„SZŐRHAS: Micsoda felső kémkapcsolatai voltak még?
ÉN: Az OSS székházában megismerkedtem Zebulon Edward Bubbel hadnaggyal.
SZŐRHAS: Ezt is írja le.
ÉN: Bubbel hadnagy ortodox izraelita…
SZŐRHAS: Ne zsidózzon nekem. Bennünket nem érdekel a más ember vallása.
ÉN: Azért említem, mert ortodox lévén razollal borotválkozik, következetesen erős kénkőszagot áraszt, ami egyik ismertetőjele. Egyébként többször járt Európában és Magyarországon is.
SZŐRHAS: Nem kell nekem bemutatni. Nagyon jól ismerjük mi Bubbel hadnagyot. De azért folytassa.
ÉN: Hosszúkás, intelligens arcú, villogó fekete szemű, kiálló pofacsontú, kékes arcbőrű fiatal férfi. Sántikálva jár, alighanem lőcslábú. Nőtlen, sovány és nagyon okos ember. Többször jártam a lakásán.
SZŐRHAS: Amilyen memóriája van, talán még a címére is emlékszik?
ÉN (elgondolkozom): Ninive Street 42.”
(Faludy György: Pokolbéli víg napjaim)
„Egy napon megjelent Rajknál Noel H. Field, az »Office of Strategic Service« (OSS) nevű amerikai kémszervezet egyik svájci vezetője és közölte vele, hogy feletteseinek külön utasítására haza kívánja segíteni. Vernetbe érkezett egy német küldöttség is, melynek vezetője, egy Gestapo-őrnagy, hívatta Rajkot és közölte vele, hogy Magyarországra küldi »munkára«.”
(Vádirat Rajk László és társai elleni bűnügyben)
A kémtörténetekkel persze mindig baj van. A hírszerzés valójában par excellence posztmodern elfoglaltság. Bizonyítható tények ellenőrizhető információk hiányában általában nem marad más, mint az egymással vetélkedő szövegek, az ellentmondó értelmezések véget nem érő versengése. Folytonos, meghatározatlan kimenetelű kirakós játék folyik mind a hírszerző ügynökségek irodáiban, mind az érdeklődő történetbúvár íróasztalán. Sokszorosan így van ez a sztálinizmus nagy pereinek kémvádjaival, amelyekben a legképtelenebb történetek keveredtek mákszemnyi igazságmorzsákkal. Az abszurditások kavalkádja gyakran arra készteti az embert, hogy a perekben a megelevenedő tökéletes fikciót lássa. A személyes leszámolás, az általános megfélemlítés és a hit megerősítése (credo quia absurdum est) nem igényelt tényszerű megalapozást. Minden hazugság, az utolsó szóig. Csakhogy ezzel talán túlbecsülnénk az államvédelmi hatóságok dramaturgiai képességeit. A lekerekített történetekben néha apró valóságdarabok is fellelhetők, bár rendszerint elvesztették eredeti értelmüket a lehallgatószobák nemcsak hermeneutikai poklában.
Történetünk főhőse, Noel Haviland Field, ellentétben Zebulon E. Bubbel (alias Belzebub) hadnaggyal és a Vernetbe látogató Gestapo-őrnaggyal, valóságos személy. 1904-ben született Londonban angol anyától és amerikai apától. Az első világháború idején Zürichben élt, ahol atyja, a New England-i kvéker a Concilium Bibliographicum nevű intézetet vezette. Noel itt találkozott először Allen Dullessel, aki 1918-ban felkereste az apát, hogy az amerikai titkosszolgálat számára hírszerzőként beszervezze, de a merev kvéker határozottan, bár jóindulatúan visszautasította ezt. A húszas években Field visszatért Amerikába, és a külügyminisztérium szolgálatába lépett. Homályos baloldali meggyőződését valószínűleg ekkor cserélte harcias kommunista hitre. A harmincas évek közepén már szinte bizonyosan a szovjet hírszerzésnek dolgozott. 1936-ban átkerült a Népszövetség alkalmazásába. Genfben, majd a párizsi leszerelési konferenciákon ismét többször összefutott személyes ismerősével, a CIA majdani főnökével. Saját állítása szerint 1940-ben megszakadt a kapcsolata a szovjet hírszerzéssel, de addigra már titkos párttagnak tudja magát, aki szervezetileg közvetlenül a Kominternhez tartozik. A francia összeomlás után az Unitárius Segélyszervezet (Unitarian Service Committee) megbízásából a spanyol polgárháború menekültjeit igyekezett kijuttatni a vichyi kormány internálótáboraiból, de Rajkkal nem találkozott. 1942 novemberében Noel Field és Allen Dulles a náci megszállás előestéjén ugyanazzal az utolsó vonattal lépték át a francia–svájci határt, hogy Field átvegye az USC, Dulles pedig a frissen alakult OSS európai érdekeltségének vezetését.
