Slobodan Milosevics hatalmának kilenc évében, egészen pontosan 1987. ősze óta Szerbia szinte mindenben lemaradt a világtól. Crna Gora mellett Szerbia az egyetlen olyan állam Európában, melyben az előző korszak kommunistái uralkodnak. Igaz, hogy Közép- és Kelet-Európa szinte minden államában olyan egyének vagy csoportok kerültek ismét hatalomra, akik az előző, kommunista rezsimhez tartoztak, egyedül Szerbiában maradt fenn gyakorlatilag az egész korábbi hatalmi struktúra. A Szerbiai Szocialista Párt, Milosevics pártja eddig háromszor nyerte meg a választásokat – 1990-ben, 1992-ben és 1993-ban –, ő maga pedig kétszer győzött az elnökválasztásokon – 1990-ben és 1993-ban.
Amíg Európa az egységesülésre törekedett, Milosevics a „minden szerb egy államban” tézisét hirdette. Miközben a legtöbb volt kommunista országban nagy lendületet vett a privatizáció, Szerbiában ez a folyamat a kezdet kezdeténél tart. Egyetlen posztkommunista országban sem biztosított az alkotmány a köztársasági elnöknek ekkora hatalmat, s a köztársasági elnök sehol sem lépte át oly nagy mértékben a hatáskörét, mint Szerbiában. Míg a volt kommunista országok többsége a Nyugat felé siet, addig Szerbia „pravoszláv testvérei”, az oroszok felé tart, és feláldozza a fél évszázados küzdelmet, amit a technológiailag fejlettebb és demokratikusabb Nyugathoz való felzárkózásért folytatott. A szerbiai rezsim volt az egyetlen, mely a demokráciát az utcára küldött rendőrséggel és katonasággal „védte”. Csak Szerbiában történhetett meg, hogy letartóztatták és megverték a legerősebb ellenzéki pártok vezetőit.
A háború és a nemzetközi szankciók csupán befejezték Szerbia önelszigetelésének folyamatát. Szerbia Európa szellemi, kulturális, tudományos, gazdasági és politikai provinciájává vált.
Milosevics belehajszolta a szerb népet egy háborúba, mely olyan súlyos szerb vereséggel ért véget, amilyenre a rigómezei csata óta nem volt példa. Mindenekelőtt az ő téves politikájának köszönhető, hogy Horvátországban gyakorlatilag nincsenek már szerbek. Milosevics először Jugoszlávia-szerte felhergelte a szerbeket, majd néhány évvel később, amikor felfogta, hogy füstbe ment az ő kormányzása alatt álló nagyszerb állam terve, cserben hagyta őket, és kiszolgáltatta Tudjman, Izetbegovic és a NATO kénye-kedvére. Ezzel végképp bebizonyosodott, hogy Milosevicset nem a szerb nép érdekei vagy a nagyszerb állam eszméje érdekli, hanem kizárólag a saját hatalma. Ez a felismerés azonban, bármennyire nyilvánvaló is, a szerbek többségének még csak nem is dereng. Hogyan lehetséges ez? Miért nem akarnak szembenézni a szerbek a valósággal? Írásunkban ezekre a kérdésekre próbálunk meg választ adni.
A háború során és a nemzetközi szankciók hatására Szerbia gazdasága gyakorlatilag megsemmisült. Az emberek életszínvonala óriásit zuhant. A háború előtti 700-800 DM-t kitevő átlagkereset mára jó, ha eléri a 100 DM-t.
Politikájának katasztrofális következményei ellenére Milosevics továbbra is hatalmon van, és a közvélemény-kutatások szerint[1] ma nagyobb népszerűségnek örvend, mint két-három évvel ezelőtt.
Miért van ez így, és milyenek Milosevics kilátásai?
Milosevics más volt kelet-európai vezetőktől eltérően már 1987-ben felfedezte a nacionalizmus erejét, és sikeresen ki is használta annak érdekében, hogy hatalmon maradjon. Megígérte, hogy megfékezi a szerbek kitelepülését Koszovóról,[2] és ismét egyesíti Szerbiát, mely akkoriban a két autonóm tartományból, Vajdaságból és Koszovóból, valamint az úgynevezett szűkebb Szerbiából állt, és ezzel megnyerte magának a nép és a pártapparátus nagy részét. Milosevics felemelkedése szempontjából döntő jelentősége volt új koszovói politikájának; ezt a vidéket a szerbek mindig is államuk kulturális, szellemi és vallási központjának tartották. Koszovó és a Vajdaság tartományi vezetőségének 1988-as félreállítása után, mikor is Belgrád Szerbia egész területe fölött korlátlan uralomra tett szert, Milosevics biztosította magának a szerb nép sérthetetlen vezérének pozícióját. A szerbek többsége számára Milosevics volt az a politikus, aki „visszaadta a jogfosztott szerb nép méltóságát”. A horvátországi és a boszniai háború, melynek kirobbantásában döntő hatása volt Milosevics új politikájának, csak még jobban megszilárdította pozícióit. Azzal ugyanis, hogy a Horvátországból és Bosznia-Hercegovinából való kiválásra biztatta a szerbeket, még népszerűbbé vált. Abban az időben azt az embert látták benne, aki még a régi, nagy álom beteljesülésének lehetőségét is felcsillantotta: hogy minden szerb egyetlen szerb államban éljen.
