Apokaliptikus hangulat lepte el Oroszországot. Nem azért, mert fogalmunk sincs, mi jön az elnökválasztás után, nem a véget nem érő csecsenföldi háború miatt, nem a mindennapos repülőszerencsétlenségek, értelmetlen merényletek, kigyulladó olajkutak miatt, nem, nem ezért érezzük a végítélet közeledtét.
Hanem a mindent megbénító, mindent megposhasztó fásultság miatt. Az ország megmozdult, nagy reményekkel nekilendült ARRAFELÉ, az elviselhető élet felé, s most a teljes kiábrándulás. A harmadik világ minden országa ismeri ezt a „libikókát”, csakhogy nálunk ez is szélsőségesen, hatalmasan, végletesen OROSZ lesz. Mi nem fogunk simán földet érni. Fölszálltunk, de a kerekekkel ki törődött? És most repülünk, a kerekek meg, látjuk, ott hevernek lent, s fogalmunk sincs, nélkülük hogy szállunk le. Valakit ki kell dobni, hogy legalább szóljon előre ott lenn, mekkora barmok vagyunk. Meg hogy legalább egy kis szalmát szórjon le, amire ráhuppanhatunk. Már lehajítottunk a fedélzetről jó pár embert, elsőnek persze mindjárt a legnormálisabbakat, Gajdarokat, Csubajszokat, miközben Jelcin végig azzal áltatta magát, hogy egyszer csak hopp, előkerül Bolonduska-Ivanuska, és kifundál valamit. Kemencébe veti a vasorrú bábát, és a jó legyőzi a gonoszt. Tévedett.
A Nagy Nekilendülésnek vége. Helyette itt a Nagy Posvány. Meghalt Brodszkij is, anélkül, hogy egy pillanatig is gondolt volna arra, hogy visszaköltözik Oroszországba. Gogol zokogva írta Itáliából, amikor meghallotta Puskin halálhírét: „Hogy menjek vissza Pétervárra, ha már Puskin sem él?”
Elmenekültek mind innen, ebből a nyúlós, ragacsos, tunya, undorító, örökké véres-maszatos POSVÁNY-ból.
„…Ha mi már nem leszünk, olyasmi fog
eljönni, hogy betöltse hűlt helyünket,
hogy láttán elborzadnak mindazok,
akik ismertek minket – mármint föltéve, hogy
akadnak még, akik ismertek minket.”
(Rakovszky Zsuzsa fordítása)
Nyikolaj Bergyajev különös törvényszerűséget fedezett fel annak idején Az orosz forradalom démonai című zseniális írásában. Azt, hogy a XIX. század végi és XX. század eleji orosz forradalmárok döbbenetesen hasonlítanak a nagy orosz írók, Gogol, Dosztojevszkij és Tolsztoj hőseire: Lenin, Trockij meg a többiek mintha egyenesen az ő regényeikből léptek volna elő, gigantikus szörnyként „éledve újjá” a valóságban. Bergyajev egyenesen azt állítja, hogy Gogol Csicsikov, Nozdrjov, Szobakevics alakjában az orosz nemzeti jellem mélyen fekvő belső értelmét mutatta meg (jobb lett volna persze inkább szláv jellemet mondanunk, nehogy megsértődjenek az ukránok, ha „leoroszozom” Gogolt), s azt ismerte föl, hogy Oroszországban nem jöhetett sem egy Winston Churchill, sem egy Thomas Jefferson, egy Jeanne D’Arc még kevésbé. Ezek a személyiségek sosem tetszenének a nagy orosz népnek, nem illenének a nagy orosz jellemhez. Fütyülne rájuk a tömeg.
Mert ennek a tömegnek csak az kell, aki rá hasonlít. Aki pont olyan, mint ő.
Jelcin, mondjuk, pont olyan, mint Szobakevics, Szobakevics maga a nyers erő, szemtelen, arcátlan fickó, látszólag megalszik a szájában a tej, pedig amúgy hihetetlen gyorsan jár az esze, és végtelenül ravasz, tud gondolkodni, ha akar. Javlinszkij a Postamester. Vagyis a megátalkodott alkalmazkodó. Gajdar Manyilov lehetne, aki a legédesebb álmaiban hídépítőnek látta magát. Zsirinovszkij, ne kerteljünk, maga Nozdrjov.
