Hallgatom, hallgatom a Merlinben tartott összejövetelről készült szalagot, és úgy érzem, hogy a felszólalók (néhány kivétellel) rossz irányban indultak el. Az alapítók és az ügyvezetők, tehát a politikai elit chartájáról beszéltek, elsősorban az ő szempontjukból nézték a dolgot, holott a Charta mint valóságos társadalmi jelenség, a résztvevő és együttérző százezrek, sőt milliók chartája volt.
Az elit oldaláról nézve jogosak a vitapontok: vajon a Charta hozta-e össze a jelenlegi kormánykoalíciót, vajon az SZDSZ nyomult-e inkább előre benne, vagy az MSZP, vajon az MSZP szalonképesítette-e inkább magát általa az SZDSZ előtt, vagy az SZDSZ kedveltette-e meg magát az MSZP-vel, vajon ki vezette inkább, vajon esernyő volt-e vagy vészcsengő, vajon negatív-tiltakozó jellegű mozgalom volt-e, vagy volt-e valami pozitív-állító tartalma. Mindezek a hatalmi és a hatalommal bensőséges viszonyban lévő elit kérdései.
A társadalom, az emberek milliói, tehát sorsunk alakulása szempontjából azonban ezek efemer dolgok. A Charta ennél sokkal többet jelent. Jelenti azt, hogy 1992–94-ben valami történt. Kialakult egy olyan társadalmi közvélemény, egy olyan társadalmi erő, amelyben a politológiai lexikon címszavai szerint különböző irányzatok vettek részt, de azok mégis közös nevezőt tudtak találni, nemcsak abban, hogy elutasították a szélsőjobboldalt, hanem abban is, amit akartak: civil és polgári, liberális és szociális, nemzeti és egyetemes demokráciát. És nemcsak akarták, hanem ki is mentek érte az utcára. És nemcsak kimentek az utcára, hanem egész emberi valójukban, hitükkel és magatartásukkal mellé álltak. És meg tudták tenni a csodát: a tüntetések felbolydult légkörében megőrizték, sőt kinyilvánították az emberi méltóságot és toleranciát.
Nem a Charta tette ezt, még kevésbé a Charta ügyvivői, nem a mögöttük ülő politikai boncok, hanem maga a társadalom. Az elit csak annyit csinált, és azt csinálta jól, hogy ezúttal jól ismerte fel a társadalom valódi mozgását, valódi igényét, tápot és lehetőséget tudott adni azoknak a rétegeknek, amelyek így gondolkoztak. Lehetőséget adott nekik, hogy akaratukat látható formában is kinyilvánítsák.
Mint ahogy azt sem a Charta tette, hogy utána 1994-ben úgy szavaztak, ahogy szavaztak. Ez is ugyanannak a mélyebb és nagyobb folyamatnak a következménye.
Ígéretes folyamat és ígéretes szakasz volt ez a magyar történelemben. Nem igaz, hogy a Charta megosztotta a társadalmat (amint ellenfelei a Merlinben is állították). Ellenkezőleg. 1848 – és némiképp 1945 – óta először történt, hogy kialakult egy olyan közgondolkodás, amely egy valóságos nemzeti egység, valóságos cselekvési program alapja lehet. (Mivel hogy sohase tessék azt hinni, hogy a nemzeti egység strukturálatlan és differenciálatlan „egyakarat”, mindig azon alapul és csak azon alapulhat, hogy az irányzatok sokaságában létrejön néhány alapirányzat egymás iránti toleranciája; ezáltal létrejön egy olyan mag, amely körül a dolgok elrendeződhetnek.) Ez a szerveződő mag, ez az alakuló közgondolkodás teremtette meg 1994-ben a koalíciót.
Ha így nézzük a dolgot – és ha a társadalom oldalán állunk, csak így nézhetjük –, akkor más megvilágításba kerül az is, ami 1994 után történt. Nem az a fő probléma, hogy a Charta beledermedt és belefulladt a koalícióba, hanem az, hogy maga a mögötte lévő társadalmi folyamat is megakadt. Éppen akkor, és éppen azáltal akadt el, hogy bizonyos értelemben „győzött”. Elvben módja lett volna az intézményesülésre, választhatott volna annak módjai között, de az elintézménytelenedést választotta.
Mit kellett, mit lehetett volna tenni? Itt már nincs idő és hely ennek kifejtésére. Mert most már sokkal szélesebb társadalmi kérdést kellene szálára szednünk: a civil társadalom sorsának alakulását. Vajon mégis Bill Lomaxnak van igaza, aki a civil társadalom 1990 utáni „furcsa haláláról” értekezik? Vajon mindent elszív a felső politika a civil társadalom elől, és most elszívta annak a civil társadalmi mozgalomnak az életerejét is, amelynek pedig hatalmát köszönheti?
Éppen ezért a jövőt illetően sem pusztán a Charta felújításának, újraélesztésének lehetőségéről van szó. Ha a Charta nem halt volna meg 1994-ben, tovább kellett volna fejlődnie. Ha addig esernyő volt (az elit annak használta), akkor most a társadalom immunrendszerének alapanyagát kell megalkotnia. Ahhoz pedig ki kell terjednie, és szét kell oszlania a civil társadalom megújuló szöveteibe.
Azok, akik a Charta újjáélesztését sürgetik, voltaképpen ezt kívánják. Ehhez meg kell újítani az alapokat, meg kell alkotni a Charta ’96-ot. De akár lesz még mozgalom ezen a néven, akár nem, a társadalomnak alapvető szüksége van arra, hogy ez az immunrendszer kiépüljön.
- Magyar tarka [6]