Egyszer volt, hol nem volt, a Hamasz egyik óvodájában izraeli katonai egyenruhákra bukkantak. Egy másik óvodában egy magyar sorompóőrt rejtenek talán. Ki tudhatja? Elindítanak egy vonatot Északnyugat-Magyarország felé, és Délkelet-Magyarországon köt ki, ahol észrevétlenül megszabadítják negyvenmillió forint értékű üzemanyag-rakományától. Az ember nem lehet eléggé szemfüles. Vigyáz, vigyáz, aztán egyszer csak kezet fog egy olyannal, akivel jaj, dehogy is akart ő kezet fogni. És rohan a legközelebbi Azúrba Babaszappanért, de már késő. Ami megtörtént – megtörtént. Vagy mégse késő? Sose késő? A Vatikán megvonta az ördögűző-engedélyt egy zambiai paptól. Az illető, némi keserűséggel nyugtázva a verdiktet, ezt mondta: olyan vagyok, mint egy labda, amit hol jobbra, hol balra passzolnak. Azt hiszem, ezzel sok ózdi és nem ózdi kohász és nem kohász életérzését is kifejezte, nem is szólva a fent említett vonatról, már persze ha egy vonatnak lehetnek életérzései. Nem, egy vonatnak nem, szerencséjére. No de: Talán nincs igaza a Vatikánnak? Na és ha igaza van, kiszáll-e attól bárkiből is az ördög? Minden lehetséges, és semmi sem biztos. Kivétel talán csak a Trezor értékjegy. Feltéve, hogy nem ver át a pasas, aki így hirdet: Ez biztos. Ezt lekopogom.
Ráz a 60-as busz. Öreg csotrogány; alapjáratban is úgy zúg, mint két szivattyú és egy fúrógép. Megyünk a Bécsi úton. Mozgásban az energia. (Westel) Erre az orosz íróra gondolok, a Viktor Jerofejevre, aki most olyan szembetűnően gyümölcsözik, mint egy Questor-kötvény. (Van egy pár cseresznye, és az egyikből egy szürkéskék szem bámul ijesztően. A másik gyümölcsözik. 29 és fél százalékot.) Lekopogjam-e? Hogy milyen svungos fiú. Csakugyan nagyon svungos. Ha őszinték akarunk lenni, svungosabb a 60-as busznál. Svungosabb még a Forgács Zsuzsánál is! Hát igen. Az orosz széplány. Fordította Bratka László. Kitűnően. Ő fog eltartani? Egy kislány bámul maga elé. A Jerofejevet ugyan nem. A Jerofejevet eltartja Az orosz széplány. Gondolom, nem is akárhogy. De hát mi bajom vele? Talán nem jó a regénye? Ugyan már! Meg egyébként is, ha nem jó – az ő baja. De nem rossz éppen. Végy egy Danone tejfölt. A szeretet, az más kérdés. Én nem szeretem; na és?! Bár amikor megjelenik az Irina mamája Moszkvában, az tetszik. Meg a narancsdobálás is a koncerten. Meg a nagypapi, aki mindig azt mondja a telefonba: A vonalban jelen! Van egypár élő alakja. Leonardka, a híres író. Mi kell még? Sodrás, lendület! Ha jaj! Másfelől, hiába, nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy a piacon kavar ez a Viktor. Nagy mutatványos. Csillog-villog, odamond, idemond, zutty le a leplet Oroszországról, Nyugat-Európáról, Amerikáról, hű csinovnyikról és hűtelenről, munkásról, parasztról, értelmiségiről, de ott belül, ennek az egész remekül kavart, nyomorúságos, csillogó körforgásnak a mélyén, ahol valami szilárd pont kéne, ha vóna, ott az nincs. Hanem mi van? Alfa Romeo. A sportos stílus. Az van, hogy elindul Irina, az orosz széplány északnyugatnak, és kiköt délkeleten. Vagy fordítva. Olyan, mint az a zambiai pap, aki olyan, mint egy labda, amit hol jobbra, hol balra passzolnak. Kaotikus az élete, bárhogy is szeretne rendet vinni bele. Ezt ismerjük. Irina ráadásul kezet (illetve micsodát) fog mindenkivel, akinek keze (illetve micsodája) van – ennek jó vége nem lehet! Nincs is. Közben viszont? Közben szex, politika, vallás, orosz néplélek – mint egy hatalmas IKEA-áruházban, ahol mindent megtalálsz egy helyen, csak amit keresel, azt nem, de hát az többnyire nincs is; itt sincs! Helyette van egy adag filozofálás, az ínyenceknek. „A nép élete tele van értelmetlen értelemmel, az értelmiségé viszont értelmes értelmetlenséggel. Kiderül, hogy a tudatot az értelem elvesztése árán lehet megszerezni.” Vityenka, nem túlzás ez? – rázkódik bennem a gondolat a 60-as buszon. De Vityenka csak somolyog. Hiszen nem is ő gondolja ezt így, hanem Irina, az orosz széplány. Hogy ez eddig nem jutott eszünkbe! (Postabank) Meg azt is Irina gondolja, hogy a Borisz Davidovics sétabotjának fogantyúja szakállas próféta-fejet formáz: kinek Lev Tolsztoj, kinek Szolzsenyicin, a sajátjainak pedig Mózes fejét. És még csodálkozott is az Irina, hogy a Borisz Davidovicsék miért törődnek jobban a megmentésükkel (mármint az oroszok megmentésével), mint ők maguk (az oroszok). De Irinának – Jerofejev szerint – nincs jelleme, egyszerűen lehetetlen, hogy legyen neki. Ugyan miért volna lehetetlen? Irinának nem lehet, Jerofejevnek lehet? Vagy Jerofejevnek sem lehet? Tudja a Derrida! De nekem most már le kell szállnom. A 60-as buszról és Viktor Jerofejevről is. Bőrharisnya mondta állítólag, hogy akkor kell abbahagyni az evést, amikor a legjobban ízlik. Más viszont az ő sváb apósának tulajdonítja a mondást. Akárkié is a dicsőség, az enyém biztosan nem. Én még sose tudtam akkor abbahagyni az evést. A leszállás viszont egy kicsit más dolog. Borúra derű. Antifront. Úgyhogy a viszontlátásra legközelebb.
- Magyar tarka [6]