Szerbia Szocialista Pártja idejében biztosította magának a „nemzeti legitimációt”, és az ellenzékkel szemben rendkívül ügyesen kijátszotta a nemzeti kártyát. A legutóbbi, 1993-as választásokon – ahol mint a helyes középút képviselője lépett fel – egyrészt Seselj Szerb Radikális Pártját azzal vádolta, hogy radikalizmusával mindent megsemmisít, „amit eddig ezen a téren sikerült elérni”, másrészt a demokratikus ellenzék fő erejét, a Szerb Megújulás Pártját azzal, hogy elárulta a „nemzeti érdekeket”, és „a Nyugat érdekeit szolgálja”.
Milosevics pártja nemcsak megőrizte bizonyos nagy társadalmi csoportok támogatását, de új csoportokat is meghódított. Olyan tömegekről van szó, melyeknek nagy hatása van a választási eredményekre. Számos felmérés bizonyítja, hogy az SZSZP-nek erős bázisa van a munkások, a nyugdíjasok, az állami hivatalnokok, a katonatisztek és a parasztok körében, akik elsősorban azért választották ezt a pártot, mert féltek a társadalmi megrázkódtatásoktól és a munkanélküliségtől.[3] Az említett társadalmi rétegek többsége az ellenzék által képviselt gazdasági és politikai versenyen alapuló társadalomban kockára tenné megszerzett jogait és előjogait, érthető, hogy szavazatával az SZSZP-t támogatja.
Az SZSZP tartós hatalmát biztosítja Milosevicsnek az a képessége, hogy határozottan, sőt, ha szükséges, mindenáron megőrizze és megvédje hatalmát. 1991-ben és 1992-ben, amikor az ellenzék néhány alkalommal megpróbálta tömeges tüntetések útján engedményekre bírni a kormányt, megmozdulásaikat erőszakkal verték szét.
Ebben is tetten érhető az SZSZP és a legtöbb volt szocialista ország kormányzó pártjai közötti különbség. A nyolcvanas évek végén a kelet-európai országok kommunista pártjainak vezetői többnyire elvesztették önbizalmukat, és nem tudták, nem merték „mindenáron” megvédeni a hatalmukat. A párteliten belül eluralkodott a meggyőződés, hogy a szocializmusnak – s ekként a kormánynak is – elkerülhetetlenül vége.
A kommunizmus bukásának e drámai pillanataiban az SZSZP vezetőségében egészen más szellemi állapot uralkodott. Elsősorban a „liberálisok” és a „konzervatívok” között 1987-ben lezajlott párton belüli összeütközés eredményeképpen. A Szerb Kommunista Szövetség Központi Bizottságának 8. konferenciáján ugyanis a Slobodan Milosevics vezette „ortodox-kommunista” áramlat győzött. A győzelem után Milosevics rögtön új embereket rakott a legfontosabb pozíciókba, a maga legodaadóbb embereit. Ezen események hatására az új vezetői gárda Szerbiában igen optimista volt erőit és pozícióinak stabilitását illetően. A többi kelet-európai kommunista vezetőség kedvetlenségével és fáradtságával szemben itt az önbizalom és a hatalomvágy uralkodott. Abból a meggyőződésből indultak ki, és nem alaptalanul, hogy az új hatalom, elsősorban koszovói politikája miatt, élvezi a szerb nép támogatását.
Az SZSZP tartós hatalmának oka Milosevics pragmatikus politikája. Ellentétben azzal az elterjedt nézettel, hogy a szerbiai rezsim keményvonalas marxista és kommunista, az igazság az, hogy Milosevics irigylésre méltó rugalmassággal alkalmazkodott az új helyzetekhez és a nép hangulatához. Nyilvánvaló, hogy őt semmilyen ideológia nem vezérli, csakis és kizárólag tulajdon hatalmának a megőrzése érdekli.
Milosevics eddigi politikájában három fázis különböztethető meg. Az első időszakban (1985–1987) a hatalom megszerzése volt a célja, ezért igencsak hangsúlyozta a maga forradalmi, jugoszlávpárti és marxista orientációját. Elsősorban azért, hogy magához vonzzon minél több prokommunista és projugoszláv régi kádert, és minél több tábornokot a Jugoszláv Néphadseregből, akiknek még mindig nagy befolyásuk volt a politikai életre. Politikája helyesnek bizonyult, hiszen éppen ezek a káderek segítették őt hatalomra.
Milosevics politikájának második szakasza a kommunizmus bukása és a háború kitörése után vette kezdetét. A „munkásosztály érdekeiért” folytatott harcot a szerb nép „nemzeti érdekeiért” vívott harcra cserélte fel. Ugyanilyen könnyen és gyorsan hagyta el a jugoszláv eszmét is. Elkövetkezett a szerbek közös államának megalkotásáért folytatott harc ideje.