Jól el lehet szórakozni ezekkel a párhuzamokkal: ebben Korobocskából van valami, amaz kiköpött Pljuskin, és így tovább. Jó szórakozás: a baj csak az, hogy semmi laza és felelőtlen szórakozás nincs benne, nekünk tényleg ilyenek a politikusaink. Be kell érnünk velük. Ezekkel kell együtt élni. Márpedig élni kell. És tűrni. Megszokni. A zseniális Bergyajev döbbenetes dolgokat sejtett meg. A baj csak az, hogy most olyan kor jön, amikor már Bergyajev sem segít…
Fásult, üres tekintettel botorkál az összes barátom. Az értelmiség csak legyint: a francba ezekkel, a kommunistákkal, hetven évet kibírtunk velük, valahogy majd csak elleszünk velük megint. Holott jól tudják, hogy EZEK ITT, A MI KOMMUNISTÁINK nem olyanok, mint Brazauskas Litvániában, Kwasnievski Lengyelországban, vagy netán Horn Magyarországon. Ezek, a mieink Kim Irszenhez zarándokolnak, meg Szaddám Huszeinhez. És gyártják a listákat, hogy ki vett részt a párt és a Szovjetunió szétverésében. És már szervezik a megtorló különítményeket. A téli dumaválasztáson gyakran mutogatták Kolimát, ahol a legszörnyűbb lágerek voltak, s ahol a mai kommunista elvtársaink ember nagyságú transzparenseket feszítenek ki a felirattal: „Jelcin, Gorbacsov, Csernomirgyin, Gajdar, Kolima szeret benneteket. Kolima vár benneteket. Tárt karokkal. Gyertek.”
Nézem a dumaképviselők új garnitúráját. Mintha csak annyi történt volna, hogy átszálltunk egy másik buszjáratra: az előző egy egyetemi város professzori karának lakhelye mellett közlekedett, a mostani meg egy sertéstenyésztő telep vezérkarának lakhelye mellett.
Hallom lépten-nyomon az ijedt-felháborodott kérdést: tényleg visszajönnek EZEK?
Hogyhogy VISSZA-jönnek? Hisz már ott ülnek benn minden főhivatalban, egyelőre megzabolázva, de tele a duma velük. Hamuszürke, alkoholtól duzzadt arc, pikkelyes, beteg bőr, a kudarcot vallott ember frusztrált, gonoszkodó tekintete, monoton, nyálasan negédes hanghordozás, kenetteljes, előzékeny testtartás. POSVÁNY, POSVÁNY, POSVÁNY. Ezek lesznek a főnökeink? Ezeknek kéne hajbókolni? Ezek ellen kéne harcolni? Nincs erőm hozzá. POSVÁNY, POSVÁNY.
Mi jön most? Terror? Nem, terror nem lesz. Most még nem. Hanem csak POSVÁNY, egyre terebélyesedő POSVÁNY. A félig szocialista hibridgazdaság POSVÁNY-a. A véget nem érő dotációk POSVÁNY-a: megint tömjük pénzzel a hadsereget, a kolhozokat, az úgynevezett rászorulókat. Majd megint „gondoskodunk a népről”. A festőbarátaim megint kapják a jó kis zsíros megrendeléseket Moszkvától: „Marx-portré, egész alakos Lenin.”