Két hónappal később hősünk személyesen jelentkezett Dulles berni irodájában, és a következő ajánlatot tette: az ő közvetítésével az OSS-főnök kapcsolatba léphetne a Svájcban működő német kommunista emigránsokkal. Field véleménye szerint a magukra hagyott német kommunisták kezdenek kiábrándulni a moszkvai vezetésből, és ha Dulles segítene súlyos anyagi gondjaikon, fontos kapcsolatokat szerezhetne a Birodalomban működő még megmaradt kommunista sejtekhez. Dullesnek tetszett az ötlet. Mielőtt átadott volna ötezer dollárt furcsa ismerősének (további támogatást helyezve kilátásba), nekiszegezte a kérdést: kommunista-e. Field erre határozott nemmel válaszolt. Ő csak a világbékéért dolgozik – mondta –, mint eddig is. Kissé meglepő módon a kémfőnök nem folytatta a kérdezősködést, sőt, megígérte Fieldnek, hogy együttműködésüket – az unitárius egyház politikai finnyásságra való tekintettel – titokban tartja. A későbbiek fényében úgy tűnik, Field jobban járt volna, ha inkább az őszinteséget választja.
1944 őszén a nyughatatlan Noel Field ismét sokat ígérő ötlettel állított be Allen Dulleshez. Azt javasolta, hogy a felszabadított franciaországi területeken átmeneti táborokban tartózkodó német emigránsokból szervezzenek munkásbizottságokat. Így az előretörő szövetségesek magukkal vihetik őket, és kapcsolatot létesíthetnek a Ruhr-vidék és más ipari övezetek munkásaival, hogy megakadályozzák a visszavonuló nácik szabotázsakcióit. Dulles elfogadta a tervet, és azzal az ajánlással küldte Párizsba, hogy amerikai részről részesítsék teljes támogatásban az ötlet gazdáját. A Fieldet kihallgató párizsi OSS-elemző azonban gyorsan rájött, hogy a bizonytalan egzisztenciájú amerikai hírszerzési vállalkozónak egyéb céljai lehetnek. Hamar kiderítette, hogy Field főképp kommunista emigránsokkal állt összeköttetésben. Nem volt nehéz levonni a következtetést: Field valódi szándéka csak az lehet, hogy a Német Kommunista Párt szétvert szervezetei helyébe a szövetséges hadsereg szállítsa a káderutánpótlást, ami nélkülözhetetlen lesz a háború utáni politikai küzdelmekben. A jó szimatú elemző (Arthur Schlesinger Jr., később Kennedy tanácsadója és híres történész) nem leplezte le Fieldet, hanem adminisztratív okokra hivatkozva utasította el a merész tervet. Dulles sem értesült róla, hogy ismerőse legalábbis kommunistagyanús személy. Pár hónappal később még jóhiszeműen személyes referenciát is adott a Field házaspár fogadott lányának, Erika Gläsernek, amikor a hölgy titkárnői-tolmácsi állásra jelentkezett az OSS szakszervezeti szakértőjénél. Erika valójában a svájci illegális kommunista párt tagjaként és megbízásából kérte felvételét. Dulles végül a sikereire irigykedő brit kollégák maliciózus megjegyzéseiből értette meg, hogy Noel Field valószínűleg beépített szovjet ügynök, s az OSS rajta keresztül az amerikai adófizetők pénzét különböző kommunista szervezetek felvirágoztatására költi. Dulles ekkor talán még nem zárta ki a lehetőségét annak, hogy a szovjet hírszerzéssel együttműködve javítsák a sikeres akciók arányát – ha ez a tudtával és ellenőrzésével történik. A többszörös átejtést azonban sohasem bocsátotta meg a kis kaliberű kombinátornak, aki egy időre köznevetség tárgyává tette a kémszakma mágusát a kémszervezetek presztízsérzékeny világában. Noel Field esete az ellenséges szovjet magatartás egyik bizonyítéka és Alger Hiss mellett a hírszerző szervezetekbe beszivárgó szovjet kémek jelképe lett Dulles példatárában.