A harmadik fázis Vance–Owen bosznia-hercegovinai béketervének elfogadásával kezdődött 1993 közepén. Milosevic új politikájának alapja ezentúl a béke szorgalmazása a volt Jugoszlávia területén. A legfontosabb változás korábbi politikájához viszonyítva a boszniai szerbek vezetőségével való kapcsolat teljes megszakítása, miután ők 1994 közepén visszautasították a nemzetközi béketervet. Néhány hónap múlva Milosevics gazdasági és politikai szankciókat vezetett be a boszniai szerbek ellen.
Miként korábban, politikájának e legújabb változását is kizárólag pragmatikus okok motiválták. Miután megérezte, hogy a szerb nép belefáradt a háborúba és a szankciókba, valamint hogy a Szerbiára nehezedő nemzetközi nyomás egyre nagyobb, Milosevics úgy döntött, hogy tesz még egy harmadik fordulatot is.
Milosevics választási eredményeinek oka az az egyszerű tény, hogy az ő pártja egész idő alatt uralmon volt. Hatalmi helyzeténél fogva az SZSZP megtehette, hogy lelassítsa a gazdasági reformokat, és szinte teljesen leállítsa a privatizációt. Milosevics felmérte, hogy a piacgazdaságra való radikális áttérés, komolyan veszélyeztetné társadalmi bázisa – mindenekelőtt a gyári munkások – érdekeit. Így aztán az SZSZP évek óta életben tart sok olyan gyárat és üzemet, melyeknek semmi gazdasági alapjuk nincs a fennmaradásra.
Milosevics és az SZSZP választási sikereit a legfontosabb médiumok (a Szerbiai RTV és a „Politika” sajtóház) fölötti tökéletes ellenőrzés is elősegítette. A propagandában a televízió vitte a vezető szerepet, hisz a gazdasági válság közepette az újságok kis példányszámban jelennek meg, és kevésbé befolyásolják a választók tömegeit. 1995 közepétől az állami médiumok, kiváltképp a Szerbiai RTV nem tájékoztatták többé a nyilvánosságot az ellenzék működéséről, úgyhogy az egyszerű néző akár azt gondolhatná, hogy Szerbiában nincs is ellenzék.
A televízióval való visszaélés a hatalmon lévő párt részéről különösen a legutóbbi választási kampány során volt nyilvánvaló. A statisztikai összesítés egyértelműen bizonyítja az elfogultságot. 1993. december 3-ától 16-áig az esti, fél nyolcas hírekben a Szerbiai RTV összesen 4 óra hosszát kitevő műsort sugárzott az SZSZP-ről, miközben 93-szor említette meg a pártot. Jól járt a Jugoszláv Egyesült Baloldal is (Milosevics elnök feleségének pártja), mert habár egyetlen képviselője sem jutott be a parlamentbe, 30-szor említették meg, és összesen 1 órát kapott. Ezzel szemben a legerősebb ellenzéki párt, a Szerb Megújulás Pártja mindössze 43 percet kapott, és 30-szor említették. Az időközben nagy ellenséggé vált egykori szövetséges, az ultranacionalista Szerb Radikális Párt, mely az előző választásokon a szavazatok 23%-át elvitte, mindössze 3 percig szerepelt a képernyőn, és kétszer említették meg.[4]
Milosevics hatalmának rendíthetetlenségét az is magyarázza, ahogy Szerbia polgárai az előző, önigazgatási-szocialista rendszerre tekintenek. Ebben megintcsak feltűnő a különbség Szerbia és a legtöbb volt kommunista ország között. Ott a kommunisták gyors és „könnyű” trónfosztásához hozzájárult az is, hogy az emberek végletesen negatívan gondolkodtak arról a rendszerről, melyet az uralkodó kommunista párt képviselt. Az első szabad választások megmutatták, hogy ezekben az országokban a nép zöme kész volt támogatni mindenkit, aki elítéli és elveti a korábbi rendszert.
Szerbiában az uralkodó pártra nem nehezedett ilyen nyomás. Miért nem? Először is azért, mert a jugoszláv kommunisták – a környező kommunista pártokkal ellentétben – a saját erejükből jutottak hatalomra. Másodszor azért, mert Jugoszlávia már 1948-ban kivonta magát az orosz fennhatóság alól, és saját maga döntött a sorsa felől. Harmadszor azért, mert a szocializmus jugoszláv modellje sokkal több jogot és szabadságot adott a polgároknak. Jugoszlávia volt például az egyetlen olyan szocialista ország, mely szinte teljesen megnyitotta az országhatárait. Gazdasági szempontból is sokkal jobban élt a nép, mint más szocialista országokban. Így érthető, hogy ma, a gazdasági összeroppanás és a nagy társadalmi átrétegződés után sokan nosztalgikusan gondolnak a múltra, és továbbra is annak a pártnak és azoknak az embereknek szavaznak bizalmat, akik bizonyos mértékben még mindig ezt a múltat jelképezik, és nem fogják fel, hogy éppenséggel Milosevicsnek köszönhető a mai tragikus helyzet.