Nem vagyok közgazdász. Fogalmam sincs, mit vétett Csubajsz. De elég csak összehasonlítani a leváltott miniszterelnök-helyettes képét az utódjául kinevezett Kadannyikovval: ÓRIÁSI KÜLÖNBSÉG. Az elsőn látszik legalább némi szikrája az értelemnek, valami forradalmi elszántság, hogy változtasson valamit. A másikon legfeljebb némi komszomolista céltudatosság, a KÖZÉPKÁDER bárgyú igyekezete és zsigeri vágya, hogy csak le ne váltsák idő előtt. Kadannyikov a szocialista gigász, a Lada-autógyár igazgatója volt. Mindenki másnál jobban felfogta, hogy ott, Togliattiban már nem tud több mindent elérni a karrierjéhez. Ideje KAPASZKODNI FELFELÉ. Az ilyenek miatt kellett eltűnni a Csubajszoknak, Gajdaroknak, Pamfilováknak: ELDOBHATÓ, EGYSZER HASZNÁLATOS FORRADALMI INFANTILIZMUSUK senkinek se kell. Persze, hogyne: becsületesek, őszinték, következetesek: de hát VÁLTOZÁST AKARNAK! Bezzeg ezek!? Ezek az „újkommunista oroszok”!? Ezek a nyájas, szocsa-kommunista pofikák az égadta világon SEMMIT NEM AKARNAK. Kivárnak. Stabilizálnak, utakat egyengetnek, szép sorjában kinevezgetik egymást. Ez az a nemzedék, amelyik már csak azért ment el Komszomol-vezetőnek, mert ott jobban meg lehetett élni, meg aztán ott értékelték a CÉLTUDATOSSÁGOT MEG AZ AGRESSZIVITÁST. Megszokták a hatalmat meg a jó kis privilégiumokat: a titkos szaunát, a reggelente előálló autót, az elitiskolát a gyereknek, s ha régebben egy bolgár tengerparti beutaló volt a csúcs, most a Fidzsi-szigetekre mennek.
Azok ácsingóznak most nálunk a hatalomra, akik IMÁDJÁK és ismerik az állami balfaszság ízét. Ha teljesen hatalomra kerülnek, ők már nem lacafacáznak holmi választásokkal: Jelcin, Gorbacsov nagylelkű „demokratikus választásai” történettudományi feltárásra váró titokzatos lépések maradnak csupán. Minek kéne a választás Zjuganovnak, Szoszkovecnek, ha semmi biztosíték, hogy ő nyer rajta? A magabiztos és önfejű Zsirinovszkij még csak-csak belemegy: ezek soha. Ezek a Zjuganovok, Szoszkovecek, Zaverjuhák, Jegorovok elpusztíthatatlanok. Mindhalálig védettséget élveznek.
Ravasz tekintetükből süt a frusztrált visszavágási vágy, a gyanakvás és a düh. Majd meglátjátok, kié lesz a Hatalom! Majd akkor adok én nektek.
Most, amikor akár csak egypár percre is belehallgat az ember Zjuganovék pártkongresszusába, megüti a fülét a beszédek, viták, a teremből elhangzó hozzászólásfoszlányok hangja, hihetetlenül ismerős érzés fogja el. A Brezsnyev-korszakban éreztem ugyanezt, amikor tobzódott a nekrofília, amikor egymást érték az egyenügymenetre szabott, gazdag temetéshez hasonló rituális pártkongresszusok és pártkongresszusokhoz hasonló temetések. Most megint mindenből a nekrofília szaga árad: a bosszúvágy, hogy leszámoljanak mindennel, ami élő, hogy megfojtsák az eleven szándékot, új gondolatot, egyszóval, az ÉLETET. A beszédek kimért, rituális üteme, a mindent beborító, értelmetlen frázisok, mint például: „legyen a célunk a stabilizáció, a makrogazdaság jelentős veszteségeket szenvedett, a termelőerők és a termelési viszonyok feloldhatatlan konfliktusba kerültek…” Aztán: „az első szakaszban fönnmarad a vegyes rendszerű gazdaság, a harmadikban viszont már a kollektív tulajdonformák kerülnek domináns helyzetbe…” Hogy hogy kerülünk nagy hirtelenjében az első szakaszból a harmadikba? Elvtársak, gratulálok! Megint feltaláltátok a „Három év alatt teljesített ötéves tervet”. Igaz? Második szakasz nincs, és nem is szükséges. Átugorjuk szépen. És közben folyik tovább megint csak a gennyes nyelvcsata: „a valutaalap ügynökei titkos paktumot kötöttek a democsokrata vezérekkel…” És így tovább, mert már demokratákat senki se mond, csak democsokratákat.
POSVÁNY.