A háború után a kémfőnök és a világbékeharcos útjai különváltak. Dulles 1945–46-ban Németország amerikai megszállási övezetében próbált ütőképes hírszerző csoportot szervezni az elnöki rendelettel feloszlatott OSS helyébe lépő szervezeti káoszban. A csoport tagja volt a United Press fiatal haditudósítója, Richard Helms (később a CIA igazgatója), valamint Frank Wisner, a gazdag déli családból származó jogász, aki a háború alatt az OSS romániai rezidenseként fejtette ki áldásos tevékenységét. Ebben a minőségében a szovjet elhárításról szerzett közvetlen tapasztalatai hatására meggyőződéses antikommunistává vált. Wisner, akinek később még szerepe lesz a történetben, valószínűleg ebben a körben hallotta először Noel Field esetét. Dulles 1946 végén visszatért Amerikába. Formálisan a Sullivan & Cromwell ügyvédi iroda szenior partnereként dolgozott, de kapcsolata sohasem szűnt meg a kémvilággal. Szerepe volt a CIA-t létrehozó nemzetbiztonsági törvény megszövegezésében, majd az ő javaslatai alapján kezdődött meg a gyerekcipőben járó központi hírszerző intézményrendszer szervezeti kiépítése. Jórészt neki köszönhető, hogy létrejött a CIA-n belül a titkos hadműveletek osztálya, amely a jámbor hangzású Politikai Koordinációs Iroda (Office of Policy Coordination) nevet kapta. Az OPC vált a hidegháború egyik legfontosabb intézményévé. Első vezetője 1948 szeptemberében Frank Wisner lett.
Maga Field még két évig az Unitárius Segélyszervezet ügyeit vezette, de 1947-ben meg kellett válnia a bizottságtól. Ebben része volt annak a ténynek, hogy régi kommunista kapcsolatai szélesebb körben ismertté váltak. A kiábrándult exkommunisták egyre másra említették a nevét, mint valószínű párttagot és kémet. Egy évig még szabadúszó újságíróként működött Svájcban, és a születőfélben lévő „népi demokráciákról” írt semmitmondó cikkeket. Helyzete akkor vált kényessé, amikor az Alger Hiss ügyében kongresszusi meghallgatáson tanúskodó Whittaker Chambers őt nevezte meg, mint a „második embert” a 30-as években Moszkvának dolgozó külügyi csoportban. 1948 kora őszén úgy döntött, hogy végleg átköltözik a vasfüggöny túloldalára, és felajánlja szolgálatait a Csehszlovák Népköztársaságnak. Szeptember 15-én megérkezett Prágába. Az ilyen esetekben szokásos rutinkihallgatást végző államvédelmi tisztek nem tulajdonítottak különösebb jelentőséget személyének. Novemberben visszautazott Genfbe, hogy megszervezze teljes áttelepülését. 1949. május 11-én, alig egy héttel azután, hogy újra Prágába csábították (haladó újságírók számára szervezett konferencia ürügyén), a csehszlovák államvédelmi szervek letartóztatták, és átadták Szűcs Ernő magyar államvédelmi ezredesnek, aki még aznap Budapestre szállította.