Milosevics hosszan tartó uralmát biztosította az is, hogy az ellenzék az elmúlt hat év alatt sem tudott egyesülni és komoly alternatív programot felkínálni. A legutóbbi, 1993-as választásokon az ellenzéki pártok megszerezték ugyan a szavazatok 49%-át, ámde a szocialisták, a választási szisztémának köszönhetően (mely a többségi és a proporcionális rendszer kombinációja), a maguk 37%-ával mégis megkaptak 123 parlamenti mandátumot a 250 közül, és egy kis, addig ellenzékinek számító párt segítségével sikerült kormányt alakítaniuk. Habár ez elég meggyőző bizonyság volt arra, hogy csak az egyesült ellenzék győzheti le az SZSZP-t, az ellenzéki vezetők mégsem kezdtek komoly tárgyalásokba az egyesülésről. Ehelyett folytatták a kölcsönös vádaskodásokat és a veszekedéseket.
Az ellenzék nem tudta kihasználni azt a pillanatot, amikor Milosevics politikája történelmi vereséget szenvedett (a horvátországi Szerb Krajina bukása, a boszniai szerbek bombázása a NATO részéről), sőt megengedte, hogy Milosevics az ő számlájukra írja a saját vereségét, és a legtöbb ellenzéki pártot „háborús uszítónak” bélyegezze. Az átlagos szerbiai választó fejében – akiről már bebizonyosodott, hogy igen rövid az emlékezete – várhatóan jobban megmarad az, hogy az ellenzék legnagyobb része (Vuk Draskovics kivételével) támogatta Karadzsicsot és Mladicsot, meg az egyes ellenzéki vezetők nemrégi NATO-ellenes nyilatkozatai, mint az, amit Milosevics mondott három-négy évvel ezelőtt. Abban a nagy pillanatban, amikor a demokratikus ellenzéktől elvárható lett volna, hogy kihasználja Milosevics politikájának vereségét, és meghirdesse a maga eszméit az új, demokratikus, európai Szerbiáról, a legtöbb ellenzéki párt a korábbi milosevici politika vereségének örvényében találta magát.
Felmerül a kérdés: mennyire stabil és tartós Milosevics hatalma?
A Boszniára vonatkozó daytoni békeegyezmény megkötése után, 1995 végén Milosevics megmutatta, hogy milyen ügyes a belpolitikában – illetve ismét bebizonyította, hogy mily rendkívül rafinált, ha saját hatalmának megtartásáról van szó.
Úgy látszik, sikerült meggyőznie a szerbek nagy részét arról, hogy a daytoni békeegyezmény megkötése tulajdonképpen az ő politikájának nagy sikere. A kulcsszerepet ebben a nagy hatású állami média játszotta, mely napról napra szajkózza a „Milosevics békepolitikájának nagy győzelméről” szóló híreket. A háborúba belefáradt, a gazdasági szankciókkal meggyötört szerb nép mintha nem venné észre, hogy ez voltaképpen a teljes vereség pillanata, hogy a szerbek szinte mindegyik régi ellensége győzelmet arat, hogy Horvátországban gyakorlatilag nincsenek már szerbek, hogy az ország tele van menekültekkel, a hazai lakosság pedig nyomorult gazdasági helyzetben leledzik. Ahogy egy magyar filozófus mondta nemrég: „Hát Szerbiában valóban senkinek nem tűnik fel, hogy Milosevics elvesztette a játszmát?”[5]
És valóban, szem előtt tartva a katasztrofális gazdasági és politikai szituációt, könnyen felvetődik a kérdés: a szerbeknek miért nem jut eszébe, hogy esetleg új elnököt kellene választaniuk? Ez a kérdés azonban, legalábbis a többség esetében, még csak tudat alatt sem merül fel, és ez csakugyan példátlan tény Európa újabb kori történelmében – hogy egy népvezér ilyen katasztrofális vereség után is tovább uralkodjon, mintha mi sem történt volna! A szerbek nagy részének gondolkodása még mindig hihetetlenül szűk gondolati körben mozog: „Milosevics mellett kell lenni, nehogy még rosszabb legyen.” Ma a szerbek többsége mintha el sem tudná gondolni a lehetőséget, hogy Milosevics nélkül jobb lehetne. Számukra még mindig Milosevics az egyetlen politikus, aki megadhatja azt, ami ebben a pillanatban a legfontosabb nekik: a békét és a biztonságot. Él a rettegés – amit nagy mértékben az állami médiumok szítanak mesterségesen –, hogy bármely ellenzéki vezér győzelme mindkét említett célt veszélyeztetné. Így jött létre az az abszurd helyzet, hogy szinte ugyanazok az emberek, akik 1988-ban és ’90-ben azért támogatták Milosevicset, és azért szavaztak rá, mert nagy nacionalistát láttak benne, azt a politikust, aki majd lehetővé teszi, hogy „minden szerb egyetlen szerb államban éljen”, most azért szavaznak rá, mert azt az embert látják benne, aki elhozta nekik a békét, és némi biztonságot szavatol. Ha most megkérdeznének valakit a szerbek közül, hogy mi van azzal a néhány évvel ezelőtti periódussal, amikor nekihevülve kiáltozta a nacionalista jelszavakat, nagyon elcsodálkozna, és őszintén, teljes meggyőződéssel felelné, hogy ő bizony soha az életben nem volt nacionalista.