Megint a régi gondolkodásmód, a régi stílus. A nyelv megint önálló életet él, a csűrt-csavart szavaknak megint semmi közük a realitásokhoz: „Határozott lépéseket tervezünk – harsogja Zjuganov – a bankok, tőzsdék és a biztosítótársaságok államosítására.” Hogy akarják államosítani a tőzsdéket? Beszüntetik? Bevonják a bankok működési engedélyét? Érvénytelennek nyilvánítják a lakosságnak kiosztogatott „vaucsereket”? Megint az igazgató nyakába ültetik a központot? De hát mindjárt az első igazgató beint a központnak, miközben a munkások egy része azt fogja ordítani, hogy azokat kell lámpavasra húzni, akik ezt az egész privatizációt kitalálták, a másik része sztrájkot hirdet, mire megint jönnek a különítmények… Ha a kommunisták tényleg megkezdik az államosítást, akkor itt igazi vérontás lesz. Rosszabb, mint a csecsen háború.
Istenem, micsoda POSVÁNY! Hova vezet innen út? A forradalomba? Megint rohanunk a forradalomba? Revansot venni? Hogy visszaadjuk a szegény népnek, amit elloptunk tőle? De miféle szegény népnek? Állítom, hogy aki AKART, talált magának munkát. Aki AKART változtatni az életén, az változtatott. Belevágott valamibe, előrejutott. Aki ezt nem tette meg, az szavaz most a kommunistákra. De ők lesznek azok is, akik legelsőnek a pokolba küldik az összes kommunistát a legelső kommunista szombaton.
POSVÁNY.
Pedig ez még csak a kezdet. Mert a nyálas kommunista nekrofil retorika hamarosan bekeményedhet, már most is hallani ilyeneket, hogy „az amerikai dollárok úgy letarolják Oroszországot, mint a fasiszta fegyverek”. Mit jelent ez a hablaty? Szószátyár, üres populizmus, semmi több. A KÖZÉPKÁDER ismerős szövegelése, aki ahelyett hogy feltenné a végső kérdéseket, mérlegelne, megoldást keresne, csak beszél, hogy a hangját hallassa. Örök vágy hajtja, hogy ha kell, ha nem, hozzászóljon a Komszomol-gyűlésen, hogy megszavazza édestestvére kizárását a „saját jól felfogott érdekében”.
És nem is az a legfélelmetesebb, hogy EZEK a hatalomra törnek, hanem hogy milyen buzgón bizonygatják: tudják, mit kell csinálni. Tudják, mit kell csinálni a gyárakkal, a hadsereggel, a Krímmel, a munkanélküliséggel, Csecsenfölddel, a sajtóval, a kolhozokkal. Persze mindezt rendes kettős könyveléssel: egyfajta szöveg a Nyugatnak, egy belső használatra. Zjuganov nemrég például Davosban fejtegette, milyen is lesz az eredeti orosz „emberarcú kommunizmus”: „persze, hogy mi is piacot akarunk, de az legyen szabályozott”. Tudjuk ám jól, mit jelent nekik a szabályozás: Tervhivatal, Főhivatal, szabályozóhivatal. Csak arra lennék kíváncsi, hogy hívnak ide nyugati befektetőket, ha előre figyelmeztetik őket, hogy itt előbb vagy utóbb ünnepélyesen pofán csapják az összes kapitalistát.
POSVÁNY.
„Behatóan tanulmányoztam a kommunisták gazdasági programját – jegyezte meg nemrég a neves közgazdász, Otto Lacisz –, és arra a következtetésre jutottam, hogy a kommunistáknak eszükbe sincs átvenni a hatalmat. Mert semmiféle gazdasági programjuk nincs. Csak jelszavakat szajkóznak.”
Azért van valami, amitől tarthatunk. Mi akadályozná meg a kommunistákat abban, hogy államosítsák az olajkitermelőket, gázfeldolgozókat, majd pedig átpasszolják a gázt és az olajat a NYUGAT-nak, hogy aztán az árából megemeljék a nyugdíjakat, a munkabéreket, dolgozók hálájával övezve. Így éltünk Brezsnyev alatt is, nem? Éltünk, éldegéltünk az olajból, gázból, fából, szénből, abból, hogy eladogattuk szépen az energiaforrásainkat. Hogy közben állítólag alig 40 évre való maradt, kit érdekel?
Amúgy különben elég érdekes korszak közeledik. Mert közben a semmiből mégiscsak megszületett az orosz burzsoázia, s már nyomul is be a politikába. Nem kell neki semmiféle közvetítő, segéderő, nyomul magától.