Az ÁVH kezébe került tehát a Rajk-per jolly jokere. Az az ember, aki a háború idején Svájcban, a kémkedés Mekkájában kötött ismeretséget közép-európai emigráns kommunisták tucatjaival, és mindehhez amerikai útlevéllel rendelkezett. Svájcban minden bizonnyal találkozhatott a Szőnyi Tibor vezette magyar emigránscsoport tagjaival. Szőnyi pedig a háború után kulcshelyzetbe került mint a párt káderosztályának vezetője. Minden együtt állt egy messzire nyúló összeesküvési ügyhöz. A ziccer szinte kihagyhatatlan volt. Az 1954-es felülvizsgálat során a Fieldet újra kihallgató Hullay őrnagy (nem beszélő név, valóságos személy! Hullay Lajos 1945 és ’57 között a kat. pol., majd az ÁVH szolgálatában, 1957-től pedig a MÉM személyzeti osztályának vezetőjeként gyarapította érdemeit) a következőket állapította meg:
„Field mivel ártatlanságát hangoztatta súlyosan bántalmazták, koplaltatták napokon keresztül. A fizikai és lelki kényszer hatására, valamint kihallgatóinak rábeszélésére hamis, a valósagnak nem megfelelő vallomást tett saját »ellenséges tevékenységére«, továbbá Szőnyi Tibor és a svájci csoport tagjainak az amerikai titkosszolgálat részére folytatott kémtevékenységére vonatkozóan.”[1]
Kihallgatásai különösen azután váltak intenzívvé, hogy a Rajk László elleni vád lett a koncepció magjává. (Állítólag Fjodor Bjelkin altábornagy, a kelet-európai országok NKVD-főrezidense és biztonsági felelőse szorgalmazta Farkas Mihálynál az ötletet, hogy „kell valakinek lennie Szőnyi fölött”.) A már említett „kényszeralkalmazásban” maga Péter Gábor is részt vett, de a munka javát Szűcs Ernő, Szendy György, Farkas Vladimír és Bauer Miklós végezte. Igyekezetük mégsem volt egyértelműen sikeres. A verések szüneteiben Field újra meg újra visszavonta vallomását. A perben végül nem is hallgatták ki tanúként. 1954-es szabadon bocsátásáig a Conti utcai börtönben tartották fogva.
A koncepció kiterebélyesedésével azonban a szerencsétlen sorsú amerikai közvetítő szerepe felértékelődött. 1949. szeptember 3-án Rákosi Klement Gottwaldhoz írott levelében letartóztatásokat sürgetett Csehszlovákiában, jelezve, hogy a Rajk-per során Field ottani kapcsolatai is szóba kerülnek. Szeptember 12-én Veselyt, a cseh államvédelem helyettes vezetőjét Varsóba citálták, ahol Bierut, Radkiewicz belügyminiszter és az államvédelem második embere Józef Swiatlo ezredes (jegyezzük meg a nevet) sürgették az azonnali őrizetbe vételeket és kihallgatásokat. A feketelistán Field kollégái, ismerősei és azok ismerősei álltak. A lengyel állambiztonság Field testvérét, a Varsóban élő Hermant vette célba, aki „elvezette” őket a Gomulka bukását betetőző tisztogatási akció fő bűnbakjaihoz. (Gomulka végül nem került a vádlottak padjára, de – állítólag – őrizetbe vételét Swiatlo személyesen foganatosította, akinek külön elszámolni valója volt régebbről a főtkárral). A szovjet, magyar és lengyel noszogatásnak végül meglett a hatása Prágában is. Field személye szolgáltatta a kulcsot a Slánsky-per kémkedési vádjaihoz.