Elképesztő, hogy ez a szerb még mindig nem vette észre, hogy a háború a szerbek hatalmas vereségével ért véget. Azon kevesek pedig, akik készek elfogadni a tényt, hogy a háborút a szerbek bizony elvesztették, meg fogják ismételni a „nemzet atyjának”, Dobrica Cosic írónak ama tragikusan ostoba mondatát, mely szerint a szerbek győztesek a háborúban, és vesztesek a békében. Tehát a háborút nem a harctéren vesztették el, hanem a NATO, Clinton, Németország és a gyatra szerb politikusok hibájából.
Milosevics maximálisan kihasználja a tényt, hogy a Nyugat, különösképpen az Egyesült Államok nagy mértékben az ő „együttműködési készségére” támaszkodik (ami voltaképpen abból áll, hogy kész elfogadni Washington legtöbb követelését Bosznia-Hercegovinát illetően), és megfojtja azt a néhány független médiumot és nem kormánypárti szervezetet, ami még megmaradt Szerbiában. Mi több, belebeszéli a polgárok fejébe, hogy a kormány az Egyesült Államoktól kapott „zöld fényt” ehhez a politikához. Ezért a legbefolyásosabb állami médiumokban egyre gyakrabban olvashatók és hallhatók olyasfajta hírek, melyek „Szerbia és az Egyesült Államok viszonyának normalizálódásáról”, az amerikaiak meg a szerbek régi szövetségéről és barátságáról meg hasonlókról beszélnek. Milosevics rájött, amíg ő viszi a kulcsszerepet a daytoni egyezmény végrehajtásában, illetve amíg rá tudja bírni a boszniai szerbeket a NATO-val és a IFOR-ral való együttműködésre, az Egyesült Államok nem megy bele egy komolyabb konfliktusba a szerb médiumok szabadsága ügyében. Milosevics ezen „együttműködési készségére” mutatott rá Bill Clinton is: „Meg kell mondanom, hogy Milosevics elnöknek kulcsszerepe volt Daytonban”.[6] Milosevics helyesen mérte fel, hogy Szerbia belpolitikája kevésbé érdekli az Egyesült Államokat, s hogy eljött a kellő pillanat, hogy „rendet tegyen” Szerbiában. Ezért a daytoni békeegyezmény megkötése után rögtön ellenőrzése alá vette az utolsó független tévéadót, a „Stúdió B”-t, majd lehetetlenné tette a Soros Alapítvány további munkáját Szerbiában. Várakozásainak megfelelően, a Nyugat erőtlenül és langyosan reagált.[7] Így aztán Milosevics ebből a belpolitikai játszmából is győztesen került ki, a vesztes pedig ismét a szerb nép és a demokrácia.
A „békepolitikájának nagy győzelme” után előállt kedvező helyzetet Milosevics arra is felhasználta, hogy „rendet tegyen” a saját pártjában. A SZSZP harmadik, 1996 márciusában tartott kongresszusán Milosevics befejezte a párt „megtisztítását” a „nacionalistáktól” – azaz azoktól az emberektől, akik lelkesedéssel és hittel gyakorolták az ő korábbi soviniszta és nacionalista politikáját. Mindazoknak, akik hittek Milosevics politikájában, és ezért lelkesen alkalmazták azt, menniük kellett a pártból. Kizárták az SZSZP-ből Mihajlo Markovics filozófust, Borislav Jovicsot, a JSZSZK volt elnökét, Milorad Vucelicset, a Szerbiai RTV igazgatóját. Azt is el kell mondani, hogy ez a három politikus az SZSZP azon áramához tartozott, mely nem nagyon örült a Jugoszláv Egyesült Baloldal felvirágzásának, és nem jó szemmel nézte, hogy Mirjana Markovics beleavatkozik az SZSZP káderpolitikájába. Olyan emberek kerültek helyettük a pártvezetőségbe, akiknek nincs semmiféle politikai integritásuk, mint például Zoran Lilics, a JSZK elnöke vagy Nikola Sainovics, a szövetségi kormány alelnöke. Így amellett, hogy a párt „megtisztult a nacionalistáktól”, Milosevics még teljesebb és közvetlenebb ellenőrzése alá került. A pártban nincs második vagy harmadik ember. Az egyik oldalon ott van Milosevics, a másikon a többiek. Milosevics olyan messzire ment ellenőrzésének kiterjesztésében, hogy leváltotta az eddigi alelnököt, a harmincéves Percevicset is, aki a „nagy vezértől” függetlenül is foglalkozni mert a káderkérdésekkel. Milosevics természetesen nem fél attól, hogy egy ilyen fiatal ember még veszélyeztetheti őt; a Percevics-ügyből példát statuált, hogy mindenki törődjék a saját dolgával, és ne avatkozzon bele olyasmibe, amihez semmi köze.