Ott van mindjárt az egyik elnökjelölt, Vlagyimir Brincalov, azt mondják, milliárdos: gyógyszergyártásból és -eladásból szerzett kolosszális vagyont. Maga szerezte a milliárdjait, maga vonult be a politikába is. Úgy, ahogy mi szoktuk: oroszos vagánysággal. És ezt nem érdemes lekicsinyellni. Legfeljebb első látásra igaz, hogy itt valami, millióitól megittasult, jöttment parvenü szórakozik a politikával, méregdrága öltönyben parádézva. Nem, itt sokkal bonyolultabb és mélyebb dologról van szó. Egész biztosan állíthatom: ez a legkomolyabb erő, amelyik az utóbbi időben itt, Oroszországban megkísérelte, hogy hatalomhoz jusson. Mert legféltettebb álmát valósítja meg. Sokan jönnek még hasonlók, sokan el is tűnnek, de Brincalov marad. Mert kitalált valamit: „az orosz szocializmust”. Az oroszoknak, az oroszok nevében mindent magának meg, na, csak egy kicsit. Most persze legyinthetnek, hogy jó, jó, ez is csak egy újabb politikai trükk, pedig nem így van. Az embereknek elegük van a szélsőségből, a háborúból, az égő házakból, a programokból, hogy 500 nap alatt akarják őket boldoggá tenni: elegük van ebből. És akkor jön egy komoly ember, aki leválthatja Jelcint is, a többieket is. Hisz Zsirinovszkij is csak fecsegett, folyton-folyvást hajtogatta, hogy az utolsó roham Dél ellen, majd az megvált bennünket. Zjuganov? Isten őrizz. Még csak az hiányzik, hogy ő szerezze meg a hatalmat, és bevegye magát a Kremlbe. Két-három hónap, és addig lavírozik a maga fellengzős, lomha medve módján a revolver és a dollár között, az államosítás és a privatizáció közt, hogy a végén nem marad más, csak Ampilov, aki kardélre hány mindenkit, még a legkeményebb generálisokat is. Elege van mindenkinek a szélsőségből. Az emberek nyugodt, jó kis életre vágynak. Nem baj, ha nem túl fényes, nem baj, ha nem túl gazdag, csak semmi zűr ne legyen.
Bármilyen furcsa is, egész biztos vagyok benne, a kommunistáknak se éri meg, hogy most átvegyék a hatalmat, merthogy akkor túlságosan gyorsan és túlságosan hihetően igazolják a legrosszabb várakozásokat, félelmeket, az üres polcok, sorok, örökös szócséplés láttán-hallatán azonnal mindenkinek eszébe jut minden. Az, hogy hazudnak ezek folyton ha kell, ha nem. És másodszor az emberek ezt már nem bocsátják meg. Ahogy Gogol mondja: „Még egy szót se szólt, máris hazudott. És nem is képes rá, hogy igazat mondjon, nem és nem, nem sikerül neki.”
És szerintem Zjuganov ezt pontosan tudja. Ő ne tudná, aki már a bölcsőben is pártfunkcionárius volt, hogy ez az egész államosításosdi megint csődhöz, bomláshoz, katasztrófahoz vezet? Dehogynem tudja, nagyon is jól érti, miről van szó. Ő is, a többiek is.