A szerencséden kvéker-kommunista átruccanása a vasfüggönyön túlra lavinát indított el a béketáborban. Hogyan került egyáltalán a képbe? A magyar államvédelemhez az első róla szóló jelentés Ferenczy Edmondtól érkezett 1948 szeptemberében (!). Ferenczy hivatalosan Magyarországot képviselte az UNESCO-nál, de ezzel egyidejűleg a HM Elhárító Főcsoportfőnökségén is nyilvántartották a nem túl fantáziadús „I.-b/2.sz. ügynök” fedőnéven. Ezen minőségében hívta fel arra, a figyelmet, hogy az USC keretében tevékenykedő Noel Field valószínűleg az amerikai titkosszolgálatnak dolgozott és dolgozik. Ferenczy 1949 őszén menedéket kért és kapott Svájcban. (Farkas Mihály 1957-es perében már azt is tudni vélte, hogy Ferenczy 1953-tól a nyugati titkosszolgálatoknak dolgozott.) Ezzel együtt jelentése akár megbízható is lehetett volna. Bár ezt kétségessé teszi a viszonylag késői időpont, 1948 szeptembere. Az 1954-es felülvizsgálatok során kiderült, hogy Péter Gábor már 1945 óta figyeltette és ellenőriztette a Svájcból visszaérkező Szőnyi-csoport tagjait, tehát a „Magyar Függetlenségi Front” svájci emigráns tagozatát, Field neve mégsem merült fel korábban. (A csoportnak mellesleg Ferenczy is tagja volt a háború alatt). De miért ez a kétkedés? Az is lehet, hogy Noel Field egyszerűen egy történelmi pechvogel volt, aki véletlenül csöppent bele egy már kialakulóban lévő koncepciós ügybe?
Jóhiszemű feltételezésünknek leginkább főhősünk későbbi viselkedése mond ellent. Vajon mit tesz egy amerikai állampolgár, akit öt évig tartanak fogva az Andrássy út 60.-ban, majd a Contí utcában, akin kipróbálják a szovjet elhárítás szinte minden vallatóeszközét, ha egyszerre szabadon bocsátják, és közlik vele, hogy az ellene felhozott vádak alaptalanok voltak? Ha épeszű, azonnal elhagyja az országot. De Noel Field mást választott. Magyar állampolgárságért folyamodott, és rendszeresen leveleket küldött az MDP KV-nak, amelyben teljes rehabilitációját kérte, valamint párttagsága helyreállítását. Gerő Ernő kényszeredett levélben utasította Hegedűs Andrást és Piros Lászlót, hogy ebben a kényes ügyben esetleg egy KV-tag elmagyarázhatná Fieldnek, hogy mivel per ellene nem folyt, ezért szabadlábra helyezése jelenti a rehabilitálást. Párttagságért pedig forduljon a területi alapszervezethez. Field kommunista hite minden bizonnyal nagyon erős volt, de ez a magatartás az abszurditás határát súrolja. Tegyük azért hozzá, hogy letartóztatása után a State Department gyakorlatilag a kisujját sem mozdította, hogy egy törvényellenesen fogva tartott amerikai állampolgárt kiszabadítson az ÁVH kezei közül. Noel Field a Magyar Népköztársaság nyugdíjasaként távozott az élők sorából 1970 szeptemberében Budapesten.