A sok furcsaság között a legfurcsább jelenség Szerbia politikai életében Milosevics feleségének, Mirjana Markovicsnak a helyzete. Szerbia e tekintetben is egyedülálló Európában. Mirjana Markovics nem csak egy másik párt tagja, hanem annak vezetője. A prokommunista és projugoszláv eszméket valló Jugoszláv Egyesült Baloldal élén áll. Annak ellenére, hogy a választók részéről szinte semmilyen támogatást nem kapott, pártjának a hatalma nőttön nő. Ez mindenekelőtt annak eredménye, hogy Mirjana Markovics, aki műveltebb és erősebb egyéniség, mint Milosevics, óriási hatással van a férjére. A szélesebb nyilvánosság számára akkor vált szemmel láthatóvá Mirjana Markovics befolyása a szerbiai politikai életre, amikor a „Duga” című havilap folytatásokban közölni kezdte mára már hírhedtté vált naplóját. Az újság olvasói egykettőre észrevették, hogy Mirjana Markovics „csodálatos módon” képes előrelátni a szerbiai politikai eseményeket. Azokat a politikusokat, akiket megtámadott a naplójában, néhány hónap múlva vagy leváltották, vagy az állami médiumok céltáblájává tették. Így például a Mirjana Markoviccsal való vita után váltották le az SZSZP alelnökét, Mihajlo Markovics filozófust. Mirjana Markovics volt az első, aki a nacionalizmus és a háborús bűntettek vádjával illette Seseljt. A legtöbb avatatlan szemlélőt meglepte a támadás Seselj ellen, aki akkor még férjének politikai szövetségese volt. Néhány hónappal később az SZSZP megszüntette az együttműködést a Szerb Radikális Párttal, Seseljt pedig sovinizmussal, garázdálkodással és háborús bűnökkel vádolta meg. Úgyszintén Mirjana Markovics volt az első, aki megtámadta Karadzsicsot, és ezzel beharangozta a Milosevics meg a boszniai szerbek közötti nagy összeütközést. Mindemiatt Belgrádban az járta, hogy az ellenzéki politikusok türelmetlenül várják a „Duga” minden új számát, hogy tájékozódhassanak Milosevics terveiről. Még a külföldi hírügynökségek is Mirjana naplójának részleteit idézték a nap híre gyanánt. A német lapok például 1996. április 28-án azt adták hírül Belgrádból, hogy Mirjana Markovics a naplójában Jugoszlávia és Németország viszonyának mielőbbi normalizálásáért száll síkra. Mindez nagyon szép lenne, ha nem éppenséggel ő meg a férje lettek volna azok, akik „megcsinálták” Karadzsicot meg Seseljt, és beindították ezt az egész iszonyatot a volt Jugoszláviában.
Amellett, hogy nagy befolyása van Belgrád hivatalos politikájának alakítására, Mirjana Markovicsnak ugyanilyen nagy beleszólása van annak a pártnak a káderpolitikájába is, melynek ő nem tagja, a férje azonban a vezére. Habár a saját pártjának, a JEB-nek egyetlen képviselője sincs a parlamentben, Szerbia jelenlegi kormányának két minisztere (az energetikai és az igazságügyi) a Jugoszláv Egyesült Baloldal tagja. S Mirjana Markovics még inkább érvényesíti befolyását az SZSZP olyan kimagasló tagjain keresztül, akikről köztudomású, hogy „közel állnak” az ő pártjához, illetőleg személy szerint hozzá. Ezek közé tartozik a Szerbiai RTV igazgatója, a legnagyobb sajtóház, a „Politika” igazgatója és a legnagyobb szerb bank, a „Beobanka” igazgatója. Jugoszlávia oroszországi, bolgár, valamint legújabban kínai, vatikáni és magyarországi nagykövetei is Mirjana Markovicsnak köszönhetik kinevezésüket.
A SZSZP káderpolitikájára gyakorolt hatásának legérdekesebb példája egy két évvel ezelőtt napvilágot látott írásának „utóélete”. 1994. november 16-án a „Borba” című napilapban megjelent cikkben Mirjana Markovics egyik legközelebbi munkatársa, a JEB pártvezetőségének tagja, Zoran Cicak a legfőbb háborús uszítókként Mihajlo Markovicsot, Borislav Jovicsot és Milorad Vucelicset nevezte meg. A három magas rangú állami és pártfunkcionárius élesen reagált, és Cicakot a JEB leváltotta funkciójáról. Ám egy év múlva kiderült, hogy Cicak igen jól tájékozódott az SZSZP jövendő politikájáról. (Mint már említettük, 1995 végén és 1996 elején az SZSZP mindhárom funkcionáriusát menesztették.)
A legnagyobb hatású állami médiumok mellett, melyek nap mint nap tájékoztatnak e parlamenten kívüli párt tevékenységéről, Mirjana Markovics pártja érdekes módon egyre több vállalkozót tudhat maga mögött. Azon egyszerű okból, hogy az export-import tevékenységhez, a rádió- és tévéadók megnyitásához, a kőolajjal, cigarettával való kereskedéshez és sok egyéb jól jövedelmező vállalkozáshoz elengedhetetlen a JEB nem hivatalos jóváhagyása, enélkül ugyanis nem tudnak hozzájutni a szükséges állami engedélyekhez, a szerbiai vállalkozók egyre gyakrabban az elé a választás elé kerülnek: vagy felhagynak az üzlettel, vagy csatlakoznak Mirjana Markovics pártjához.
