebb, mint az állandó konfliktus Kínával. Végzetesnek bizonyult nevezetesen azokban az esetekben, ahol a megszállott ország kulturális háttere nem tette lehetővé az eredeti modell teljes megvalósítását. És ez volt a helyzet az oroszok által a háború után megszállt három kelet-közép-európai ország, vagyis Lengyelország, Csehszlovákia és Magyarország esetében. A Szovjetunió képtelen volt szovjetizálni ezeket az országokat, ezt jelezte az 1956-os magyar forradalom, az 1968-as prágai tavasz és az 1970 utáni gyakorlatilag állandósult lengyel válság. A magyar forradalom és a cseh mozgalom leverése csak rövid időre tudta megoldani a problémát, viszont zavaró hatásokkal is járt: az orosz kormányzó oligarchia sem ezen események jelentését, sem saját impotenciáját nem volt képes megérteni. A Szolidaritás mozgalom története és az a tény, hogy a Szovjetunió nem mert beavatkozni, végzetesnek bizonyult a birodalom számára: csakúgy, mint impotenciája Afganisztánban, ismét csak egy más kulturális hátterű országban.
A gyengeség, amely Lengyelországban és Afganisztánban nyilvánvalóvá vált, azért bizonyult végzetesnek, mert egy gyenge birodalom nem valódi birodalom, egy gyenge birodalmat nem tekinthetnek legitimnek a lakosai. Ez az egyetlen következtetés, amelyet hiányolok Arnason könyvéből. Kitűnően igazolja a kommunizmus birodalmi jellegét, megmagyarázza, miféle szerepet játszott a birodalmi tradíció az orosz kommunista rendszer kialakulásában és fennmaradásában. Amit magyarázat nélkül hagy, sőt láthatóan nem érzi szükségét semmiféle magyarázatnak, az a birodalmi tradíció igen makacs természetének ténye. Miért tartozik az orosz tradícióhoz a birodalomra való törekvés? Nézetem szerint ez a fajta birodalmi gondolkodás nem az állam mongol modelljének a hatása, inkább a bármifajta külföldi uralomtól való félelemé. „Amíg birodalmunk erős, addig – bármilyen elnyomottak legyünk is, legyen bármennyire szegény is életünk a birodalmi uralom alatt – megvéd bennünket a külföldi elnyomástól.” Az oroszoknak ez az érzése – de nemcsak az övék, a grúzok például önkéntesen választották az orosz uralmat a török helyett – legitimálta az orosz birodalmat. A gyengeség első jele ezért delegitimizáló tényezőként jelentkezett. Lengyelország, Afganisztán éppoly végzetesnek bizonyult a szovjet-orosz birodalom számára, mint amilyen a krími háború stb. volt a cárizmus számára.
Ennek alapján meg tudjuk magyarázni a hidegháború végének delegitimizáló hatását is. A fegyverkezési verseny inkább a rendszer legitimizálását jelentette, még ha terhei elviselhetetlennek tűntek is. Abban a pillanatban, amikor Gorbacsov késznek mutatkozott a hidegháború befejezésére, mondván, hogy a Nyugat nem veszélyezteti a birodalom érdekeit, hanem inkább Oroszország modernizálásának elősegítésére hajlik – a történelem iróniája, hogy Gorbacsov azért járt el így, mert modernizálni akarta a birodalmat ismét csak azért, hogy erősebbé tegye – eljátszotta a rendszer legitimitását: ha nincs ellenség, a birodalom fölösleges. Most nincs ellenség. Oroszország azonban képtelennek látszik arra, hogy modern nemzetállammá váljon. És nemcsak azért, mert még mindig birodalom, a korábbi tizennégy szocialista köztársaság nélkül is. Hanem a hetven évig tartó szovjet uralom végzetes következményei miatt, illetve azért, mert hiányoznak a nyugati típusú individualizmus tradíciói. Nem zárhatjuk ki annak lehetőségét, hogy az elviselhetetlen káosz ismét egy birodalmi típusú megoldáshoz vezet majd.
(Angolból fordította: Orosz István)
Jegyzetek
[1] Johan P. Arnason, The Future that Failed. Origins and Destinies of the Soviet Model Roudedge: London & New York, 1993
[2] Ez a koncepció még a szovjet rendszerről a hetvenes években írott legjobb munkákban is szervesen jelen van, amelyek közül kettő mindazonáltal Arnason könyvének fontos ösztönző forrása: Fehér Ferenc, Heller Ágnes és Márkus György Diktatúra a szükségletek felett című könyve, illetve Cornelius Castoriadis Devant la guerre című munkája a „sztratokrácia” elméletével.
[3] A válság kezdete a krími háború idejére tehető, amikor a Nagy Péter által igen speciális formában modernizált orosz állam először vereséget szenvedett. A vereségnek megvoltak a maga következményei: az 1861-es reform volt az első lépés egy másféle, nyugati típusú modernizáció irányába, ám számos oknál fogva – amelyeket itt nem áll módomban megvizsgálni, de amelyek között nyilvánvalóan a legfontosabb az a tény, hogy az egész folyamat nem kérdőjelezte meg a birodalom létét – Oroszország nem vált nyugati értelemben vett valódi modern állammá, de nem is tudott annyira megerősödni, mint amilyen Péter idején volt; 1905-ben Japántól szenvedett vereséget, és 1917-re már világos lett, hogy egyszerűen képtelen folytatni a háborút.