Az értelmetlenségek eme halmazát egy jelenleg még nem bizonyítható információ magyarázhatja. Leonard Mosley a Dulles családról írt életrajzcsokrában amellett érvel, hogy a Field-ügy a CIA féltve őrzött „fekete titkai” közé tartozik.[2] Történetét egy magát megnevezni nem kívánó brit titkosszolgálati forrás elbeszélésére alapozta. (Könyvében gyakoriak a hasonló hivatkozások, de jó néhány esetben visszamenőleg dokumentálhatók az állítások.) Szerinte a megoldás pofonegyszerű. Frank Wisner, az OPC vezetője brit kollégáitól értesült arról, hogy a Dulles kegyeibe befurakodott és az OSS pénzét kommunista szervezkedésre költő Field Csehszlovákiába készül. A bosszú rendkívül egyszerű formáját választotta. Értesítette a lengyel titkosszolgálatban nemrég beszervezett ügynökét, hogy híresztelje el Kelet-Európa-szerte: amerikai kém készül átlépni a csehszlovák határt. A lengyel kapcsolat hatékonyan dolgozott. Jozef Swiatlo ezredesnek hívták. (1953-ban Nyugatra szökött, és a Szabad Európa Rádión keresztül olyan sikeresen „leplezte le” a lengyel államvédelem működését, hogy Radkiewicz belügyminiszter két hét alatt belebukott.) Innen nézve meglehetősen groteszk a jelenet, amikor 1948. szeptember 12-én Swiatlo az éberség fontosságáról győzködi Veselyt, és arra biztatja, hogy mielőbb csapjanak le az imperializmus beépített ügynökeire. Field valószínűleg megsejtette, hogy az amerikai titkosszolgálat keze van a dologban, és ez magyarázatot ad szabadulása utáni nem mindennapi döntésére, melyet később sem másított meg.
Dulles és Wisner szempontjából a számla rendezése a vártnál sokkal jobban sikerült. A CIA vízbe pottyantott kavicsa hatalmas hullámokat vetett, és elvezetett a sztálini terror második szökőárjához. Alig másfél év múlva a hivatalból és meggyőződésből egyaránt hevesen kommunistagyűlölő Wisner eufórikusan jelenthette, hogy már százötvenezer párttag ül börtönben, vagy végezte a bitón. „Az elvtársak vidáman mártogatják a kést egymás hátába, és elvégzik helyettünk a piszkos munkát.” A sikeren felbuzdulva Wisner és az OPC ettől kezdve a „piszkos trükkök”, a titkos akciók hatékonyságát és áldásos voltát hirdette CIA-szerte, amiről nem kellett különösebben meggyőzni legendákkal övezett főnökét, a kémtrükkökben oda-vissza jártas Allen Dullest. Ha igaz, akkor nem utolsósorban a Field-ügynek köszönheti hogy a „Politikai Koordinációs Iroda” költségvetése az ötvenes évek elejére a hússzorosára nőtt, és a legnagyobb ágazattá vált a hidegháborús amerikai hírszerző szervezeten belül.
Természetesen, még ha igaz is a történet, túlzás lenne azt állítani, hogy a CIA tervelte ki vagy indította útjára a háború utáni kommunista pereket és tisztogatásokat Kelet-Európában. A Rajk-per és társai öntörvényű módon gördültek előre, és biztosan meglódultak volna a tényleges amerikai „kémgyanús személy” megjelenése nélkül is. A rendszer saját logikája nem kívánta meg, hogy a kémvádakat igazoló és tárgyaláson meg sem jelenő koronatanúk hús-vér személyek legyenek. Mindenesetre Noel H. Field szerencsétlen alakja olyan eszköz volt, amelynél ideálisabbat a sztálinista népi demokráciák állambiztonsági tisztjei talán kitalálni sem tudtak volna. A drámák mellékszereplője igazi gyöngyszem lehetett számukra, aki személyében kötött össze mindenkit mindenkivel. A valóság túltett a kihallgatótiszti képzeleten.
Tárgy: Prágai út
Field-ügy
Jelentés
Budapest, 1949. február hó 7.
Fielddel kapcsolatban a következőket sikerült megállapítani.
Noel Haviland Field 1904. jan. 23-án Londonban született amerikai állampolgár, apja Herbert, anyja Foot Nina. Újságíró. 1948. szeptember 15-én érkezett Prágába, ahol a Palace Hotelben szállt meg. Ugyanazon év november 27-én hagyta el az eddigi adatok alapján a szállodát és egyúttal az országot. Kb. két héttel ezelőtt levelet írt egy Konova /Kohnné/ nevű asszonynak, amelyben közölte, hogy január végén visszaérkezik Prágába.