A vállalkozók beözönlése ebbe a pártba ahhoz az abszurdumhoz vezetett, hogy miközben e párt a kommunizmus, a baloldal és a szociális igazságosság eszméit hirdeti, vezetőségében a magánvállalkozók és az újgazdagok dominálnak. Mi több, a JEB vezetőségének egyes tagjai, akik kisebb állami üzemek olcsó megvásárlásával gazdagodtak meg, most szinte nap mint nap szajkózzák Mirjana Markovics privatizációellenes álláspontját. Ugyanilyen képtelenül és groteszkül hangzanak Mirjana Markovics felhívásai a háborús nyerészkedők elleni harcra, lévén hogy helyettese és a JEB legbefolyásosabb vezetői, mint mindenki tudja, a legnagyobb háborús újgazdagok közé tartoznak Szerbiában.
A fő ok, amiért a JEB ilyen sokat tesz a vállalkozókért, természetesen a pénz, amelyet azok „önkéntesen” ebbe a pártba fektetnek be. Belgrádban az a vicc járja, hogy a maffia és a JEB között az a fő különbség, hogy míg a maffiózók a vállalkozók ajtain csöngetnek pénzt követelve, addig a vállalkozók maguktól kopogtatnak a JEB ajtaján, pénzt kínálva. A JEB ez irányú tevékenységének másik célja, hogy még jobban gyengítse az ellenzéki pártokat. Azzal ugyanis, hogy a maga oldalára állított minden nagyobb szerbiai magánvállalkozót, „kirántotta az ellenzék talpa alól a szőnyeget”, s még jobban elszegényítetté és ellehetetlenítette azt.
Milosevics pártja már korábban teljesen az ellenőrzése alá vonta az állami vállalatokat. Az állami intézmények (iskolák, kórházak) meg a vállalatok igazgatói szinte valamennyien SZSZP-tagok, a legnagyobb vállalatok igazgatói pedig miniszterek, a kormány alelnökei és az SZSZP végrehajtó bizottságának tagjai. Ami különösen jellemző: a miniszteri fotelekbe ülve megtartották igazgatói karosszékeiket is. Azelőtt ilyesmi elképzelhetetlen volt.
Hogy minden még szörnyűségesebb és tragikusabb legyen, a szerbiai polgárok igen gyorsan és könnyen hozzászoknak ehhez az „új” rendszerhez, ugyanis mindez többé-kevésbé ismerős. A különbség csupán annyi, hogy az SZSZP és a JEB ellenőrzése a médiumok meg a gazdaság fölött kifejezettebb, mint annak idején a Jugoszláv Kommunisták Szövetségéé volt.
Mirjana Markovics nagy bátorításnak érzi, hogy Lengyelországban és Olaszországban nemrég győzelmet aratott a baloldal. S ami a legrosszabb, ő tényleg azt hiszi, hogy a pártja ezeknek a „baloldali és demokratikus” pártoknak a csoportjába tartozik. Mi több, az utóbbi időben a Milosevics–Markovics házaspár nagy erőfeszítéseket tesz a „baloldal” nemzetközi megszervezéséért. Abban reménykednek, hogy Kínában, Észak-Koreában, Kubában és az orosz kommunistákban – majd ha azok abbahagyják az Egyesült Államokkal való „együttműködést” – olyan partnerekre találnak, akikkel karöltve ellensúlyozni tudják a Nyugatot. Éppen a Milosevics–Markovics házaspár „nemzetközi együttműködésének” e példáján szemléltethető politikájuk minden gyengesége. Mindketten ügyesek, belpolitikai téren szinte verhetetlenek, felülmúlhatatlanok, ha be kell csapni egy-egy valjevói vagy ubi (kisvárosok Szerbia belsejében – A ford.) embert, ámde külpolitika területére érkezve kiderül, mennyire híján vannak mindketten a tágabb műveltségnek, képzettségnek, mennyire nem látják át a nagyvilágban zajló aktuális folyamatokat. Ezzel nem akarom kétségbe vonni Milosevics ügyességét és „charmeur”-képességét, amellyel megnyeri Holbrooke-ot, vagy valami „apró csalással” egy-egy jó pontot szerez magának a Christopherrel vagy Kinkellel folyó tárgyalásokon. Az a gond, hogy a Milosevics–Markovics házaspár nem fogja föl, hogy az olasz meg a lengyel baloldal valami egészen más, mint az ő pártjaik, s hogy az orosz meg a kínai kommunistákkal kötött barátság azon túl, hogy még jobban irritálja a Nyugatot, egyáltalán semmi hasznot nem hozhat számukra. Szerbia túl kicsi, azok meg túl messze vannak.