Csak hát nagyon kell a hatalom. Ezért kell hazudni…
De térjünk vissza az orosz politikai élet új csillagához, Vlagyimir Brincalovhoz. Azt hittük, hogy Zsirinovszkij és a nyílt fasiszta Barkasov után már semmiféle meglepetés nem érhet bennünket. De igen, érhet. Amikor az átlagorosz nehezebb körülmények között él, sőt jobban nélkülözni kényszerül, mint bármikor, amikor fásultan tekingetnek körbe a legoptimistább közgazdászok is, akik nemrég még vállvetve vonultak Jelcinnel, amikor nemcsak súlyos adósságok maradtak Oroszországra a volt szovjet tagállamoktól, hanem százezerszámra jönnek a betelepülni vágyók, amikor mindenkiben forr a gyűlölet, és köp az egészre: ekkor érhetnek igazán meglepetések. Kiváló terep arra, hogy megjelenjenek a forradalom ama bizonyos „démonai” a maguk karikatúraváltozatában. Ne felejtsük el, a 280 millió orosz tizenöt százaléka nemrég még Zsirinovszkijra adta a voksát. És Vlagyimir Brincalov továbbmegy, mint „az Amerika- és cionistagyűlölet bajnoka”, Zsirinovszkij. Brincalov nem azt csinálja, mint Zsirinovszkij öt évvel ezelőtt, hogy felcsapja az üres hűtőszekrény ajtaját, és belezokog a kamerába: „Nézzétek, olyan vagyok, mint ti, nekem is csak abból a kis fizetésből kell kijönnöm, mint nektek”, nem. Brincalov szélesen gesztikulálva beleröhög a kamerába: „Nézzétek, én milliárdos vagyok. Én vagyok a leggazdagabb Oroszországban, és még gazdagabb leszek. Azért szedem el a pénzt tőletek, oroszoktól, hogy aztán nektek, oroszoknak is legyen. Mert a ti pénzetek az én pénzem!”
A leplezetlen arcátlanság e végső formájának persze megvan a maga logikája és a maga távoli célja. Ki nem akar gazdag lenni? Ön például akar gazdag lenni? Persze, hogy akar. Akkor szavazzon Brincalovra. Ki nem akar jót Oroszországnak? Ön például jót akar Oroszországnak? Akkor szavazzon Brincalovra. Ismerős szöveg? Persze, Brincalov Zsirinovszkijtól orozta el a lózungot, hogy „Oroszország az oroszoké”. De csetepaté nélkül, egyetlen puskalövés nélkül szedte el tőle.
Dolgozz a magad javára! Termelj orosz árut! Magunknak szedjük az adót, magunknak, oroszoknak! Ingyen orvost, ingyen tanítót az oroszoknak! És ömlik, ömlik a jól ismert szöveg az újsütetű Brincalov-párt, az Orosz Szocialista Párt programjából.
„Az Orosz Szocialista Párt megvédi az orosz termelők és fogyasztók érdekeit.”
„Az Orosz Szocialista Párt nem fogadja el a szélsőségesen agresszív és radikális politikai nézeteket, köztük a fasizmust és a kommunizmust.”
És ezzel a programmal Brincalov pillanatok alatt összeszedett több mint egymillió aláírást, és minden további nélkül elnökjelölt lehetett. És zsákutcába szorította Jelcint. Mit lehet kezdeni ezzel a vihogó milliárdossal, aki imádja mutogatni a tévében az észbontó villáit, és egyre csak fennhéjázik, mennyi uszodája, csodaautója van, hogy naponta 10 000 dollár konyhapénzt nyom a felesége markába, s komoly képpel állítja, hogy még néhány év, és akár egész Amerikát megveheti. Közben persze hozzáteszi: „Ha felépítjük az orosz szocializmust.”
Jelcin erre beijedt, és a lehető legnagyobb ostobaságot követte el: karöltve nagy barátjával, Rjabovval, a választási bizottság elnökével, megvétózták Brincalov jelöltségét. Kitört a botrány. Brincalov bírósághoz fordult. Elutasították. Brincalov azt követelte, hatálytalanítsák Jelcin, Zjuganov és Zsirinovszkij jelöltségét is. A bíróság ezután törvényesnek ismerte el Brincalov aláírási ívét, s javasolta, hogy a választási bizottság fogadja el a jelöltségét. A csinovnyikok fejvesztve rohangáltak fel s alá. A Kremlben folyt a számolgatás: mi haszon van abból, ha bevonul közéjük ez a pojáca a felékszerezett feleségével meg a magánrepülőjével? Közben Brincalov egyre-másra nyilatkozta, hogy támogatja Jelcint. Végül elfogadták a jelöltségét. Sose fogjuk megtudni, ki adott rá utasítást, csak sejthetjük. Hisz Brincalovnál jóval ismertebb személyiségektől is megtagadták. Az biztos, hogy aki az ukázt kiadta, nagyon pontosan tudta, ha tovább huzakodnak, Brincalovból pillanatok alatt hőst csinálnak, s mindenki csak róla beszél. S ha Brincalov az élére áll egy politikai csoportnak, annak a bizonyos „harmadik erőnek”, amiről a minden hájjal megkent analitikusok beszélnek, akkor mindennek vége.