Fieldet a prágai államvédelmi osztály 1948. október 15-én kihallgatta, és ekkor a következőket állapította meg:
Field 1936 óta él Európában. A háború alatt Svájcban tartózkodott. ’45-től ’47-ig vezetője volt egy menekültügyi bizottságnak Párizsban. Ugyancsak ’45-től vezetője volt 1948. májusáig az unitárius segélyszervezetnek. Egy másik segélyszervezetben is vezető tisztséget töltött be, éspedig a Spanyolországi Nemzetközi Brigádok segélyszervezetében. 1946-ban Berlinben élt.
Csehszlovákiába való érkezése előtt Lengyelországban utazgatott. Jelenleg Svájcban, Genfben tartózkodik feleségével együtt.
1948-as prágai kikérdezése alkalmával elmondta, hogy a National Gazette munkatársa, azonban most nem kiküldött tudósító, hanem „szabad újságíró”, aki azért él Prágában, hogy onnan mint székhellyel, tanulmányozza a népi demokráciák államait. Így Lengyelországot, Romániát és Magyarországot. Svájci lakását fel akarja adni, feleségével együtt Prágában szándékszik letelepedni. Kért és kapott egy csehszlovák tartózkodási engedélyt 1948. május 15-ig, amelyen van kiutazási és visszatérési vízum is.
Field előadta, hogy őt Amerikában kommunista kémnek tekintik, és 1948 októberében az amerikai lapok erősen megtámadták kommunista tevékenysége miatt. Ez alkalommal elmondta azt is, hogy az unitárius segélyszervezetben viselt tisztségéről is emiatt kellett lemondania. A tartózkodási engedély kérésénél hangoztatta, hogy ez számára különösen azért fontos, mert amerikai útlevele a napokban lejár, és valószínűleg nem fogják meghosszabbítani. Hivatkozott számos ismert kommunistára, akik róla mind a legjobb információkat tudják adni.
A prágai Államvédelmi Osztály megállapította, hogy a Field által megadott „National Gazette” c. újságról senki sem tud semmit, újságírók véleménye szerint ilyen lap nem is létezik. Field annak ellenére, hogy azt mondta, hogy útlevelet nem fog kapni az amerikaiaktól, a kikérdezést követő néhány nap múlva a prágai amerikai követségen új útlevelet kapott. Az útlevél 1950-ig érvényes, száma: 59.
(…)
A csehszlovák elvtársakkal Field ügyében a következőkben egyeztünk meg:
1. Teljesen felderítik Field prágai tartózkodásának körülményeit. (Mozgását, kapcsolatait.)
2. Svájci ügynökségükön keresztül megállapítják Field pontos tartózkodási helyét Svájcban.
3. Szerveznek egy találkozót Csehszlovákiában ún. haladó újságírók részére, és erre többekkel együtt meghívják Fieldet is.
4. Amennyiben Csehszlovákia területére lép, konspiráltan őrizetbe veszik, és átadják a magyar ÁVH-nak.
(valószínűleg Szűcs Ernő áv. ezredes jelentése)
Iratok az igazságszolgáltatás történetéhez 1. köt., Budapest: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1992, 182–184. o. (32. dok.)
Belügyminisztérium
Vizsgálati Főosztálya
Szigorúan titkos!
Különösen fontos!
Jelentés
Noel Haviland Field ügyében
Budapest, 1954. november 5.
A Honvédelmi Minisztérium Elhárító Főcsoportfőnökség Hírszerző Osztályának I.-b/2. sz. ügynöke Ferenci Edmond (sic!) – aki 1949-ben feladattal lett kiküldve Nyugatra, és többet nem tért vissza – 1948. szeptember hónapban és azt követőleg még több alkalommal jelentést adott Genfből az amerikai titkosszolgálattal kapcsolatban. Az ügynöki jelentés lényege az volt: megállapította, hogy Noel H. Field az amerikai unitárius egyház /USC/ segélyszervezetének a II. világháború alatt vezető funkcionáriusa volt. A segélyszervezet az amerikai titkosszolgálat fedőszerve volt. Noel Field mint a segélyszervezet funkcionáriusa kapcsolatban állt az amerikai titkosszolgálattal /OSS-sel/, illetve annak európai vezetőjével Allan (sic!) Dullessal. Az I.-b/2 ügynök jelentése szerint Noel Field; mint az amerikai titkosszolgálat ügynöke, a segélyszervezetben betöltött funkcióját felhasználta arra, hogy kapcsolatba kerüljön a Svájcba emigrált különböző nemzetiségű csoportok vezetőivel és tagjaival, elsősorban a kommunistákkal, illetve a szimpatizáns elemekkel. Így került kapcsolatba a svájci magyar csoporttal is.