Végül felmerül egy különösen érdekes kérdés: ugyan miért egyezett bele Milosevics abba, hogy a felesége saját pártot alakítson, és miért engedte át neki a hatalom ilyen tetemes hányadát? Vajon csupán feleségének csillapíthatatlan hatalomvágya kergette bele ebbe? Ez biztos fontos tényező volt, de nem az egyetlen. A JEB megalakításával a Milosevics–Markovics házaspár mindenekelőtt biztosítani akarta pozícióit a szerbiai pártok balszárnyán. Valószínűleg felmérték, hogy az SZSZP a jövőben, amennyiben hatalmon akar maradni, a centrum felé kell tolódjon, és többek között kénytelen lesz elfogadni és végbevinni a privatizációt. Ez a munkások egy részének elbocsátásához, és az SZSZP baloldali érzelmű választóinak elégedetlenségéhez vezet. Elképzelésük szerint az SZSZP elégedetlen és csalódott választóit majd „átveszi” a JKB, és így megakadályozza, hogy ezek a szavazatok az ellenzékhez jussanak. Így ezek a szavazatok a jövőben is a Milosevics–Markovics házaspár tulajdonában maradnak. Az olyan elvek hangoztatásával, melyek a Jugoszláv Kommunisták Szövetsége virágkorának jelszavaira emlékeztetnek, mint pl. a „testvériség-egység”, a JEB magához tudja vonzani a nemzeti kisebbségek egy részét is. A JEB e demagógiájának máris felült például a belgrádi muzulmán egyház feje, aki nemrég azt nyilatkozta, hogy támogatja ezt a pártot, mivel a JEB a különböző nemzetek és nemzetiségek békés egymás mellett élését szorgalmazza.
Mindezt szem előtt tartva várható, hogy a jövőben ez a két párt továbbra is együttműködik és kooperál, világosan megosztott szerepkörökkel, a Milosevics–Markovics házaspár pillanatnyi politikai érdekeinek megfelelően. A szerepek megosztása szépen meglátszik a privatizációs politika körül kirobbant vitában. Az egyik oldalon Mirjana Markovics élesen szembeszegül a privatizációs politikának, míg a másik oldalon Milosevics meg a pártja sokkal óvatosabban támadja ezt az eszmét. Nem azért, mintha másként gondolkodnának, hanem elsősorban a nemzetközi közvélemény miatt, és mert csalogatni szeretnék a külföldi tőkét.
Így, miközben zajlik az SZSZP meg a JEB játszmája a privatizáció körül, a Milosevics–Markovics házaspár egyre inkább átveszi az ellenőrzést a magánszektor felett, mely a másmilyen, a demokratikus Szerbia utolsó támasza lehetne. Ők ketten ma gyakorlatilag minden hatalmi tényezőt ellenőrzésük alatt tartanak: a médiumokat, a pénzügyeket, a hadsereget és a rendőrséget. Ezért úgy látjuk, hogy belátható időn belül az egyébként is gyenge és tehetetlen ellenzéknek semmilyen esélye nincs arra, hogy komolyabban veszélyeztesse a Milosevics–Markovics házaspár uralmát. Az általános apátia és reménytelenség közepette Szerbia csak még mélyebbre fog süllyedni.
(Radics Viktória fordítása)
A szerző politológus, a belgrádi Egyetem Társadalomtudományi Intézetének munkatársa. Cikkét lapunk felkérésére írta.
Jegyzetek
[1] A belgrádi Társadalomtudományi Intézet legutóbbi, 1995. decemberi közvélemény-kutatása szerint Milosevics a megkérdezett polgárok 35%-ának támogatását élvezi. A felmérés másrészt kimutatta, hogy a négy ellenzéki vezetőnek együtt feleannyi támogatója sincs, mint Milosevicsnek.
[2] A hatvanas évek végétől a nyolcvanas évek közepéig terjedő időszakban az albánok nyomása miatt több mint 200 ezer szerb települt ki Koszovóból. Ez a több évtizedes folyamat feltüzelte a szerbek nacionalista érzelmeit, amit Milosevics a hatalomért folyó harcban ügyesen kihasznált.
[3] Hogy a szociális biztonságérzet milyen fontos faktor, azt a Társadalomtudományi Intézet legújabb közvélemény-kutatása is bizonyítja. Arra a kérdésre, hogy egy biztos, de alacsonyan jövedelmező és egy kockázatos, könnyen elveszthető, de nagyobb keresettel és sikerrel is kecsegtető állás közül melyiket választaná, a megkérdezettek 58%-a a biztos állás mellett döntött, és csak 28% vállalta volna a kockázatot.
[4] S. Milivojevics: Ekranska torcida. In: Borba, 1994. jan. 6–7.
[5] Tamás Gáspár Miklós interjúja a Nasa Borbának, 1996. 24–25. szám.
[6] Nasa Borba, 1995. dec. 15.
[7] Erre vall az Egyesült Államok új államtitkár-helyettesének, a Molbrooke helyébe lépő John Kornblumnak a nyilatkozata is. Többek közön ezt mondta a Milosevicssel folytatott tárgyalásairól és a szerbiai demokrácia állapotáról: „Felhívtuk rá Milosevics figyelmét, hogy nekünk úgy tűnik, vannak olyan területek, ahol a demokrácia nem a legteljesebb”. (Nasa Borba, 1996. márc. 13.) Amikor az ellenzéket gyakorlatilag kizavarták a parlamentből, amikor az állami televízió és sajtó nem ad tájékoztatást az ellenzék tevékenységéről, amikor Milosevics kiűzi a Soros Alapítványt, és beszünteti az utolsó független elektronikus médiumot, Korbloom arról beszél, hogy Szerbiában „a demokrácia nem a legteljesebb”. Ugyanakkor hozzáfűzi abbéli reményét, hogy Szerbiában „többé semmi sem lesz beoltva”. Ez egyszerűen szarkasztikusan hangzik, hisz Szerbiában gyakorlatilag semmi sem maradt, amit be lehetne tiltani!