Márpedig ez a bizonyos harmadik erő megjelent, méghozzá a Brincalov-féle Orosz Szocialista Párt képében. „Nemzet, nemzeti önvédelem” – ez most a legfontosabb. „Orosz termelésre fordítani az orosz adófizetők pénzét. Az orosz elsőbbség elismerése garantálja csak, hogy Oroszország többi népe is megőrizhesse gazdasági, politikai és szellemi értékeit” – hangoznak a fő programpontok. Ha ez mind hazugság, akkor eddig miért nem hazudott senki ilyen szépeket?
„Az Orosz Szocialista Párt deklarálja, hogy a hazai termelők előnyt élveznek a külföldivel szemben, és megvédi az orosz nemzeti piacot” – mondja az az ember, aki szinte a nulláról indulva csinálta meg magát és a nagy üzletet: hat év alatt egy kis gyógyszer-lerakatból létrehozta a legnagyobb hazai gyógyszerkonszernt. De ez nem elég neki.
A „hatalom pártja” és a „pénz pártja” most fog birokra kelni.
A pénzpártiaknak persze a győzelemhez valami eszme kellene, méghozzá hatásos, jól forgatható eszme. Eszme, tömegforgalmazásra. Tömeghasználatra. Ki is találták rögtön a tőke és munka nagy megbékélésének eszméjét: mégpedig nem az idegen, hanem éppenhogy az orosz tőke iránti szeretet eszméjét. Gondolván, hogy az efféle eszme megvalósításához dől majd a pénz mindenfelől. Majd. Csakhogy egyelőre nem vonzó ez a milliárdosdi. Mert dolgozni kell érte. Ami a felszabadult orosz tömegeknek nem is megy olyan könnyen. Ráadásul szeretni is kellene a munkát. Ez még nehezebb. Akkor már könnyebb hinni Zjuganov eszméjében, hogy „el kell venni azoktól, akiknek sok van, és meg kell büntetni őket”. Ezért kellett kitalálnia a mi újdonsült milliárdosunknak a tőke és munka megbékélésének pártját. Mégpedig sürgősen. Most a kocka el van vetve. Már csak az van hátra, hogy tömegmozgalommá fejlessze az Orosz Szocialista Pártot.
Különleges eset történt nemrég az Állami Dumában. Véletlenül találkozott Zsirinovszkij és Brincalov. Jól megnézték egymást. Elvégre hasonlítanak. Vérmérsékletük is hasonlít, egyformán képesek lélegzetvétel nélkül, megállás nélkül szónokolni. Szóval véletlenül találkoznak. Brincalov vet egy pillantást Zsirinovszkij öltönyére, elismerően csettint. Jóféle szabás. „Á, ócska darab, hordom még egy darabig” – jegyzi meg szerényen Zsirinovszkij, miközben fölcsapja a zakót, hogy jól látsszon a márkajelzés: „Kanali.”
Fölcsapja Brincalov is a zakó szárnyát, s onnan is elővillan a méregdrága cég jelvénye: „Kanali.”
És felcsattan a röhögés ó, micsoda egybeesés – és egymás hátát paskolva, rohannak tovább.
És Brincalov már ott is feszít a képernyőn, elélvezve a gyönyörtől, hogy őt mutatja megint a tévé egy. Odáig van magától, hogy fiatal, hogy szép, hogy ereje végtelen, henceg a feleségével, házával, fiával, saját, frissen festetett portréja alatt. És a Zsirinovszkij-epizódtól, ott a hatalom küszöbén, különösképp el van telve: ó, kedves zakóm, gyönyörű, méregdrága „Kanalim”…
Előveszem a szófejtő szótárt, az agyonnyűtt Dal-kötetet, mi a csudát jelent a Kanali, amitől egy csapásra elalélt az egész slepp az újorosz elit e két nagysága körül, és ezt találom:
„Kanali” francia eredetű, pejoratív. Jelentése: semmirekellő, arcátlan, szemtelen gazember, felfuvalkodott szélhámos”.
(Fordította: Kiss Ilona)