Legális lehetőségeit felhasználta arra, hogy az amerikai titkosszolgálat részére ügynökséget szervezzen.
Iratok… I. köt. 174–176. old.
Szigorúan titkos!
Készült: 3 pld.-ban.
Hegedűs András és Piros László elvtársaknak!
A Noel Field ügyében felvetett kérdésekkel kapcsolatban a következő a véleményem
1. Felelős pártemberek, esetleg a Központi Vezetőség egy tagjának kellene vele beszélni a párt nevében. Meg kellene neki magyarázni, hogy mi Őt teljes mértékben rehabilitáltuk. A közlemény azért jelent teljes rehabilitációt, mert ellene per nem folyt, ítéletet az Ő ügyében nem hoztak, s így perújítás sem lehetett, amelynek eredményeként, bűncselekmény hiányában, kellett volna Őt felmenteni. Ily módon csak az a lehetőség állott fenn, hogy az Ő ügyében a vizsgálat megállapítsa, hogy az ellene emelt vádak nem felelnek meg a valóságnak. Ez meg is történt. Annak érdekében azonban, hogy teljes mértékben megnyugodjék, szükséges volna, hogy az ügyészség hivatalos írást adjon neki, amelynek értelmében a vizsgálat megállapította: sem Ő, sem felesége bűncselekményt el nem követtek. Úgy gondolom ugyanis, hogy újabb közlemény a Magyar Távirati Iroda részéről fölöslegesen felkavarná ezt az ügyet, s emellett Field számára sem jelentene sokat. Ami Field párttagságát illeti: ebben a kérdésben is nyíltan kellene vele beszélni. Meg kellene neki mondani, hogy mi úgy tudjuk, Ő szimpatizáns volt, de nem volt párttag. Ezért tehát Őt sérelem nem éri, ha nem párttag most. Másrészt azt is közölni kellene vele, hogy mi nem zárkózunk el az elől, hogy az alapszervezete Őt felvegye a pártba, de Ő egyelőre amerikai állampolgár, és a pártba külföldi államok polgárait nem vesszük fel.
Ami [a] Német Szocialista Egységpárttal kapcsolatban Field által felvetett kérdéseket illeti, úgy gondolom, meg kellene mondani neki, hogy mi az Ő levelét a Német Szocialista Egységpárt Központi Bizottságához továbbítjuk, s hogy ezen kívül hivatalosan közöljük a Német Szocialista Egységpárt Központi Bizottságával, hogy igazságügyi szerveink vizsgálata értelmében Field és felesége bűncselekményt nem követtek el, továbbá, hogy mióta a magyar hatóságok szabadlábra helyezték őket, mindketten pártszerű magatartást tanúsítanak, és a magunk részéről is kérjük, hogy a Német Szocialista Egységpárt Központi Bizottsága ezt az ügyet és a vele kapcsolatos ügyeket vizsgálja meg, s szolgáltasson igazságot Noel Fieldnek.
(…)
/Gerő Ernő/
Iratok … III. köt. (1994) 236–238. old.
Jegyzetek
[1] „Feljegyzés Noel Haviland Field ügyében, 1954. november 5.” Iratok az igazságszolgáltatás történetéhez, I. kötet. Budapest: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1992, 175. old.
[2] Leonard Mosley, Dulles: A Biography of Eleanor, Allen and John Foster Dulles and Their Family Network. New York: The Dial Press, 1978, 275–277. old.